Városi és ipari környezet
Városi és ipari környezet
Latin-Amerika városait, amelyek a térség népességének 78 százalékát tömörítik, különösen érzékenyen érintik a környezeti ártalmak: a városi légszennyeződés, a vízszennyezés, a szilárd és folyékony szemét lerakása, az ipari szennyezés. A háztartási és az ipari hulladék a városokban szennyezi a légkört, a talajt és a vizeket, a lepusztult környezet pedig megnöveli a városlakók egészségügyi kockázatait. Bár a megavárosok többségét ugyanolyan veszélyek fenyegetik, a városi környezetvédelmi állapotáról elérhető adat csak Mexikóváros, Sao Paulo és Santiago helyzetéről van. A környezetszennyezés oka jórészt a gazdasági növekedés és az iparosodás, s nem önmagából az urbanizációból következik.
Falvak elhagyása, periférikus övezetek kialakulása. Az elmúlt évtizedekben a falvak elhagyása és a szegénység gyorsította a városiasodást. Latin-Amerika és a Karib-térség városainak többségét nem a jelenlegi népsűrűségre tervezték. Ennek következtében a terjeszkedő metropoliszok körül kezdetleges emberi települések perifériális övezete alakult ki, általában környezetvédelmi szempontból elfogadhatatlan területen, hegyek lejtőin vagy ártereken. Az itt élő emberek különösképpen ki vannak téve a betegségek és egészségi ártalmak veszélyeinek. Ráadásul a nagyvárosok közül néhány, így például Mexikóváros vagy Santiago, magas hegyekkel körülölelt völgyekben fekszik, ez tovább súlyosbítja a városi környezetszennyezést, alkalmatlanná teszi e városokat a további iparosodásra és terjeszkedésre.
A légszennyezés egészségkárosító hatásai. A légszennyezés Latin-Amerika 81 millió városlakója számára az élet mindennapos velejárója, évente mitegy 2,3 millió krónikus légúti megbetegedést regisztrálnak a gyermekek körében, 105 ezer idős ember kap bronchitist, és 65 millió munkanap esik ki. Mexikóváros, Sao Paulo és Santiago légszennyezési adatai egyaránt igen magasak. Buenos Aires, Bogotá, Rio de Janeiro és Caracas sem mentes ettől a problémától, de földrajzi elhelyezkedésük és klimatikus adottságaik miatt kevésbé súlyosan érinti őket.
Mexikóváros alighanem a világ egyik legsúlyosabb légszennyezési problémájával küszködik. Időjárása és földrajzi fekvése egyaránt akadályozza a légkörbe kerülő szennyezőanyagok szétoszlását, különösen a száraz évszakban. A hetvenes és a nyolcvanas években a város légszennyezettsége rendszeresen meghaladta az Egészségügyi Világszervezet által a kén-dioxidra, szén-monoxidra és más szennyezőanyagokra megadott tűréshatárt. Igaz, az elmúlt öt évben valamelyest javult a helyzet. Az 1992-es becslések szerint a járművek kipufogógáza és a más források által kibocsátott szennyeződések 0,038 százalékkal emelték a halálozási arányt és mintegy 6400 halálesetért felelősek. Ráadásul a megnövekedett ózonkoncentráció évi 6,4 millió munkaóra kieséséhez vezetett, a városban élő gyermekek 29 százalékának vérében egészségtelenül magas az ólomszint. Hasonló jelenségek figyelhetők meg a térség más városaiban is.
Két fő tényezőre vezethető vissza a városi légszennyezés megnövekedése a térségben: a növekvő járműhasználatra és az ipari tevékenység fellendülésére. Mexikóvárosban 4,2 millió járművet tartanak nyilván, Santiagóban a járművek száma az elmúlt 15 évben megháromszorozódott. A járműhasználat minden más emberi tevékenységnél jobban hozzájárul a légszennyezéshez, az ólom 80-90 százaléka az ólmozott üzemanyag égéstermékeként kerül a légkörbe, annak ellenére, hogy a legtöbb latin-amerikai országban ma már ólommentes benzint használnak. Az ipari tevékenység fellendülése elsősorban a nagyobb országok nagyvárosaiban járult hozzá a légszennyezés növekedéséhez. A nyolcvanas évek stagnálása után jelenleg ismét fellendülőben van az ipari termelés, s ennek megfelelően a környezetszennyezés is növekszik.
