A második magyar hiperinfláció
A második magyar hiperinfláció
Ez rövidebb időszak alatt, de jóval viharosabb ütemben zajlott le, mint az első. Csírái már 1938 után kifejlődtek – lényegében akkor, amikor beindult a magyar kormány nagyszabású háborús fejlesztési (győri) programja –, de csak később terebélyesedett ki, mert a pénzteremtést a konjunktúra fellendülése és az ország területi gyarapodása objektíve is indokolta, igaz, a fogyasztási cikkek termelése viszonylag szűkült, de ennek inflációs hatását az árak szabályozásával mesterségesen és időlegesen mérsékelték. Annál erőteljesebben érvényesült az inflációs nyomás 1945-ben, amikor a háború alatt felgyülemlett és az ország nagyobb területére méretezett pénzmennyiség került szembe a háború sújtotta, összezsugorodott termelési kapacitásokkal. az életet pedig el kell indítani, ha másként nem, bankjegypréssel. Az 1945. szeptember–decemberi időszakra készített államháztartási előirányzat 112 milliárd pengő kiadással számolt, ezzel szemben viszont mindössze 10 milliárd pengő bevétellel.
A második hiperinfláció ütemét és mértékét a következő adatok jelzik:
Év
|
A bankjegyforgalom (névleges érték)
|
Létfenntartási index
(lakbér nélkül)
|
|---|---|---|
1938. jan.
|
437 millió P
|
1.0
|
1944. jan.
|
4376 millió P
|
2.4
|
1944. nov.
|
10672 millió P
|
2.4
|
1945. júl. 15.
|
15916 millió P
|
92.0
|
1945. dec. 23.
|
537 milliárd P
|
39580.0
|
1946. márc. 31.
|
34 billió P
|
2050600.0
|
1946. máj. 31.
|
65589 billió P
|
10764000000.0
|
1946. jún. 23.
|
78 trillió P
|
A második magyar hiperinfláció „csúcsteljesítménye” volt a papírpénz-történelem legnagyobb címletű bankjegye: a 100 trilliós, amely 1946. július 12-én került kiadásra, de mint pénz már nem játszott szerepet. 1946. június 19. után ugyanis már az adópengő szolgált általános fizetési eszközül, amelyet a pénzügyi kormányzat 1946 elején vezetett be – eredetileg adózási, majd takarékbetét-képzési célokra –, és amely a pénz romlását volt hivatva ellensúlyozni. 1946 júliusában azonban már az adópengő is inflálódott. Végül is a létfenntartási index – 1939. augusztus 26-át alapul véve – 1946 júliusa végére 1025 nagyságrendet ért el.
1946. augusztus 1-jén került sor a forint bevezetésére. Egy forint 4 x 1029 pengővel volt egyenlő. A stabilizációt nagyobb külföldi kölcsön nélkül, egy időpontban és olyan körülmények között hajtották végre, amikor a stabilizáció közgazdasági feltételei még nem is voltak biztosítva. Az induló pénzmennyiség minimális volt (mindössze 1 milliárd forint bankjegy és 70 millió forint váltópénz kerülhetett forgalomba). Különösen arra irányult a figyelem, hogy se a munkavállalók, se a termelők ne jussanak olyan vásárlóerőhöz, amely mögött nincs árufedezet. A stabilizáció sikerült, jóllehet a művi úton megállapított árak szükségessé váló korrekciója már néhány hónap elteltével nyomást gyakorolt az árszintre. 1946. augusztus 31-hez képest 1949. március 31-én az ipari és a mezőgazdasági termelői árak 23,9%-kal nőttek, a létfenntartási index pedig 11,4%-kal.
1949-ig a fogyasztói árszint növekedése elmaradt a termelői árszint növekedésétől, ami rejtett inflációs nyomást jelentett: azaz hiányhelyzetet teremtett. Ezt kívánta korrigálni az 1951 végén központilag végrehajtott igen jelentős fogyasztóiárszint-növelés, amely végül is az 1951. évi árszint 21%-os és az 1952. évi árszint 40%-os növekedéséhez vezetett. Ez akkor a reálbérek jelentős (17–18%-os) csökkenésével járt. Az 50-es évek elején a kiugró mértékű inflációt az akkori kormányzat tudatosan hajtotta végre a jövedelmeknek a beruházások javára és a fogyasztás terhére való átcsoportosítása végett.
