Budapest – fejleszteni vagy korlátozni?
Budapest – fejleszteni vagy korlátozni?
A magyar területi egyenlőtlenségek örökzöld témája Budapest kiemelkedő szerepe az ország településhálózatában, társadalmi és gazdasági életében. Sokan a Budapest–vidék ellentétpárt tartják a hazai területfejlesztés alapgondjának. Ez annyira közismert, hogy részletezni nem szükséges. Mint minden közismertnek vélt jelenség, számos leegyszerűsítést és tévedést tartalmaz.
Tévedés, hogy a fővárosi népesség magas aránya (18 százalék) az ország összes lakosához viszonyítva különleges eset lenne. Ellenkezőleg, ez a szabályos. A sűrűn lakott, fejlett, kis területű országok világszerte két városszerkezeti típusba sorolhatók. Az első típushoz tartozó országokban kialakult egy nagyváros, de – tér és népesség híján – nincs erős középvárosi hálózat. Ez az eset erősen központosított államokban jött létre, ahol az ipari forradalmat követő gyors modernizáció egyetlen városban koncentrálódott. Budapesthez hasonló kiemelkedő szerepet szerzett az igencsak különböző történelmű osztrák, a dán, a görög, a portugál vagy az ír főváros is. A második típus országaiban több erős középváros fejlődött ki, de – tér és népesség híján – nagy nemzetközi metropolis nem jöhetett létre. Az ilyen városhálózat térben szétterjedt hosszú modernizációs folyamat eredményeként és/vagy decentralizált, föderatív jellegű államokra jellemző (pl. Belgium, Hollandia, Svájc). Ugyancsak tévedés a magyar főváros kiemelkedését a magyar városhálózatból a trianoni békeszerződés következményének tulajdonítani. Budapest népessége 1910-ben – az akkori országterületen belül – és 1930-ban – a harmadára csökkent országterületen belül – is tízszerese volt a legnagyobb vidéki város népességének (most nyolc és félszerese). A főváros kiemelkedésére még a kiegyezés és az első világháború között került sor, midőn a magyar modernizáció egyedülálló központjává vált. A trianoni békeszerződés után Budapest funkciói szegényedtek, nagytérségi szerepkörét máig tartóan elvesztette.
Tévedés, hogy a főváros, nagy népességének köszönhetően, különösen nagy előnyöket szerzett magának, az ország más részén előállított jövedelmeket szívott el. Az elmúlt évtizedekben a főváros valóban szerzett indokolatlannak tűnő – tehát nem a nagyobb teljesítményből adódó – előnyöket, ez azonban nem méretéből, hanem a fővárosban kialakult hatalmi túlkoncentrációból adódott. Az államszocialista rendszerben az állami tulajdonú gazdaság stratégiai döntései csaknem mind a fővárosba települt államigazgatási, vállalati, pénzügyi központokban születtek. A településfejlesztés költségvetési forrásait is a fővárosba települt intézményekben osztották el, így joggal keletkezhetett a vidéki városokban az az érzés, hogy fejlődésük nem saját erőfeszítésüktől, hanem a fővárosi elosztók jóindulatától függ. A főváros különösen kedvező alkupozícióhoz jutott a költségvetési forrásokért folytatott versengésben. A demokratikus átalakulás ezt a hatalmi túlsúlyt lényegesen enyhítette, ha még nem is tüntette el egészen.
Hogy az országon belül honnan hová áramlanak a jövedelmek? Azt még becsülni is alig lehet. Mivel azonban az ország lakosságának 18 százaléka Budapesten az ország bruttó nemzeti termékének 35 százalékát állítja elő s az ország összes személyi jövedelemadójának 33 százalékát fizeti be, a vidéki jövedelmek elszívása nem látszik bizonyítottnak.
Tévedés, hogy a vidéki városok hátránya a főváros fejlődésének korlátozásával mérsékelhető. Emögött az a hibás feltételezés áll, hogy a városfejlődés a költségvetési támogatások függvénye – s ha kevesebb jut a fővárosnak, több fordítható a vidéki városok fejlesztésére. Városok fejlődési pályája, emelkedése vagy süllyedése sokkal jelentősebb s tartósabb pilléreken nyugszik, mint a változó s jelentéktelen méretű költségvetési támogatások. E pillérek: a helyi gazdaság szerkezete, az emberi erőforrások minősége és a településkörnyezet minősége. E pillérek a földrajzi fekvéssel, azaz a településrendszeren belüli elhelyezkedéssel együtt adják meg egy település versenyképességét. E versenyképesség csak lassan s elsősorban belső erőforrásokra támaszkodva módosítható, bár e módosításokban kétségkívül szerepe lehet kormányzati korrekcióknak.
Nos, a fővárosi versenyképesség kormányzati rontása – ami amúgy sem lenne nagyon eredményes, mert a haladás ellen szerencsére nincs orvosság – mit sem javítana vidéki városaink versenyképességén. A főváros–vidék egyenlőtlenség mérséklését – mely csak hosszú távon lehetséges – a vidéki innovációs központok erősítésével lehet elérni. Erre több területen jó esélyek nyílnak. Annak semmi akadálya – s van is rá elég példa –, hogy egy vidéki egyetem vagy kutatóintézet vagy kórház valamely szakterületen nemzetközi kiválóságot érjen el. Jók a vidéki városok esélyei a termelés fejlesztésben – az elmúlt években a transznacionális társaságok jelentős termelési beruházásaikat szinte kizárólag vidéken eszközölték. Évtizedek túlközpontosítottsága persze lassan oldódik, s az valóban nem indokolt, hogy – a jelentéktelen Rákóczi Bankot leszámítva – ne legyen vidéki bank vagy filmstúdió. Az viszont kétségtelen, hogy a fővárosi vagy nemzetközi nagyvárosi funkciókat csak Budapest töltheti be, ebben nincs az országon belül versenytárs.