A városi ivóvíz problémája. Bár a kis karibi szigetországokon kívül kevés államban szűkös a vízkészlet, számos város küszködik vízellátási problémákkal. A helyi vízhiány különösen jellemző a térség nagy metropoliszaiban. Az egészséges ivóvíz biztosítása környezetvédelmi, technológiai és pénzügyi szempontból kihívást jelent a kisebb városokban is.
Lima és Peru például olyan térségben fekszik, ahol szűkös a vízkészlet, emiatt nagy költségekkel távolabbi tározókból kell a városokba vezetni a vizet. Más nagy városi központok a föld alatti vízkészletek kiaknázására támaszkodnak. Buenos Airesben a lakosság 55 százaléka föld alatti vízforrásokból nyeri az ivóvizet, a kutak jelentős része igen szennyezett. Mexikóvárosban a föld alatti vízkészletek kiaknázásának üteme jóval meghaladja a források újratermelődési képességét.
A városi népesség megnövekedése és koncentrálódása ugyancsak hozzájárult az ivóvízprobléma súlyosbodásához. A legtöbb városban nem mindenki számára elérhető a vezetékes ivóvíz. Az ivóvíz iránti megnövekedett keresletet nem képesek kielégíteni. A térségben különbözőek az egészséges ivóvízhez való hozzáférés lehetőségei, Kuba és Chile városaiban gyakorlatilag a lakosság száz százaléka számára elérhető, de Ecuadorban már csak a lakosok 63 százaléka jut egészséges ivóvízhez. A bolíviai háztartások 10 százaléka, az ecuadoriak 25 százaléka, a guatemalaiak 30 százaléka, a hondurasiak 13 százaléka sem lakáson belül, sem azon kívül nem jut vezetékes ivóvízhez.
A gyorsan növekvő nagyvárosok súlyos problémája a megfelelő szennyvíztisztítás hiánya. A térség városi lakosságának mintegy 80 százaléka megfelelő higiéniai körülmények között él, (a szennyvízelvezetés, nem a tisztítás tekintetében). A chilei városlakók száz százaléka, a venezuelaiak 97 százaléka esetében megoldott a kérdés, Bolíviában viszont csak 40 százaléknál, Ecuadorban 56 százaléknál. Egyfelől tehát a szennyvíz elvezetésének aránya magas, a szennyvíz nagy része ugyanakkor mindenféle tisztítás nélkül ömlik a folyókba, tavakba és tengerekbe, s ez oda vezetett, hogy nem csupán a városokban, hanem a folyók alsó folyásánál, a part menti területeken és a strandokon is problémák vannak a vízminőséggel.
Az ipari termelés környezetszennyező hatása. Mexikóváros, Sao-Paulo-Santos és más nagyvárosok térségébe koncentrálódik az ipar, s ezzel együtt a nagyarányú környezetszennyezés is. A nagy iparvárosok a legszennyezettebbek, hiányzik a megfelelő közegészségügyi infrastruktúra, és a veszélyes ipari hulladék kezelése sem megoldott. A föld iránti növekvő igény és a városi szegénység együttes hatásaként egymás után létesülnek új közösségek olyan ipartelepek körül, ahol a szennyezőanyagokat közvetlenül a folyókba vagy a tengerbe engedik, vagy a környező földterületre rakják le, és szennyezik a levegőt is. Ezeknek az alacsony jövedelmű közösségeknek a lakói többszörösen súlyosbodó egészségügyi kockázatoknak vannak kitéve.
Az iparosodott világ egyre szigorúbb környezetvédelmi előírásai ugyanakkor arra vezettek, hogy a szennyező technológiával működő iparágakat igyekeznek fejlődő országokba, például Észak-Amerikából Mexikóba áttelepíteni. A helyi iparfejlesztés iránti igény arra kényszerítette a latin-amerikai országokat, hogy fogadják be a szennyező technológiákat és a veszélyes ipari hulladékot. A legtöbb veszélyes ipari hulladék az Egyesült Államok és Mexikó között kötött megállapodások alapján érkezik a térségbe. Mexikó 1988-ban 30 ezer tonna veszélyes anyag újrahasznosítását vállalta.
