I. MIKÁCI MIKLÓS (1598–1613)
I. MIKÁCI MIKLÓS
(1598–1613)
(1598–1613)
A harc, mely a jezsuiták s a váradi kálvinista papok között kitört, húsz évi küzdelem után véget ért. Az utóbbiak diadala teljes volt, uralma osztatlan. Alvinczy Péter, kevéssel előbb (1605) még a váradi protestáns papok egyike, boldog ember lehetett. Mint Bocskay egyik legmeghittebb tanácsosának, nagy része volt a diadal kivívásában.
Ennek ellenében a katolikus vallásnak újabb veszteségeiről írhatunk.
Várad közelében, Telegden a katolikusok az utóbbi években templomot építettek. Tudvalevő, hogy Telegden a ferencrendűek egykori temploma a katolikus Telegdy Mihálynak jutott s ez a templom a Békés Gáspár-párti Telegdy Mihálynak száműzetése után elpusztult. A telegdi katolikusok e puszta templom köveiből találták felépíteni egyházukat. De akkor ezt is sérelmezték s az ügy a besztercei 1610-ki országgyűlés elé került. És az országgyűlés végzést hozott, hogy „ahol templomokat építettek a pápista papoknak, úgymint főképpen Telegden, elrontassék. És minthogy az előbbi templomot lerontván, abból építették: helyére hordják a köveket és amint akkor volt, úgy meg is építsék”.
Ugyanezen országgyűlés foglalkozott Ladó Bálinttal is. Kétségkívül rája vonatkoznak egy másik végzésnek eme szavai: „Csáky Istvánné asszonyom is Bálint papot, a jezsuitát ne tartsa”. De mindenek között legmegrázóbb volt ama végzés, mely az összes protestáns felekezetek, sőt az oláhok papjaival szemben is azt rendeli, hogy „a pápista papoknak püspökjök ne légyen”.
Ha Náprágyi Demeter tud szakítani a középkori főpapok 84hagyományaival, kik inkább államférfiak voltak, mint püspökök: ez a végzés nehezen vagy talán nem is jut Erdély törvénykönyvébe. De Náprágyi alig hogy bement Erdélybe, kancellárságot fogadott el; sokáig az sem maradt titok, hogy ő tulajdonképpen a prágai politikának engedelmes eszköze.* E politika bukásával az ő állása is tarthatatlan lett. És ő még elég korán, 1601 elején eltávozott Erdélyből. Távozása oly eseménnyel is függ össze, mely küzelebbről érdekli a váradi püspökséget.
Memoriale-ja, melyet Prágában benyujtott Erdélyről, másolatban a kolozsvári múzeum gr. Kemény-féle kéziratai között. Kiadta Szilágyi S.: Erd. orszgy. eml. V. (1879) 162–175.
A győri székesegyház birtokában van ma is egy ezüst fejereklyetartó, úgynevezett herma, mely úgy keletkezése korára, mint művészetére nézve messze földön ritkítja párját, hazánkban pedig egyetlen. Még becsesebbé, sőt megfizethetetlenné teszi az a körülmény, hogy drága ereklye van benne: Szent László királynak, a váradi püspökség alapítójának koponyájából egy darab.
Ez a herma írásban, képekben számtalanszor volt már ismertetve,* mindenütt olvashatjuk róla, hogy Zsigmond király korából származik; hogy eredetileg is századokig a váradi székesegyház legdrágább kincse volt; hogy a hitújítás zavarai s a váradi püspökség pusztulása idején került Erdélybe, hol azt Náprágyi Demeter váltotta magához pénzért.
E munka III. köt. is.
Ez az utolsó állítás nem igaz.