A két magyar hiperinfláció és az 50-es évek erőltetett beruházásainak negatív gazdasági és politikai következményei ezután hosszú időre kiiktatták az inflációt s ezzel együtt az árak szerepének helyes értékelését is a magyar tervgazdaság eszköztárából. 1953-tól egészen 1975-ig egyetlen olyan év sem volt, amelyben a fogyasztói árszint növekedése akár a 4%-ot is elérte volna, sőt 1960 előtt 4 olyan év is volt, amikor a fogyasztói árszint csökkent.
1973-ig az ármozgásoknak szabad teret engedő fejlett piacgazdaságokban is csak mérsékelt volt az infláció, de az átlagos évi növekedés mértéke országonként eltérően, évi 2–6% között mozgott a 60-as években. Magyarországon ezen időszak átlagában az évi 1%-ot sem érte el a fogyasztóiárszint-növekedés. Az inflációs nyomás azonban ennél nagyobb volt a népgazdaságban: az ipari árszint növekedése, ha késésekkel és esetenként lökésszerűen is, a ráfordítások növekedésének megfelelően gyorsabb volt, mint a fogyasztói árszinté, az átlagbérek jobban nőttek, mint a termelékenység.
A gazdaságirányítás azonban elkülönülten kezelte a külkereskedelmi, a termelői és a fogyasztói árak változását. A fogyasztói árak a támogatások és forgalmi adók rendszerével, a külföldi és belföldi árak pedig pénzügyi hidak beiktatásával külön életet éltek. Az árak elvesztették a termelést és a fogyasztást orientáló szerepüket, ami végül is eladósodáshoz, rendszeresen fellépő hiányokhoz vezetett. E körülmények tették indokolttá a támogatások fokozott leépítését 1979-től kezdve, ill. a fogyasztói árszint központilag irányított – s a korábbihoz képest jelentős mértékű – emelését. Az 1979–1988 között eltelt 10 évben a fogyasztói árszint Magyarországon 2,2-szeresére emelkedett, tehát az 1988. évi forint értéke az 1978. évinek kereken 45%-a. Az elmúlt 10 évben a forint vásárlóerejének romlása nemzetközi összehasonlításban is jelentős volt, annál is inkább, mert a fejlett piacgazdaságok ebben az időszakban sikeresen úrrá lettek azon az inflációs nyomáson, amelyet az olajár-emelkedés világméretekben okozott.
Az infláció társadalmi és gazdasági hatásai egyaránt károsak. Társadalmi károk: az infláció igazságtalan, mert újra elosztja a jövedelmeket a gyengébbek, a kiszolgáltatottak terhére, és azok javára, akik az árszintemelkedést tovább tudják hárítani. Megingatja a bizalmat nemcsak a pénzben és az árakban, hanem a gazdaság irányításában és a politikában is. Torzítja a lakosság és a gazdálkodók magatartását. Gazdasági károk: látszólag élénkítheti a gazdaságot, de igen rövid idő múlva elértékteleníti a teljesítményeket, majd a teljesítmény visszatartására ösztönöz. Az infláció önmagát gerjesztő folyamattá válik, az inflációs várakozások beépülnek a gazdasági számításokba, mégpedig felnagyítva. A gazdasági növekedés forrását képező megtakarítások reálértéke csökken, ugyanakkor megnő a lakosság és a gazdálkodók hiteléhsége. Inflációban érdemes eladósodni. Nincs megbízható alapja a gazdasági számításoknak.
Az infláció negatív hatásai ellenére mégsem az infláció ellen kell felvenni a harcot, hanem azokat az okokat kell megszüntetni, amelyek az inflációt kiváltották. Az inflációt csak akkor lehet sikeresen leküzdeni, ha az ország belső pénzügyi egyensúlya biztosított: a költségvetés egyensúlyban van, vagy hiányát – azaz a költségvetés hiteligényét – szigorúan korlátozzák és ellenőrzik, továbbá, ha a belföldi források (a megtakarítások) fedezetet nyújtanak a belföldi hitelekre, azaz a pénz- és hitelforgalmat is ellenőrzik és központilag irányítják. Feltétel az is, hogy a külföldi fizetési mérleg lehetőleg egyensúlyban legyen, és az ország teljesítményei tegyék lehetővé a külföldi adósságszolgálatot.
Zala Júlia
