Lengyelország egy éve
Lengyelország egy éve
Amikor 1989. szept. 12-én megalakult az új lengyel kormány, Tadeusz Mazowiecki még az egyetlen nem kommunista miniszterelnök volt Kelet-Európában. Jóllehet a kormány a Szolidaritás, a LEMP, a Parasztpárt és a Demokrata Párt koalíciójaként alakult meg, a személyi változások során mégiscsak főleg a Szolidaritás emberei kerültek minisztériumi vezetői, nagyköveti és helyi közigazgatási tisztségekbe. Eközben sok vita zajlott arról, hogy a szakértelem vagy a politikai nézet-e a döntő, hogy „a múlt bűnöseit” kell-e eltávolítani, vagy a leghozzáértőbb embereknek kell adni a megbízásokat. A személyi változásokat az 1990. máj. 27-i helyhatósági választások tetőzték be, amelyeken a választóknak csak 42%-a vett részt. Zömmel a Szolidaritás állampolgári bizottságainak jelöltjei győztek, s ők vették át a vajdaságok vezetését, a polgármesteri hivatalokat stb. A kormányból 1990. júl.-ban távozott az a két kommunista tábornok, akinek bekerülése egy évvel korábban az egyik fő kompromisszum volt: Kiszczak belügy- és Siwicki honvédelmi miniszter.
Megszűnt az állami cenzúrahivatal, az egyházügyi hivatal, átalakult a belügyminisztérium. A megszüntetett biztonsági szolgálat helyett államvédelmi hivatalt szerveztek, új emberekkel, s felszámolták a hírhedt rohamrendőrséget. A korábbi állambiztonsági szervek által elkövetett bűncselekmények, állítólagos gyilkosságok kivizsgálására parlamenti bizottság alakult. Ugyanilyen bizottság elemezte az 1988-89-ben működött Rakowski-kormány működését, a szejm pedig bizonyos kérdésekben elítélő határozatot hozott.
Megkezdődött a Leszek Balcerowicz miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter nevével fémjelzett gazdaságpolitikai terv megvalósítása. Sikerült megállítani a hiperinflációt (ha a jan.-i ütemben folytatódott volna, az éves infláció elérte volna a 4000%-ot), és évtizedek óta először piaci egyensúly alakult ki: az eladóknak kell a vevőkért versengeniük, és nem fordítva. Ennek azonban súlyos ára van: a termelés 30-40%-kal csökkent, ugyanakkor széles rétegek képtelenek megvenni az immár kapható árukat.1990 végére 1 milliós munkanélküliség várható. Eközben nem kezdődött még el az igazi gazdasági szerkezetváltás, és csak 1990. júl.-ban született meg a privatizációs törvény. A kormány szerint elkerülhetetlen volt a szakaszos haladás – először az inflációra, a pénzszűkítésre kellett koncentrálni –, és tervszerűen jön majd a többi lépés; kérdés azonban, hogy az elégedetlen tömegek mit viselnek el politikailag. 1990 nyarán pl. viharos parasztmegmozdulásokra került sor, amelyek megfékezésére a kormány a rendőrséget is igénybe vette. A vita témája: a termelők garantált minimális felvásárlási árakat követeltek.
A külpolitikában jelentős reorientáció kezdődött e1, amit a nyugati országok melegen támogattak. 1989 őszén Lech Wałęsát,1990 tavaszán Tadeusz Mazowieckit fogadták kiemelt külsőségek között az Egyesült Államokban. Jól alakult a szovjet-lengyel viszony is. Ebben bizonyára szerepet játszott, hogy a szovjet fél is elítélte a Lengyelország rovására kötött 1939. aug.-szept.-i szovjet-német megállapodásokat, és – ami érzelmileg talán még fontosabb volt a lengyelek számára – elismerte: Katyńban 1941-ben a szovjet hatóságok gyilkoltak meg sok ezer lengyel katonatisztet. Különlegesen fontos a lengyelek számára a német egyesülés, és a lengyel diplomácia nagy győzelmének tartják, hogy az ország bekapcsolódhatott a 2+4 értekezletbe (a két Németország és a nagyhatalmak tárgyalásaiba), illetve hogy az NSZK és az NDK parlamentje még az egyesülés előtt félreérthetetlenül kinyilvánította a mai lengyel-német határ véglegességét. Bár a lengyel-csehszlovák és a lengyel-magyar viszony kedvezően alakul, ez nem szüntette meg a mindennapi élet konfliktusait (pl. a turistaforgalomban), és azt sem, hogy az említett német problematika miatt a lengyel kormány sem a Varsói Szerződés feloszlatását, sem a szovjet csapatok országukból való kivonását nem tartja annyira sürgősnek, mint pl. a magyar vezetés.
A lengyel politikai szervezetek közül a hatalom korábbi birtokosa, a Lengyel Egyesült Munkáspárt 1990. jan.-ban megszűnt. A gyenge és elkésett reformpróbálkozások kevés eredménnyel jártak, a LEMP helyett megalakult Szociáldemokrata Párt (elnöke az 1954-es születésű Aleksander Kwasniewski, főtitkára Leszek Miller) az előd 2 millió tagja helyett néhány tízezret tömörít csupán. Még több belső megosztottság zilálta szét a Parasztpártot – ma 3 ilyen nevű szervezet vetélkedik egymással a parlamentben és a politikai életben. Viták folynak a korábban működött pártok vagyonáról, sajtójáról, az elszámoltatásról.
