A Hortobágy
A Hortobágy
A Hortobágy adottságai:
A térség legjelentősebb értékét táji, természeti adottságai jelentik, ezek között kiemelkedőek a természeti és környezeti védett területek: a Hortobágyi Nemzeti Park, a Borsodi Mezőség Tájvédelmi Körzet, a Kesznyéteni Tájvédelmi Körzet, az országos jelentőségű természetvédelmi területek: a Tiszaigari Arborétum, a tiszadorogmai Göbe-erdő, a Zádor híd környéke, a Kecskeri-puszta.
A földtörténeti negyedkorban a folyók által feltöltött terület tökéletes síksággá alakult, melyet továbbra is ezek a folyók hálóztak be, gyakran elöntve, elmocsarasítva a Hortobágy egyes részeit. A jellegzetes puszta viszonylag új keletű képződmény. Az utolsó jégkorszak utáni szélsőséges éghajlatú időszakban már megjelent a sztyepp, s a szikesedés is megindult. Ebből a korból való sok reliktum, pontusi, illetve sztyeppi növény. Később a klíma kiegyenlítésével a sztyeppek helyét a ligetek, löszpusztai tölgyesek foglalták el. A mély fekvésű, mocsaras területeken dús vegetációjú mocsári növényzet tenyészett. E növénytársulások maradványai ma is megtalálhatók a ma még megmaradt erdők, holtágak és a nem szikesedett löszterületek vegetációjában.
Az ember megjelenése óta az erdők folyamatosan fogynak, de a puszta végleges mai állapota a múlt század végi vízrendezések, a folyók kanyarulatainak levágása következtében alakult ki.
A puszta állatvilága meglepően gazdag fajokban, s egyedekben egyaránt. A mezőket benépesítő apró állatokon kívül számos madár talál itt fészkelőhelyet vagy átvonulása közben pihenési lehetőséget. Sikerült több élőhelyet rekonstruálni, illetve úgy megvédeni, hogy a madarak száma emelkedhetett a korábban megindult fogyással szemben.
Ezen a tájon alakult ki a népi mezőgazdálkodásnak, pásztorkodásnak a jól ismert, jellegzetes formája, mely a táj adottságaihoz alkalmazkodó fajtákat, művelési módokat alkalmazott.
A vidék régóta lakott terület. Az első leletek valószínűleg állattartó népektől származnak, telepeik kis kiterjedésűek és rövid élettartamúak lehettek. Bronzkori és vaskori népek emlékeit elsősorban temetőik leletanyaga őrzi. Római kori népek már egyszerű sáncrendszereket is építettek határaik védelmére, emlékeiket a halomsírok is őrzik. Az Árpád-kortól a terület, amint azt oklevelek is bizonyítják, lakott volt. A települések nagy része a tatár és török időszakban elpusztult. Az elpusztásodott területeken jellemzővé vált a szarvasmarhatartás. A korábban elpusztult települések közelében számos régi nevű település épült újjá (Ohat, Egyek, Csege, Újszentmargita, Hortobágy, Balmazújváros), mások pusztaként emlékeztetnek a korábbi településekre (Zám, Máta, Csécs, Derzs, Papegyháza). A terület fontos kereskedelmi útvonalak érintették. Ennek emlékeit a vásárhelyek, csárdák, hidak őrzik, míg az elpusztult településekét többek között a puszta templomok.
Jelentősek az épített környezet értékei: kastélyok, csárdák, hidak, kunhalmok, településszerkezet, földvárak, Csörsz-árok, malmok stb.
