I. BENKOVICH ÁGOSTON (1692-1702)
I. BENKOVICH ÁGOSTON
(1692-1702)
(1692-1702)
(Várad visszafoglalásától)
Benkovich Ágoston 1692 június 6-án valóságos váradi püspök lett, de hívek nélkül, templom nélkül, sőt hely nélkül, ahova fejét lehajthatná. Csak a puszta föld volt az övé. És ez a föld is most egy nagy temető, ahol eltemetve fekszik minden, ami itt hajdan szép volt, nemes volt, magyar volt.
A várat halomra lőtték. A város romokban hever, nincs benne egyetlen ép ház.
Kayserfeld Mátyás császári táborkari mérnök, ki Várad 1692-ki ostrománál jelen volt s egy év múlva Belgrádnál elesett,* ez ostrom közben, május 20-án lerajzolta Váradot. Rajza fennmaradt.* Először is két ágyútelepet látunk rajta, melyek a Szent István-hegyen állottak, hol egykor a premontreiek királyi monostora emelkedett. A jobbik telepen ott áll egymagában Kayserfeld, amint rajzát készíti. A rajzon úgy a vár, mint a város már május 20-án, pedig azon túl még két hétig lövették, romokban hevert. De még kilenc év múlva, 1699-ben is azt halljuk, hogy Várad városa csak rom,* s Benkovich püspök a királynak benyújtott emlékiratában mondja, hogy Várad teljesen elpusztult.*
Geschichte der K. K. öst. Regimenter. III. 365.
Bécsi hadi levéltár. Türkenkrieg. l1692. No. 1. Kiadva „A mai Nagyvárad megallapítása” c. dolgozatban. (Ért. a Tört. Tud. Kör XII. 6. sz.)
Váradi káptalani levéltár. Acta Capituli. I. 10.
Archeologiai Értesítő. XIII. (1879). 29. l.
Csak Olaszi külváros, mely a vártól legtávolabb esett, nyújt valamivel kedvezőbb képet. De itt is 93 ház egészen rombadőlt; 12 szintén romlott, de még kijavítható és csak 102 168ház és 12 pincelakás, úgynevezett putri, maradt meg lakható állapotban.
És kik laknak bennük? A pincelakásokban szegény, valóban földhöztapadt rácok,* a 102 ház közül 82-ben katonák, katonatisztek, leginkább hajdúk (53-ban mintegy ötödfélszázan); 3-ban urak, kincstári tisztek, kettőben szerzetesek; kettő kórház, kettő korcsma és csak 11-ben laknak iparosok, tehát polgáremberek. Ezek között is az egy kereskedő: olasz; az ácsok, kőmívesek bécsiek; az egy szakács, valószínűleg gróf Corbelli-nek, a vár parancsnokának szakácsa: francia. Várad összes polgári lakossága tehát a visszafoglalás első éveiben nem éri el a száz lelket.* Ezek is beköltözöttek, jobbára külföldiek. A vár elfoglalásakor kiszabadítottak ugyan a törökök fogságából hetven keresztény rabot,* de ezek visszamentek öveikhez, s akik talán megmaradtak is, szintén csak idegenek voltak. Hasonlóképpen azon törökök is, kik társaik kivonulása után Váradon maradtak s kiket utóbb a ferencrendűek térítettek meg.*
Országos levéltár. Ecclesiastica. 66. 42. Másolata a váradi káptalan lvt.-ban 20. 17.
A katonai Schematismusok alapján kétségtelenül megállapítható, hogy ez a becses, de kelt nélküli összeírás 1691–1700 közötti időből való.
Tudom. Gyüjt. 1836. VII. 49.
Ferencesrendűek gyöngyösi levéltára.
Így nem csoda, hogy magával a város határaival tíz év alatt sem tudtak tisztába jönni. Végre is 1703-ban királyi parancsra tanuvallatást kellett tartani, de a tanukat, 60–75 éves embereket, kik egykor Várad lakosai voltak, Mezőtelegdről, Fugyivásárhelyről, Püspökiből keresték össze. És vallomásaik jegyzőkönyve valóságos művelődéstörténeti szótár. Sok olyan helynév fordul elő, ami a régi Váraddal együtt egészen eltűnik s ami mögött egy-egy történeti személy vagy esemény emléke lappang.
Ilyenek a városon kívül: Szent László-szőlője, Kápolnavölgy, Jankó-hágója, Bábahengergetőhegy, Volfi sár (mocsár), Portörő (puskaporos) malom, Vadkert, Szent István-hegye, Szent Péter-hegye, stb. Benn a városban: Új-Bécs, Kis-Új-Bécs, Ablakosalja-utca, Szent Egyed-, Szent Miklós-utcája, Buda-utca, Varkocs-udvara, Rácz-város, Rácz-rév, Péntekhely, Szombathely; Vízkeresztnapi, Húshagyókeddi, Pünkösdi, Szent Lőrinc-, Szent Egyed-, Szent Mihály-. Szent Ferenc-napi vásárok.*
Országos lvt. Paulini de Kápolna. 1. 12.
169Hasonló bizonytalanságban voltak Szent László székesegyházának helye felől is. Még júniusban megemlékeztek róla s keresték romjait vagy legalább ekkori helyét, de nem találták. Jámbor lelkük azonban nyugodni nem tudott; hihetetlennek látszott, hogy oly nagy, oly szent épület egészen nyomtalanul eltűnjék. A következő novemberben újra kutatni kezdtek utána. De ismét csak azt tapasztalták, hogy sem a várban, sem azon kívül egyetlen templom sincs, s hogy Szent László székesegyházáról még a vidéki legvénebb emberek sem tudnak már semmit.*
Podhradczky I.: Szent László tetemei. 61–2. 1.
a) A régi székesegyházat „elfelejtették egészen, mert Bethlen Gábor nemcsak földig lebontá, hanem annak helyére, hihetőleg annak legszebb köveiből, fejedelmi palotát épített. Ezért van az, hogy Váradnak térképein is a régi székesegyház helyére ez van írva: Wohnung des Bassa, azaz, hogy a török foglalás korában a váradi basa a Bethlen Gábor által a székesegyház helyén épített palotában lakott” – írja Bunyitay „A váradi ős székesegyház” c. dolgozatában. Nagyvárad. 1880.
Dehát azóta, hogy Szent László székesegyházát letörték, már két nemzedék szállott sírjába s a több, mint hetvenéves történetnek alig lehetett élő szemtanuja. És ha lett volna is, olyan szellem uralkodott akkor, már közel másfél század óta Váradon és vidékén, mely a „bálványozás" afféle helyeinek emlékét nem ápolni, hanem inkább feledni akarta. De maga Várad vidéke is nagyon megváltozott.
Váradot egykor sűrűn, mondhatni a város küszöbéig falvak vették körül. Ezekből most hiányzanak: Volf, Szálka, Ábriháza, ősi, Besenyő, Iklód, Nagyfalu, Ácsi, Mácsa, Tamási, Gyárán, Vadósz, Mindszent, Ópalota, Micske, Szeben, Zomlin stb. Ezek mind akkor pusztultak el. És ezek a falvak Várad körül, sőt tovább is messze, melyeknek ma csak nevük magyar, szintén ekkor pusztultak el s a következő évtizedekben nyerték idegenajkú lakosaikat. Mérföldeken keresztül nem lehetett akkor egyebet látni, mint leégett, puszta egyházakat falvak nélkül, emberek nélkül.
És ahol megmaradt is a lakosság, mivé lett! A szolgaságnak soha sincs nemesítő hatása. A török hódoltságban pedig nem uralkodott törvény, még csak emberi érzés sem, hanem egyedül a hatalmasabbak önkénye.
Eleinte jól ment minden. Kihirdették, hogy senkinek vallásába nem avatkozhatnak, csak fizessék meg az adót s teljesítsék a szolgálmányokat. De ha már megfészkelték magukat, minden törekvésük oda irányult, hogy zsaroljanak s az izlámot terjesszék. Nem képzelhető oly ürügy, melyet a kettős célra fel ne használtak volna. 170Ha török ölte meg a keresztényt, még akkor is keresztényekkel fizettették meg a vérdíjat. Ha mindjárt templomot is akartak építeni vagy csak kijavítani, arra engedély kellett s az engedélynek nagy ára volt. Egy harangozó csupán azért, mert az egyház ajtajának zárját engedély nélkül igazította meg, hat forint bírságot fizetett.
És milyen volt az igazságszolgáltatás! Kabai Márton, Várad mellett, nagyürögdi kálvinista lelkész, pénzt vett fel kölcsön két töröktől, azután eltűnt, anélkül, hogy a kölcsönt visszafizette volna. Ekkor Dervis Mahumed váradi basa maga elé idézte Nógrády Mátyás superintendenst, Zoványi János bihari esperest és Csékei Miklós tordai lelkészt és mindaddig zaklatta őket, míg a bírsággal együtt 370 birodalmi tallért ki nem csikart tőlük.* De nem volt oly gaztett, mit pénzen vagy az izlámra térés árán meg ne lehetett volna váltani.
