Beköszöntött a nagyblokkos hardver/szoftver elemekből való hálózatépítés kora
Beköszöntött a nagyblokkos hardver/szoftver elemekből való hálózatépítés kora
Ezt az alapvető változást akkor érjük tetten, ha a most kezdődött új korszak jövőképe szempontjából ábrázoljuk az 1982-ben és 1989-ben már ismert, ill. az 1996-ban várhatóan bekövetkező előrelépést. Teljesen új technológiai pályáról van szó, amelynek főbb összetevői:
– az 1 MIPS-ről akár 115 000 MIPS-re növekedő teljesítményű mikroprocesszoros gépek;
– a nagykapacitású tárlapkák (64 Kbitról akár 64 Mbitre);
– az egyre kisebb méretű (3,5 hüvelyk) és eközben egyre nagyobb kapacitású (akár 1 Gbájt), egyre gyorsabb (akár 10 ms alatti hozzáférési idejű) mágneslemezek (ún. winchesterek);
– az egyre gyorsabb hálózati közegek (10 Mbit/s-ról akár 282 500 Mbit/s-ra);
– és a tömegesen alkalmazott, nem egyetlen gyártó által bitorolt operációs rendszerek egyre teljesebb változatai (a korlátos MS-DOS-t helyettesítő OS/2, a PDP–11 lehetőségeihez igazodó Unixot mar több fejlesztési fázisban felülmúló System V Release 4.0, amelyek majd mind egyetlen operációs rendszerré lesznek a továbbfejlődés eredményeképpen).
Az osztott erőforrású hálózati rendszereknek központi szerep jut az új technológiai pályán. A gyártóspecifikus terminálhálózatok az egymással egyenrangú gépi csomópontokat befogadó, általános hálózati alapokká alakulnak át. Az első Unix-hálózatok a magas szintű megjelenítést és az adatbázis-elérés technológiáját meghonosító változatokkal újulnak meg, míg a korábban csak állomány-kiszolgálásra berendezkedett PC-hálózati élvonal a teljesen általános kiszolgáló funkcionalitás támogatásában lép előre. Mindez pedig 1996-ban elvezet azokhoz a teljesen nyílt és gyártófüggetlen rendszerekhez, amelyek teljesen magukba tudják integrálni a cégspecifikus hálózati elemeket.
A korábbi korszakban domináns szerepet betöltő rendszer-kategorizálásnak mindössze kiegészítő szerepe van. Az osztott erőforrású közeg mellett egyedül a személyt mindenhová elkísérő számítógépeknek van önálló szerepük az új technológiai pályán. Az eddigi, legfeljebb egy lapos aktatáskának megfelelő méretű gépeket perspektívában felváltják majd a zsebben hordozható, kártyanaptár-méretű eszközök, amelyek tulajdonosaiknak lehetővé teszik a dinamikus információs közeggel való állandó kapcsolattartást, a bennük működő összetett szoftverek pedig mintegy kitalálják a gazda kívánságát.
A munka-és lakóhelyeken magas szintű alkalmazási környezetek segítik majd az információ gyűjtéséből és hasznosításából élő emberek munkáját. 1982-ben még a számtáblázat-kezelők formailag érett rendszere (Lotus 1–2–3) az információfeldolgozási alkalmazások BASIC-szerű könnyedséggel használható nyelve (dBase) és a feldolgozási követelmények megfogalmazásából közvetlenül futtatható szoftvert előállítani képes nyelv (Focus) jelentették a technológiai élvonalat. Ezt mintegy felváltja most a grafikus manipulációs elemekkel (Metaphor) és a követelmények általános példák formájában való képernyős megadásával (OBE), ill. a korábbi számtáblázat-kezelés jelentősen továbbfejlesztett változatával jellemezhető, integrált környezet. Ebben megfelelő hiperszöveg- és hiperforma-támogatás is működhet. A következő technológiai előrelépést éppen az hozza majd, hogy kialakul az igazi, mindenki által elfogadott hiperforma, ami az igazi hiperszöveg-funkcionalitást is tartalmazza majd.
Az 1982-től napjainkig tartó időszak arra kellett, hogy kialakuljanak a dinamikus információs közeget megalapozó konstrukciók és üzleti körülmények. A mostani korszakváltás e konstrukciókat jeleníti meg, és az új üzleti körülményekről is most alkothatunk először képet magunknak.