1600-ban, éppen amikor Náprágyi püspök Erdélyből kimenni készült, a gyulafehérvári székesegyház kincseit leltározták.* E leltárban első helyen ott áll Szent László hermája ereklyejével s több olyan becses tárgyakkal együtt, melyek ma is megvannak Győrött. A herma tehát ekkor a gyulafehérvári káptalannál volt, az meg semmi esetre sem adhatta el. De ugyanazon leltár minden kétséget kizárólag meg is jegyzi, hogy a hermát, valamint a többi tárgyakat Náprágyi püspök vette magához, hogy a háború közelgő veszélye elől biztosabb helyre vigye. Hevenesi is úgy tudja, hogy Szent László hermája előbb Gyulafehérvárra vitetett, onnat Győrre, hol az időközben győri püspökké lett Náprágyi által a káptalan hűségére bizatott.* 85A káptalan meg is őrizte, fennmaradt s még így is a mienk, hazánké! De Várad e korban oly veszteségeket is szenvedett, melyek örökre oda vannak, melyek a magyar művészetre nézve örökre megsemmisültek.
A jegyzék (1600 máj. 18.) a Magyar Sion I. 711/2 l.
Bpesti egyet-kvtár kézir. Kaprinay A. XVI. 164. – Podhradczky J.: Szent László király tetemei. 53, 62, 68. l. – Történelmi Tár. 1885. 774. l.
Mikor Báthory István országbíró 1605-ben Ecsedvárában elhalt s végrendelete köztudomásra jutott, a katolikusok époly megdöbbenéssel, mint fájdalommal értesültek intézkedéséről.
„Régi papi öltözeteim vadnak – mondja egyebek között – és afféle papi könyvek, kik az ecsedi tárházban vadnak; Miérthogy az régiek isteni tiszteletre csináltatták volt, noha, szegények nem vötték eszekben, hogy bálványozzanak vélek, noha ők jó végre akartak vélek élni; én is annak okáért magam szükségemre elköltenem nem akarom, hanem isteni tiszteletre, ilyen formán: Hogy ha én életemben véghez nem vihetem, de holtom után vagy pénzen adják el, avagy ha el nem adhatják, gyöngyét és islógját fejtessék le, azkik gyöngyösök bennek… és azkik közülök olyak, kiből az ötvösök ezüstöt égethetnek, ezüstöt égessen el. De pápistáknak, se zsidóknak ne adják, hanem egyebeknek, akármi rendbelieknek adják el pénzen mind gyöngyöstűl. Az öreg könyveket metéljék ki és osszák iskolába való gyermekeknek; könyvet belé kötni jó leszen. Ha pedig látnák, hogy ismég pápista kézben esnék: rakassanak egy nagy tüzet és mind megégessék őket, tegyék porrá, senkinek egy pénz árát se adjanak benne, széllel fuvassák fel az porát. Nem akarom, hogy többé bálványozásra keljen.*
Herceg Esterházy-család kismartoni levéltára. Rep. 4. B. 12. – Az 1603-ban kelt végrendeletnek a megégetésre vonatkozó intézkedése eredetiséggel sem dicsekedhetik. (Gr. Kemény J.: Tört. és irodalmi kalászok. 137. l.)
Ez intézkedés méltó feltűnést keltett s felelevenítette azon egyházi szerelvényeknek emlékezetét, melyek félszázad előtt a váradi székesegyházból s a tiszántúli klastromokból szállíttattak az ecsedi várba s még mindig ott voltak. Erre a nagyszombati prímási udvar lépéseket tett ezen egyházi szereknek Ecsedből való kihozatala végett. Ez meg is történt, Kassára szállíttattak és ott a királyi székesegyházba is beillő „aranykeresztes”, „drágaköves”, „gyöngyös”, hímzett és festett, „tündöklő” műtárgyak többnyire falusi egyházak között kiosztattak.
Évekkel ezelőtt, míg a váradi káptalan száműzött tagjai éltek, úgy ezek, mint 1595-ben Pete Márton váradi püspök ismételten 86tiltakoztak ezen szerelvényeknek elidegenítése ellen, „őrizzék meg – mondák –a váradi egyház számára!” Most nem tiltakozott senki. Pedig nyilvánvaló volt, hogy szétszórva, sokszor nedves, nyirkos helyekre kerülve, végpusztulásra jutnak. Úgyis történt. Jászó, Alsósebes, Bartosfalva, Osikó egyházaiban, ahová egyrészök jutott; kegyelettel kereste e sorok írója nyomaikat, de csak egy foszlányt sem talált belőlük, még a régi leltárak is hallgatnak róluk. Elvesztek úgy a magyar műtörténelem, mint a váradi székesegyházra nézve.