Adalék a tiszántúli ref. egyházkerület történetéhez. 1884. Debrecen. 56. l.
Ha keresztény ember fejére tette, akár tréfából is, a török turbánját, nem maradt más, mint a halál vagy az izlám. Arra a kérdésre, pedig gyakran kérdezték, hogy igaz-e a próféta tanítása?, akár igenlő, akár tagadó volt a felelet, szintén nem maradt más választás. Ha egy nő csak egy almát is elfogadott, már a töröké kellett legyen.
Általában a nép ruházata, beszéde nagyon megváltozott, erkölcsi érzéke rohamosan gyengült.
A zöld vagy világoskék szinű ruhát letépték az emberek testéről is.
A beszédben, mondhatni, már minden harmadik szó török volt. Erre nézve egy azon korbeli levél mutatványt is közöl.* Várad bástyáinak is, régi, szép magyar neveik helyett, már török neveket adtak.*
Thúri Pál tolnai tanító levele. Ungarisches Magazin. IV. 481. l.
Zegelin és Kapudan bástyák. Tudományos gyüjtemény. 1836. VII. 44. l.
A leányok szüleiket, az asszonyok férjeiket ok nélkül is oda hagyták s a törökökhöz adták magukat. Szívesen látták őket, valamint a szép fiúgyermekeket is. Ezeket erővel is, kivált a fejadó behajtásakor, elvették szüleiktől. A janicsárok keletkezésének története ismeretes. Várad átadásának pontjai között 171a 4-ik szintén említi „azon magyar tanulókat, kik a török vallásra tértek” s kikre nézve kiköti, hogy „azért ne bántassanak”.
Emlékezhetünk azokra a törvényekre, melyek mindenáron azt akarták, hogy ne legyenek katolikusok e tájon; íme, már-már magyar sem volt!
* * *
Ami a váradi püspökség újraszervezéséhez szükségesnek mutatkozott: káptalan és papság, egyházak és lakások, jószág és jövedelem, hívek vagy legalább lakosok – mindez hiányzott s mindezt most Benkovichnak kellett megszereznie. A siker, Isten után, csak tőle, az ő buzgalmától, az ő erélyétől függött. És a sikertől Várad jövője. Püspöke nélkül az egykor virágzó Csanád is jelentéktelen falu maradt. De mint Csanádról áthelyezték a püspökséget Temesvárra, úgy az elpusztult Váradról is egy tolvonással áthelyezhették máshova, például Debrecenbe.
Benkovich Várad bevétele után azonnal Bécsbe sietett, hogy előterjesztéseit megtegye. Első teendőnek tartotta úgy Várad, mint Bihar vármegye benépesítését, mindezelőtt pedig az elmenekült lakosok visszaédesgetését. Még ugyanazon év, 1692 szeptember 8-án meg is jelent egy királyi leirat, mely mindjárt első pontjában a visszatérő lakósokat az adó, közmunka s katonatartás terhei alól két-három évre felmenti s ezenfelül biztosítja, hogy harmincadot és vámot is nem kétszeresen, hanem csak egyszeresen fognak szedni tőlük.*
A váradi káptalan levéltárában. Közölve Keresztúri: II. 260. l.
Pár hét múlva, október 13-án egy másik királyi leirat is megjelent, meiy Benkovich előterjesztései iránt még bővebb tájékozást nyújt s Várad püspökének akkori helyzetét világítja meg.
A király még 1688 november 9-én kelt rendeletével úgy intézkedett, hogy a római katolikus püspököknek – ott, hol jószágaik nincsenek – évenként a királyi kincstártól 1200 forintot fizessenek, a görög katolikusoknak 600, a plébánosoknak hetenként egy forintot, emellett két személyre élelmet, egy ló-tartást adjanak.* Ennek alapján az idézett október 13-ki rendelettel utasította ő felsége a budai kamarát, hogy Benkovich püspöknek a már részére utalványozott 1200 forinton felül mégegyszer 172annyit, papjai s növendékei eltartására pedig szintén 2400 forintot fizessen évenként. Egyúttal a püspök folyamodványát, melyben egyház, iskola és más szükséges épületek számára telket s három puszta falut kér, azon meghagyással küldte le, hogy a kamara közölje azt a váradi parancsnokkal és mérnökökkel s érett megfontolás után, ügyelve kivált a vár erődítési követelményeire, – mondjanak róla véleményt.*
Archiv für. öster. Geschichte. XXXVII/1. (Fiedler cikke: Beträge zur Union der Valachen in Slavonien und Syrmien.
Váradi kápt. lvt. Keresztúrinál II. 261.
Hogy Benkovich „egyház” alatt itt székesegyházat ért, ahhoz nem férhet semmi kétség. Későbbi iratai is, mint meglátjuk, emellett szólanak. Annál feltűnőbb, hogy a székesegyház leendő helyét még távolról sem érinti. Igaz, hogy Szent László székesegyházának már nyomát sem találták, hogy a legvénebb emberek sem tudták már, hogy hol állott; de a műveltebbek, kik csak Rogerius mester énekét olvasták is, amely pedig a XV-ik század óta nyomtatásban közkézen forgott:* tisztában voltak hajdani helyével. Benkovich püspök meg éppen annak a rendnek körében nőtt fel, melynek Váradon két ős monostora is állott, s melynek tagjai már remete életüknél fogva jobban megőrizhették a multak szent emlékeit. De az a váradi püspök, aki meg tud elégedni három „puszta” faluval, csoda-e, ha egyéb kívánságaiban sem követelőbb? Különben Benkovichot is megérinthette már korának új szelleme, mely lassan-lassan odahagyatta főurainkkal éppoly mogorva, mint kényelmetlen váraikat s kertek közepén mosolygó kastélyokat építtet velük. Hogy Benkovich sohasem kötötte magát erősen a székesegyház hajdani helyéhez, arról meggyőződni még lesz alkalmunk. Mert a székesegyház helyének kérdése még azután is sokszor fel-felmerül és csak egy félszázad kísérletezései után nyer végső megoldást.
b) Rogerius Carmen miserabile c. műve 1488-ban jelent meg Thuróczy krónikájában.
Míg Benkovich Bécsben járt, az egyházépítés Váradon már szőnyegre került és gyors elintézést nyert.
Itt a törökök után három mosché maradt. Egy Olasziban a Kőrös hídjának közelében; másik a város piacának közepén; a harmadik a várban a főkapu mellett. Mind a három leégett, feldúlt állapotban jutott a keresztények birtokába.
Ezeknek utolsója, a várbeli mosché, hajdan keresztény egyház lehetett. Egykorú forrás szerint ugyanis ugyanazon a helyen még a XVIII. század elején falak állottak, melyek egyháznak 173falai voltak, mégpedig a Szentlélek egyházáé!* Ez állításnak utóbbi része mindenesetre téves; mert a Szentlélek egyháza, mely a ferencrendűeké volt, nem a várban, hanem a városban állott.* Az állítás első részénél még feltűnik az a körülmény, hogy a jezsuita atyák említett egyháznyomozásaik közben nem akadtak azon falukra. De olyan egyházak is voltak hajdan, melyeknek alakja később, nevezetesen történetünk jelen korában, már egészen szokatlan, sőt ismeretlen volt. Ilyen egyház pedig éppen a kérdéses helyen csakugyan állott egykor. A székesegyház nyugati homlokzata s a vár főkapuja között állt egy toronyalakú, kerek kápolna, mely Szent László király imahelyének hívaték, mivel a hagyomány szerint a szent király imádkozni abban szokott. A kápolnának mind kerek alakja, mind helye, valóban beillik Szent László korába, mikor a kerek idomokkal dolgozó román építészet virágzott s az egyházak mellett külön keresztelőkápolnákat, úgynevezett baptisteriumokat, emelt, milyenek Rómában, Pisában stb., de nálunk is a jáki bazilika nyugati homlokzata előtt máig is láthatók.
Topographia Regni Hungariae. 574. l.
E munka II. 439. l.
Ilyen keresztelőkápolna lehetett eredetileg Szent László kerek kápolnája is, melyhez még hozzáfűzhetők mindazok az emlékek, miket Keresztelő Szent Jánosnak váradi várbeli kápolnájáról,* s utóbb a szolgálatára alapított társaskáptalanról történeti forrásaink megőriztek.*
1397-ben csak de rectore capelle sancti Johannis Baptiste site in Castro Waradiensi – van szó (Bullae Bonifacii IX. Monum. Vaticana. Series I. a. Tom. IV. 10.), de később, mikor már társaskáptalan van, mindig mint collegiata ecclesia beati Johannis Babtiste de Castro Waradiensi – említtetik Országos lvt. Neoreg. 1018. 43, – E munka II. 201. l.
