Kína
Kína
Eseménydús esztendőt zár a Mennyei Birodalom, amely 1989 kora nyarán pokoli társadalmi traumát élt át. Addig teljes nyitottsággal folyt a reform és a nyitás nemzetközi elismerést kiváltó politikája a gazdaságban, s nemzetközi téren is jelentős lépésekre került sor.
1988. dec. elején, 31 éve először látogatott kínai külügyminiszter Moszkvába. Csien Csi-csent fogadta Gorbacsov főtitkár is, s megbeszéléseiken már intenzíven folyt a szovjet pártfőtitkár-államfő pekingi látogatásának előkészítése. A kölcsönös tárgyalások eredményeképpen elhárult a kapcsolatok rendezésének útjából a korábban kínai részről emelt 3 fő akadály.
A szovjetek az 1988. ápr.-ban aláírt genfi szerződés jegyében folytatták csapataik kivonását Afganisztánból (ez a folyamat 1989. febr. 15-én, a terveknek megfelelően befejeződött). Időközben megkezdődött a szovjet katonák és fegyverek kivonása Mongóliából s a feszültség csökkentése a kínai–szovjet határtérségben. Egyidejűleg intenzív tárgyalások folytak a kambodzsai megbékélésről s a vietnami csapatok kivonásáról – végül is ez a „regionális válsággóc” bizonyult a legnehezebben rendezhetőnek. Az 1989. aug.-ban Párizsban tartott nemzetközi Kambodzsa-konferencián mindkét szocialista nagyhatalom külügyminisztere részt vett, ám áttöréshez ez sem segítette a szemben álló feleket. A kínai támogatást élvező „vörös khmerek” részvétele egy leendő koalíciós kormányban változatlan feszültséget szült a résztvevők többségében.
A kétoldalú kapcsolatok végül is kimozdultak a holtpontról. 30 esztendővel a legutóbbi csúcstalálkozó után (1959-ben Hruscsov kereste föl Kínát) ismét a Szovjetunió első embere érkezett Pekingbe. Hivatalos partnere ugyan Jang San-kun államfő és Csao Ce-jang (akkor még) pártfőtitkár volt, de Gorbacsov tárgyalt Li Peng kormányfővel és Teng Hsziao-pinggel, Kína háttérből irányító „erős emberével” is.
Teng számára eredendően ez lehetett évtizedes diplomáciájának megkoronázása. Már jó évtizeddel korábbi délkelet-ázsiai és japán útján, majd amerikai látogatása során átrendezte a Kínai Népköztársaság külkapcsolatait, majd 1986-os normalizálási ajánlatával új sínekre helyezte a szovjet kapcsolatrendszert. A külföldi megfigyelők egyetértettek abban, hogy Gorbacsov vizitje (1989. máj. 15–18.) a leglényegesebb áttörést sejteti Nixon amerikai elnök 1972-es pekingi látogatása óta.
A csúcstalálkozóra mégis sötét árnyék vetődött. Utóbb szinte észrevétlenségbe fakult – az időközben tetőfokára hágó kínai tüntetéssorozat, majd a megtorlások következtében. Olyannyira, hogy alighanem a szovjet vezető volt az egyetlen kiemelkedő politikus, aki Kína szívében nem kapott lehetőséget néhány látványos és jelképes program lebonyolítására. Nem koszorúzhatta meg a Mennyei Béke Kapujának terén a kínai népi hősök emlékművét, hiszen a teret napok óta éhségsztrájkoló tüntetők lepték el, s elmaradt látogatása a szomszédos Tiltott Városban. Az országos népi gyűlés (parlament) téren lévő épületében folyó tárgyalásaira egy hátsó kapun kellett bevonulnia…
A kétoldalú találkozó legemlékezetesebb pillanatai végül a Gorbacsov és Teng által elmondott „normalizációs pohárköszöntők” voltak. A szovjet vezető történelmi jelentőségűnek minősítette, hogy sikerült a hagyományos szovjet–kínai barátságba újólag lelket lehelni, Teng pedig kijelentette: végérvényesen le kell zárnunk a múltat, hogy kitárhassuk kapuinkat a jövő előtt.
Alighogy Gorbacsov Sanghajba távozott (ahol találkozott Csiang Cö-min ottani pártvezetővel, a majdani pártfőtitkárral), majd visszatért Moszkvába, Kína befelé fordult s utóbbi évtizedének végzetes fordulatához érkezett.
A súlyos belső konfliktusok látszólagos kiindulópontja Hu Jao-pang egykori pártfőtitkár halála, ill. méltó búcsúztatása volt. Az egykor a „burzsoá liberalizmus” vádjával leváltott (de pb-tagságát megtartó) vezető halála után demokratizálást követelő diákok tízezrei, majd, hozzájuk csatlakozó tömegek kezdtek tüntetni előbb csak Pekingben, később Kína többi nagyvárosában is. Több száz diák a főváros szívében, a Mennyei Béke Kapujának terén éhségsztrájkba kezdett; Peking egyetlen megmaradt köztéri Mao-képével szemben fölépítették az amerikai Szabadság-szobor mását, értelmiségiek és újságírók a véleménynyilvánítás szabadságát követelték.
