Éghajlatváltozás
Éghajlatváltozás
Mi alakítja a földi éghajlatot? Az éghajlat normális földi egyensúlya. A Napból érkező energiamennyiség földrajzi eloszlása és időbeli alakulása határozza meg a földi éghajlatot. A felmelegedett felszín által kibocsátott infravörös hősugárzás egy részét felhők, illetve a légkör üvegházhatású összetevői elnyelik és visszaverik. Ezáltal biztosítják, hogy – hosszú idő átlagában és a Föld egészére nézve – a nettó beérkező sugárzás és a kilépő hősugárzás egyensúlyban maradjon. Ha egyáltalán nem lenne vízgőz és szén-dioxid a Föld légkörében, a felszíni átlaghőmérséklet -15 C fok körül alakulna. Ilyen értelemben az üvegházhatás a földi élet szempontjából létfontosságú természetes jelenség. A baj akkor van, ha felborul ez az egyensúly.
A hőmérséklet változása. Az elmúlt évtizedekben az északi félgömb nyarai a legmelegebbeknek bizonyultak a XV. század óta. Különböző lelőhelyekről származó jégminták tanúsága szerint a XX. század az elmúlt 600 év legmelegebb évszázada. Jelentős mérvű és viszonylag gyorsan bekövetkező éghajlatváltozás mind az utolsó jégkorszak (x) alatt (20–100 ezer évvel ezelőtt), mind a jelenlegi interglaciális időszakban (x) (az utóbbi tízezer év) tapasztalható volt. E hirtelen éghajlat-változások során Grönland térségében az éves átlaghőmérséklet néhány évtized alatt mintegy
5 C fokot változott. E folyamat valószínűleg kapcsolatban állt az óceáni áramlási rendszerek módosulásával. A Föld felszínének átlaghőmérséklete ma hozzávetőleg 15 C fokra becsülhető. A XIX. század vége óta a Föld átlaghőmérséklete mintegy 0,3-0,6 C fokkal emelkedett, míg az utóbbi negyven évben 0,2-0,3 C fok hőmérséklet-emelkedés tapasztalható. A kimutatott kis mértékű felmelegedés két lépcsőben – 1910 és 1940 között, majd a hetvenes évek közepétől kezdődően – következett be. A felmelegedés a tengeri és a szárazföldi térségekben egyaránt tapasztalható.
5 C fokot változott. E folyamat valószínűleg kapcsolatban állt az óceáni áramlási rendszerek módosulásával. A Föld felszínének átlaghőmérséklete ma hozzávetőleg 15 C fokra becsülhető. A XIX. század vége óta a Föld átlaghőmérséklete mintegy 0,3-0,6 C fokkal emelkedett, míg az utóbbi negyven évben 0,2-0,3 C fok hőmérséklet-emelkedés tapasztalható. A kimutatott kis mértékű felmelegedés két lépcsőben – 1910 és 1940 között, majd a hetvenes évek közepétől kezdődően – következett be. A felmelegedés a tengeri és a szárazföldi térségekben egyaránt tapasztalható.
A természetes egyensúly felbomlásának okai. Az emberi tevékenység következtében a kialakult természetes, dinamikus egyensúly (a szén és egyéb anyagok természeti körforgalma) felborult: a nem természetes úton a légkörbe kerülő szén-dioxid-többletet a természetes szén-dioxid-nyelők(x) már nem képesek felvenni. Elsősorban a fosszilis energiahordozók(x) növekvő mértékű felhasználásának és a kiterjedt erdőirtásnak tulajdoníthatóan jelenleg közel egyharmadával nagyobb a légkör szén-dioxid-tartalma, mint az ipari forradalom időszakát megelőzően. E gáz természetes úton, az említettnél sokkal nagyobb mennyiségben kerül a légkörbe és kerül ki onnan, többek között a növények vagy az óceán szén-dioxid-nyelő folyamatai révén. Az üvegházhatású nyomgázok feldúsulása a légkör hőháztartásának módosulásához vezet.