De talán azért is hagyták szó nélkül elidegeníttetni Váradról, mert már ekkor a váradi székesegyház sem volt többé. Bethlen Gábor fejedelem tudta méltányolni a váradi vár hadi fontosságát. Már 1616-ban ezt írta Rédey Ferenc váradi főispánnak: „Ha Várad nem lészen, Szentjobb és a többi sem lészen, uram, őrizzük Váradot, mert úgy maradhat kegyelmed is szép javaiban, s mi is Erdélyben”* Még ezen évben intézkedett, hogy a várfalai, bástyái, melyek a Bocskai ostroma óta megrongálva hevertek, kijavíttassanak. A javítást „minthogy nem magának épít”, a vár jövedelmeiből vagy a gazdagabbak hozzájárulásával akarta eszközölni. Csakhamar azonban tapasztalnia kellett, hogy „Váradtól elidegenített sok szép jószágokból, melyekből azelőtt Váradon nyolcszáz lovast és hatszáz gyalogost, az főkapitány asztalát fejedelmi, nem úri módon tartották, – igen sokan meggazdagodtak, az parasztok főnemesekké löttenek; de, amint látom, senki közölök nem találtatik, aki Váradnak segítségére az övéből csak keveset is adna”.*
A szentjobbi apátsági uradalom Báthory Zsigmond, Bocskay István, Rákóczy Zsigmond után Rédey Ferencre szállott adományként, (Esterházy kismartoni lvt. Rep. 47. B. 50) – Szilágyi S.: Bethlen Gábor politikai levelei. 78–96. l.
Szilágyi: U. o. 94–98
Erre elhatározta, hogy az építést saját költségén is elvégezteti. „Viszek annyi pénzt, hogy hét bástyát is megépíttet belőle” – írja a váradi udvarbírónak. Emellett vágatta, faragtatta a követ, vétette a meszet, sürgette a munkát, „mivel az nem gyermeki dolog”. Mindenáron azt akarta, hogy 1618 őszére elvégezzék az építést. De már ennek az évnek tavaszán tudósítá a fejedelmet a „fundáló” -amint akkor az építőmestert nevezték, -hogy a kövek, melyek az udvarbiró vágatott „felette 87nehéz kövek, a hordása szaporátlan s a bástya épületének felére sem elég”. Ami ezután történt, ezt egy, éppen ezen napokban kelt levélből tudjuk meg. Bethlen Gábor – mondja a levél – „az kisebbik szentegyházat Váradon az várban bontatja az bástya épületire, az épebb volt az nagy szentegyháznál”.* És ez utóbbi szavak arra is mutathatnak, hogy már előbb a nagy szentegyházat is lebontatta. De hogy ezt is valóban letörette s építő anyagul felhasználta: bizonyítják az egykorú krónikás, Szalárdi szavai* s a vár falaiban még látható faragott kövek.
Szilágyi S.: Erdélyi országgyűlési emlékek. VII. 484.
Siralmas Krónika. 35 és 363. l. – Hasonló nyilatkozatok: Frőhlich. D.: Medulla geographiae. Bártfa. 1639. 360–361. – Zeiller, M.: Beschreibung des Königreichs Unrgarn. 1660. 313. – Birken, Sig.: Der Donaustrand. 1663. 84. l.
Volt-e még veszteni valója a váradi püspökségnek? Volt.