Az új hálózati konstrukciók között az első helyen kell említeni az OS/2 hálózatokhoz kidolgozott, ún. LAN Managert. Az OS/2 maga is új operációs rendszer. Segítségével a 80286-os és 80386-os PC-k lehetőségeit először lehet kihasználni. Az ilyen csomóponti gépek hálózati együttműködését támogatja nagyon sokféleképpen a LAN Manager. Egyrészt a korábbi PC-hálózatok állomány-kiszolgálási funkcióit látja el a korábbinál lényegesen jobb színvonalon, másrészt bevezet egy olyan általános csomóponti együttműködést a hálózatba, amelynek segítségével az alkalmazási programok megfelelő részei között klienskiszolgáló kapcsolatok alakíthatók ki, s ezek lehetővé teszik a különböző részek különböző csomópontokon való futtatását és az egyes alkalmazások erőforrásigényeinek rugalmas elosztását a hálózaton belül.
A klienskiszolgáló típusú együttműködések színvonalát tekintve a Unix-hálózatok hozták 1989-ben a legnagyobb előrelépést. Ezekbe szabványos elemként bevezették a munkaállomást kiszolgálóként használó, távolból történő megjelenítés rendszerét. Ráadásul egyszerre 2 szintje van ennek. Az X Window-nak nevezett mechanizmus előre gyártott grafikus primitívákra építi fel a távoli megjelenítés rendszerét. Ennél sokkal általánosabb a megjelenítési feladat megfogalmazását támogató, általános programozási nyelv, az ún. PostScript segítségével történő kommunikáció. Ennek olyan változatát dolgozták ki, melynek segítségével a munkaállomás beviteli/kiviteli funkcióit helyben lekezelő programrészlet is lehet az átküldött megjelenítési programban. Így a munkaállomás-oldal intelligenciája tetszőlegesen fokozható, miközben a tényleges információfeldolgozáshoz a legnagyobb teljesítményű csomópontot lehet igénybe venni a hálózatból. Ez lehet pl. a 8000 MIPS-es Cray–3 szuperszámítógép.
A PostScript nyelvre emellett egy teljesen általános képalkotási modell jellemző, amely matematikailag, a kontúrokat alkotó vonalak és görbék formájában ír le minden objektumot, függetleníti a képalkotás koordináta-rendszerét a fizikai megjelenítés koordináta-rendszerétől, és a kettő között a megjelenítési program futása során módosítható leképzést használ. Ezen az alapon építették fel a teljes PostScript gépezetet, amelyben olyan általános mechanizmusok vannak, mint pl. az egyes betűk méretének és irányultságának teljesen szabad állítása, ami egyúttal független mind az aktuális betűtípustól, mind pedig a megjelenítő eszköz felbontásától. Az ilyen visszaadási gépezetek előnye egy hálózati rendszerben, hogy a megjelenítendő objektumok lehető legmagasabb szinten való megadásával minimális szinten tartják mind az adatátviteli rendszerből igénybe vett kapacitást, mind pedig a fizikai megjelenítés képének tárolásához szükséges tárrészt a munkaállomáson, még a lehető legösszetettebb képek megjelenítése esetén is. Emellett viszont hiánytalanul elérik a legfontosabb célt, ami az adott kép korlátos felbontású fizikai eszközön való lehető leghűségesebb visszaadása.
A távolból történő magas szintű megjelenítések rendszere mellett a távoli adatbázis-elérés hálózati támogatásának megjelenése hozta közelebb az erőforrás-megosztás lehetőségének gyakorlati kiaknázását. Mind az OS/2 LAN Managerhez, mind pedig a legújabb Unix-hálózatokhoz megjelentek az új lehetőségeket kihasználó relációs adatbázis-kezelők. Az IBM vagy 18 éves múltra visszatekintő technológiájának véglegesen közkinccsé válásáról van szó. Mindenki az IBM-féle OS/2 operációs rendszerbe beépített adatbázis-kezelőre figyel, s ahhoz igazítja saját termékeit. Az igazítást jelentős mértékben megkönnyíti, hogy már több szabványban is rögzítették az SQL-nek nevezett lekérdezési és karbantartási nyelvet, amely az adatbázis-kiszolgáló és a kliens minőségben vele együttműködő alkalmazási programok közötti kommunikációhoz biztosítja a keretet. A kliens itt is egy, a távolban végrehajtandó programot küld a kiszolgálónak. Ez a program kiválasztja a bennünket érdeklő adatokat magán a kiszolgálón, és így sem a hálózatot nem kell terhelni a feleslegesen átvitt adatokkal, sem a kliensoldali gépet a nagy adathalmazból való kiválasztással.
