A 21. század közműve egyetlen évtized alatt
A 21. század közműve egyetlen évtized alatt
Az AT&T és a Sun körüli Unix-csoportosulás (amelynek Sparcban nem érdekelt résztvevői is vannak), az IBM, a DEC és a Hewlett-Packard vezette Unix-csoport (amit OSF-nek neveznek) és az Intel processzoros mikrogépeket gyártó ipar csatlakozása az IBM és a Microsoft OS/2 kezdeményezéséhez egészen leszűkítette a hálózat csomópontjaiban alkalmazandó alapgépek konstrukciós választékát. Már most ki lehet jelenteni, hogy a Unix, az attól csak kismértékben eltérő OSF, valamint az utóbbi kettőtől nem jelentősen különböző OS/2 mellett csak a legelterjedtebb hagyományos gépek tudják majd fenntartani jelenlétüket az új hálózati rendszerben. Ez gyakorlatilag továbbélését jelenti az IBM 370 architektúrájú – DEC VAX/VMS – rendszereknek a hálózati központokban, az IBM AS/400-nak a kisebb központokban, és az Apple Macintoshokét a munkaállomások szintjén.
Az eddig uralkodó pozícióban lévő számítógép-hálózatok, az IBM SNA és a DECnet, annyira megújultak, hogy szinte gyártófüggetlen hálózatokként az alapját tudják képezni a most megvalósítandó hálózati rendszereknek is.
Az új működésmódra való átállás (hiszen az egyes DECnet-ekben a teljes hálózatot át kell állítani) különös lendületet kapott azzal, hogy beérett a DEC és az Apple még 1988-ban megkezdődött együttműködése a Macintosh-hálózatok (az ún. AppleTalk) és a DECnet-rendszerek integrálására. Az AppleTalk továbbfejlesztésével (ún. Phase II) a Macintosh számítógépek közvetlenül becsatlakoztak a VAX/VMS rendszerekbe, mivel ezek a berendezések is az OSI protokollokkal működnek ezentúl (a korábbi Macintoshok átjárón keresztül működnek együtt a DECnet csomópontokkal). Az Apple olyan programozási eszközkészleteket hozott piacra, amelyekkel egyrészt a hagyományos VAX adatbázisokat, másrészt az új ipari szabványnak megfelelő SQL adatbázisokat lehet elérni.
A nyílt összeköttetésű hálózatok bevezetésével az IBM sem akart elmaradni. Egyelőre ugyan még nem tart ott SNA hálózatának átalakításával, hogy az OSI protokollokra alapozza rendszerét, de nagy hírverést csapott egy 3 Mrd USD-s üzlet megnyerése kapcsán, amihez már kizárólag OSI hálózatot fog szállítani. Nem kisebb megrendelésről van szó, mint az egész Egyesült Államok területén működő légiforgalom-irányítás rekonstrukciója. Az új hálózati rendszerben számtalan Unix-kompatíbilis (saját RISC technológián alapuló) IBM-mikrogép fog együttműködni egymással az OSI hálózat segítségével. Az OSI szoftvert egy olyan cégtől vásárolta az IBM, amely komplett csomaggal lépett piacra 1989-ben, és a legkülönfélébb gépekhez legfeljebb néhány hét szükséges a termék adaptálásához. A cég eddigi legnagyobb megrendelői az Apple, az Intel és a Motorola voltak. Az IBM vevőként való jelentkezése csak megerősíti, hogy csak ebből az egyetlen forrásból számítani lehet az OSI technológia minden eddigi elképzelést felülmúlóan gyors elterjedésére.