1397-ben csak de rectore capelle sancti Johannis Baptiste site in Castro Waradiensi – van szó (Bullae Bonifacii IX. Monum. Vaticana. Series I. a. Tom. IV. 10.), de később, mikor már társaskáptalan van, mindig mint collegiata ecclesia beati Johannis Babtiste de Castro Waradiensi – említtetik Országos lvt. Neoreg. 1018. 43, – E munka II. 201. l.
E kerekkápolna, valamint a szintén említett egyházromok történetének teljes és tiszta megvilágítása mindenesetre hasznosabb, sőt kényelmesebb is lenne, mint a végre is bizonytalan találgatás. De ki tehet róla, hogy Várad régi történetének emlékei mindenütt inkább vannak, mint éppen Váradon? És ha a szétszórt, az elmosódott emléktöredékek közül egyre-egyre rábukkanunk: ott hagyjuk-e anélkül, hogy meg se állnánk, el se tűnődnénk felettük?, hogy meg ne kísérelnők, reájuk borulva, kegyeletünk melegével élesztgetni őket: hátha még megszólaltathatnók! 174Midőn Váradon elhatározták, hogy templomot építenek, sem a moschék, sem az említett egyházromok kijavítására nem gondoltak. Mintha csak azt a szokást akarták volna követni, mellyel a magyarok királyaik, vezéreik sátrának számára az úgynevezett Királyhalmokat említik meg később, II. Rákóczy Ferenc korában is.* Nekieresztették a katonaságot Várad összelőtt s rombadőlt épületeinek s a legénység, ki kosárral, ki talyigán, ki vállain összehordta Olasziban, a Kőrös partján, a falaknak, a fedélnek valót.* És amilyen gyorsan együtt volt az anyag, olyan gyorsan, hamarosan az építés is megtörtént.*
Thaly K.: Adalékok a Thököly- és Rákóczy-kor irodalomtörténetéhez. II. 117. Esztergom megvételéről. 1706.
Fridrich O.: Historia ord. Min. S. P. Franc. II. 190.
c) Thallóczy Lajos: A váradi Szent László-templom restaurációja 1699-ben. Arch. Ért. 1897.
Az a két három kőmíves és ács, kiket az idézett összeírás a hangzatos „bécsi” jelzővel említ, remekelhetett rajta. Alkotásuk ma is áll, képben és írásban számtalanszor volt bemutatva. Kegyelettel hajolhatunk meg előtte, mint az őskeresztények durva faragású fakelyhe előtt, de amelyből aranyszívvel áldoztak az Úrnak.
Alig nagyobb, mint azok a betlehemek, miket a falusi fiatalság karácsony szent ünnepén körülhordozni szokott. Egyszerűbb, szegényesebb még csak a kis Jézus szülőháza lehetett.
De lett volna bár a bécsi Szent István-dómnál nagyobb és remekebb: még akkor sem lehetett volna Várad katolikusainak drágább s Isten előtt kedvesebb.
Védszentül a svédek fejedelmi hölgyét: Szent Brigittát nyeré, ami szintén idegen intézkedőkre vall.*
A kis egyház szentélye 2° hosszú, 3° széles, hajója 10° hosszú, 3 1/2° széles. A hajón 3–3 ablak, a szentélyen kettő. Kis fatornyában két csengetyű. A déli oldal falán, az első és második ablak közötti felirat kétségtelenül későbbi keltezésű.
d) A templomot jelenleg a görögkatolikus ruthének használják.
* * *
Közel másfél százada volt már, hogy a váradi püspökség jószágai idegen kezekre jutottak, de azért a nép még mindig tudta, hogy „papok jószága volt" egykor s konzervatív hajlamainál fogva érezte, hogy egyszer ismét az lesz.
Várad mellett Vásárhely hajdan felerészben püspöki birtok volt. Itt élt 1690-ben Bagaméri Mester András, jobbágyszármazású, jóravaló gazda. Buday István akkori bihari alispán szerette 175volna megnemesíteni, de ahhoz a földesúrnak felszabadító levele kellett. Bagaméri jól tudta, hogy ő a váradi püspökök jobbágyainak „terjedéke”, s bár a török még Váradon ült, nem habozott alispánjával együtt felfáradni Leleszre, hogy ott Benkovich váradi püspöktől felszabadíttatását kérje.* A kérelem teljesíttetett.
Benkovich felszabadító levele a leleszi lvt. Actorum 1690. No. 11. Okmánytárában 18. sz.
A nép érzéke helyesnek bizonyult.
Lipót császár és király 1693 Nagyboldogasszony napján, az ünnepi szentmise alatt tette azon fogadalmat, hogy „Magyarországon a plébániai egyházakat, melyek a török zsarnokság és az idők viszontagságai következtében elpusztultak, újból fel fogja állítani”.*
Fraknói V.: I. Lipót császár és Marco d’ Aviano kapucinus atya levelezése. 1680–1699. (Katholikus Szemle. II. (1888.)
Három hónap múlva, november 24-én kelt levelével a király tudósítá Benkovichot, hogy mindazon jószágokat, mik egykor Bihar vármegyében vagy azon kívül, a Királyi Könyvek mellékelt kivonata szerint, a váradi püspöké és káptalané voltak, – ugyanannak a püspöknek és káptalannak visszaadja és újból adományozza.*
Keresztúri II. 262–4. A váradi káptalani lvt.
Benkovich eddig Váradon, elődeinek több százados birtokán is csak vendég volt. Püspöki jogokat gyakorolhatott, de földesúriakat nem. Várad és körülötte mindaz a vidék, mely a török hódoltságból felszabadult, a háború, a fegyver jogán ismét Szent István koronájára szállt. A váradi várparancsnok s a kincstári igazgató voltak benne az urak, de 1694 március 28-tól kezdve, a vár és környékének kivételével, már a váradi püspök. E napon történt, hogy Sánta Ferenc László, a királyi kincstári birtokok igazgatója, a királyi adomány értelmében Váradolasziban a birtokokat Benkovichnak átadta.*
Országos lvt. Ecclesiastica. 66–9. 1694 jan. 19.
Három puszta falut kért és százháromnál is többet kapott. Igaz, hogy a birtokok most nagyon hasonlítottak a sivatag kőhöz, melyet Jákob pátriárka talált a pusztában, de Benkovich is legalább lehajthatá raja ősz fejét, hogy álmodjék püspöksége jövőjéről szépet és fényeset. Mi lehetett volna szebb még álomnak is, mint vezérszerepet kezdeni és vinni abban a 176nemes munkában, mely a hazának azt a tiszántúli szép, de árva gyermek sorsára jutott részét nemzetünk büszkeségévé neveli fel.
A birtokok az említett királyi kedvezmények mellett is csak nehezen tudtak megnépesülni. Az emberek még mindig érezték a török hatalom nyomását s nem hittek annak teljes megtörésében. Még 1693-ban, sőt 1695-ben is egy-egy tatár vagy török csoport fel nyargalt egész Debrecenig, égetve, rabolva útjában mindenütt.*
e) 1693-ban egy tatár sereg október kezdetén Belgrádtól előnyomult a Gyulát ostromló császári sereg utánpótlási területének elpusztítására. Október harmadik hetében teljesen fel is dúlta Debrecen, Karcag és Újfalu vidékét. (Karácsonyi János: Bélkés m. tört. I. 273.)
És ha olykor-olykor egy-egy visszatérő munkáscsalád mutatkozott, mielőtt szülőföldjét elérhette volna, a közbeeső uradalmak mindenütt arra törekedtek, hogy ottmarasszák, előbb ígéretekkel, s ha az nem használt, erőszakkal. Benkovich ellen is ment fel panasz egész a királyig, hogy emberei a Halmágy, Gyula, Arad stb. vidékéről elmenekült s most visszatérő jobbágyokat elfogják s ötszáz forint váltságon alul tovább nem eresztik.* Megfizethetetlen ára lett a munkáskéznek.
Országos lvt. Cancell. 44.
De még a birtoknak száma, neve s jogcíme körül is nagy zavar és tájékozatlanság uralkodott. A királyi adománylevél mellé csatolt kivonat csak azon birtokok sorozatát közölte, melyet a Királyi Könyvekben talált, ezek pedig maguk sem teljesek. Olyan adókönyvek, amilyenek Bihar vármegyéről az 1552–1555. évekből vannak,* nem minden vármegyéről maradtak fenn. Ezt a hiányt a kincstári s hiteleshelyi levéltárakból még pótolni lehetett, de csak részben; a teljes kiegészítést a magánlevéltárak féltékenyen őrzött ajtaja nem engedte meg. Így történt, hogy a Bihar vármegyén kívül eső birtokok közül az erdélyiek s a Szatmár, Szabolcs, Zaránd vármegyeiek mind odamaradtak, a pesti és borsodvármegyeieket pedig csak részben lehetett visszaszerezni.
