Az európai NATO-tagországok és a csatlakozási tárgyalásokra meghívott országok hadseregei, haditechnikai eszközei
Az európai NATO-tagországok és a csatlakozási tárgyalásokra meghívott országok hadseregei, haditechnikai eszközei
1997. július 8-án az Észak-atlanti Szövetség állam- és kormányfői csúcsán született döntés értelmében három volt Varsói Szerződés tagországot – Csehszlovákiát, Lengyelországot és Magyarországot hívták meg a NATO-hoz való csatlakozási tárgyalásokra.
Mindhárom meghívott országgal 1997. szeptemberében megkezdték a megbeszéléseket a NATO-tagság feltételeiről, követelményeiről, gyakorlati tennivalóiról. Mindez jelentős mérföldkőnek számít a szövetség történetében, hiszen nem egyszerűen új tagok felvételére kerül majd sor, hanem olyan országok lesznek a NATO-tagjai, amelyek több mint három és fél évtizedig a fő ellenségnek számító Szovjetunió kreálta és vezette katonai szövetség, a Varsói Szerződés alapítói voltak.
Mindez természetesen azt jelenti, hogy a három újonnan meghívott ország fegyveres erői – a Varsói Szerződés megszűnése, a rendszerváltás kezdte óta eltelt 6-7 esztendő változásai ellenére – szinte mindn téren alapjaiban különböznek a NATO-tagországok hadseregeitől. Ez a különbség egyaránt megmutatkozik a haderő szervezetben, szerkezetben, a vezetési rendszerben, a kiképzésben és a hadseregek haditechnikai eszköztárában is.
Az utóbbi időben mindhárom csatlakozni kívánó országban – a kezdeti bizonytalanságokat, a sok tekintetben formai változásokat és a koncepciótlan mennyiségi csökkentéseket követően – helyes irányban mozdult el és felgyorsult az átfogó haderőreform, melynek semmiképpen sem a legnehezebb, de mindenképpen a legköltségesebb összetevője a haditechnikaieszköz-tár megújítása.
A három NATO-tagjelölt ország hadseregeinek átfogó reformját azonban nemcsak az Észak-atlanti Szövetséghez való csatlakozás követelményei teszik indokolttá, elodázhatatlanná. Az elmúlt időszak európai változásai, az ideológiai alapú szembenállás, a kétpólusú világ (a Szovjetunió és a Varsói Szerződés) megszűnése eredményeként gyökeresen módosultak a hadseregek fenntartásának okai, feladatai.
Mivel a jelenlegi Európában nincsenek ellentétes érdekű országok-országcsoportok, megszűnt a klasszikus értelemben vett nagy, országok közötti háború kirobbanásának veszélye. Ugyanakkor azonban nem szűnt meg a hadsereg fenntartásának okaként szolgáló katonai fenyegetés, hanem jellege átalakult. Jelenleg az országok közötti háború veszélye helyett az egy adott országon belül kirobbanó etnikai, vallási, illetve polgárháború átterjedő hatása jelent reális fenyegetést.
Az elmúlt időszakban éppen Magyarország közvetlen környezetében, az egykori Jugoszlávia területén zajlott a – mindmáig nem egyértelműen lezárt – vallási-etnikai háború. Az is tény, hogy Kelet-Közép-Európa számos országában egyelőre befejezetlenek a polgári demokratikus jogállammá, a piacgazdasággá való átalakulási folyamatok. Nem elképzelhetetlen, hogy ezek terheinek elviselhetetlensége polgárháborús eseményekhez vezet.
Mindezek az egy országon belül, illetve egy felbomló ország részei között zajló háborús cselekmények nemcsak a közvetlen szomszédokat veszélyeztetik átsodródó hatásukkal, hanem például egy esetleges atomerőmű vagy nehézipari nagyüzem rombolása esetén egész Európát. E közvetett és közvetlen veszélyekhez hozzájárul még a háborús események, továbbá az elviselhetetlen körülmények miatt tömegesen menekülő polgári lakosság, a migráció fenyegetése.