A LAN Managernek is sajátossága, hogy egyszerre több protokollhalmazzal is működik, s ezek között az egyik az OSI. A Microsoft (USA) és a hálózati technológiában őt segítő 3COM (USA) cég azt is megoldotta, hogy a meglehetősen kis méretű tárral rendelkező DOS munkaállomások is használhassák a teljes protokollkészletet. Az eddig megszokott PC-hálózati funkcióknál (helyi állományok és nyomtatók elérése) egészen leegyszerűsített és mindössze 20–30 Kbájtos helyfoglalású protokollokkal működik a rendszer. Amikor a globális hálózat lényegesen nagyobb biztonságra törekvő és a hálózati alkalmazások nagyságrendekkel szélesebb körét támogató protokollokra van szüksége a PC-n futó programnak, akkor automatikusan az kerül be a tárba. Ezzel a felhasználóknál működő, kb. 35 millió PC túlnyomó többsége is igénybe veheti a globális hálózat szolgáltatásait (az elképzelhető legminimálisabb megkötéssel).
Nem véletlen, hogy a DEC is a LAN Manager technológia átvételével illesztette be az IBM-kompatíbilis PC-ket új hálózati rendszerébe. A LAN Manager kiszolgáló része, kiegészítve a DECnet-en biztosított munkaállomás-támogatással (l. a Macintoshnál), a cég VAX gépein fut. Mivel a LAN Managert a számítástechnikai ipar gyártóinak túlnyomó többsége átvette, beleértve a legkülönbözőbb kategóriájú gépek, hálózati hardver- és szoftvertermékek szállítóit, szinte a szemünk előtt van kialakulóban az, amit csak egyetlen jelzővel illethetünk. Nem egyszerűen a globális hálózatok technológiája van születőben, hanem egy ez idáig nem létező új közmű, amelynek az a feladata, hogy támogassa a jövő század dinamikus információs közegét.
A jövő század közművének megalkotása különösen szembeszökő, ha a felhasználói kapcsolatrendszerek területén bekövetkezett fejleményeket vizsgáljuk. Azokról a rendszerfelületekről van szó, amelyeket a képernyő előtt ülő felhasználók maguk előtt látnak. Ha a grafikusan megjelenített képekben és manipulációjuk módjában nem vezetnek be bizonyos egységességet a gyártók, akkor aligha számíthatnak rá, hogy a felhasználók kellő hatékonysággal el tudnak majd igazodni a felkínált számtalan szolgáltatásban, s ugyanolyan könnyen tudnak majd bánni az elektronikus közegben megvalósított formákkal, mint a jól ismert, papirosalapú közegben megszokottakkal. Napjaink személyi számítógépeinek felhasználói a megmondhatói, hogy mennyire irritáló az, amikor szinte minden szoftvernek a másiktól merőben különböző formavilága van, pedig nagyon sok hasonló dolgot csinálnak, csak éppen teljesen eltérő módon. Ember legyen a talpán, aki képes és hajlandó mindezt kitanulmányozni. Ez a felismerés áll az egységes kapcsolatrendszerek bevezetése mögött.
Az Intel-bázisú mikrogépek gyártói az IBM és a Microsoft közös fejlesztésében kidolgozott, ún. Presentation Managert használják. Az IBM, a DEC és a Hewlett-Packard vezette OSF külső képében és használati érzetében ugyanazt nyújtó szoftveren, az ún. Motifon dolgozik. Ezzel a Unix-kompatíbilis IBM, DEC és HP Unix-gép felhasználója ugyanolyan módon működhet együtt a hálózattal, mint az Intel-bázisú, OS/2 gépek felhasználója. Számára az sem jelent majd különbséget, hogy az alkalmazási programok is egészen eltérő felületeken keresztül csatlakoznak az operációs rendszerhez.