Azok a derék városok, falvak Debrecentől a Fejér-Kőrösig, Szeged határától a kalotaszegi havasokig, melyek hajdan mind Szent László váradi székesegyházához tartoztak, lassan-lassan egytől-egyig elfeledték az egyházat, oly idegenek lettek tőle, mintha az sohasem lett volna édesanyjok.*
a) Ebben az időben éli delelésének idejét Bihar vármegyében a protestantizmus. Volt olyan év (1629 június 17), amelyben Váradon egyszerre 35 predikátort ordináltak (Lampe: Historia ecclesiae reformatae in Hung. et Transylv. Utrecht. 1728. 375. l.). A predikátorok ordinálásának története (Tört. Tár. 1898. 621. l.) elég híven tükrözi vissza a protestantizmusnak biharvármegyei meggyökerezését. Ennek összegezésével a protestantizmus elterjedését helységenként a következőleg rekonstruálhatjuk: 1597-ben Álmosd, Széplak, Kölesér, Telegd; 1598-ban Rábé, Pályi, Géres, Örvend, Körmösd; 1600-ban Érkeserű, Vada; 1604-ben Gálospetri, Adorján, Várad-város; 1629-ben Sáránd, Kakucs, Haláp, Oltmán, Jankafalva; 1630-ban Bagos, Gyiróth, Keresztes; 1631-ben Madarász, Szerep, Gyanta, Sólymosd, Kékes; 1633-ban Nagyrábé; 1634-ben Kisrábé, Nagymarja, Pázmán, Tamasz, Bojth, Ujlak, Poklostelek; Várad-vár 1635-ben; 1637-ben Belényes, Szalonta, Érmihályfalva, Kisléta, Kaba; 1638-ban Kerekegyháza; 1639-ben Kereki, Sólymos, Vancsod; 1650-ben Mikepércs, Báka, Bélfenyér, Szentjobb; 1651-ben Farmos; 1652-ben Ábrány, Felapáti, Bajon, Ácsi: 1653-ban Bihar, Zsadány, Vekerd; 1654-ben Körösújlak: 1655-ben Okány, Dancsháza, Hidastelek, Nesta, Gyapol; 1656-ban Csiff, Sarkad, Körösszegh, Herpály, Bánlaka; 1657-ben Székelyhíd, Bagamér, Medgyes, Bakonszegh; 1659-ben Derecske, Monostorpályi; 1664-ben Élesd, Szalárd, Fenes, Szentjános, Méhkerék, Vajda, Tamáshíd, Csömök, Asszonyvásár, Jánosfalva.
És ez volt a váradi püspökség minden veszteségének töviskoronája.
***
A protestantizmus győzelme Bethlen Gábor első hadjárata idején általános volt; annál meglepőbb a fordulat, mely erre a katolikusok ügyében gyorsan bekövetkezett. Kifejlődése mégis természetes, Bellarmin* nagyhírű munkájának megjelenése (1580–1592)* nálunk sem vesztette el hatását. Az ellenreformáció hívei új erőt nyertek, újra sorakoztak. Telegdi, Monoszlai, a költő Balassa Bálint, Szánthó elhaltak, de a helyökbe léptek: Dobokai, Forró, Káldi, Veresmarti, Balásffi, Hajnal – egy kívételével jezsuiták. És Oláh Miklós utódjának, Forgách Ferencnek üresen maradt vezéri helyén is megjelenik Pázmány Péter, előbb egyszerű jezsuita, most már Magyarország prímása, bíbornok, még ennél is több, Szent István király apostoli lelkének örököse. 88Egyházi szószéken, iskolákban, irodalmi téren egyaránt fáradhatatlanok. Működésök központja most is Nagyszombat. Itt az iskola, melynek Káldi György az igazgatója, zarándokhelye a magyar nemesség fiainak. Tanrendszerük s nevelői, képességük előtt meghajlik az ellenfél is, Bethlen Gábor magának Alvinczynak azt írja, hogy öccse, Bethlen István fia „ne magyar scholákban való hitván szokás szerint, hanem more jesuitarum exerceálja magát”, s hogy ha a gyermeket nem féltené attól, hogy pápistává lesz, „jezsuitával taníttatná”.*
b) II. Marcellus pápa nővérének fia, Bellarmin Róbert (1542–1621) jezsuita, 1596 után bíbornok, majd capuai érsek. 1923-ban boldoggá avattatott, s hamvai a Gesu templom kriptájából Szent Ignác templomába vitettek, hogy kívánsága szerint Szent Alajos közelében találjon örök nyugodalmat. 1930-ban XI. Pius szentté avatta.
