Dél-Afrika: „pretoriasztrojka”
Dél-Afrika: „pretoriasztrojka”
Bevett helyi fordulattal élve teljes gőzzel folyik a „pretoriasztrojka”, a radikális átalakítás politikája Dél-Afrikában. Miközben a szuperhatalmak közti megbékülő egyezkedésnek köszönhetően a világ különböző tájain oldódnak a regionális válságok (Afganisztán és Nicaragua után a kambodzsai kérdés megoldása is kimozdul a holtpontról), Afrika déli részéről is biztató hírek érkeznek 1990-ben.
Sokan a totalitárius rendszerek kelet-közép-európai fölbomlásához hasonlítják a dél-afrikai változásokat. Még idősíkok között is megfigyelhető bizonyos egybeesés. Pretoriában a Nemzeti Párt hatalomra jutásával 1948 a „fordulat éve”. Ekkortól bontakozik ki a faji elkülönítés (apartheid) világszerte elítélt politikai gyakorlata. A fokozatosan elszigetelődő dél-afrikai kormányzat majd egy évtizede próbálkozik nemzetközileg szalonképesebbé válni, ennek érdekében óvatosan bontogatja a fehéreket és színes bőrűeket elválasztó falakat.
Pieter Botha elnök fölöttébb óvatos reformjai még csak az éttermek és mozik, iskolák és köztéri padok „faji sorompóit” húzzák föl – majd kimondják a boldogító igent a vegyes házasságokra is –, ám nem terjednek ki a faji hovatartozás nyilvántartására és a lakókörzetek szigorú elkülönítését szabályozó törvényekre. A faji zavargások s az érezhetően gyarapodó gazdasági gondok következtében megfordul a korábbi évtized trendje: több fehér hagyja el az országot, mint amennyi odatelepül. 1986 óta egyre súlyosabb nemzetközi szankciók is sújtják Dél-Afrikát. A nyomasztó gondok és a lépéskényszer feszítően hatnak a pretoriai vezetésre. Botha elnök 1989. jan.-ban könnyebb szívinfarktuson esik át – legalábbis ezzel indokolják, hogy a Nemzeti Párt élén az oktatási miniszter, Frederik De Klerk váltja fel. Ekkor azonban Botha még ragaszkodik államfői bársonyszékéhez, sőt visszautasítja saját pártja azon javaslatát is, hogy tartsanak előrehozott általános választásokat és minél több hatalmat ruházzon át pártelnök-utódjára. Ám az ambiciózus De Klerk eltökélte magát a radikálisabb reformok bevezetése mellett, így már márc.-ban új alkotmány kidolgozását sürgeti, amelyben jobban részesülhetnének a hatalomból a „nem-fehérek”. Talán ennek tulajdonítható, hogy De Klerk jún.-ban sikeres nyugat-európai (az NSZK-t, Angliát, Portugáliát és Olaszországot érintő) körutat tesz, amelynek során első ízben „barátságos légkörben” tárgyalhat pl. Thatcher brit kormányfővel is.
Nem kisebb elégtétellel és meglepetéssel nyugtázza a nagyvilág, amikor kiszivárog, hogy (a lábadozó?) Botha elnök júl.-ban fokvárosi irodájában fogadta Nelson Mandelát, a kormányzata ellen fegyverrel is harcoló Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) vezéregyéniségét. A hír annál is föltűnőbb, mivel a fekete vezetőt ekkor már több mint negyedszázada tartja fogva a fehértelepes kormányzat. A tárgyalásukról később kiadott hivatalos közlemény szerint mindketten elkötelezték magukat a „dél-afrikai békés kibontakozás” mellett. A váratlan találka mellett majdhogynem elsikkad az a jelentés, miszerint Dél-Afrika ez idő tájt nukleáris töltet hordozására is alkalmas közepes hatótávolságú rakétát bocsát föl.
Az országirányító párton belüli intenzív viták eredményeképpen aug. 14-én Botha végül is hallgat miniszterei követelésére s lemond államfői tisztségéről. Másnap ezen a poszton is De Klerk követi, s leteszi az elnöki esküt. Az események fölgyorsulását sejteti, hogy az új elnök pár nap múlva Mozambikba látogat, hogy a szomszédos „frontország” vezetőjével, Chissanóval kimozdítsa a holtpontról a megbékélés akadozó párbeszédét. Egy héttel később Zaire-ban, majd Zambiában tárgyal az angolai kibontakozásról. Ez stratégiai kérdés Pretoria számára. Angola ugyanis támogatást nyújt a SWAPO-nak, a dél-afrikai ellenőrzés ellen küzdő namíbiai nemzeti mozgalomnak. A nagyhatalmak bevonásával folyó egyezkedés végül is eredményesnek bizonyul: megkezdik a kubai katonai egységek kivonását Angolából. Dél-Afrika függetlenséget ígér Namíbiának, amit ünnepélyes keretek között hirdet ki 1990 tavaszán az időközben hazatért SWAPO-elnök, Sam Nujoma. Az ünnepségen a külföldi díszvendégek sorában – Sevardnadze szovjet és Baker amerikai külügyminiszter mellett – jelen van De Klerk is.