Nem kevésbé egységes az AT&T és a Sun vezette csoportosulás megközelítése. A képalkotás és a képmanipuláció alapvető támogatására a Unix System V Release 4.0-ban megjelent az X11/NeWS-nak nevezett alapszoftver. Így nevezik az X Window technológiát a Sun PostScript-alapú képalkotó és képmanipulációs rendszerével kombináló szoftverréteget. Az X Window támogatása azt jelenti, hogy a távolban működő minden olyan gép, amely képes egy X Window kiszolgálóval kommunikálni (s ez nem csak más Unix-vagy OSF-változatú Unix-gép!) ugyanúgy képes elérni a Unix munkaállomást a távolból, mintha a munkaállomás szállítójának gépe lenne. A NeWS szerepe pedig az, hogy hasonló hálózaton keresztüli elérést biztosítson minden olyan gépnek, amelyik az X Window-nál fejlettebb NeWS technológiával is működni tud (a Sun bárkinek átadja a NeWS licencét, még ha nem is Unix-érdekeltségű az illető vállalat). Erősen leegyszerűsítve a dolgot, ez mintegy kiterjeszti a PostScript megjelenítések körét. Az eddig csak nyomtatókon elérhető technológia most már a képernyőkön is szabványosan elterjedhet (ennél azért több, mivel jelentős bővítések vannak benne). Ezzel pedig igazából megvalósul a képek mindenütt azonos módon való visszaadása (legfeljebb a jobb felbontású eszközön jobb minőségű és „valósághűbb” lesz a kép).
Erre az alapszoftverre számtalan programozói eszközkészlet felépül. Ezek egyike az OSF/Motif DECwindows kompatíbilis felületével azonos (ami a programok áthelyezhetőségét támogatja), míg mások a már meglévő Sun eszközkészlet felületét ismerők, ill. a NeWS oldal lehetőségeit igazából kiaknázni kívánók számára készültek. Mindhárom programozói eszközkészletnek azonban egységes csatlakozási felülete van a felhasználó irányában. Ezt Open Looknak nevezik, és először igencsak eltérőnek tűnik a Presentation Manager felületétől; alaposabb vizsgálat azonban kideríti, hogy sokkal több a használati azonosság, mint az eltérés. A fejlesztők nem is titkolják, hogy olyan csatlakozási felületet akartak kialakítani, hogy a Macintoshhoz vagy a Presentation Managerhez szokott felhasználók is rövid idő alatt otthonosan érezzék magukat az ő kapcsolatrendszerükben.
Hogyan lehetséges ez a kinézetre és használati érzetre vonatkozó jogok megsértése nélkül? Úgy, hogy az Open Look technológiának ugyanaz a forrása, mint a másik kettőé. A Xerox Palo Altóban működő kutatóközpontjában folytak vagy 1982-ig azok a fejlesztések, amelyek célja – többek között – az ember–gép kapcsolatrendszer radikális megújítása voltak. A Xerox nem technológiai okok miatt kevéssé ismert termékében, a Star munkaállomáson jelent meg először az új kapcsolatrendszer (1981). Az Apple csak ebből és más Xerox-fejlesztésekből vett át, amikor kidolgozta Macintoshát. Ennek következtében abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az elkövetkezőkben jelentős szerepet játszó, mindhárom kapcsolatrendszer azonos tőről fakad, és ezért megteremti az új közmű felhasználói kapcsolataiban azt az azonosságot, ami nélkül nem beszélhetnénk közműről (gondoljunk arra, hogy az elektromos művekhez milyen fontos volt a feszültségek, a frekvencia és a csatlakozók alapvető fizikai méreteinek szabványosítása).