Disputationes de controversiis christianae fidei adversus huius temporis haereticos. Parisiis., 1608. IV. vol. fol.
Protestáns theologiai könyvtár. XIII. kötet. Szilágyi Sándor: Bethlen Gábor és a kassai pap. 10. l.
És a szószéken, az irodalomban minő nyelvvel léptek fel! Oly eredeti magyar, oly erőteljes s művészi nyelv máig sincs irodalmunkban. Nem utánozzák a görög s latin nyelvet, melytől a mi nyelvünk annyira elüt, s mely utánzás vagy inkább kényszerítés, kivált Kazinczy ideje óta, annyiszor vonja kínpadra nyelvünket. Sem Pázmány sem társai nem válogatnak a kifejezésekben, a hasonlatokban; de az erő és a természetesség oly mértékü nálok, mint a közel egykorú Shaksperenél, olyan a szenvedélyek s indulatok csaknem féktelen nyelve is. Mély vallásos s politikai meggyőződésök csak a legszenvedélyesebb kifejezésekben nyilatkozhatott. Nyelvök mégis művészi, mert világos, plasztikai s nemzeti geniuszunkból folyó.*
Salamon F.: kisebb tört. dolg. 371–5.
Ebben rejlik egyik kulcsa páratlan hatásának, 1622-től kezdve főuraink tömegesen siettek visszatérni a katolikus egyház kebelébe. A hagyomány szerint Pázmány és társai ekkor ötven előkelő családot térítettek vissza.* Nagyszombat s Pozsony fényes egyházi ünnepségek színhelye lett ismét. Püspökök, papok, szerzetesek, vidékiek nagy számmal siettek résztvenni benne. Főuri családaink is megjelentek pazarfényű nemzeti viseletben, köztük első helyen a nádor, Esterházy Miklós.
Kazy. F.: Historia Regni Hung. 1601–1681. 132.
De íme, a fény, az ünneplés örömzaja között is megszólal egy bús, aggodalmas hang. Pázmánynak búja, aggodalma, mikor szülőföldére gondol.
Pedig sokat gondol. A házra ott a váradi vár tövében, a Szent Márton-utcában, hol bölcsője ringott.* A berettyómenti 89kis falvakra: Szentmártonra, Szomajomra, hol ősei – mint maga írja – már századok előtt „jószágos nemes emberek voltak”.* De arra is gondol, hogy e vidék egyházaiban jobbára még az ősi énekek zengenek,* de az érzés, a hit, mellyel azokat zengik, már nem katolikus többé, hogy itt a katolikus vallásnak már csak gyenge árnyéka van meg, s az is eltűnőben. És éppoly nemes, mint gyöngéd tettre határozza el magát. Munkát ír „Az szentírásról és az anyaszentegyházról” c. két tételről, melyeknek egyikéhez a protestánsok ragaszkodnak, a másikat elvetik. Kimutatja, hogy a szentírás értelmezésére az egyes ember nem képes, hanem csak az egyház, s hogy miről lehet megismerni az igaz egyházat. Végre bebizonyítja, hogy Szent Ágoston, kire az új tanok hirdetői hivatkoznak, ugyanazt tanította, mit a katolikus egyház. E munkát azután szülőföldjének, Bihar megyének ajánlotta éppoly szép, mint kegyeletes sorok kíséretében. „Negyven egész esztendeje lészen, mikor az Úr lsten engemet honomból, azaz őseimnek örökségéből, ismerőseimnek társaságából, atyafiságomnak nemzetségéből kegyelmesen kiszólíta és egyházi állapotra választa. Soha azóta, édes nevelő hazám, feledékenységben nem volt előttem emlékezeted, sőt kívántam s kerestem abban módot, hogy velem való dajkálkodásidat hálaadó szolgálattal valami részből megköszönjem és benned lakozó atyámfiainak csekély értékem szerint kedveskedjem. De mód nem adatván élő nyelven tanításával hozzád való kötelességemnek terjesztésében, hogy teljességgel háládatlanul meg ne haljak: vénségemre ezzel a kis írásomnak neked ajánlásával, ha kötelességemnek eleget nem tehetek, ismertetni akarom hálaadó igyekezésemet. Noha pedig kisded az ajándék, melylyel neked, szerelmes nevelőm, magamat kelletem: 90de mivel lélek-üdvösségben jár, nem kétlem, kedvesen veszed, ha az örök boldogság kivánásának valami szikrája gerjedez benned”.
