Az európai NATO-tagországok szárazföldi erői
Az európai NATO-tagországok szárazföldi erői
A fegyveres erővel egyáltalában nem rendelkező Izland kivételével az összes európai NATO-ország fegyveres erőiben megtalálható szárazföldi haderőnem.
A szárazföldi erők a fegyveres erők legrégebbi haderőneme. E sajátos haderőnem – a klasszikus értelemben vett hadsereg – rendeltetése a szárazföldi harctevékenységek megvívása. Alapvető harcfeladatok: az ellenség hasonló szervezeteivel védekező és támadó hadműveletek folytatása, szárazföldi terület megtartása, illetve megszerzése végett. A harcfeladatok végrehajtásában a szárazföldi csapatok együttműködhetnek más haderőnemekkel, illetve a harctevékenység során az ellenség más haderőnemeivel is szembekerülhetnek (például tengeri, óceáni partszakasznak az ellenséges tengeri vagy légi deszanttól való védelme során).
A szárazföldi csapatok állományába mindenekelőtt a különféle alább felsorolt, harcoló fegyvernemek tartoznak:
– lövészcsapatok vagy gyalogság;
– gépkocsizó (gépesített) lövész csapatok;
– harckocsizó csapatok;
– tábori tüzérség;
– csapatlégvédelem;
– felderítők;
– deszantcsapatok;
– hegyivadászok;
– csapatrepülők.
A harcoló fegyvernemek harctevékenységének elősegítésére, katonai szóval biztosítására a szárazföldi csapatok állományába az alábbi szakcsapatok és szolgálatok is tartoznak.
– híradó-alakulatok;
– rádiótechnikai alakulatok;
– műszaki alakulatok;
– vegyivédelmi alakulatok.
A szárazföldi haderőnem szervezetileg úgynevezett alegységekből (szakasz, század, zászlóalj), egységekből (ezred), magasabb egységekből (dandár, hadosztály) és seregtestekből (hadtest, hadsereg) áll. A szervezeti csoportosulás azt jelenti, hogy néhány alacsonyabb típusból épül fel a nagyobb, így például egy egység (ezred) néhány alegységből (zászlóaljból) egy magasabbegység (pl. hadosztály) néhány egységből (ezredből) áll.
A szárazföldi csapatok összetétele országonként (még az atlanti szövetségen belül is) változó, az adott ország földrajzi elhelyezkedésé-ből, a hagyományoktól, a más had-erőnemek meglététől, összetételétől függ.
A szárazföldi csapatok legnagyobb létszámú harcoló fegyverneme az egykori gyalogság mai korszerű utóda, a gépkocsizólövész-csapatok. E fegyvernem jelenlegi elnevezését az 1960-as évek közepén kapta, ugyanis ez időre a lövészalakulatok gépesítettségének mértéke igen magas fokot ért el, s így a fegyvernem minőségi átalakulása befejeződött.
A mai gépkocsizólövész-alegységek és -egységek jellemző alapvető felszerelése a különféle fedélzeti fegyverrel ellátott, lánctalpas gyalogsági harcjármű, a lövészpáncélos. A lövészkatonák szállítására, továbbá harcfelderítési feladatokra szolgálnak a különféle könnyű fegyverzettel ellátott vagy fegyvertelen, gumikerekes vagy lánctalpas futóművű páncélozott szállítójárművek, illetve felderítő harcjárművek.
Mindezek lehetővé teszik egyfelől a nagyfokú manőverezőképességet, másfelől az egyébként is sorozatlövő fegyverrel ellátott lövészkatonáknak nagy tűzerejű támogatását s ezenkívül jelentős védettséget is nyújtanak.
A különféle páncélozott harc- és szállítójárművek mindegyik európai NATO-hadseregben megtalálhatók, s lövészpáncélost is – három ország kivételével – szolgálatban tartanak.
A mai lövészalegységeknek az ellenség különféle fegyverfajtáitól való védettsége is jelentős mértékben fokozódott. A tömegpusztító (atom- és vegyi) fegyverektől való fokozott védelmet szolgálja a gyalogsági harcjárművek és a páncélozott szállítójárművek hermetikusan elzárható küzdőtere.