E munka II. 245. l.
De a királyi kivonatban megjelölt birtokokat sem lehetett mind és könnyen elfoglalni. Maguk a királyi ügyészek körmönfont okoskodásaikkal nem egy birtok ellen indítottak keresetet; Váradvelence, Volf, Szálka miatt még évtizedek múlva is perlekedtek.* Sok birtokban, az erdélyi fejedelmek adományozása révén, idegenek ültek. Volt olyan is, mint például Hegyközpályi, melyet maga a király téves bemondás következtében, hogy 177t. i. Zólyomi-birtok, adományozott el.* Mások ismét zálogban voltak, mégpedig többnyire hatalmas családoknál, így jutott egy vagy más címen Aszaló a gróf Forgáchok, Püspökladány Rákóczy Ferenc és gróf Aspremontné, Báránd Deák Pál, Tiszafüred Rácz Péter és Heflány János kezére. Csáky Zsigmond beregi főispánnál is voltak némely birtokok.*
Országos lvt. Ecclesiast. 16. 28.
Orsz. lvt. Ecclesiast. 70 11.
Orsz. lvt. Cancell. 45. 5. 572.
Még hozzáférhetetlenebbek voltak a városok. Várad vidékén az erdélyi fejedelmek korában alig volt már jóravaló falu, mely több-kevesebb városi szabadalmat ne nyert volna. Az úgynevezett hajdúvárosok pedig, melyek akkor Szalontától kezdve a Hortobágyig sűrűn következtek egymásra fegyveres szolgálataik címén valóságos nemesi jogokat élveztek.
Benkovich ugyan nem sokat adott mindezen szabadalmakra, kivált a hajdúkéra. Emiatt mindjárt főispáni beiktatása után panasz is ment ellene Bécsbe; de azóta sok minden megváltozott. Apafy meghalt, Erdély különállása megszűnt, a török hatalom is megtört. Maga a királyi udvar, mely 1688-ban még Benkovichot figyelmeztette, hogy az említett szabadalmakat tartsa tiszteletben, 1692-ben és a következő évben ismét kijelenté, hogy a hajdúk fegyveres szolgálata megszűnt s hogy nem lesznek ugyan közönséges jobbágyok, de fizetnek tizedet s utóbb földbért is.* Csakhogy a váradi püspökségnek régi jogaiba visszaállítását könnyű volt elrendelni, de annál nehezebb foganatosítani.
Kereszturi: Descript. II. 260, 262. l.
A bécsi udvar korán belátta, hogy a birtokviszonyok rendezése úgy a török hódoltságból felszabadult, mint az erdélyi részekben nagy munkába fog kerülni. E munkára tehát Bécsben külön bizottságot szervezett, királyi rendelettel meghagyván, hogy bár a visszafoglalt részek fegyverjogon egyedül a koronát illetik, mindamellett bárkinek bárminemű jogigényei lennének, azokat a bizottság előtt 1690 szeptember 1-től a jövő év március 1-ig érvényesítheti.*
Kismartoni hercegi főlevéltár. Rep. 31. A. 58.
Ez a bizottság nem más, mint a történetünkben annyiszor emlegetett „Neoaquistica commissio”, mely azután munkálkodását egy félszázad alatt sem volt képes befejezni, ítéleteinél 178döntő hatással bírt az oklevelek mentő záradéka.* Tudniillik, ha valamely jószágra két adományos jelentkezett s a későbbi adományosnak habár királyi oklevelében ott volt a „Salvo iure alieno” (mások jogának sérelme nélkül) kifejezés, a régebbi adományos pedig igazolni tudta birtokjogát: rendesen ez utóbbi vitte el a jószágot.
Bpesti egyet. kvt. kézir. Pray-gyüjt. LX. 71.
A váradi püspökség birtokügyei is e bizottság előtt fordultak meg. Benkovich püspök nem győzi eléggé dicsérni Barlogh Istvánnak, előbbi jószágigazgatójának, utóbb királyi táblai bírónak ügyességét, szorgalmát és erélyét, melyet úgy a püspöki, mint a káptalani birtokok kifürkészésében s védelmében tanúsított. Hálából azért az olaszii kis egyház mellett, tehát a főhelyen, egy rombadőlt házat ajándékozott is neki, melyet Barlogh felépített, de akkor sem kaphatott belé más lakókat, csak német katonákat.*
Leleszi lvt. 1699. Protocoll. 109. fol. 71.
Különben Benkovich maga is szívesen tett, fáradt, áldozott a birtokokért. Aszalónak kiváltása kiváltképpen érdekelte. A kiváltás nehézségeinek leküzdésében, mint láttuk, Pázmány Péter is közbenjárt s már-már dűlőre vitte az ügyet. A kiváltás akkor mégsem sikerült s a következő félszázad alatt nem is volt többé róla szó. Benkovich most szerencsésebb volt. Gróf Forgách Simon borsodi főispán felvette a zálogösszeget, tízezer magyar forintot, s kibocsátá kezeiből Aszalót.* Kevésbbé volt szerencsés Benkovich báró Szirmay Istvánnal, ki Aszalónak tartozékát: a zemplénmegyei Ond határán két szőlőt (Hegyfark és Barátszőlő) s némi birtokrészeket a gróf Forgáchoktól már előbb megszerzett. Négy évig perlekedett Benkovich Szirmayval s végre is kénytelen volt egyezségre lépni oly móddal, hogy az ondi birtok maradjon Szirmaynál, ki viszont Tályán ad Benkovichnak egy szőlőt; de ha idővel Benkovich vagy a váradi káptalan az ondi birtoklás igazolására bizonyítékokat találnának, a pert megújíthatják.*
1694 jún. 28. Leleszi lvt. Actgor. 1694. 4. Másolat.
Országos lvt. Cancell. 41. – Kir. kk. III. 272.
Aszaló visszaszerzésével Benkovich nagyon meg volt elégedve. Szerette ezt a helyet. Ifjúkori emlékeihez közelebb volt. Minden évben felkereste néhány napra, néha hétre is. Ilyenkor tiszteletére s biztonságára a tokaji őrségből díszőrséget hoztak. 179Ilyenkor az egyszerű falusi lak megtelt vidám arcokkal. Régi rendtársai a szomszéd diósgyőri, sajóládi, újhelyi klastromokból meg-meglátogatták. A helybeli scholamester iskolai ünnepet rendezett tiszteletére, amiért öt forintot, akkor gazdag ajándékot kapott. Majd a saját ültetésű szőlőjének első termése is felkerült asztalára. Azelőtt Szikszón vettek bort számára, hordóját 24 forintért. 1698-ban már négy hordó bora termett, a kilencedből pedig 14 hordó jött be. A jószág haszna kezdett mutatkozni: 1697-ben már 996 frt. 54 dr. volt a tiszta bevétel.*
Leleszi lvt. Actor. 1696. l.
Ugyanakkor hallunk először a váradi püspöki javak jövedelmeiről is. Váradi tiszttartója, Böjty Mihály, 1697-ben 3717 forintot adott be, a következő évben már 8759 forintot, de amelynek több, mint kétharmada (6364 forint) malmok s korcsmák jövedelmeiből folyt be.*
U. o. Protocoll 108. fol. 140. b. Actor. 1698. 5.
Járult-e ehhez valamivel Szent Lászlónak fürdője is?, nincs kimutatva. Csak az bizonyos, hogy Benkovich 1696 nyarán
megkezdette ezen kies és hasznos gyógyhelynek felépítését.*
Bihar vármegye lvt. Protoc. I. 263. l.
* * *
Száz éve múlt, hogy a száműzött váradi káptalan utolsó tagja, Derecskei Török János lehunyta szemeit (1581). Az első váradi kanonok, kivel egy század múlva, 1680-ban, ismét találkozunk, Paurfeindt a Schönhorn János Menyhért.
Született francia, 1677-ben mint a jezsuita rend tagja, lőcsei plébános volt. Itt ismerkedett meg Luzenszky Joákim szepesi préposttal és váradi püspökkel, ki őt 1680-ban a rend kötelékéből kivette, felkamatejóci plébánossá, a 24 szepesi város esperesévé s váradi kanonokká nevezte ki. Pár évvel utóbb fő-esperes, majd szepesi kanonok is lesz, de azért megmarad tovább is plébániáján.* Benkovich tudott róla s midőn elérkezettnek látta idejét, hogy a váradi káptalan újraalakításához kezdjen, akár azért, mert tiszteletben akarta tartani püspökelődje intézkedését, akár mert Paurfeindtben értékesíthető erőt nyerni remélt: őt terjesztette fel a nagyprépostságra. A királyi kinevezést meg is nyerte, mégpedig azzal a kedvezménnyel, hogy ha Isten segítségével sikerül visszahódítani Váradot s prépostságának 180birtokába juthat: szepesi kanonokságát még akkor is megtarthatja.* A kanonokságot megtartotta, a prépostságra nem jött el, le sem mondott róla évekig. A kéz tehát, mely arra volt hivatva, hogy mindjárt Benkovich után vegyen részt a váradi püspökség rendezésében, béna maradt.