Pázmány György nemesi kuriája Várad külvárosában, Velencében állott (Orsz. lvt. Soc. Jesu Varad. 2. 5–7.), ellenben Pázány anyai családjának, a Majsayaknak háza Szent Mártonutcájában volt (Orsz. lvt. Gyulafehérvári lvt. Bihar. 2. 37.). Eszerint Pázmány Péter édesanyjának szülei házában született volna.
Frankl Vilmos: Pázmány Péter és kora. I. 4.
A protestánsok XVI-ik századbeli énekgyüjteményeit (három maradt fenn, kettő a sárospataki főiskolánál) a legújabb korig katolikus énekgyüjteményeknek tartották (Bartalus I.: A magyar egyházak szertartásos énekei a XVI–XVII. sz.-ban. 1869.). Még Báthory István országbíró is erősen protestáns szellemű végrendeletét 1603-ban a „Veni Sancte” katolikus hymnussal zárja be, csupán az utolsó strófában van némi változtatás.
De Bihar megyének legalább protestáns papjai nem vették kedvesen. „Nem szenvedik, hogy a mi írásunknak fényességénél tanításuk megtessék”. Ezek is Pázmány szavai az idézett ajánlólevélben. És szavainak helyességét igazolta a cáfolat, melyet művére éppen a váradi kálvinista pap, Pécsváradi Péter írt. Feltűnő munka volt ez is, de nem annyira tudományos becse, mint inkább durva kifakadásai miatt, elnevezvén Pázmányt az Antikrisztus katonájának, ki az érsekséget világi haszonra, tobzódásra, bujaságra és negédes uraságra fordította s igaz munka és fáradság nélkül veszi jutalmát érsekségének stb.
Pázmány nem engedte kárba veszni „hálaadó igyekezését”. Nem magát, hanem szülőfőldjét látja megmarcangolva s a szerető gyermek részvételével siet segedelmére.
Már a következő évben, 1630-ban újabb könyv jelent meg, melynek címe: „Jó nemes Váradnak gyenge orvoslása, mely, „gyógyítgatja farkasmarásból esett sebeit Bihar vármegyének és oltalmazza a szentírásról és ecclesiáról írt könyvét az esztergomi érseknek”.
A könyv Sallai István püspökii plébános neve alatt jelent meg, de – mint Pázmány Péter életének remek írója helyesen megjegyzi – Pázmány gondosan kijavította, talán át is dolgozta.*
Fraknói V.: Pázmány Péter. 1886. 300. l.
Meg kell még említenünk két mozzanatot, amely Pázmány szülőfőldjének hangulatát iránta s az általa képviselt katolikus ügy iránt élesen jelzi.
Másfél évtized óta táplált óhaja volt már a magyar protestánsoknak, hogy Pázmány „Kalauza” megcáfoltassék. Ennyi idő alatt csupán annyit értek el, hogy Kecskeméti C. János ungvári prédikátor 1622-ben a Kalauz egyik, a 13-ik könyvére, mely a szentek segítségül hívásáról szól, írt feleletet; 1626-ban pedig Wittenbergből Balduinus F. felelt az egész műre, de latin nyelven. 1629-ben, tehát Pázmánynak a Bihar vármegyéhez intézett könyve s az erre adott felelet hatása közben a tiszántúli kálvinista papok Váradon zsinatot tartottak és itt egyebek közt elhatározták, hogy a Pázmány rágalmazó, dühös és veszedelmes 91művének, a Kalauznak kilenc első könyvére írjanak cáfolatot a váradi papok, a többire a tiszáninneniek.*
Adalék a tiszántúli ref. egyházkerület tört.-hez. (Klny. a Debr. Prot. Lap 1883–84. évf.-ból. Debrecen. 1884. I. füzet.) 24. l.