A nagyszámú polgári menekülő nemcsak a célországokat fenyegeti, hanem azokat is, amelyeken keresztül áthaladnak.
E nem kizárható veszélyek által okozható károk kizárására vagy legalább csökkentésére – az úgynevezett alacsony intenzitású konfliktusok kezelésére – továbbá a vallási-etnikai-polgárháborús térségekben a béketeremtésre, békefenntartásra továbbra is szükség van hadseregre, csak éppen a korábbiaktól eltérőekre.
A hadseregek említett új feladatai persze kiegészülnek a fenntartó országon belül az ipari és természeti katasztrófák – például árvizek – elhárításában való részvétellel is. Azonban mindezek a módosult és korábbi feladatok közösek abban, hogy nem a régebbi elveknek megfelelően létrehozott tömeghadsereget, hanem jóval alacsonyabb létszámú, megfelelően felszerelt és kiképzett haderőt igényelnek.
Mindezek természetesen nemcsak a volt Varsói Szerződés tagországaira, hanem a NATO-országokra is vonatkoznak. A NATO-hadseregek helyzete azonban lényegesen kedvezőbb. Létszámuk – az arányokat tekintve – mindig kisebb volt, felszereltségük pedig – hála a piacgazdasági versenynek – sokkal alkalmasabb. Ráadásul hadászati koncepciójuk nem a támadásra, hanem az elrettentésre és a védelemre épült, s ezek az új feladatokhoz jóval közelebb állnak.
A NATO-hadseregek tervszerű átalakítása már 1991 végén, az Észak-atlanti Szövetség új hadászati koncepciójának elfogadását követően nyomban megkezdődött. 1993-ban jóváhagyták a NATO-erőknek a békeidőben érvényes nagyságára és harckészültségi szintjére vonatkozó módosításokat. Ennek eredményeként az 1990. évi szintekhez képest a NATO-erők békeidőre tervezett általános nagysága 25%-kal csökkent.
Ezen belül:
– 25%-kal csökkentették a szövetség európai szárazföldi harci alakulatainak összlétszámát és több mint 45%-kal a szárazföldi NATO-erők békelétszámát a központi térségben,
– több mint 10%-kal csökkentették a haditengerészeti harci kötelékek állományát, ezen belül a hadihajóegységek (repülőgép-hordozók, cirkálók, rombolók, tengeralattjárók stb.) számát is.
– több mint 25%-kal csökkentették a NATO légierő harci repülőgépeinek számát, illetve 45%-kal a központi térségben állomásoztatottakét.
Ugyanakkor persze számottevően csökkentették hadseregeik létszámát és fegyverzetét a volt Varsói Szerződés-tagországok is.
Nagyjából – országonként eltérően – 1995-96-ig a mérséklést igazi koncepció nélkül, alapvetően költségvetési okokból hajtották végre. A Magyar Honvédség koncepcionális átalakítása, az új feladatokra való alkalmassá tétele csak 1996-ban kezdődött meg.
A három NATO-csatlakozási tárgyalásokra meghívott ország átfogó haderőreformját jelentősen elősegíti, hogy tulajdonképpen az új feladatokra alkalmas, fegyveres erő kialakítására, és a teljes értékű NATO-tagság elérésére gyakorlatilag ugyanazokat a változtatásokat kell végrehajtani.
Ezek között természetesen kiemelt helyen szerepel az eszközállomány megújítása, elsődlegesnek azonban sokkal inkább a haderőreform többi elemei – a vezetési rendszer, a szerkezet, a szervezet, a kiképzés, a katonai gondolkodásmód – gyökeres átalakítása tekinthető.