A kérdés most az, hogy a területfejlesztési politika foglalkozzon-e Budapesttel s hogyan? A fentiekből érzékelhető, hogy nem támogatok semminő korlátozást – de vajon elképzelhető-e a főváros fejlődésének kormányzati támogatása? A területfejlesztési törvény ugyanis a dinamikus központok támogatását is lehetővé teszi. A fővárosnak természetesen nincs szüksége munkahelyteremtő vagy szociális jellegű támogatásra. Ám a főváros nemzetközi versenyképességének támogatása már igényelhet kormányzati részvételt. Ez ugyanis véleményem szerint nemzeti érdek.
A piacgazdaság kiépülése és a határok megnyitása a magyar városokat és régiókat fokozatosan nemzetközi versenyhelyzetbe hozza. Ezzel a „felzárkóztató” területfejlesztési politika kettős értelmezést nyerhet. Jelentheti, mint eddig – s szerintem mindig ez marad fő feladata – az ország fejlett s elmaradott régiói közötti különbség mérséklését, s jelentheti az ország dinamikus városainak s régióinak a fejlett európai régiókhoz viszonyított hátrányának mérséklését. Mert bizony az Európai Unió mércéjével hazánkban nincs fejlett régió.
Budapest szerepe a nemzetközi versenyben különleges. Az ország egyetlen nagyvárosa, mely alkalmas lehet regionális – közép-európai – alközponti szerepre, az európai metropolishálózatba való bekapcsolódásra, mely a globális innovációk egyedülálló befogadója és az országon belüli elterjesztője; a transznacionális nagytőke és a magas szintű nemzetközi üzleti szolgáltatások elsőrendű vonzásközpontja. A transznacionális nagyvállalatok tömeges magyarországi megtelepedése aligha történt volna meg a Budapest által nyújtott nagyvárosi miliő, kulturális környezet, kommunikációs és információs központ és üzleti szolgáltatások nélkül. Ebből az egész magyar társadalom profitál – ma már a külföldi (rész)tulajdonú vállalatok adják a magyar export 70 százalékát.
A kormányok s fővárosaik között gyakran különleges a viszony. Százharminc éve Budapestet a kormány belátható időn belül európai nagyvárossá s a Kárpát-medence egyedülálló központjává kívánta tenni – amitől az akkor még három város korántsem volt elragadtatva, hiszen önállóságukat érezték csorbítva. A siker látványos volt: 1910-ben Budapest Európa nyolcadik legnagyobb városa, s amit akkor modern városszervezés és urbanisztika a kontinensen produkált, az jelen volt a magyar fővárosban is. A sokszor megírt s olykor visszasírt Fővárosi Közmunkák Tanácsának a miniszterelnök volt a mindenkori elnöke – szépapáink még nemzeti ügynek fogták fel, hogy a haza erős s európai jelentőségű fővárossal rendelkezzen.
Nézetem szerint ez ma az integrálódó Európában a világgazdasági folyamatok által áthatott magyar gazdaságban még inkább így van. A fővárosban számos nemzetközi intézmény működik, melynek hatóköre Közép-Európára vagy Délkelet-Európára terjed ki. Törekvések vannak Budapest nemzetközi pénzügyi központi szerepének kiformálására. A mai spontán fejlődés nem tűnik elégségesnek egy, a mai századfordulón is modern európai nagyváros működéséhez, ez még nagyon sok ponton szorul megerősítésre. Több tudományos műhelyben foglalkoznak Budapest nemzetközi nagyvárosi szerepével – szükséges lenne egy átfogó stratégia és hosszú távú cselekvési program, amelynek megvalósításában a központi költségvetés részvétele is indokolt lehet. A főváros sajátos önkormányzati rendje – jelesül hogy területén 24 helyi önkormányzat működik – éppen nem könnyíti meg az egységes cselekvést.
A magyar városhálózaton belüli kiemelkedő szerep felelősséget s kötelezettségeket is ró a fővárosra. Felelősséget, hogy ne fordítson hátat országának – ne csak nemzetközi kapcsolatait ápolja –, hogy az innovációknak ne csak befogadója, hanem továbbítója is legyen, hogy a pesti ember ismerje s becsülje vidéki városaink értékeit.
Mit hoz Budapestnek az új századforduló? Egy hét éve Budapesten élő német ember szavait idézem.
„Könnyen elképzelhető, hogy Budapest megint csak a felismerhetetlenségig bebábozódott. 1900 körül a legkülönbözőbb gondolkodású, érzékeny és kritikus kortársak sóhajtoztak eszét vesztett fővárosuk félresiklása miatt; mi, maiak pedig éppen azt az időszakot tartjuk a város története legszebb, mesébe illő fejezetének. Talán máris egy ragyogó korszak elején élünk, csak nem tudunk róla.
Egyelőre sóhajtozunk, mert visszataszítóan csúfnak találjuk a hernyót, és félünk a rengeteg kártól, amelyet még okozni fog, de talán már bújik elő belőle a pillangó. Hamarosan először röppen fel a levegőbe, siklik súlytalanul, megfoghatatlanul és gyönyörűségesen.”
Enyedi György