Az új, grafikus kapcsolatrendszerek közös vonása, hogy a felhasználó képi objektumok elvben korlátlan tömegével áll kapcsolatban (egyszerűen látja őket a képernyőn). Mindegyik objektumféleségnek jól meghatározott rajzolata van (ún. ikon formájában jelenik meg), ami rögtön eligazítást ad arra nézve, hogy mivel is áll (pontosabban ül) szemben az ember. Ez a megjelenés azonban csak akkor igaz, ha nincs megnyitva a kapcsolati elem. A megnyitásnak az a szerepe, hogy betekintést nyerjünk az objektum mibenlétébe és közelebbi interakciót kezdeményezzünk vele. Ekkor egy ablak nyílik a képernyőn, amelyen keresztül látjuk a képi objektum legutolsó betekintésünk végén meglévő belső világát. Ez a belső világ meglehetősen eltérő az egyik objektumtól a másikig. Legfeljebb akkor van némi hasonlóság, ha ugyanazzal az alkalmazási programmal támogatott objektumokkal vagyunk kapcsolatban. Ekkor is csak az általános manipulációs és megjelenítési lehetőségek tekintetében van azonosság, a konkrétan kialakított „kép” és „viselkedési mód” (ha a felhasználó által „programozható” az objektum) már teljesen egyedi.
A megnyitott objektumok belső világának elérésében mégis nagymértékű egységesség figyelhető meg e kapcsolatrendszerekben. Legfőképpen azért, mert egységesen lett kialakítva a manipulációs eszközkészlet. Olyan dolgokat szabványosítottak hasonló módon, mint a rámutatásra és kiválasztásra, valamint egyéb dolgokra használatos ún. egér, az alkalmazási programok által felkínált parancsok elhelyezkedése és aktiválásának módja, és más általános együttműködési mechanizmusok (az ablakban látható képet mozgató, ún. görgetősávok, a kiválasztott objektumok tulajdonságainak megmutatása kívánság esetén, a használható együttműködési eszközök felkínálásának módja stb.). Ha valamiben különbözik az említett 3 kapcsolatrendszer egymástól, akkor az éppen az általános együttműködési mechanizmusok gazdagsága. Valamennyi közül az Open Look a leggazdagabb. Ez nyújtja a többiekével funkcionálisan azonos legtöbb mechanizmust, és emellett olyan általános stílust vezet be, amelybe esztétikusan beleillenek újabb mechanizmusok is.
Egyszóval mindegyik kapcsolatrendszernek jól meghatározott stílusvilága van, ezek egymástól sem túl idegenek, és ezért ha az alkalmazási programok készítői veszik maguknak a fáradságot, és alkotó módon alkalmazkodnak ezekhez a stílusokhoz, akkor a felhasználóknak sem kell majd idejük jelentős részét arra vesztegetni, hogy a megoldandó feladathoz egyáltalán nem tartozó részletekkel vesződjenek.
A technológiai fejlődés 1989-es lépcsőfoka azonban nem egyszerűen a programozókra bízza a stílusok átvételét és alkalmazását, hanem a maga módján rá is kívánja venni őket erre. Ennek módja olyan programozói eszközkészletek megjelentetése volt, amelyek hatékonyságukkal és a programozói munka jelentős támogatásával mintegy vonzóvá teszik az elképzelt felhasználói kapcsolatrendszerhez való igazodást. Ezek az eszközkészletek ugyanis úgy lettek kialakítva, hogy szinte kikényszerítsék a programozóból a stílusjegyek használatát, miközben a kellő szabadságfokot is biztosítják neki. A programozói eszközkészletek ezért ugyanolyan tartozékai az új közműnek, mint a korábban említett rendszerszoftverek.
A jövőre készülő gyártók azonban sokkal tovább vitték a képi objektumok manipulálásán alapuló egységes elgondolást. Az IBM pl. már be is jelentette leendő irodaautomatizálási rendszere első elemeit. A Presentation Manager képi környezetébe „simuló” elektronikus levelezés objektumai mellett központi helyet kapott az ún. Data Interpretation System (adatértelmezési rendszer). Olyan előre gyártott képi objektumtípusokról van szó, amelyek az adatbázisokban található üzleti adatok különböző kinyerési fázisainak (szempontrendszerek különböző módon való megadása, táblázatos átrendezések, grafikus leképzések stb.) leírásában és tetszőleges számban előállítható feldolgozási lépések képi összekapcsolásával összetett feldolgozási logikák előállítását teszik lehetővé. A vezetői információszolgáltatás univerzális objektumvilágaként használható adatértelmező rendszer minden objektumot a Presentation Manager stílusában jelenít meg a képernyőn, így még az előállított feldolgozási logikák is ikonként tárolhatók a rendszerben, s ugyanazt lehet csinálni velük, amit minden más ikonnal. Így pl. meg is lehet nyitni őket, aminek hatására a feldolgozási logika „megnyílik” a felhasználónak, s megjeleníti az általa értelmezett információt. (A nyitás műveletének lehető legszélesebb értelmű esetével állunk tehát szemben.)