Cista Decanalis Capituli Scepus. – Matrica Babtisatorum Parochiae Montis S. Georgii I. pag. 138, 156, 161, 165.
1690 jan. 4. Orsz. lvt. Collat eccl. 63. l.
Annál hívebb embere volt Benkovichnak Farkas István. Egyetlen papja, ki főpásztori első gondjai s fáradalmaiban osztozott vele. Kétségkívül ugyanaz, kivel 1687-ben mint a leleszi hiteles hely egyik bizonyságával találkozunk először. Barilovich Lajos pálosrendű prior Farkast rendtársának nevezi,* így rendtársa volt Benkovichnak is, ki őt már Leleszen magához vette. Mikor pedig elfoglalja váradi püspökségét, Farkast magával hozza s ide köti: hogy távollétében is legyen megbízható embere. Már 1694-ben kinevezte őt váradi olvasókanonoknak s püspöki helynökének. Ezentúl Benkovich bármerre jár, Farkashoz fordul, az ő szemeivel lát, általa intézkedik, vele levelez rövid, velős magyar nyelven.* Négy évig egyedül Farkas István képviselte a váradi káptalant,* mert Paurfeindt prépost ezután sem jelentkezett. Az egyházi s birtokügyek rendezésénél mindenesetre elkelt volna több munkáskéz is; de a megélhetés feltételei akkor oly szűkek voltak, hogy még évek múlva is a kanonokok egy kis házba szorulnak és alig tudnak ruházkodni is.
Váradi püspöki lvt. Index prot. exhib. 1791–1800. l30. l.
Keresztúri Descript. II. 264, 269.
Fuxhoffer–Czinár: Monasteriologia. I. 280–l.
A kanonokok számának szaporítása azonban hova-tovább elkerülhetetlenebb lett. Az egész Tiszántúl egyetlen hiteleshely sem volt. Ez intézményt pedig jogszolgáltatásunk akkori szervezetében nem pótolta semmi más. Újra fel kellett azt állítani a régi jogon, a régi alapokon. 1697-ben meg is jelent egy királyi leirat, mely a váradi káptalannak régi hiteleshelyi pecsétjogát megújította s visszaadta.*
Bihar vm. lvt. 1697.
Ehhez járult egy másik fontos körülmény. Paurfeindt eltávozott Magyarországból,* s váradi préposti széke végre betölthető volt.
Szepesi kápt. lvt. Catastrum defunctorum praepositorum et canonicorum cath. eccl. S. Martini de Scepus. 9. l.
Bakó János foglalta el, kit Trencsényi Ferenc kincstári 181tiszt 1698 május 2-án ünnepélyesen be is iktatott a prépostságba.*
Acta Capituli Varad. I. 191. l.
Ugyanazon évben Benkovich püspök is még két kanonokot nevezett ki: Meiners Kázmért és Püspöky József Ádámot.
Az új váradi káptalan ekkor alakult meg a következő négy taggal:
Bakó János prépost,
Farkas István olvasó-,
Meiners Kázmér éneklő-,
Püspöki József Ádám dékán-kanonok.*
Acta Capituli Varad. I. 7. l.
Ezt a négy férfiút szemelte ki arra az inteni gondviselés, hogy eltakarítsa a romokat s megkezdve az újraalkotás művét, folytassa egyháza s hazája szolgálatában azt a nemes munkát, melyet szentemlékű elődei kezéből 1557-ben, majd 1566-ban az erőszak kicsikart.
Az utóbbi három élemedett, törődött férfiú ki is dől korán; de Bakó János még fiatal, amellett csupa erő és akarat: túléli a következendő válságos időket s elseje lesz azon társainak, kik a nemzeti művelődéshez majdan jelentékeny tényezővel járulnak.
Lakásaikról csupán annyit tudunk, hogy Farkas István háza a kőrösparti kis egyház közelében állott* s így e tájon kellett állniok a többi kanonokok házainak is, mint ahol különben is úgy a püspök, mint a szerzetesrendek lakásai csoportosultak.
Leleszi lvt. Protocoll. 109. fol. 71. 1699.
Amint elhelyezkedtek, haladéktalanul megkezdték káptalani üléseiket. Ezek egyikében mindjárt a pecsétekről gondoskodtak. Két pecsétnyomót metszettek: egyet a hiteleshelyi, másikat a káptalani magán-ügyekhez.
A hiteleshelyi pecsét alakja tojásdad, mezejében Szűz Mária ülőhelyzetben, balra fordulva, jobbjában országalmát, baltérdén balkarjával a kis Jézust tartja. Körirata:
†Sigillum Capituli Varadiensis.*
Kismartoni hercegi főlevt. Rep. 33. A. 8. 113. 4. – Rajza: Magyar Tört. Tár II. (1856.) a pecséttáblában 58. sz. ábra.
A káptalani magánpecsét kisebb és kerekalakú, mezejében Szent László király áll, jobbjában csatabárd, baljában országalma. A körirat: 182† Sanctus Ladislaus Rex Hungariae.*
Orsz. lvt. Ecclesiastica. 70. 11.
Első tekintetre szembeötlik, hogy mind a két pecsétnek úgy alakja, mint beosztása egészen hasonló a káptalan középkori pecsétjei közül a hiteleshelyi kisebb és a magánügyi pecséthez.* E hasonlóság korántsem a puszta véletlen szüleménye. A káptalan régi levéltára s birtokviszonyainak felderítése végett már e korban folyton folytak a levéltári kutatások; elégszer akadtak eközben a váradi káptalan középkori kiadványaira, eleget láthatták a régi pecséteket. Ezeknek utánzása, megújítása most szándékosan történt.
E munka II. 29–30.
Egy másik (1699 szept. 3-ki) ülésben ismét azt határozta el a káptalan, hogy a pecsétek s iratok számára egy ládát szerez, melynek egyik kulcsa az egyik, másik kulcsa meg egy másik kanonoknál álljon.*
Acta Capituli Varad. I. 9. l. – 1700-tól a hiteleshelyi működésnek sok nyoma van. Gróf Csákyak lőcsei lvt. Transsumt. III: 8. IV. 12. XV. 3. stb.
Érdekesebb ügyet tárgyalt a káptalan hat héttel korábban, július 28-án. Kevéssel azelőtt kapta meg a szepesi káptalannak átiratát, melyben ez jelenté, hogy gróf Csáky István országbírónak parancsára* felkutatta levéltárát a váradi káptalannak birtokviszonyaira vonatkozóan,* s amiket talált, azoknak hiteles másolatát ezennel megküldi. Mindössze két darabot küldött. Egyik az 1618-ki nagykárolyi traktának ismeretes végzése, a másik sokkal fontosabb s nem egyéb, mint a váradi káptalan legrégibb statútumainak kilenc egész fejezete. Címe: A váradi káptalan konstitúciójának s jövedelmeinek leltára,* a Bakó préposténál kevésbbé éles szemnek is feltűnhetett s hatást tett a káptalan tagjaira. Új statútumok szerzéséről kezdtek gondolkodni, mint írják: „a jó rend behozatala s fenntartása végett a szolgálatban”* s még azon ülésükből az egri káptalanhoz fordultak, hogy küldené meg saját statútumait. Ezek a következő augusztusban meg is érkeztek, s a káptalan Benkovich beleegyezésével „örömest" elfogadta azokat.*
Kelt Lőcsén 1699. máj. 27-én.
f) Hogy a birtokviszonyokban minő zavar, bizonytalanság volt, arra jellemző a békési birtokok egy részének megszerzése. I. Lipót rendelete alapján 1700 nyarán Püspöky József dékán-kanonoknak a káptalan részére átadatott Békésen négy és fél telek, Szeghalmon hét és fél telek, valamint az egész Kékes-puszta Gyula mellett. Két év alatt azonban kiderült, hogy tévedés történt. A németszövegű térképről tévesen a közben pusztafaluvá lett bihari Begécs helyett a Bigesch-nek írt Békést, a Nagykereki melletti Kékes-puszta helyett a Gyula melletti Kékesi-pusztát olvasták és adták a káptalannak. (Karácsonyi J.: id. m. I. 416–417.)
Váradi kápt. lvt. dd. XXII. 23.
Acta Cagpituli aug. 26-i ülés jkv. és gróf Csákyak szepesmindszenti lvt. VIII. 54.
Acta Capituli aug. 26-i ülés jkv.
