Kádár János
Kádár János
Egy pillanatfelvétel villanásaként rögzült emlékeimben a kép, ahogy az 1988. máj.-i pártértekezlet utolsó napján a higgadtságot végig magára erőltető Kádár elveszti önuralmát, s ráförmed a platformszabadság szükségességét ecsetelő idős akadémikusra, Hoch Róbertre: „Ebből elég, erre nincs már idő!” Az elnöklő Hámori Csaba tanácstalan, szemével Berecz Jánost keresi, aki visszaint – folytassa a szavaztatást, mintha mi sem történt volna.
A pártértekezlet szavakban kevés újat hozott. Rezüméje mindössze annyi „Mára elodázhatatlanná vált a politikai berendezkedés szerkezeti átrendezése. Reformokkal kell módosítani a politikai hatalmat megvalósító mechanizmust. Az átalakítás iránya a párt vezető szerepére épülő, törvénybe foglalt munkamegoszláson alapuló, több döntési centrumú politikai rendszer kiépítése.” A tanácskozáson az áttörést a szavazás hozta meg, amely a korábbi pb-tagok közül 5-öt hagyott ki a központi bizottság testületéből. Kádár Jánost láthatóan összetöri a végeredmény, hiszen a látványos szakítás harcostársaival közvetve már neki is üzent. A hajdan oly sebesen rótt tiszteletkörök észrevehetően lassulni kezdenek, bár röviddel a pártértekezlet után Grósz Károly kormányfő-főtitkár azt nyilatkozza: „Kádár elvtárs segítségét elsősorban nem a jelen, hanem a holnapi és a holnaputáni politika alakításához kell kérnünk.” A bók, akár a luftballon, száll el s pukkan szét alig néhány hónap alatt.
Szokásos kelet-európai drámának vagyunk tanúi: a hatalom elvesztése egyben egy mítosz szétrobbanása, a bálvány hirtelen bűnössé válik, némely bálványimádók leleplezőkké silányulnak – soha föl nem tett kérdések szegélyezik a visszavonulók útját. És Kádár esetében bőven akadtak kérdések, amelyekre az ország csak látszólag nem kereste a választ. Tamás István az Élet és Irodalomban 1989. febr.-ban föltesz belőlük egy csokorra valót, ezt némelyek tiszteletlenségnek tartják, mások az újságíró múltját firtatva a kérdező illetékességét vonják kétségbe, ám ez csak a nyitány-a hatalom hajdani kedvezményezettjei néhány hét, hónap múlva bátrabban és keményebben fogalmazzák meg fenntartásaikat a Kádár-korszakkal szemben.
Azon nyomban kiderül tehát, hogy a kérdések éltek, éppen csak föltenni kellett őket. A néhány ezer példányban forgó szamizdatokban, a lakások falai közt, a külföldön megjelentetett tanulmányokban, mint cseppben a tenger, rejlett a kétkedés és a kritika, amely hirtelen, érből folyammá duzzadva borít el egy korszakot, nem kímélve a viszonylagos vívmányokat, a személyes erőfeszítéseket, s azt a reformakaratot sem, amely korlátaival egyetemben is Kelet-Európa legszuverénebb kísérletének számított. Az 1956-os események újraértékelése, amely a népfelkelés minősítésétől hihetetlen gyorsasággal jut el Nagy Imre és mártírtársainak méltóságteljes temetéséig; az ellenzéki szervezetek pártosodásának utat engedve a többpártrendszer deklarálása; a nyilvánosság „gátszakadása”, amelynek sodró lendülete egyetlen médiát sem hagy érintetlenül; a gazdasági csőd beismerésével párhuzamosan a tulajdonreform ideológiai tabukat megsemmisítő koncepciója ismét a szokásos frusztrációhoz vezet: a tudat radírjai-társadalmi méretekben – nem működnek olyan sebesen, mint amilyen lázasan „kudarcosítjuk” a valósakkal egyetemben a kétségkívül látszatvívmányokat, tagadunk meg korábban betonalapzatba ágyazott tételeket. Miközben tehát a nemzeti identitás erősödését szolgálják bizonyos nacionalista felhangok, s a magyar kisebbségek érdekében tett jogos lépések, addig-bizonyos szempontból – az identitástudat ellen dolgozik a zavaros nyilatkozatdömping, s az a szétesési folyamat, kiszámíthatatlanság és hatalmi harc, amely az MSZMP-t pártértekezlet után jellemzi.
Az ún. gulyáskommunizmus föltalálója, Kádár János, betegen és összeomolva, de fegyelmezetten hajt fejet a központi bizottsági döntés előtt, amely 1989. máj. elején a köldökzsinórt is elszakítja – fölmenti pártelnöki tisztségéből a „kompromisszumok robotosát”. A francia Le Figaro ekkor így emlékezik meg róla: „Szerénységéről volt közismert. Ellensége volt a személyi kultusznak, de szerette a hatalmat. Mélyen barázdált arcán szomorú tekintet ült, mögötte rejtély lapult. A történelemmel való tragikus találkozásai nyomán az élet Shakespeare-hőssé faragta egy parasztasszony gyermekét…”
Az oly sokszor emlegetett homályos múltat hirtelen reflektorok pásztázzák végig: nincs nap, hogy ne derüljön fény a kádári represszió egy-egy olyan részletére, amellyel – történelmietlenül – összemosható az 50-es és 60-as évek, sőt egyesek szerint a jelen is. Önkény, vér, koncepciós perek vezetnek a konszolidációhoz, az „aki nincs ellenünk, az velünk van” tétele megbicsaklik az áldozatok névsora láttán, a sztálini szisztéma, mint vas a mágneshez tapad Kádár János politikájához, hiszen ahogy Hruscsov esetében, úgy nála is a csak félig elvégzett rehabilitáció, a csupán részleges szakítás még épségben hátrahagyott nyomai és hívei gondoskodnak róla, hogy a struktúra és a működés formái szelídebben, szalonképesebben ugyan, de átmenthetők legyenek. Valójában ez keveredik az „élni és élni hagyni” kádári teóriájával, amelynek erényei és bűnei adták a rendszer savát és borsát: az időszakos kiegyezést és közmegegyezést, a viszonylagos stabilitást, a relatív szabadságot, a nemzetközi elismerést, a népszerűséget, közben pedig az infrastrukturális és morális romlást, a látszatok uralmát a tények felett, a konfliktusok már szinte rituális megkerülését, a gondok szőnyeg alá söprését egy voluntarista ábránd jegyében, a katasztrofálisan szubjektív káderpolitikát, amely jobban büntette az egyéniséghez való ragaszkodást a hatalmi allűröknél, s mindennél többre értékelte a soha ellent nem mondó, szervilis hűséget, holott Kádár sohasem követelte meg, hogy tömjénezzék.