Az ellenséges harckocsik, páncélozott harc- és szállítójárművek elleni harcra a lövészeknek kis hatótávolságú kézi páncéltörő rakéták és nagy hatótávolságú irányított páncéltörő rakéták állnak rendelkezésre. Az alacsonyan támadó harci repülőgépek és helikopterek elleni harcra pedig a lövészek hatékony kézi légvédelmi rakétákkal vannak felszerelve. Ezeknek egy vagy több változata az összes európai NATO-ország hadseregében megtalálható.
A szárazföldi haderőnemnek a nagy manőverezőképességet és hatalmas tűzerőt egyesítő fegyverneme a harckocsi egységek, alegységek. Harceszközeik a 30-35 tonna körüli szerkezeti tömegű, jelentős páncélvédettségű közepes harckocsik, melyek lövegeinek űrmérete meghaladja a 100 mm-t, mozgási sebességük pedig terepen is 40-50 km/h, műúton pedig 60-70 km/h.
Védettségüket jellemzi, hogy a legnagyobb veszélynek kitett homlokpáncéljuk fél méternél is vastagabb. Az igazán korszerű harckocsik menetközben is képesek tüzelésre, a cél megsemmisítésére, hiszen nagy űrméretű, több kilométerre is célba találó lövegük mozgás közben is, a terep egyenetlenségei ellenére, a kiválasztott célra irányozva marad, mivel hossz- és keresztstabilizátorral van ellátva.
Közepes harckocsikkal felszerelt egységek mindegyik európai NATO-ország szárazföldi haderőnemében megtalálhatók.
Az európai NATO-országok szárazföldi erőinek fontos fegyverneme a tábori tüzérség. Harceszközei között egyaránt megtalálhatók a hagyományos csöves tüzérség vontatott vagy önjáró lövegei, nemkülönben a területlefogásra szolgáló nagy tűzerejű rakéta-sorozatvetők is.
A csöves tüzérségi lövegek 155 mm-nél nagyobb űrméretű változatai közül néhány atomlőszer tüzelésre is alkalmas volt. Ezeket a néhány kilotonna hatóerejű atomlőszereket azonban kivonták a szolgálatból.
A rakéta-sorozatvetők a második világháború kedvező tapasztalatai nyomán az 1950–1960-as években széleskörűen elterjedtek. Ma már csak az európai NATO-hadseregek fele tartja nagy kaliberű változataikat szolgálatban. A rakéta-sorozatvetők lőtávolsága ugyan a legnagyobb – a 155-203 mm-es űrméretű – lövegekénél, 20-30 km-nél nem nagyobb, ám tűzerejük a lövegekének sokszorosa. Igaz, pontatlanabbak a lövegeknél, azonban nagy terület pusztítására igen alkalmasak.
A csatalégvédelemben az önjáró többcsövű kis kaliberű sorozatlövő fegyvereken kívül jelentős mennyiségen tartanak szolgálatban irányított légvédelmirakéta-fegyvereket. Ezek különféle, rendszerint kerekes vagy lánctalpas járműre telepített változatai, az alacsony és a közepes hatómagasságú légvédelmi rakéták, egyaránt hatékony fegyverek az alacsony és a közepes magasságról támadó harci repülőgépek és helikopterek ellen.
Az európai NATO-országok hadseregeiben egymástól eltérő módon, országonként más-más haderőnem állományaiba szervezték a különböző hatómagasságú légvédelmi rakétákkal felszerelt egységeket, alegységeket.
Így a francia haderő nagy hatómagasságú légvédelmi rakétáit is a szárazföldi haderőnem állományában üzemelteti, míg Görögország effajta, nagy hatómagasságú légvédelmi rakétás egységeket egyaránt tart a szárazföldi erők és a légierő állományában.