1990. ápr.-ban kongresszust tartott a Szolidaritás Szakszervezet. A Szolidaritás taglétszáma mintegy negyede csak a 10 évvel ezelőttinek. Lech Wałęsát a szavazatok 77,5%-ával újraválasztották elnökké, de már érezhetőek voltak a belső konfliktusok. A Wałęsa körül létrejött „Centrum-megállapodás” a kormányt számos kérdésben a demagógiától sem visszariadva bírálja, mert érzi a tömegek elégedetlenségét. Ez a csoport Wałęsát szeretné mielőbb a köztársasági elnöki székben látni, és a többpártrendszer és a pluralizmus nevében bírálja ellenfeleit. Az utóbbiak viszont arra hivatkoznak, hogy a kormánynak politikai bázisra van szüksége, hiszen nem valamely párt kormányaként jött létre. E csoportok szerint a Mazowiecki-kormányt mindenképp támogatni kell, mert ez az egyetlen esély, és a Nyugat is csak a Balcerowicz-féle gazdasági programot támogatja, bármilyen fájdalmas is az a lakosság számára.
A konfliktusnak személyi elemei is vannak. Számos korábbi Szolidaritás-vezető elfogadhatatlannak tartja Wałęsa döntési módszereit és stílusát, pl. a Szolidaritás Hetilap főszerkesztőjének cseréjét vagy a személye mellett működő állampolgári bizottság titkárának, régi harcostársának, Henryk Wujecnek a leváltását. (Az érintett egy kétsoros levélkét kapott: „Érezd magad felmentve. …”) Nem tartják alkalmasnak Wałęsát az államfői posztra, és inkább Mazowieckit támogatnák. Addig pedig – a Centrum által szervezett aláírásgyűjtéssel szemben – egyetértenek Jaruzelski elnök hivatalban maradásával, aki bármennyire a régi rendszer jelképe – 1989. júl.-i megválasztása óta tisztességgel és a változásokat nem akadályozva tölti be tisztségét. Ő maga kijelentette, hogy előbb az új kormányt és az elnökválasztás módját (közvetlen vagy parlamenti) kell kidolgozni, aztán a megfelelő pillanatban szívesen lemond. Feltűnő, hogy Bush amerikai elnök meghívta Jaruzelskit (a szükségállapot egykori bevezetőjét). Glemp prímás pedig hosszú megbeszélést folytatott vele. Ezek minden bizonnyal Walesának szóló figyelmeztetések.
A Centrum-megállapodással szemben több csoportosulás is áll. Bujak, Frasyniuk és más régi Szolidaritás-vezetők alakították meg a ROAD rövidítésűt (Demokratikus Akció Állampolgári Mozgalom), de említést érdemel az ún. Demokratikus Jobboldali Fórum és a Jerzy Turowicz krakkói lapszerkesztő indította Demokratikus Kezdeményezés is. Ez utóbbiban neves értelmiségiek, katolikus személyiségek is szerepelnek. A képet bonyolítja, hogy a Wałęsa-féle Centrumhoz soviniszta, antiszemita, jobboldali csoportok is csatlakoztak, amelyek eldurvították a vita hangját. Még maga Wałęsa is, akinek személyes nézetei ettől bizonnyal távol állnak, képes volt antiszemita felhangokat belevinni egykori közeli munkatársaival, barátaival (pl. Adam Michnikkel) folytatott vitájába. Érinti továbbá mindez az egyház, a katolicizmus szerepét – hiszen a demokratikus változások az egyház közvetlen politikai súlyát nyilvánvalóan csökkentették. Kiéleződtek viszont a viták az abortusz és az iskolai hitoktatás körül. E kérdésekben nemcsak a „világi baloldali”-nak nevezett nem hívő politikusok képviselnek mérsékelt álláspontot, hanem számos nyugati liberális orientációjú katolikus is, míg a Centrumot támogató jobboldal keresztény, „vallásvédő” megfogalmazásokkal keveri a soviniszta és intoleráns propagandát.
1990. júl.-ban sor került Wałęsa és Mazowiecki személyes találkozójára, majd a Szolidaritás parlamenti csoportjának sok tagja viharos gyűlésen vett részt a híres gdanski hajógyárban. Augusztusban Wałęsa kijelentette: tartózkodni kell a személyes támadásoktól, s elfogadta azt, hogy az elnökválasztás közvetlen legyen. Ismét hangsúlyozta azonban, hogy erős államfőre van szükség, ami ellenfelei körében rossz érzéseket vált ki, mert pl. az 1926 utáni Pilsudski-diktatúrára emlékezteti őket.
Dec. 9-én, az elnökválasztás második fordulójában – a végül győztes – Walesának a tengeren túl vagyont szerzett, jószerivel ismeretlen Tyminskivel kellett megmérkőznie. A harmadikként befutó Tadeusz Mazowiecki kormányfő benyújtotta lemondását, s bejelentette, hogy ellenzéki politikai szervezetet alapít. Ezzel teljessé vált a szakadás a Szolidaritás Wałęsa által képviselt nacionalista-populista szárnya s az értelmiségi liberálisok között.
Domány András