183Eközben királyi levél érkezett, mely a birtokosokat birtokaik jogcímének igazolása végett Bécsbe idézte meg.* A káptalan november 15-i ülésében fejét, de különben is legifjabb tagját, Bakó prépostot, ki még pazmanita korából jól ismerte Bécset, küldte a nagy útra. Rábízta iratait,* s azokon kívül még egy kötelességet. Ki kellett jelentenie a prímás előtt, hogy a váradi káptalan hálás akar lenni azért a sok fáradságáért és költségéért, amibe főpásztorának, Benkovichnak a káptalani jószágok visszaszerzése került: ennélfogva a káptalan átengedi neki élete fogytáig minden tizedét s tizednegyedi illetőségét, azt kötvén ki csupán, hogy Benkovich ne feledkezzék el új székesegyház építéséről, amiben a káptalan is segítségére lesz.*
Bihar vm. jkv. I. 377.
U. o. 10. l.
Keresztúri II. 280. l.
* * *
Benkovich püspök 1699-ben kijelenté, hogy a leleszi prépostságról le fog mondani,* s a következő év elején át is adta azt Schöllingen Ferencnek s általa a premontrei rendnek.* Kétségtelen jele ez annak, hogy már akkor a váradi püspökség jövedelmei biztosították megélhetését s lakásának is kellett lennie Váradon.
Orsz. lvt. Ecclesiastica 66. 29.
U. o. 67. 154. – Pray G.: Hierarchia I. 37. l.
Csakugyan 1699-ben látjuk először, hogy Benkovich „váradi udvarházából” keltezi levelét.* Egyszerű földszinti épület volt ez, inkább gazdatiszti laknak szánva; egyelőre azonban Benkovichnak is meg kellett vele elégednie. Nagyobb, tekintélyesebb építkezésre még hely se volt.
Keresztúri II. 97. l.
Mikoron Szent László idejében Várad keletkezett, székesegyházában azonnal központot nyert, mely körül a vár, a város csoportosulhatott. A székesegyház kerítése: a vár még megvolt, de annak tényleges ura, a katonai hatalom inkább arra törekedett, hogy a várost is eltávolítsa magától. Benkovichnak kérvénye pedig, melyet még 1692-ben az új egyház, iskola stb. helyének kijelölése iránt benyújtott, még hét év múlva sem nyert elintézést. Ujabban már egy emlékiratot is nyújtott be ez ügyben. Minthogy – mondja ott – Várad városa s a váradi 184egyház, melyben Szent László és Zsigmond császár hamvai nyugodtak, teljesen elpusztult: engedtessék meg, hogy ez egyházat a régi helyén építhesse fel vagy pedig a váron kívül jelöltessék ki hely úgy a város, mint az egyház felépítésére.* Ez emlékiratot is még csak 1699 április 6-án küldi át a magyar királyi kancellária az udvari hadügyi tanácshoz.
Archeológiai Ért. XIII. (1879) 29–30. l.
Ezalatt Váradon a megtelepítések bár lassan, de folyton tartottak. Egy püspökség keletkezése a munkásvilágon kívül is széles körben gyakorol vonzóerőt. A kormány által nyújtott kedvezmények is kecsegtetők voltak. De a megtelepedés helyének kiválasztásában nem volt más irányadó, mint a város egyetlen templomának kis fatornya. Magának Benkovichnak szemei is azon akadtak meg.
A kőrösparti kis egyház csupán szükségleti épület volt. Helyének kiválasztásánál csak az a szempont döntött, hogy Olaszinak mégis csak volt valamennyi háza s lakosa, és hogy ez a városrész a vár ostromakor is még a legbátorságosabb volt. Hogy a kezdetleges, kis alkotmány szerzetesrendnek, sőt Várad püspökének és káptalanénak évtizedekig székesegyházul szolgáljon: azt ugyan meg nem álmodta volna ekkor senki. De Várad szerencsétlenségének napjai még a XVII-ik századdal sem értek véget, s a viszonyok mostohaságán a legjobb szándék, a legnemesebb akarat is megtört.
A ferencrendűek itt voltak már az 1692-i ostrom alatt s a vár bevétele után sem távoztak el. A „barátok”, mint népünk őket igen jellemzően nevezi, hű barátjai lettek Várad árva keresztényeinek, de még azoknak a kereszteletleneknek is, kik a törökök kivonulása után ittmaradtak. Nem kellett még gyöngyösi levéltárukat sem felkutatni, tudták rendjük hagyományaiból, hogy Váradon, a város közepén tekintélyes klastromuk állott egykor. Kétségkívül felkeresték most e klastrom hajdani helyét s legörömestebb maradtak volna annak közelében, de Várad egyetlen egyházát Olasziban építették fel: amellett telepedtek meg ők is.
Várad megvételének híre felelevenítette a jezsuita atyák körében is a Báthoryak s régi rendtársaik: a Szántók, Lelősiek, Ladók stb. vallási küzdelmeinek emlékeit. És ez emlékek visszavonzották őket is. Mi természetesebb, minthogy ők meg egyenesen régi egyházuk, Szent Egyed, helyére mentek, ez pedig a 185kőrösparti kis egyházzal egy utcában állt, alig száz lépésre tőle.
Mikor pedig Benkovich három-négy papjával Váradon megjelent,* ő is a templom közelségét kereste, s annál szívesebben telepedett meg amellett, mert éppen Olasziban, az ő püspöki birtokán emelkedett. A kőrösparti kis egyháznak átellenében, a mai püspöki tisztilak telkén, állapodott meg s itt építette azt a házat, melyet ő püspöki kúriának nevez, de amely még 1700-ban sem volt egészen befejezve.*
Gróf Csákyak szepesmindszenti lvt. VII. 289.
Bihar vármegye százszekeres napszámot rendel a ház építésére. Bihar vm. lvt. 1700 jkv.
A Báthoryak, Vitézek, Fráter Györgyök és annyi fényes nevű váradi püspök utódja ily szerény helyen vonta meg magát, de ez a hely mégis püspöki székhely volt, honnét Istenbe vetett bizalommal kezdette meg ez egyházmegye és Várad új szervezésének nagy munkáját.
Figyelmét először is a jezsuita atyákra fordította. Ezek kezében volt a jövő: az új nemzedék nevelése. Hatezer forintnyi alapítványt tett a rend javára oly kikötéssel, hogy a rend ez alapítvány kamataiból mindig tartson Váradon két rendtagot az ifjúság nevelése végett.* És ezzel Várad iskoláinak első alapjait vetette meg. Ugyanakkor folyamodott a prímáshoz is, hogy azon hatalmánál fogva, melyet a királytól az üresedésben levő egyházi javak rendezésére nyert, – a néhai váradvelencei apácák birtokait ruházná át a jezsuitákra, mit a prímás teljesített is.* Végül Benkovich mint főpásztor és földesúr, ünnepies alakú levelet adott ki, mellyel a jezsuita atyákat váradi régi helyükön visszaállítja s klastromuk telkének és tartozékainak birtokában megerősíti.* Ugyanekkor Békés vármegye rendei is elhatározták, hogy a jezsuita atyáknak rendházuk és kápolnájuk építéséhez segítséggel járulnak.*
1699 dec. 2. Bécs. – Keresztúri II. 271.
Szeben, Apácasomogy és Velencén a kúria 8 és fél portával. Orsz. lvt. Jesuit. 70. 26. – E munka II. 487.
Orsz. lvt. Jesuit. 70. 24.
Bihar vármegye lvt. 1702–3. évi végzések.
Hasonló levelet adott a ferencrendű szerzeteseknek is, kiket – úgymond a levélben – kiváló szeretettel ölel magához, midőn őket Váradon Isten szolgálatára s a hívek üdvének munkálására 186visszaállítja és megerősíti, utódjainak pártfogásába is lelkesen ajánlja.*
1701 aug. 1. Várad. Okmánytárban 19. sz.
Így a kőrösparti kis egyházat s a püspöki székhelyet a katolicizmus két testőrének: a jezsuita s a Ferenc-rendnek egy-egy állomása fogta közre.
De a káptalan tagjainak lakásai sem lehettek innen távol, bár csak egynek, Farkas István olvasó-kanonoknak házhelyéről van tudósításunk, mely a ferencrendűek szomszédságában állott.*
Egy későbbi feljegyzés a ferencesek rendházát és oláh fiúnövelde és a püspöki magtár közé helyezi. Bihar vm. lvt. Collectio historia. 1721–1780. 16. l.
Majd Benkovich Váradról kifelé, az egyházmegyére fordította gondjait.
