Kolumbia: előre bejelentett háború
Kolumbia: előre bejelentett háború
1989. aug.-ban Kolumbiában golyó végzett az elnökválasztási kampány győzelmi várományosával, Barco elnök szinte kijelölt utódjával, Luis Carlos Galánnal. A 30 milliós ország legnépszerűbb politikusának halála a polgár-, drog- és gerillaháborúkban gazdag Kolumbia legvéresebb hadjáratának kezdete lett. Virgilio Barco elnök, a liberálisok vezére minden fronton nyílt ütközeteket jelentett be. Egy évvel később új elnök vehette át a hivatali teendőket: César Gaviria, a liberálisok jelöltje győzött. A kormány és a kábítószer-maffia közötti háborúnak eközben két további elnökjelölt és 3000 civil esett áldozatául (csak Medellinben, az ország második városában, a „fekete bárók” főhadiszállásán 100 rendőr). Egyes becslések szerint naponta 50 családban gyászolnak Kolumbiában.
A múlt században Kolumbia világcsúcstartó volt a polgárháborúk terén, s az is maradt – ám a helyi történelmet e században is épp elég véres folyamat tarkítja. A II világháborút követő években is egy közkedvelt politikus-elnök erőszakos halála robbantotta ki az ún. „erőszak” évtizedes szembenállását. Az áldozatok számát akkor százezerre tették.
Azóta nem nyugodtak a fegyverek Kolumbiában. A gerillák, a kábítószer-kereskedők, -finomítók és a kormány háromszögéből kettő mindig harcban állt egymással. A kábítószerbárók olykor ajánlatokkal próbálták biztosítani, hogy visszatérhessenek a civil életbe, s ne kelljen tartaniuk attól, hogy kiszolgáltatják őket az Egyesült Államoknak: Az 1984-es ajánlat szerint hazautalták volna profitjukat. Ez akkor a teljes államadósságot fedezte volna. 1988-ban ismét hasonló ajánlat született. Mivel a kormány egyik esetben sem engedett, a maffia 1989. aug.-ban lelövette a népszerű elnökjelöltet, Luis Carlos Galánt.
Barco elnök válasza felbolygatta az országot: Több ezer katona, rendőr indított összehangolt akciót a 2 milliós Medellinben. Házakat, nyaralókat, luxusvillákat, autókat, jachtokat foglaltak el, százszámra. Ezreket tartóztattak le. Mivel a rendkívüli állapot Kolumbiában a világháború óta szinte mindig érvényben volt, az azóta talán rendkívülibb állapotról lehet tehát inkább beszélni. A nagy fogások azonban váratnak magukra. Még szept.-ben sikerült kézre keríteni a maffia második vonalából szakértőket, alvezéreket. Ők hamarosan útnak indultak az Egyesült Államok felé. Ott a bíróságok még legalább 70, ún. „kiszolgáltatandóra” várnak. A kolumbiai televízióban mindennap látni a hirdetéseket: 5 millió pesót kap az, aki a nagyvezérek nyomára vezet.
Az eredmények elkedvetlenítőek maradtak. Az Amazonas forrásvidékének sűrű erdőségeiben, ahol a világ kokainjának 4/5-ét finomítják, a rend. hívei felégettek, megsemmisítettek néhány laboratóriumot. Gonzalo Rodriguez Gacha, a maffia egyik vezére elesett a harcokban. A legtöbben azonban alá tudtak merülni. Átmenekültek Brazíliába, majd később akár vissza is térhettek szülővárosukba, Medellinbe. A lakosok velük voltak. Vagy azért, mert korábbi látványos és valóban nagyvonalú adományaikkal sokakat életre-halálra maguknak szereztek meg, vagy azért, mert magánhadseregeik no meg a felbérelt siheder bérgyilkosok ezrei elvették a kedvét azoknak, akik a hatóságoknak akartak segíteni. Ha egy bíró elítélt valakit, a bíró családjából megöltek valakit. Nem csoda, ha a háború kirobbanása után 3 hónappal sokan újra szabadlábon folytatták ott, ahol aug.-ban abbahagyták. Az igazságügy-miniszter lemondott. Őt is azzal fenyegették, hogy 4 éves kisfiát teszik el láb alól. A bírók szövetsége golyóbiztos tárgyalótermeket, személyi védelmet kért. Mindezt nem kapták meg.