Ápr. 26-án a Zsenmin Zsipao (Népújság) Tengtől inspirált vezércikkében „maroknyi összeesküvőnek a szocialista rendszer megdöntését célzó megmozdulásairól” ír. Teng hetekre eltűnik (sokan súlyosbodó egészségi állapotáról találgatnak), ám mint utóbb kiderül, Vuhanban a veterán vezető összegyűjti a katonai körzetparancsnokokat, meggyőzi őket az ellenlépés szükségszerűségéről s ellentámadásba lendül. Eközben a reformszárny képviselői (élükön Csao Ce-jang pártfőtitkárral) tárgyalásos megoldást sürgetnek, találkoznak a tüntető diákság képviselőivel, nem azonosulnak a Zsenmin Zsipaóban közölt „irányadó útmutatás” szellemével, sőt Csao a Gorbacsovval folytatott megbeszélésein kiszivárogtatja, hogy a hivatalos funkciók ellenére Kínát nem a formális pártvezetés, hanem a hátsó sorokban aktív Teng és veteránbrigádja irányítja.
Jún. elején teljes gőzzel megindul a katonai gépezet fegyveres ellenakciója. A tüntetőket szétzilálják, kiszorítják a nagyvárosok központjából, s megindul az összehangolt hajsza az „összeesküvés szítói” ellen Változatlanul folyik a találgatás, hány áldozattal járt a „rendhelyreállítás”, és hogy kiknek a köréből került ki a legtöbb áldozat, ám mindez utóbb a propaganda síkjára terelődött. A megtorlások (át- vagy visszarendeződés) hívei később a hősiesen helytálló katonák meglátogatásával igyekeznek hangsúlyt és „vonzó színt” adni a maguk igazának, ám a megmozdulások külföldre emigrált szervezői brutális vérengzésekről beszélnek.
A rend június derekára – legalább a felszínen – helyreáll. Ám a kínai vezetés sorai átrendeződnek. Valamennyi pártfunkciójából fölmentik Csao Ce-jangot, utóbb pártvizsgálat is indul ellene. Kizárják a párt politikai bizottságából és az annak elnökségéül szolgáló állandó bizottságból a főtitkárral együttműködő legfiatalabb tagot, Hu Csi-lit.
A háttérben maradó Teng mellett a legerősebb konzervatívként jellemzett kormányfő, Li Peng és a biztonságért (is) felelős Csiao Si látszik legbefolyásosabbnak. Meglepő döntés születik. A párt jún. végi kibővített kb-ülésén az addigi sanghaji pártvezetőt, Csiang Cö-mint választják főtitkárrá. E lépés után megerősödöttnek érezhetik magukat a rendpárti vezető körök, hiszen Csiang az elsők között üdvözölte a szükségállapot pekingi kihirdetését, és Sanghajban – körzetében – végezték ki a megtorlások első áldozatait. Ugyanakkor a Kelet-Kínából érkezett új főtitkár nem részese a katonai akciók megszervezésének és lebonyolításának, sőt az elmúlt évek nyitásra és reformra irányuló külgazdasági politikájában a tengermelléken tagadhatatlan sikereket könyvelhetett el.
Ugyancsak bekerül a KKP politikai bizottsága 6 tagúra bővített állandó bizottságába a szervezésben jártas pártveterán Szung Ping, valamint az egykori munkahősből lett technokrata sikerember, a tiencsini pártvezető Li Zsuj-huan.
Csao Ce-jang és „társai” ellen vizsgálat indul, tevékenységük kivizsgálására minden jel szerint pert készítenek elő. A külvilágban tiltakozási hullámot vált ki a pekingi katonai megtorlás és az adminisztratív intézkedések. Egymást követik a tüntetések Nyugaton és Kína kapujában. Az 1997-ben Kínához visszacsatolandó Hongkongban heves gazdasági reakciók kezdődnek, menekülnek a tőkeerős szakemberek, a brit „koronagyarmat” vezetői módosítani kívánják a leendő alaptörvényt. Eszerint a kínai „népi fölszabadító hadsereg” katonái csak külső támadás esetén léphetnének Hongkong területére, s nem lehetne Pekingből szükségállapotot elrendelni ebben a – hagyományosan gazdasági sikereiről és kínai közvetítő üzleteiről híres – minibirodalomban. Csiang Cö-min, az újdonatúj pártfőtitkár sietve fogadja a hongkongi üzletemberek befolyásos csoportját, ám a földúlt kedélyeket nehéz lehűteni.
A kínai kérdés szélesebb értelmezést nyer. Vajon mennyire ítélik majd a külső beruházók biztos (politikailag is stabil) területnek a Mennyei Birodalmat? És milyen kamatterhek mellett tehet szert a nyitás mellett változatlanul elkötelezett pekingi vezetés a Négy Nagy Modernizáláshoz, vagyis a gazdasági továbblépéshez feltétlenül szükséges hitelekre?
A korábban a „reformok atyjaként” tisztelt Teng Hsziao-ping fölöttébb kedvezőtlen színben tűnik föl a világpolitika porondján. Változatlanul tartják magukat a válságos egészségi állapotáról terjengő hírek. Kételkedve újraértékelik a szükségszerű fiatalításról és a reform lendületes folytatásáról idézett kijelentéseit. Legközelibb partnere, a szintén veterán államfő, Jang San-kun (a megtorlások egyik szellemi vezére) kijelenti: „Ha tövestől nem irtjuk ki az elégedetlenséget Pekingben, akkor ez később a nyugtalanság gyökerévé válhat.” A kétkedőket heteken át üldözik – a kételyek megmaradnak.
Teng technokrata fölhangú szállóigéje: „Mindegy, hogy a macska fekete vagy fehér, a fő, hogy megfogja az egeret” – a visszájára fordul. A rendteremtés (és antidemokratikus visszarendeződés) macskája heteken át ugrásra készen vizslat a talán radikális reformtörekvések egerei után. A kínai sajátságokhoz igazított átalakítási törekvések hosszú ideig nem tudnak majd kiszabadulni Teng, a nagy taktikus csapdájából, 1989 nyarának emberőrlő egérfogójából…