A „közműépítés” történetében be kell számolnunk az ún. Digital Video Interactive (digitális video interaktívan) technológia termékekben való megjelentetésére az Intel, a Microsoft és az IBM között kötött megállapodásokról. Az eredetileg az RCA cégnél kidolgozott technológia rafinált adattömörítési eljárásokkal teszi lehetővé, hogy az egyébként csak 30 másodpercnyi mozgóképes anyagot tárolni képes kompakt lézerlemezeken órányi anyag is elférjen. Az így kialakított lemezen természetesen a legkülönfélébb hang- és adatinformációkat is megtalálhatjuk. Megfelelően felszerelt számítógépbe helyezve a gép nagyfelbontású és kellő grafikus teljesítményű megjelenítő rendszerének közvetítésével lehet hozzáférni a képi és hangtartalomhoz, amely természetesen egészen más élményben részesíti a felhasználót, mint az eddigi videorendszerek.
Egy eddig ismeretlen dimenzió, a képpel és hanggal való szoros emberi kölcsönhatás, az interaktivitás kerül előtérbe. Ennek hardver-rendszertechnikai (Intel), szoftvertechnológiai (Microsoft) és termékkialakítási (IBM) munkáira kötött megállapodást a 3 vállalat. A munka nagyságrendjének érzékeltetésére elég legyen annyit mondani, hogy az Intelnek ugyanolyan bonyolultságú áramkört kell kifejlesztenie, mint amilyen a 80486. A rendszer felhasználóknak is hozzáférhető megjelenítését 1991-re tervezik. Hozzátehetjük, hogy az adattömörítés és a gyors információ-visszaállítás technikájának megjelenése nemcsak a kompakt lézerlemezeken való tárolásban hoz forradalmi áttörést, hanem az új közmű adattáraiban is tárolhatóvá teszi a DVI-kompatíbilis információt (hiszen a tömör formában való tárolás az előhívandó információt is a lehető legtömörebben teszi átvihetővé az új adathálózatok segítségével). Mindez drámai módon átalakíthatja a tömegtájékoztatási ipart. Az új közmű széles körű elterjedésével eltűnhetnek a napilapok, az eddig megszokott televízió és rádió. Végezetül pedig az eddigi telefon- és postarendszer helyét is ez az új közmű veheti át.
Az utóbbi egyébként is elkerülhetetlen. A telefonosok jó évszázadig abból éltek (és milyen jól!), hogy közönséges vonalkapcsolatot létesítettek egymással beszélni kívánó emberek között. Sokaknak ma is úgy tűnhet, hogy ennek továbbfejlesztése (ezt ISDN-nek nevezik), amikor az előfizetői vonalakon egyszerre 2 csatorna jelenik meg, amelyek adatátvitelre is képesek, mégpedig a jelenleginél körülbelül egy nagyságrenddel nagyobb sebességgel, szóval hogy ez a technika jelenti majd a 21. sz. távközlését. A már vagy 10 éve megfogant koncepció Nyugaton most kezd megjelenni a telefonhálózatokban. Az NSZK – mint ennek élharcosa – is azonban csak valamikor 2020 tájékára tervezi teljes bevezetését. Ezzel szemben a számítástechnikai korszakváltás olyan adathálózatok rendkívül gyors elterjedésével jár majd, amelyek már most képesek egyetlen fizikai összeköttetésen (az FDDI gyűrűhálózatok száloptikai vezetőjén) egyidejűleg 1562 db telefonbeszélgetésnek megfelelő információ (természetesen digitalizált formában történő) továbbítására.