Jött viszont az amerikai segítség. Miután Bush elnök televíziós beszédében ásta ki a csatabárdot, ömlött az amerikai felszerelés, segély, szakértő. Vagy egy hónapig. Majd lassan csökkent az érdeklődés. Akkorra már csak a katonai segélyek maradtak. A kolumbiai állam viszont nem akarja túlságosan megérősíteni a fegyvereseket. Hiszen ha államcsínytől nem is, de öntevékeny, gerillavadász akcióktól joggal tarthat a hadsereg részéről.
A kolumbiaiak rövid idő után úgy érezték, hogy egyedül maradtak a világ legjobban szervezett földalatti szervezetével szemben. Emellett az amerikai fogyasztás sem csökkent úgy, ahogy azt Bush elnök kilátásba helyezte. Amíg pedig a kereslet megvan, létrejön hozzá a kínálat is.
A maffiának mégis hamar elment a kedve az általános háborútól. Jan.-ra a vezéreknek elegük lehetett abból, hogy hol itt, hol ott bujkáljanak. Ehhez eddig nem voltak hozzászokva. Ötleteket adtak a kábítószer-ellenes rendőrségnek, hol találhatnak finomítókat. Elengedték foglyaikat, olykor még a váltságdíjról is lemondtak. Nyilvánosan kijelentették, hogy ha a háború véget érhet, feladják a kokainüzletet. Egyetlen feltételük az maradt, hogy ne adják ki őket az amerikai hatóságoknak.
Két kimerült ellenfél nézte egymást két hónapon át. Eközben megindult a választási harc. Nem akadt hét, hogy ne robbant volna valahol valami; de a háborúban egyfajta tűzszünetről beszéltek. Arról is ment a szóbeszéd, hogy Pablo Escóbar, a maffia egyik feje ígéretet kapott az államelnöktől: ha önként jelentkezik, nem adják át az Egyesült Államok hatóságainak. Ám ekkor újabb elnökjelölttel végeztek golyók. A harcok újra kirobbantak.
Sokan feltételezték, hogy a háborúban egy másik, belső háború is folyik. Ebben a hadsereg és a maffia vállvetve lép fel a gerillák ellen. Ráadásul a gerillák megpróbálták letenni a fegyvert s a politikai küzdelmekben akartak babérokat szerezni. Az egyik gerillacsapat már évek óta bekapcsolódott a társadalmi életbe. Ezért 5 év alatt 1100 párttag, volt szabadságharcos, felkelő fizetett az életével. A FARC nevű gerillaosztagokból, a forradalmi csapatokból Hazafias Unió néven alakult párt. Ám ez sokszor csak halált hozott. Az idén az M-19-es gerillamozgalom katonái is békét akartak kötni a kormánnyal. Öt éve még látványos akciójukkal foglalták el a bogotái igazságügyi palotát. Akkor a biztonsági erők lőttek a gerillákra, akikkel együtt 50 túsz is meghalt. Most a gerillák vezetőjét, az immár népszerű politikust, Carlos Pizarrót lőtte le egy felbérelt fiatalember. Pizarro repülőn utazott; testőreitől körülvéve, választási gyűlésről jövet. A gyilkos az illemhelyen eldugott pisztollyal tucatnyi lövést adott te rá. A bérgyilkos sem élte túl áldozatát. A biztonsági emberek végeztek vele. A medellini árak egy év alatt felszöktek. Mostanában – állítólag – 4400 amerikai dollárt fizetnek egy rendőr meggyilkolásáért, 10 ezret, ha tiszt az áldozat. Nem tudni, hogy az elnökjelöltekért kit, hol, mennyit fizetett. Tavasszal a kormány és a maffia háborúja újra teljes erővel lángolt fel. Egyik fél sem akart titkos béketárgyalásokról hallani. Barco elnök újra elkezdte az Egyesült Államokba szállíttatni a letartóztatott fekete bárókat. A medellini kemény fiúk válasza: megadják magukat, de csak holtan, ám előbb a fél országot elpusztítják. Megtartották