Egy ilyen magas színvonalú hálózati rendszert azonban sem kifejleszteni, sem elfogadtatni nem lehet a korábbi megközelítéssel. Még a messze legnagyobb gyártónak számító IBM sem teheti meg, hogy mint annak idején a System 360-at, teljesen maga dolgozza ki a teljes számítástechnikai rendszert. Ez már azért sem lehetséges, mert itt nem egyetlen projektben megvalósítható fejlesztésről van szó, hanem számtalan kisebb-nagyobb, előre nem látható ideig tartó fejlesztés egymáshoz kapcsolódásáról. Emellett még az egyes fejlesztések is oly sokba kerülnek, hogy egy versenyképes hálózati rendszer valamennyi összetevőjének fejlesztése egyszerűen meghaladja a rendelkezésre álló kereteket. Az új technológiai pályához minőségileg más viszonyrendszerre van szükség az egyes gyártók között, különösképpen annak fejlesztési vonatkozásaiban.
A nagy gyártók közül az IBM ugyan elsőként, még 1985-ben felismerte ezt az alapigazságot, de vagy 4 évig tartott, amíg szervezetét ennek megfelelően átalakította. Az IBM intelligenciájáról mindig híres felső vezetésének ugyanis nem kisebb dolgot kellett végrehajtania, mint az egyáltalán nem szolgai, de azért szigorúan hierarchikus rendben működő vállalatot a sok-sok autonóm szervezet – együttműködésében sikeres és egységes imázsú – láncává alakítani. 400 000 embernek kellett megtalálni azt a működési formát, amellyel az önálló vállalkozó pozíciójába juttathatók – mi több, kényszeríthetők minél többen közülük –, és eközben a vállalat egészének működését is új alapokra kellett helyezni, hogy a vevők továbbra is egyetlen céggel, a megbízhatóságáról híres IBM-mel álljanak szemben. Ehhez végezetül meg kellett szabni a külső partneri kapcsolatok új rendjét is, szorosan együttműködve az egyes részterületeken az IBM-nek legtöbb hasznot hajtó cégekkel, s közben új pályára helyezni a vállalatnak legtöbbet ártani képes versenytársakkal való küzdelmet. Ez utóbbihoz a hasonló veszélyeknek kitett cégekkel való együttműködés útját választották, ismét bizonyítva, hogy beköszöntött a sokszereplős, közös fellépések időszaka a világban.
Már a számítástechnikai korszakváltás első éve igazolta, hogy egy csapásra minden megváltozott. Az IBM sikeresen együttműködött a nyílt, tehát egyetlen gyártó által sem uralt operációs rendszerek területén mind a mikrogépes iparral, mind pedig a hagyományos gyártókkal. Az IBM és a Microsoft piacra hozták a magas szintű képalkotást és képmanipulációt is támogató OS/2 rendszert, s egy csapásra ipari szabvánnyá tették azt az Intel-bázisú mikrogépeken. Más kategóriák esetében az IBM, a DEC és a Hewlett Packard, tehát az egykori legnagyobb versenytársak közötti együttműködés hozta meg az első eredményt. Hamarosan megjelentetik a Unix saját változatát, amelyhez az OS/2-höz kidolgozott felhasználói kapcsolatrendszert kínálják majd, a programozási felületet azonban az X Window technológiát alkalmazó és jóval fejlettebb eszközkészletet kínáló DEC windowsból veszik át.
Az utóbbi reményteljes válasznak tűnik arra a hallatlan kihívásra, amely egy teljesen új minőségű Unix kidolgozásával érte a hagyományos gyártókat. Erről az operációs rendszerről tudni kell, hogy már vagy egy évtizede olyan technológiai előnyöket kínált, ami potenciálisan az egész számítástechnikai piac átformálására képessé tette volna. Ebben mindössze az akadályozta meg ezt a rendszerszoftver-konstrukciót, hogy volt néhány súlyos hiányossága, s gazdája, a távközlés területén vezető szerepet játszó ATBT, nem hozzáértő módon lépett fel vele a számítástechnikai piacon. A Unixban rejlő lehetőségeket számtalan új vállalkozás próbálta kiaknázni 1982 óta. A mérsékelt sikert elérők népes csapatából kiemelkedett azonban egy minden eddiginél agresszívebb vállalat, a Sun Microsystems.
A Sun agresszivitása abban rejlett, hogy a Unix hibáinak kiküszöbölésében a pillanatnyilag elérhető legkorszerűbb megoldásokat készen vagy félkészen vette igénybe, az egyes elemeket egyre jobban egymáshoz csiszolta, s rendkívül előretekintően fejlesztette tovább az egész technológiát. Így tudott éppen a Unix – más részek erősségéhez képest – egyik leggyengébb pontjának számító interaktív és grafikus működtetés területén megjelenni egyre jobb és versenyképesebb munkaállomásokkal, amelyeket a lehető leghatékonyabb módon, az ún. értéket hozzáadó viszonteladók és a közvetlen értékesítés erőinek adott piacokra való összpontosításával tudott egyre nagyobb számban forgalmazni.