A magyar egyháztörténelemnek még mindig egyik megfejthetetlen talánya az úgynevezett meszesentúli püspöki helynökség keletkezése. A Partium-ot: Kraszna és Közép-Szolnok vármegyét foglalta magában, természetes és politikai határok egyaránt elválasztották Erdélytől. E két vármegye ugyanis csak az 1570-i békekötés révén jutott Erdélynek, de egyházilag mindig az erdélyi püspökség közelében tűnik elő. Sőt Közép-Szolnok vármegye két főhelye: Tasnád és Zilah az erdélyi püspöknek uradalmához is tartozott.*
g) Bunyitay itt utalt a meszesentúli vikáriusok névsorára, azonban ez a kéziratból hiányzik. Megtalálható a millennaris schematismusban. (376. l.) 1300-tól 1556-ig 37 vikáriust sorol fel. – Tudvalevően a nagykiterjedésű erdélyi egyházmegye püspökének nagyon sokáig két vikáriusa volt: az egyik mindig a gyulafehérvári, a másik pedig többnyire a tasnádi (régebben néha az ugocsai) vikárius. Ez utóbbit nevezték meszesentúli vikáriusnak, tasnádi püspöki helynöknek. Csiki István erdélyi püspöknek kényszerű elmenekülése, illetőleg a veszprémi püspökségre való áthelyezése (1618) után Erdély rendjei a katolikus hívek lelki vezetését a vikáriusokra korlátozták, akik nem egyszer csak protestáns superintendensi megerősítéssel adhatták ki rendeleteiket.
Benkovich a két vármegyének visszacsatolását megkísérelte. Javaslatára gróf Szentiványi Lászlót kinevezték kraszna-vármegyei főispánná, kit Benkovich személyesen be is iktatott, s aki a tisztújítást meg is tartotta. De az erdélyi kormányszék Szentiványit nem akarta főispánul elismerni, tiltakozott, felírt s Benkovichra is keményen ráírt.* Szerencsésebb volt Benkovich egyházi tekintetben. A két vármegyét egyszerűen bekebelezte a váradi püspökségbe. Ennek nem szegült ellen senki. Püspök akkor Erdélyben nem volt, s a két plébános, kik Kraszna vármegyében elszigetelve, magukra hagyatva éltek, örömest csatlakoztak Váradhoz.
Benkovich 1700 júl. 3-án az erdélyi kormányszékhez küldött válaszának fogalmazványa a váradi püspöki lvt.-ban. Okmánytár. 20. sz.
E plébánosok egyike Szilágysomlyón,* másika a közelében, Kárásztelken* lakott. Amott a Báthoryak ősi fészkében, a nemrég elhalt Báthory Zsófiának erős katolikus érzülete, Kárásztelken, az ősi váradi káptalani birtokon pedig a helynek elszigeteltsége s népének szívóssága tartotta fenn a régi hitet. Vagy inkább Istennek különös kegyelme, mely nem engedte, 187hogy a szent királyok hitvallása e tájakon gyökerestől kivesszen s a vallási hagyományok szálai megszakadjanak.
h) Szathmáry János, ferencrendű szerzetes 1697-ig, Mosonyi Péter 1702-ig.
i) Kupáss Péter világi licentiatus (keresztelő katecheta) 1694-től. László Pál 1706-ig.
Ezekhez harmadikul Benkovich állított fel egy plébániát. Belényes már a középkorban mint a váradi püspökség székvárosa említtetik. Szép, s ami akkor csak monostoros helyeken fordult elő, ikertornyú egyháza volt, melynek romjai ott boronganak ma is a város temetőjének magaslatán, A Fekete-Kőrös festői völgyén központja volt mindig egy tekintélyes uradalomnak,* mely a váradi püspököt uralta, s melyhez a szomszéd arany, ezüst és vasbányák is tartoztak.* E város szintén megváltoztatta atyáitól örökölt hitét s elvesztvén a váradi püspökség védő kezeit, önerejéből nem volt képes fenntartani nagyobb és több, mint egyszerű plébániai egyházát, így jutott az végpusztulásra.
j) 139.657 hold, mely 1775-ben az akkor szervezett nagyváradi görög katolikus püspökségnek adatott.
E munka III. 348. l.
Benkovich itt Belényesen állította fel egyházmegyéje harmadik lelkészségét. A püspöki s káptalani gazdatisztek és néhány bevándorolt idegenen kívül, amilyen a lengyel eredetű belényesi képíró, Mediczky László volt,* az egész vidéken nem lehetett ugyan több katolikust látni, de annál számosabb volt a protestáns s a görögkeleti vallású. Ez utóbbiak egyesítése a római katolikusokkal éppen akkor folyt javában, Hevenesy Gábor és Baranyay Pál jezsuita atyák Erdélyben százezrekkel fogadtatták el már az egyesülést. Benkovich is bízott az egyesülés jövőjében. Akkor még a vallást nem tartották egyszersmind nemzetiségnek. Már 1694-ben írta Leleszről Farkas István kanonoknak: „Az oláh papságot prolegálja kegyelmed, paraszti dologra ne fizettessenek”.* Emellett látjuk, hogy még az ő korában is voltak olyan községek Biharban, melyeknek oláh lakosai bevették a kálvinista vallást s évtizedekig meg is tartották.* A katolikus vallás az ő miséjével, szentjeivel, gyónásával stb. közelebb áll a görög keletihez: miért ne remélhette volna tehát, hogy ezt még könnyebben bevehetik, mint a protestánst? Kivált miután számtalanon voltak oly katolikus magyarok, kik régi papjaikat elvesztvén, éppen a fentebbi okból mentek át a görögkeleti egyházba.* 188De plébánosainak jövőjét biztosítani akarta. Huszonegyezer forintot tett le, hogy annak kamataiból – mint alapító levelében mondja – minden plébánosa évenként hatvan forintot nyerjen. Ha pedig a plébánosok helyzete idővel annyira javulna, hogy már saját erejükből is megélhetnek: akkor a kamatok papnövendékek kiképzésére fordíttassanak; vagy ha ismét az történnék, hogy a váradi püspökségnek meg kellene szűnnie: akkor vándorlelkészek tartassanak az egyházmegyében.* Az alapítvány értékére nézve meg kell jegyeznünk, hogy akkor egy köböl rozs ára egy forint volt, ma pedig ötször annyi.
Századok 1869. 745. l.
Keresztúri II. 265. l.
A biharmegyei kálvinista oláh papokról: Adalék a tiszántúli egyházkerület tört.-hez. 27. 52.
Ferencrendűek kolozsvári levéltára.
Leleszi lvt. Prot. 109. fol. 55. – Keresztúri II. 274.
Íme: három plébános, négy kanonok, két rendház, öt-hat szerzetes s pár száz katolikus lélek: ennyiből állt Benkovichnak összes püspöksége. Igaz, hogy a régi váradi püspököknek több káptalanjuk volt, mint neki kanonokja, több klastromuk csak Váradon is, mint neki szerzetese s több száz plébániája, mint neki plébánosa; de ezért a szerény eredmény láttára is nemkevésbbé dagadhatott az örömtől Benkovich szíve, mint akár Vitéz Jánosé, midőn művészeti kincsekkel teljes székesegyházán, fényes egyházi testületein s híveinek ezrein végigtekinthetett.
Különben is tisztelet, bizalom vette körül, maga a király nagy kitüntetéssel emlékezett meg róla.
1697 szeptember 2-án kelt oklevelében megelégedését nyilvánította tízévi főispáni működése felett s ugyanakkor őt és utódjait a váradi püspöki széken Bihar megye örökös főispáni méltóságára emelte. Ezzel visszanyerte püspökségének ezt a szép előjogát is, melyhez Hunyadi Mátyás királynak s püspökelődjei egész sorának emléke fűződött.
A következő év tavaszán, 1698 április 28-án Bihar vármegyének Váradon tartott közgyűlésében kihirdették az adománylevelet s Várad püspökét az örökös főispáni méltóságba ünnepiesen beiktatták.*
Keresztúri II. 265.
Midőn pedig Békés vármegye 130 évi szünetelés után visszaállíttatott, de új főispánja Bécsből nem jöhetett le: ez Benkovichoz fordult, hogy a főispánságba őt, mint távollevőt iktassa be s a vármegyei tisztikart is választassa meg.*
A főispán 1699 dec. 12-i levelének másoalta a váradi püspöki levéltárban.
k) I. Lipót 1699 december 2-án nevezte ki Békés vármegye főispánjává Löwenburg János udvari kamarai tanácsost. A megbízás alapján Benkovich 1700 március 29-én tartotta meg Békés vármegyének főispáni beiktató és helyreállító gyűlését – Nagyváradon. Löwenburg képviseletében Benkovich jószágigazgatója, Barlogh István tette le az esküt. Benkovich az első tisztikart nem választotta, hanem egyszerűen kinevezte Olasz Mihályt alispánnak, Lajos Mihályt jegyzőnek, Orbán Jánost szolgabírónak. (Karácsonyi J.: Békés vármegye tört. I. 312. l.)