szavukat. A választásokig mindennap robbantak bombák, dolgoztak a bérgyilkosok. A fenyegetések ellenére, a bombarobbanásokkal dacolva a kolumbiaiak fele elment szavazni egy új elnökre. A liberálisok új jelöltje, César Gaviria a leadott voksok majdnem felét kapta. A 43 éves politikus Luis Carlos Galán sírjánál tett a majdnem nagykorú fiúnak, Galán fiának ígéretet: megvalósítja az apa programját. Gaviria arra esküdött, hogy gyökerestül átalakítja Kolumbia intézményeit. A második szavazólapon feltüntetett kérdésben, vagyis hogy akarnak-e új alkotmányt a kolumbiaiak, a választók majdnem 90%-a egyetértett az új elnökkel. Az új alaptörvény szabályozza majd az eddigi kétpártrendszer, a politikai váltógazdaság helyett a politikai pluralizmust. Mindez már másképp is kifejezésre jutott a szavazás napján. Az M–19 nevű volt gerillaszervezetből alakult politikai párt a választásokon a 3. helyen végzett. Már az is sikernek számított, hogy a meggyilkolt korábbi vezér, Pizarro utóda megélte a májust. 700 ezer szavazója pedig kétszer annyi, mint amennyien az elmúlt 100 évben bármely baloldali párt mögött valaha is felsorakoztak.
A kolumbiai politikai rendszer átalakulóban van. A felsőbb osztályok mostantól kénytelenek a parlamentben is megosztani a hatalmat az újonnan (ráadásul a hegyekből) jöttekkel. Gaviria elnök nekilátott; hogy összehívja az alkotmányozó honatyákat. Ám nem könnyű őket megnyerni a változásoknak. Hiszen ki mer valamit is változtatni abban az országban, ahol ezért golyó jár? Az új elnök népiesen babot eszik a főváros olcsóbb éttermeiben, bőrkabátban és farmerban jár. Eközben azt ígéri, hogy ő végleg végez a maffiával. De eddig talán csak azért maradhatott életben, mert nem minden esetben szolgáltatja ki a maffia tagjait az amerikai bírók kényének-kedvének.
Időközben átalakult az Andok országainak politikai térképe. 1990. febr.-ban Bush elnök még a kolumbiai Cartagenába, az Indiák egykor legszebb városába összehívhatott egy néhány órás drogcsúcstalálkozót. Akkor még Kolumbia, Peru és Bolívia elnökei egyként sorakoztak fel az amerikai kérelmek támogatása mellett. Inkább felvállalták azt, hogy az Andok parasztjainak ne legyen mit enniük, de megígérték, hogy kiirtják a kokacserjéket. Kora őszre a 3 latin-amerikai elnök már visszautasította az amerikai katonai segélyeket, egyúttal felhívta az Egyesült Államokat, hogy saját háza táján tegyen rendet. Az amerikaiak is egyre jobban elfeledkeztek a drogháborúról. Nemcsak azért, mert a Perzsa-öbölben több gondjuk akadt, hanem azért is, mert időközben nyilvánvalóvá vált, hogy az amerikai fogyasztást legalább olyan nehéz visszafogni, mint a dél-amerikai termelést. A rövid nyári szünet után kora ősszel a drogháború újra fellángolt Kolumbiában. Már nem is tudni, hogy ki ki ellen harcol, ki kivel van. Az új elnök is lassan eltéved abban a dzsungelben, amelyből elődei sem találták a kiutat. Kolumbiának a világ, főleg az Egyesült Államok nem bocsátaná meg, ha elnézően viseltetne a kábítószeresekkel. Így viszont csak a háború folytatódhat. Az államot végül nem lehetett legyőzni. Latin-Amerikában talán már az sem megvetendő teljesítmény. Ám az államot az államban, vagyis a maffiát sem lehetett térdre kényszeríteni. Az előre bejelentett háború folytatódik.
Beszterczey Gábor