Kezdettől fogva az volt a vállalat elképzelése, hogy csak olyan hardvergyártók tudnak majd megélni a 90-es évek piacán, akiknek a legnagyobbakkal megegyező nagyságrendű a mikrogépes sorozatgyártásuk és az éves forgalmuk. Egészen alulról indulván, a Sun csak akkor tudja felküzdeni magát a legnagyobbak közé – ismerték fel –, ha minden főbb technológiai elem, amire termékei támaszkodnak, legalább olyan sorozatban készül, mint a nagyokéi. Így a Sunnak minden technológiai elemét fel kell kínálni gyártásra azon partnereknek, akik az adott pillanatban rendszerszállítóként nem nagyobbak nála, de vele együtt növekedve garantálhatják az adott elem versenyképes módon való gyártását és továbbfejlesztését.
A Sun így szinte maga ösztökélte a mikrogépes piacból jelentős részesedésre áhítozó cégeket, hogy legyenek a saját versenytársai a Sparc processzoros gépek minél nagyobb sorozatú előállításával. Ehhez az akár öngyilkosságnak is minősíthető lépéshez az adott bátorságot a Sunnak, hogy felismerte: a fejlett rendszerszoftverrel ellátott és szupergyors Sparc gépekhez csak az alkalmazási szoftverek megfelelően széles körű és minőségileg is kiemelkedő választéka teremti meg az igazi piacot. A szoftverfejlesztésre szakosodott vállalatok viszont csak olyan gépi környezethez hajlandóak alkalmazkodni, amelyet egyre több gyártó egyre nagyobb mennyiségben kínál. Ehhez a stratégiához, amely csak csoportosan vihető sikerre, az amerikai AT&T-t, Xeroxot, Unisyst, a japán Matsushitát, Toshibát, Fujitsut, Seikót, a tajvani Tatungot és Datatechet sikerült megnyernie a Sunnak, hogy csak a mikrogépes vonalon legismertebb cégeket említsük. A mikrogépes szoftverek területén pedig olyan vezető gyártókat állított maga mögé, mint a Lotus Development (1–2–3) és az Ashton-Tate (dBase).
A korszakváltás első évében ez a megközelítés lehetővé tette a Sunnak, hogy gyilkos tempóban haladhasson előre az újabb Sparc bázisú Unix munkaállomások és a legújabb rendszerszoftver-változat fejlesztésével. A Sun és partnerei megrendeléseiben bízó félvezetőgyártók eközben már a 65 MIPS-es Sparc konstrukciót is kidolgozták, biztosítva ezzel, hogy a 15 MIPS-es alapprocesszortól kezdve egészen a legfejlettebb konstrukciójú szuperprocesszorokig bezárólag rendelkezésre álljon az áramköri technológia. Sikeresen megjelent a Unix legújabb változata is (az AT&T és a Sun közös fejlesztésében, amely a legújabb Sun rendszerszoftvert egyesíti az AT&T Unix technológiájával, s ezzel felszámolja azt a lehetetlen állapotot, hogy a különböző szállítóktól származó Unix gépeken – a kisebb-nagyobb eltérések miatt – a felhasználók nem használhatták az IBM kompatíbilis személyi számítógépekhez hasonló egyszerűséggel az egyébként Unix-kompatíbilis alkalmazási programokat.
Elérték tehát azt a célt, amit az AT&T illetékes vezetője így fogalmazott meg: „A felhasználóknak olyan megfelelési szintre van szükségük, mint ami például a videomagnetofonok tulajdonosainak oly természetes, vagyis: bármilyen VHS típusú kazetta bármelyik VHS rendszerű magnetofonon lejátszható.” Ezzel tehát a szoftver esetében is eljutott a számítástechnikai ipar ahhoz a lehetőséghez, hogy a különféle szállítóktól származó, nagy teljesítményű rendszerekbe is csereszabatosan „bedugaszolhatók” legyenek a különböző szállítóktól származó alkalmazási szoftverek. Mivel ezzel egyidejűleg a különböző rendszerelemek közötti hálózati együttműködések is szabványosak lettek, beköszöntött a számítástechnikai rendszerek nagy blokkokból való építésének kora, legyen szó hardverről, avagy szoftverről.