Az egyes gázok üvegházhatásának mértéke jelentősen különbözik egymástól. Egyetlen újabb metánmolekulának a légkörbe kerülése 21-szer, némely halogénezett szénd-hidrogén-molekuláé pedig tízezerszer intenzívebben fokozza az üvegházhatást, mint egy szén-dioxid molekula. A számítások szerint az üvegházhatás – az eddigi kibocsátási tendenciák folytatódásával – a jövő század közepére a duplájára növekedhet. A fosszilis energiahordozók elégetése révén szulfát és nitrát tartalmú légköri lebegő részecskék (aeroszolok) is a légkörbe kerülnek, ezek a Napból érkező látható sugarak egy részét visszaverik. Az aeroszolok „negatív üvegházhatása” egyes iparosodott területeken akár az üvegháztartás felét is ellensúlyozhatja.
A felmelegedés eloszlása. A felmelegedés nem oszlik el egyenletesen a Föld felszínén. A legnagyobb felmelegedés a 40–70. szélességi körök szárazföldi területein figyelhető meg. Egyes térségekben, például az Atlanti-óceán 30. szélességi körtől északra elhelyezkedő területein és a környező partvidéken, az elmúlt évtizedekben hőmérséklet-csökkenés volt tapasztalható. A napi hőmérsékletingás (a napi legmagasabb és legalacsonyabb hőmérséklet különbsége) a XX. század közepe óta megmutatkozó általános csökkenő tendenciáját az újabb vizsgálatok is megerősítették. Számos területen csökkent a napi hőmérsékletingás, ugyanis az éjszakák erősebben melegedtek, mint a nappalok. A jelenség valószínű magyarázata a felhőzet mennyiségének növekedésében rejlik. A felhőzet növekvő mennyisége egyrészt visszafogja a nappali felmelegedést, másrészt megakadályozza az éjszakai lehűlést. A főként a látható napsugárzást gyengítő aeroszolok mennyiségének növekedése szintén hatással lehet a napi hőmérsékleti ingásra.
Az esetleges éghajlatváltozás főbb térségbeli jellegzetességei
– a téli évszakban az óceánokhoz viszonyítva erősebb a felmelegedés a szárazföldeken;
– az óceáni átkeveredési folyamatoknak köszönhetően az Antarktisz és az Atlanti-óceán északi térségében számíthatunk a legkisebb felmelegedésre;
– a legnagyobb felmelegedés késő ősszel és télen a magas északi szélességeken léphet fel, elsősosrban a hó- és jégtakaró visszahúzódása következtében;
– kis mértékű felmelegedés a magasabb északi szélességeken nyáron várható;
– a felmelegedés csekély évszakos ingadozása jellemző az egyenlítői térségekben;
– a szárazföldek nagy részén (Európa egyes térségeinek kivételével), valamennyi évszakban csökken a napi hőmérsékleti ingás;
– erősödő globális vízforgalom, növekvő csapadékmennyiség, növekvő talajnedvesség jellemző a magasabb szélességeken télen;
– az aeroszolok hűtő hatása révén különösen az északi félgömb közepes szélességein várhatunk mérsékeltebb felmelegedést;
– a magas északi szélességeken korábban kimutatott kiugróan magas téli felmelegedés kevésbé érzékeny az aeroszolhatásra;
– az aeroszolok okozta lehűlés gyengítheti az ázsiai monszun alakulását. Például az üvegház- és aeroszolhatás együttes figyelembevételével a nyári monszuncsapadék csökkenése várható (míg a korábbi – csak az üvegházhatást leíró – vizsgálatok az ázsiai nyári csapadékhozamok növekedését vetítették előre);
– az aeroszolhatást is figyelembe vevő modellszámítások – ellentétben a korábbi vizsgálatokkal – Dél-Európában csapadéknövekedésre utalnak.
– az északi szárazföldi területeken nyáron a talajnedvesség változása szintén érzékeny az aeroszolhatásra.