A következő évben (1630) Bihar vármegye is nyilatkozik. Bihar vármegyének főispánja ekkor Kornis Zsigmond volt, műveIt, vitéz úr, ki katolikus létére is segítette kálvinista jobbágyait. Belényesújlakon, egykori birtokán meg van még az a megfordított feliratáról híres harang, melyet ő öntetett a kálvinista eklézsiának. Mindamellett az erdélyi országgyűlésen Torma János, váradi requisitor, Bihar megye nevében panaszt emelt Kornis Zsigmond főispán ellen azért, hogy Váradon, a saját házánál, katolikus papot tart, ki miséz, gyóntat, egyszóval mint lelkész működik Várad kevés, többnyire csak lappangó katolikusai között.*
Orsz. lvt. Gyulafehérvári. Lib. Reg. XIV. 59. l.
Vajjon ez a mély vallásosságot s honfibút lehelő, régi egyházi ének:
„Boldogasszony anyánk,
Régi nagy patrónánk!”
Régi nagy patrónánk!”
nem ekkor fogamzott-e és pedig Pázmány Péter lelkében? Nem a török nyomás, hanem a haza hitegységének veszte fölötti fájdalom szülötte ez az ének. Ezt bizonyitja egész szövege.
De Pázmánynál mint azelőtt, úgy ezután sem volt feledékenységben szülőföldjének emlékezete. Már közel állott sírjához, mikor Szatmáron 1636-ban jezsuita kollégiumot alapított. Mi célja volt vele? megmondja alapítólevelében. „Visszaemlékezve – úgy szól – a hajdan virágzó magyar haza vallásos buzgalmára, a jelen helyzet szemlélése nemcsak szomorúsággal tölti el lelkünket, hanem egyúttal arra ösztönöz, hogy… a katolikus vallás érdekeit Isten segítségével felkaroljuk, főleg Magyarország felső részeiben, névszerint a váradi püspökségben, hol a vallásos élet eszközei majdnem teljesen hiányoznak”.*
Fraknói: Pázmány Péter. 1886. 280. l.
Váradhoz az erdélyi törvények miatt nem férhetett, azért gondolt a határszéli Szatmárra. Érezte, hogy sok idő folyik el addig, míg „a kitagadott, az örökségétől megfosztott testvérleányt, a katolikus hitvallást ősi jogaiba visszahelyezhetik.”*
Wagner: Analecta III. 104. l. – Kemény Zs.: Tanulmányok
c) Pázmány Péternek Váradról való véleménye legszembetűnőbben domborodik ki, amikor arra a hírre, hogy Bethlen Gábor Váradot a töröknek átadni kívánta, azt mondja: „Én részemről Váradot és vidékét méltónak tartom arra, hogy megtartásáért az egész kereszténység harcoljon”. Szekfü Gyula: Bethlen Gábor. 1929. 59. l.
92A váradi püspökség töviskoronájának viselője ezen időben Mikáci Miklós.
A Migazzi grófi család ösei közé számítja s arcképét is őrzi. Pedig egyszerű, földművelő emberek gyermeke, s eredeti neve: Mikacs. Egykorú iratokban mindig csak latinosan: Micacius.
Nevével 1593-ban találkozunk először, mikor már gyaaki apát, zágrábi kanonok és sziszeki várkapitány. Tisztségeinek nem csupán egyszerű címviselője vagy haszonélvezője volt. Ha már kardot adtak kezébe, meg is verte Sziszeknél a törököt. Teljesedett nála is, hogy a kis ember bátor katona. Az egykorú tudósítás termetére kicsinynek, de lelkére nézve nagynak, amellett nyájas, előzékeny embernek mondja.*
Wagner: Analecta Scepusii. II. 276.
Rudolf király 1593-ban tinnini,* 1598 április 16-án pécsi, pár hónap mulva pedig, Pethe Márton előléptetésével, váradi püspökké nevezte ki.* Székhelyül megnyeré a jászói prépostságot is s a váradi püspökség birtokaiból azt a néhány falut, melyet közvetlen elődeinek birtokában láttunk.
Országos lvt. Kir. Könyvek. I. 153.