Hasonlóképpen nem egységes az európai NATO-hadseregek gyakorlata a közepes hatómagasságú légvédelmi rakéták vonatkozásában, hiszen a 12 hadsereg közül csak 5 tartja szolgálatban ezeket a fegyvereket. Közülük 3 a szárazföldi haderőnem, 2 pedig a légierő állományában.
A szárazföldi haderőnemben a repülőerőket napjainkban a különféle felfegyverzett és fegyvertelen helikopterek jelentik. A forgószárnyú repülőeszközök, a helikopterek különösen alkalmasak számos – más eszközzel végre nem hajtható – katonai feladat megoldására. Széles körű katonai alkalmazásukra elsősorban a repülőtértől való függetlenségük és sajátos repülési módjaik miatt került sor.
A helikopterek ugyanis függőlegesen szállnak fel, illetve le, üzemeltetésükhöz nem igényelnek nagyméretű, jól előkészített (beton) repülőteret.
A helikopterek előre, oldalt, sőt hátrafelé is képesek rendkívül alacsony sebességgel haladni, szükség esetén egy helyben is lebeghetnek. Mindezek eredményeként fedélzetükről olyan fegyverek is bevethetők, melyek a viszonylag gyors harci repülőgépekről egyáltalában nem vagy csak alacsony hatékonysággal alkalmazhatók.
Ezek elsősorban a harckocsik elleni harc legalkalmasabb fegyverei, az irányított páncéltörő rakéták.
A felfegyverzett helikopterek közül a katonai szakirodalom két változatot sorol az úgynevezett támadó helikopterek közé. Az elsőbe a kifejezetten harctevékenységre kifejlesztett harci helikopterek tartoznak, ezek rendszerint részlegesen páncélvédettek, nagy tűzerejű csöves sorozatlövő fegyverrel, valamint földi célpontok – közöttük páncélozott harcjárművek elleni és más, irányított és nem irányított – rakétával vannak ellátva. Az európai NATO-hadseregekben mindössze két ilyen amerikai típus, az AH–1 és az AH–64, valamint egy olasz, az A129 teljesít szolgálatot.
A támadó helikopterek második változata, többsége az olyan általános rendeltetésű helikopter, mely erős – harckocsik és páncélozott harc- és szállítójárművek ellen – irányított páncéltörőrakéta-fegyverzettel van ellátva.
Az ilyen támadó – páncéltörő – helikopterek az európai NATO-hadseregek többségében megtalálhatók.
A katonai helikopterek második csoportja az általános rendeltetésű (személy- és teherszállító, megfigyelő, futár, kereső-mentő, sebesültszállító) kategóriába tartozik.
Ezek egy részét önvédelemre és a tevékenység (ki- és berakodás) védelmére könnyű fegyverzettel látják el, többségük azonban fegyvertelen. Általános rendeltetésű helikopter – több típusa – az összes európai NATO-ország szárazföldi erőiben megtalálható.
A harcoló fegyvernemeken kívül az európai NATO-hadseregek szárazföldi erőiben szakcsapatok is vannak.
Ezek teremtik meg a harcoló fegyvernemek számára a harctevékenység feltételeit. Így a híradók megfelelő összeköttetést hoznak létre a harcoló alakulatok és a vezetési pontok között, a műszaki csapatok utakat, ideiglenes hadihidakat építenek, s ahol nincs lehetőség hídépítésre, ott kompolással teszik lehetővé az átkelést. Ugyancsak a műszaki csapatok végzik az elaknásított területek mentesítését, illetve ha szükséges, aknamezőt telepítenek.
A vegyivédelmi csapatok az ellenséges vegyi, illetve atomcsapás következményeinek felszámolására szolgálnak. A rádiótechnikai csapatok figyelik a hadszíntér légterét, adatokat szolgáltatnak a csapatlégvédelem számára az ellenséges légierő tevékenységéről.
A harcoló fegyvernemek lőszer-, fegyver-, élelmiszer-, tüzelőanyag-utánpótlására, a sérült felszerelések javítására, a harcvonal mögötti terület közlekedéseinek szervezésére szolgálnak a logisztikai (régebben hadtáp) egységek, intézmények, javítóbázisok.