Magányossága úgy is értelmezhető, hogy bár vonzódott a szuverén gondolathoz, egyúttal a számára mindennél fontosabb egység bomlasztását látta benne – az ilyeténképpen értelmezett pártfegyelem pedig egy magasabb cél érdekében óhatatlanul kitermelte az alkalmazkodókészségben jeleskedők karrierjét, akik manapság (tisztelet a kivételnek) egykori mentorukból csinálnak bűnbakot. Életének másik paradoxona, hogy fénykorában Nyugaton jobban értékelték, mint Keleten. Manőverezőképessége, praktikus és józan gondolkodása, puritán életvitele, folytonos reformpróbálkozásai aligha arattak maradéktalan sikert a baráti államokban, mint ahogy hajlama a kompromisszumok kötésére, a diktatórikus eszközök háttérbe szorítására is inkább voltak bírálat tárgyai, mint politikájának dicsérendő elemei.
A viszonylagos belső önállóságot feltétel nélküli külpolitikai hűséggel fizette meg – jegyezte ezt az 1968-as csehszlovákiai bevonulás csakúgy, mint a romániai magyar kisebbség elnyomásáról való hallgatás. Tény, hogy a sokáig tartó belső béke és válságmentesség többé-kevésbé teret nyitott az autonóm kezdeményezéseknek, a liberálisabb kultúrpolitikának, a gazdasági mechanizmus korszerűsítésének, mindez azonban nem változtatott azon, hogy Kelet-Európa – élén a Szovjetunióval inkább tűrte, mintsem támogatta a kádári kísérleteket. És mindjárt itt egy újabb tragikus mozzanat: Gorbacsov színrelépésekor, amikor a korábbi fékek kioldódtak, s életbe léphettek volna a radikális, a politikai intézményrendszerre is kiterjedő reformok – Magyarországot akkor fenyegette a válság, s kerekedett felül a konzervativizmus. Egy megfáradt, kétségbeesett, bizonytalanná vált Kádár János próbálkozott fékezéssel, s kezelt ideges-idegenül minden újat, mást, szokatlant. Valószínűleg ezért is teszi k néhányan a Kádár-korszak végét 1985-re, hiszen a XIII. kongresszus strucchatározatai egyértelműen jelzik: ez a politika fölélte minden tartalékát.
Természetesen a történészek máris buzgón szakaszolják a Kádár János nevével fémjelzett időt. Ő az, aki 1956 tragédiájának árnyékában került hatalomra, s a nemzettől semmiféle legitimációt nem kapott. A fordulópont 1962: ezt követően már nem csupán a konszolidáció jellemző Magyarországra, de a fokozatos megbékélés is a lakosság egyre szélesebb rétegeivel. Természetesen a hullámhegyek és -völgyek ezután is váltják egymást, 1968 pl. két szempontból sajátos esztendő: ekkor kezdődött a sokat ígérő gazdasági reform, de a Csehszlovákia elleni fellépés is ehhez az évhez kötődik. Ormos Mária akadémikus így fogalmaz: „Kevesen voltak még, akik nyíltan szakítottak a konszenzussal, de sokan váltak kétkedőkké”. Az 1972–73-as időszak az ún. reformellenes visszarendeződésé, ugyanakkor a szerény, de fokozatos gyarapodásé, a társadalmi felemelkedés érzetéé is. Akkoriban Kádár Jánosról azt írta a világsajtó, hogy ő az egyetlen kommunista vezető, akit szabad választáson is az ország első emberének szavazna meg a nép. A konszenzus, ismét csak a történészek szerint, egészen az évtized fordulójáig tartott, utána kezdett – igaz gyorsuló ütemben – repedezni.
Kádár utolsó nagy tragédiája, hogy néhány hónap leforgása alatt végig kellett statisztálnia életműve összeomlását, át kellett élnie azon sebek fölszakadását, melyeket 32 éven át gyógyítani próbált. A jelen nem volt méltányos vele szemben, holott ő hatalma vezérmotívumául a méltányosságot választotta. Egészségének megroppanásában, szklerózisának rohamos súlyosbodásában minden bizonnyal nagy szerepe volt egy történelmi személyiség felelősségérzetének és egy gyarló ember feloldhatatlan lelkiismereti konfliktusainak azzal, amit tett, és azzal, amit – talán laboratóriumi körülmények között – tehetett volna.
A „kinyújtott kéz” politikája – sajnos – vele szemben csak akkor érvényesült, amikor már nem volt az élők sorában. Találóak a halála után írt egyik publicisztika sorai: Nagy Imrét azért csodálhatjuk, mert vállalta a lehetetlent Kádár János pedig úgy marad meg jó emlékezetünkben, mint aki vállalta a lehetségest.
Tamás Ervin