Időközben parlamenti választásokat tartanak Dél-Afrikában. A hagyományoknak megfelelően még mindig külön törvényhozást hívnak életre a fehéreknek, a „vegyes fajúaknak” és az indiai közösség képviselőinek. A feketék továbbra sem élvezhetnek hasonló jogokat. A fehér parlament megerősíti államfői tisztségében De Klerket. Az új kabinetben nincsenek lényeges változások: a diplomácia vezetője továbbra is Pik Botha.
A fölgyorsuló kelet-európai változásokon a nyugati világgal együtt örvendezik a dél-afrikai vezetés, egyidejűleg egyre intenzívebben folytatja a maga „pretoriasztrojkáját”. Szept.-ben a johannesburgi városi tanács tovább enyhít a „kis-apartheiden”: ekkortól fehérek és feketék közösen használhatják a buszokat, a közfürdőket és a szabadidős-központokat. Hasonló intézkedéseket fogadnak el East London és Durban városatyái is.
Újabb drámai nyilatkozatok követik egymást. Okt. 10-én bejelentik 8, Mandelával együtt bebörtönzött ANC-vezető feltétel nélküli szabadon bocsátását. A kormány újabb tárgyalásokat folytat Mandelával, aki azzal a feltétellel hajlandó elhagyni börtönét, ha megszüntetik az ANC illegális státusát. Már nem kell sokáig várnia.
1990. febr. 2-án De Klerk ,.új korszak hajnalát idézi nagy visszhangot kiváltó beszédében. A kormány azonnali hatállyal érvényteleníti az ANC, az annak részeként tevékenykedő Dél-afrikai Kommunista Párt és a radikális Pánafrikai Kongresszus betiltásáról szóló évtizedes rendeletet. Egy héttel később szalagbetűs cím az egész világsajtóban: De Klerk ismét találkozik Mandelával, aki két nap múlva szabadul fogságából.
A változásokra a megújult magyar politika is reagál. Feltűnést kelt, hogy kora tavasszal – Kelet-Európában elsőként – Budapesten fogadják Pik Botha külügyminisztert. Hivatalos kapcsolatfölvételre kerül sor, majd kölcsönösen „információs irodát” nyitnak egymás fővárosában. A nyitásra gyorsan válaszol a nyomott budapesti munkaerőpiac: heteken belül több mint 30 ezer potenciális magyar munkavállaló tolong Dél-Afrika bécsi nagykövetsége előtt – vendégmunka reményében. Hónapok múltán az első pár száz „fecske” megérkezik Johannesburg repülőterére…
Eközben pörögnek az események Dél-Afrikában. Máj. 2-4. között Fokvárosban tanácskoznak a kormány és az ANC képviselői. Mindehhez 78 évnek kellett eltelnie az Afrikai Nemzeti Kongresszus megalakulása óta. A tét: nem faji alapokon nyugvó demokrácia teremtése és a szabad választásokhoz vezető új alkotmány kimunkálása. A párbeszéd nyitányát utóbb mindkét fél ígéretesnek minősíti.
A nyárutón újból kiéleződnek a törzsi torzsalkodások a fekete lakosság körében. A két legnagyobb népcsoport, a kszhoszák és zuluk szembenállása fegyveres összecsapásokba és leszámolásokba torkollik. Hiába hangsúlyozzák, hogy az ANC nem csupán a kszhosza népcsoport érdekeit védelmezi, s hogy a fehérekkel már korábban kompromisszumra kész Gatsha Buthelezi szervezete, az Inkatha sem kizárólag zulu mozgalom. A véres összetűzések több mint 800 halálos áldozatot követelnek, többet, mint a 70-es évek sowetói lázongásai. Mandela és Buthelezi megbékítő tárgyalásai nem járnak hosszú távon reményt keltő eredménnyel.
Mindazonáltal a De Klerk és Mandela között megindult párbeszéd kimozdítja a holtpontról Dél-Afrika nemzetközi helyzetét. A fekete vezető nyugati körutazásán mindaddig a Pretoria elleni gazdasági szankciók fönntartására szólítja magas rangú tárgyalópartnereit, amíg a fehér kormányzat végérvényesen föl nem számolja az apartheid utolsó maradványait is. Szept.-ben De Klerk erre is ígéretet tesz. Így aligha véletlen, hogy 42 év után először fogadnak dél-afrikai hivatalos vezetőt a washingtoni Fehér Házban. A változások visszafordíthatatlanok – ígéri a „dél-afrikai Gorbacsovként” aposztrofált De Klerk. Ám a fehérek és feketék hagyományos fegyveres szembenállása mellett nem szabad megfeledkezni a fehérek és feketék közösségén belüli törésvonalakról sem. A kezdet biztató; ám senki nem gondolja, hogy a „pretoriasztrojka" végképp lebonthatja Dél-Afrika sokszínű világának valamennyi belső falát. Lefegyverző hírek érkeznek a térségből, de nincs még itt a végső búcsú a fegyverektől.
Benda László