Koller. I.: Hist. episcopatus Quinqueecclesiarum. VI. (1806.) 365. l.
1600-ban kezdett rámosolyogni a szerencse. A váradi püspökség visszaállítását komolyan vették. A belényesi uradalmat negyven faluval, a réz- és vasbányákkal már ki is szakasztották számára. Ez pedig azért történt, hogy megmentsék ezt az uradalmat Mihály havasalföldi vajda kapzsiságától, ki arra nagyon áhitozott.* De nem lett a dologból semmi. Előbb Somogyi Bertalannak, az uradalom kezelőjének hűtlensége hátráltatta, utóbb pedig a beállott politikai zavarok teljesen megakadályozták.
Orsz. lvt. Ecclesiastica 66. 51.
Mikáci némi vigasztalásul a következő, 1601. évben királyi táblai főpap lett, majd a szepesi kamara elnöke.* Ez utóbbi hivatala azonban csak szerencsétlenséget hozott fejére.
Az 1601-ki orsz. gyűl. 34-ik tvc.
A kamarai intézmény, mely beléártotta magát minden adás-vevésbe, még a megholtak végrendeletébe is, sohasem volt népszerű. Bocskay felkelésének korában meg éppen gyűlöletes vala. Mikáci pedig e hivatalban sem tagadta meg szokott erélyességét. A hivatal gyűlöletessége egészen személyére háramlott. 93Bocskay amint Kassát bevette, elfogatta Mikácit Zalathnaky György pécsi püspökkel együtt, s mindkettőjüket Várad közelében, Kereki várába vitette. Mikáci néhány hónappal előbb még arról álmodozhatott, hogy mint főpásztor jelenik meg e tájon s most mint rabot hozzák ide. Bocskay nem kevesebbet, mint negyvenezer forintot kívánt Mikáci váltságául, Zalathnakyért csak húsz s egynehányezret. Bocskay tehát leginkább Mikáci ellen volt felindulva. Lett is volna miből a váltságot megfizetni; Mikácinak százezer aranya volt Kassán és Leleszen, de ezt a hajdúk megtalálták és elvitték.*
Szamosközi I.: tört. maradv. IV. 260. l. 308. l.
d) A hajdúk által zsákmányokt kincsek között lehetett a váradi székesegyház azon kincsmaradványa is, melyet Mikáci Bornemiszától Pethén keresztül kezéhez kapott.
Zalathnaky, Zsigmond lengyel király közbenjárására, előbb kiszabadult, Mikáci csak a békekötés után. Ekkor is száműzetés lett a sorsa, mely alól csak 1609-ben oldozták fel.* Nyilvános tisztséget azonban ezután sem viselhetett.
1609. évi 71. tvc. és Fraknói V.: A bécsi béke. Gryőri füzetek III. 170. 246. – IV. 43. 51.
Mátyás király 1610 február 5-én felmenté a jászói prépostságtól, mert – mint a királyi oklevél indokolása mondja – az ország rendeinek iránta való idegenkedése miatt azt tovább nem tarthatja.* Meg kellett válnia a váradi püspökség birtokaihoz tartozó falvaktól is.* Ezután a váradi püspökségnek csak a címével maradt.* Utoljára 1613-ban, a pozsonyi országgyűlésen látjuk.
Orsz. lvt. Királyi könyvek I. 230.
Orsz. lvt. Ecclesiastica 15. 17.
Nem sokkal ezután, 1613 október 27-én történt Váradon, Velence külvárosban, Báthory Gábor fejedelemnek, az utolsó Báthorynak meggyilkoltatása. Minthogy a gyilkosok egyikének, Szilassy Jánosnak családi körülményei még ismeretlenek, megemlítjük, hogy Szilassy a Várad melletti Nagyürögdön megtelepedett négyszáz hajdúnak kapitánya volt, s nejét, Telegdy Erzsébetet már mint Janky János özvegyét vette el, ki utóbb ismét férjhez ment Szentjobbi Istvánhoz. (Herceg Esterházy-család kismartoni levéltára. Rep. 33. A. 10. és 24.)
***