189Eközben a tiszántúli vidék egyik főrangú családja, a báró Károlyiak körében egy rendkívüli esemény nagy izgalmat okozott. Mindenki úgy tudta, hogy báró Károlyi Sándornak, a későbbi szatmári béke megkötőjének, testvérbátyja, István, a zentai ütközetben (1686) elesett s a csatatéren a többi halottakkal együtt el is hantoltatott. Tíz év múlva azonban megjelent egy fiatal ember, ki Károlyi Istvánnak monda magát, s a zentai hőshöz csakugyan megszólalásig hasonlított. Hosszas távollétét török fogsággal igazolta. Károlyi Sándor még gyermekéveiben elszakadván Istvántól, nem ismerte ugyan meg a jelentkezőben testvérbátyját, de mert mások megismerték: elfogadta testvérének az idegent. Sőt személyesen jelent meg vele a váradi káptalan előtt, hogy ott családi jogainak biztosításáról intézkedjék. Utóbb azonban sok olyant kellett tapasztalnia, ami gyanút keltett, s később meggyőződéssé érlelte a gyanút, hogy az új testvér: csaló. A király elé vitte tehát az ügyet s a király az éppoly kényes, mint fontos családi ügyben vizsgáló biztosul Benkovichot nevezte ki, alája rendelvén bizottságot. A bizottság tagjai voltak: báró Sennyey István és Krucsay Márton, szabolcsi alispán, jegyzője pedig Csala Sándor, Benkovich főispáni titkára.* Sok tanú kihallgatása után – a Benkovichra jellemző óvatos tartózkodással szövegezett – jelentésük így szólt: „a tanuk vallomásaiból s az érdeklettnek meg nem jelenéséből tökéletes világosságban állani véljük, hogy ő nem Károlyi István, hanem annak nevét csak bitorolja”. A következő évben (1699) Erdély havasai között, hová a bizottság elől menekült, el is halt.*
Bihar vármegye jegyzőkv. I. 462. 474.
Századok 1873. 185. (Waltherr I.: Az Ál-Károlyi.)
Legelső családunk egyetlen férfi sarja, Rákóczy Ferenc is maga kereste fel bizalmával Benkovich püspököt. 1701 tavaszán, pár héttel elfogatása előtt, háromezer forintot kért tőle kölcsön, s mikor Rákóczy a kért összeget megkapta, zálogba tette tályai (Zemplén) Borkút nevű szőlőjét, egyszersmind Benkovichnak szintén tályai házát minden földesúri teher alól felszabadította.* E ház, úgylátszik, a fentebb említett ondi részbirtokért cserébe adott, Szirmay-féle szőlők tartozéka volt.
Rákóczy záloglevele kelt Munkácson 1701 március 27. Váradái káptalan levéltár: aaa. XIX.
Majd megtörtént vele az a tisztesség is, amely Várad püspökét 190már régen nem érhette: Szentiványi Márton, a fáradhatatlan író, utolsó magyar munkájának egyik részét Benkovich püspöknek ajánlotta.* Mindenesetre jele ez Benkovich tudományszeretetének, de anyagi helyzete javulásának is.
Magyar könyvszemle VIII. (1883.) 273. 1. – Szabó K.: Régi Magy. Knyvt. I. 655. l.
Az író után jött a festő s elkészíté Benkovichnak olajfestményű mellképét. Várad püspökeinek enemű képei között ez az első, mely egykorú s hiteles. Egészséges arcú, szikár férfiút mutat hajadonfővel, ősz haj, bajusz és szakállal. Vállain mucetum és karing, nyakában láncon püspöki kereszt. Arcán akarat és szívósság, de a figyelem s az eszély oly kifejezése is, mely a legjobb diplomaták arcára emlékeztet. Kár, hogy semmisem árulja el: Bécsben készült-e az arckép vagy pedig azon Mediczkynek műve, kiről fentebb volt szó.
Az 1699-ik év eseményekben gazdag volt Benkovichra nézve. Erre az évre esik egy új alkotásának megkezdése is. mely főpásztori működésének koronája lett volna.
Új székesegyház építéséhez fogott. A várbeli építkezésre vagy nem kapott engedelmet vagy nem győzte azt bevárni: az építést püspöki lakának udvarán kezdte meg.
A káptalan azonban, átengedett tizedei révén is beleszólása lévén a dologba, kifogást tett az épületnek úgy helye, mint méretei ellen. Kicsinyelte s a jezsuiták és ferencesek között mintegy odaszorítva látta. Kifogásait ünnepies tiltakozás alakjában is kifejezte az egri káptalan előtt.*
Keresztúri II. 280.
Erre Benkovich az épület tervrajzát felküldte Bécsbe Hevenesy Gábor jezsuita atyának, hogy azt szakkörökkel közölje. Új terv készült.* S 1702 tavaszán Koch János bécsi építőmester lejött Váradra s Benkovichcsal a szerződést máj. 1-én megkötötte.
Bakó prépost levele 1714 aug. 4-én Váradról gróf Csáky Imre érsekhez. Szepesmindszenti levéltár VII. 54.
Eszerint az egyház hajójának hossza 12, szélessége 7 öl lett volna; a szentély 5 öl 2 láb hosszú, 4 öl széles; az ikertornyok falainak magassága 10 öl. Minden anyagot a püspök állít elő: az építész csak hibátlan munkát ad, melyért a munkavezető díjain kívül, hétezer forintot kap. Az egyháznak a harmadik nyáron késznek kell lennie.*
Keresztúri II. 282. l.
191Az építést haladéktalanul megkezdték. Őszre már annyira haladtak, hogy a falak két öl magasan kiemelkedtek a földből.* Október 2-án még Benkovich püspök 750 forintot fizetett ki Koch építésznek.*
Még 1722-ben is ilyen magas volt. Gróf Forgách Pál levele Csáky Imre bíbornokhoz. Szepesmindszenti lvt. VII. 170.
Keresztúri II. 284. l.
Ez azonban utolsó nyoma működésének. Nagy beteg lett. Október 26-án már a szava is elállt s két napra rá, esti öt-hat óra között, kanonokjai s papjai imái közben csendesen kimúlt.
Végrendelete nem maradt,* de még életében megtette intézkedéseit.
Acta Capituli Varad. I. 27. l.
Tizennégyezer forintot, mely a felajánlott káptalani tizedekből folyt be, félretéve tartott a székesegyház épületére. Ezt Farkas István kanonok azonnal át is vette.*
U. o.
A közte s a váradi káptalan között fenforgott birtokkérdésekben már évek előtt megkötötte az egyezséget. Eszerint Hegyközújlak és Aszaló a püspök halála után átmentek a káptalan birtokába, de ez utóbbiért a káptalan tartozik lefizetni a tízezer forint váltságösszeget. Erről pedig úgy intézkedett, hogy hatezer forintot kapjon belőle a pálosrend két növendék tanítására Rómában, négyezer forint meg maradjon a váradi káptalannál alapítványul évenként négy misére.* Régi szerzetestársai, a pálosok iránt más alkalommal is kimutatta bőkezűségét, amiért a rend évkönyvei kegyelettel adóznak emlékének.*
Leleszi orsz. lvt. Protocol. 106. fol. 195–6.
Acta Paulinorum. II. 360. I. Bpesti egyet. kvt. kézir.
A váradi káptalan november 3-ki ülésében Bakó János prépostot káptalani helynökké választotta s ugyanőt bízta meg azzal is, hogy az elhunyt főpásztor koporsóját Sároraljaújhelybe kísérje el.* A megboldogult ugyanis egykori rendtársa, a vértanú Csepelényi György mellett kívánt nyugodni.
Acta Capituli Varad. I. 28. l.
Bihar vármegye szintén gondoskodott róla, hogy örökös főispánjának a végtisztességet illően megadja. A koporsó kíséretére az alispán, Sánta Ferenc vezetése alatt a vármegye tisztviselőiből küldöttséget s a nemességből harminc lovas díszőrséget 192rendelt, a költségek fedezésére pedig ezer forintot szavazott meg.
A temetés gyászünnepének legmegindítóbb részét Zöley Pál beszéde képezte, mely Benkovich emlékét bevitte az irodalom történetébe is.*
Kinyomatta Bártfán 1702. Egyetlen ismeretes példánya a nagyenyedi minoritarendűek könyvtárában volt, de az 1882-i budapesti könyvkiállítás alkalmával ez is eltévedt. – L. Szabó K.: Régi Magy. Ktár. I. 648.
De az újhelyi régi pálos egyházban nincs semmi jel, nincs egy betű, mely rája emlékeztetne.
Benhovich halála már abba a korba esik, mikor az a régi szokás, mely a halottak sírja fölé szép, sokszor művészi emléket állított, – már hanyatlóban, sőt kiveszőben volt. Hanyatlani kezdett ezután a kegyelet érzelme, a történeti érzék, az ízlés, a művészet is.
* * *
Csáky bíbornok 1719-i képe.