Mindezeket figyelembe véve a NATO-tagjelölt országok hadseregeinek a jelentősen módosult feladatokra való alkalmasság elérése folyamatosan végre kell hajtani a haditechnikai reformot is. A három NATO-tagjelölt ország haditechnikaieszköz-állománya az alábbi csoportokba sorolható:
1. Maradéktalanul alkalmasak az új feladatokra.
2. Korszerűsítéssel továbbra is szolgálatban tarthatók.
3. Szükséges, de fizikailag és/vagy erkölcsileg reménytelenül elavult, csak mértéktelenül drágán szolgálatban tartható eszközök
4. Az új feladatokra vagy teljesen, vagy a meglévő mennyiségben szükségtelen eszközök.
A végrehajtandó haderőreform legmegfoghatóbb, legkonkrétabb eleme a haditechnikaieszköz-tár megújítása. E hihetetlenül széleskörű és költségigényes folyamat áttekintését szolgálják azok a táblázatok, melyek az európai NATO-tagországok, illetve a szövetség bővítési folyamatába bekerült három ország hadseregei két haderőnemének, a szárazföldi erőknek és a légierőnek jellemző létszámviszonyait, legfontosabbnak ítélt fegyvereinek, fegyverrendszereinek mennyiségi adatait, továbbá minőségükre, képes-ségükre, korszerűségükre utaló jellemzőit tartalmazzák.
A táblázatok nemcsak azért nem teljesek, mert nem tartalmazzák a Magyarország szempontjából érdektelen (a bonyolultság, a költségek vonatkozásában első helyre sorolandó) haderőnemet, a haditengerészetet, hanem azért is, mert a két tárgyalt haderőnemre – szárazföldi erők, légierő – vonatkozóan sem foglalkozhatnak a teljes eszköztárral. Több haditechnikaieszköz-csoport nem igazán közérthető jellemzői nem teszik alkalmassá például a híradó, a számítástechnikai, az adatfeldolgozói, a rádiólokációs s egy sor más harcbiztosító eszköz összehasonlító bemutatását. Ezekkel a közvélemény tájékoztatására szolgáló kiterjedt nyugati szakirodalom sem foglalkozik.
Ezenkívül mellőzni kellett a különösen nagy mennyiségben szolgálatban tartott, ugyanakkor nem túlzottan jelentős, illetve jellemző néhány eszközcsoportot, pl. a gépjárműveket és a kézi lőfegyvereket is.
A táblázatok használatát megelőzően mindenképpen célszerű megismerkedni az európai NATO-országok fegyveres erőinek állományával, vagy ahogy katonai nyelven szokás mondani, az úgynevezett haderőnemekkel és e-zek fegyverne-meivel.
A fegyveres erőket (köznyelven a hadseregeket) a hadtudomány úgynevezett haderőnemekre osztja. Egy adott haderőnembe azok a csapatok, katonai szervezetek tartoznak, melyeknek feladata egy földrajzilag egységes térségben (földön, levegőben, tengeren) folytatandó harctevékenységben való részvétel – önállóan vagy más haderőnemmel együtt. Minden haderőnemnek sajátos, elsősorban rá jellemző fegyverzete, haditechnikai felszerelése és szervezete van.
Az európai térségben három haderőnembe csoportosítják a fegyveres erőket. Ezek a szárazföldi erők, a légierő és a haditengerészeti flotta. Az utóbbi természetesen csak a tengerparttal rendelkező országok haderőinek állományában van. (Zárójelben kell megjegyezni, hogy az egykori szovjet hadtudomány – a támadó szovjet katonai doktrínának megfelelően – külön haderőnemként tartotta számon a hátországi terület repülőgépek elleni oltalmazására szolgáló, elfogóvadász repülőgépekből, nagy hatómagasságú légvédelmirakéta-rendszerekből, továbbá rádiótechnikai eszközökből álló, úgynevezett honi légvédelmét. Ezenkívül az egykori Szovjetunióban és a jelenlegi Oroszországban is külön haderőnemet képeznek az 5500 km-nél nagyobb hatótávolságú, atomtöltetű ballisztikus rakétákat fenntartó, úgynevezett hadászati rakétacsapatok.)