A Brit Távközlési Vállalat kutatói 1989-ben büszkén számoltak be arról a kísérletről, amelynek során már terepi viszonyok között kipróbálták egy olyan technológia alapvető elemeit, melynek segítségével 500, egyenként 565 Mbit/s sebességű csatornát lehet megvalósítani egyetlen száloptikai vezető mentén. Ráadásul a közvetlen fotonikus úton, tehát a fényjelek szintjén történő erősítést is meg tudták valósítani, ami azzal jár, hogy technológiájukkal nem kell majd erősítési pontokat építeni a városok között.
A csatlakozási pontok a rádiózásból és a tv-technikából ismert műsorszórás elvén veszik igénybe az egyes csatornákat, megfelelő hozzáférési protokollok segítségével a többszörös hozzáférés is lehetséges, és így megszámlálhatatlanul sok előfizető veheti egyszerre igénybe a nagyteljesítményű átviteli közeget. Az ily módon kialakítandó „száloptikai éter” (minden egyes optikai vezető egy zárt éterként működik) hasonlít a nagysebességű hálózatok működési elveire. Azok is az egyetlen átviteli közeg több csatlakozási pont közötti olyan megosztásán alapulnak, hogy semmilyen kapcsológép nem szükséges a közeg igénybevételével kapcsolatos vezérlésekhez. Ezért is jelenthetjük ki bátran, hogy a most építeni kezdett közmű keretében megjelenő adathálózatok egyre kevésbé a régi távközlési (fő)vonalakkal kerülnek egybeépítésre majd, mint inkább ezekkel az új technikájú távközlési rendszerekkel.
A britek 1993-ra tervezik a száloptikai éter kísérleti üzembe helyezését, és az AT&T-ról, valamint a japánokról is ismert, hogy hasonló rendszereken dolgoznak. Ha valakit még ez sem győzött volna meg állításaink igazságáról, akkor vegye tekintetbe az IBM legutóbbi döntését. 1984-ben még úgy érezte a cég, hogy feltétlenül szüksége van a digitális telefonhálózatok technológiájában komoly tapasztalatokkal rendelkező vállalati részlegre, és az USA egyik legdinamikusabb és leginkább innovatív középvállalatát, a Rolmot vásárolta meg magának. Mire azonban hosszas munkával vállalati szervezetébe integrálta azt, rá kellett ébrednie, hogy a digitális telefónia piaca lehanyatlóban van. A felismerést gyors tett követte és Rolm részlegét 1988 végén eladta a hagyományos távközlésben változatlanul fantáziát látó Siemensnek.
Mi az IBM – egyáltalán nem deklarált, csak éppen tetten érhető – döntésével értünk egyet, hiszen az új adathálózati technológiák alkotják majd a jövő évszázad közművének alapját. Ezek megépítéséhez nem évtizedek szükségesek, hanem egyetlen évtized alatt megvalósíthatók. A teljesen összecsiszolt adathálózat-együttműködési mechanizmusok nyílt rendszerének kidolgozásával a mindenki által elfogadott képi és egyéb érzékszervi kapcsolatokon alapuló felhasználói csatlakozásokat kínáló hiperformák megjelenésével fémjelzett következő előrelépés 1996-ban várható, és ehhez illeszkedhet a száloptikai éterhez hasonló, új távközlési rendszer is (mellesleg a DVI általános bevezetése is ekkor várható). Mindennek alapján pedig 2002-re az új közmű is készen lesz. (Ebben semmi meglepő nincs, hiszen a vasúti hálózatokat is igen gyorsan kiépítették egy, a mainál sokkal fejletlenebb korban.)
