IV.
IV.
A gótika Erdélyben mély gyökeret vert s jóval túlélte saját stíluskorát, annyira mint sehol másutt Magyarországon, vagy akár a külföldön. A reneszánsz feltünésével még javában virágzik, majd századokon át ezzel párhuzamosan él tovább. Bár az építészetben utóbb feladta elsőségét az Erdélyben ugyancsak hosszúéletű reneszánsszal szemben, hagyománya még a XVIII. században is kísértett. Szinte példa nélkül áll a műemléki restaurálások történetében, hogy a brassói fekete templomot a XVII. század végén pusztító tűzvész után a XVIII. század elején gótikus stílusban állították helyre, holott tudvalevőleg épp leginkább ez a kor nem respektálja a korszerűséget s a középkori templomokat gyakran ok nélkül, a kor barokstílusában építette át, toldotta meg, díszítette, vagy szerelte fel újra.
A fejedelemség korában a kimulni nem tudó gótika a szászok, az ugyancsak elhúzódó reneszánsz a magyarság, a megmerevedett balkán-bizánci stílus pedig az oláhok kedvelt stílusa lesz.
Az erdélyi gótika igazi fénykora azonban a XIV. és XV. századra esik. A román korszakban a stíluskialakító vidék Magyarországon a Dunántúl, ez sugárzik ki Erdélyre is. A gótika korában a helyzet megváltozik. A Dunántúl elveszti vezetőszerepét, amelyet sok tekintetben a szobrászatban és a festészetben, különösen Nagy Lajos és Zsigmond uralkodása idején Erdély veszi át, fogja fel és gyúrja magyarrá az új nyugati áramlatokat, sőt európai viszonylatban újat maga is ád. Kultúrájának dús televényéből olyan magyar művészzsenik nőnek ki, akik a korművészetnek az egyetemes művészettörténetben is kimagasló úttörő egyéniségei. A Kolozsvári testvérek szobrászata a középkor alkonyán megelőzi az európai fejlődést, Kolozsvári Tamás képei pedig a nagy festőnemzetekkel, olaszokkal, németekkel, flamandokkal. Masaccióval, az Eyck testvérekkel, és a hamburgi Meister Franckéval egyidőben, a XV. század elejének korfordulóján indítják el a magyar festészetet, a leáldozó gótika és a felkelő reneszánsz határmesgyéjén az új stílusfejlődés útjára. E három mester személyében Erdély a magyar késői középkor legkiválóbb művészeivel ajándékozta meg a közös hazát.
A Kolozsvári testvérek, Márton és György szobrászok, Miklós mester fiai, Nagy Lajos korában éltek. A nagyváradi székesegyház előtt Sz. Istvánt, Sz. Imrét és Sz. Lászlót álló alakban (1370), s Sz. Lászlót lóháton is (1390) ábrázoló bronz szobraik elpusztultak. Máig megmaradt azonban a prágai Hradzsinon, 1373-ban bronzba öntött lovas Szent Györgyük (XXVI., XXVII. tábla, amelyet Nagy Lajos ajándékozott nászának, IV. Károly német császárnak és cseh királynak. A Kolozsvári művészek prágai Szent Györgye a kereszténykori művészetben az első szabadon álló lovasszobor, s nemcsak ebben, de a részletek élethű visszaadásában, a ló és lovas együttes könnyed mozdulatában megnyilatkozó friss természeti megfigyelésében is megelőzi a reneszánszt, ennek oly mesterműveit, mint Donatello Gattamelatáját és Verrocchio Colleoniját, sőt, az ágaskodó ló merész mozdulatában Leonardó da Vinci Trivulzió-lovasszobor elképzelését, amelynek bronz vázlatát a budapesti Szépművészeti Múzeum őrzi. Némelyek kételyeket támasztottak nemzetiségüket illetően azon az alapon, hogy prágai szobruk eltűnt névjelzetén szülőföldjük németül volt megadva. A vitát véglegesen eldönti az a körülmény, hogy váradi szobraikon, kétszer is magyarul »de Colosvar« írták nevüket, mint a hogy külföldre, a német császárnak szánt szobrukon németül jegyezték fel származási helyüket. Magyarságuk mellett tesz hitet művészetük jellege és stíluselőzménye is. Művészetük nem illeszthető a német, akár az erdélyi szász szobrászat fejlődésébe, abból teljességgel kiesik, viszont tökéletesen levezethető a régi magyar ötvösművészetből és kisplasztikából. A kisméretű prágai szobor sok finoman cizellált részletével, Szent György fején a nagyváradi – most Győrben őrzött – magyar stílű és magyar sodronyzománccal díszített Szent László hermához fűződő szoros rokonságával tulajdonkép egy bronzba öntött nagyméretű ötvösmű, vagy ha a győri antifonale kötésének Szent Lászlót ágaskodó lovon ábrázoló bronzveretét tekintjük, felnagyított kisplasztika. Újabban joggal tulajdonították a Kolozsvári testvéreknek a bécsi Sz. István templom ú. n. fejedelmi kapujának Saul bukását ábrázoló kődomborművét.
Gerevich: XVII. tábla
A dési ref. templom. XV. sz.
Gerevich: XVIII. tábla
A magyarvalkói ref. templom.
1. A kőrösfői ref. templom.
2. A ketesdi ref. templom.
3. A farnasi harangláb
4. A sárosi templomerőd (Nagyküküllő m.).
Gerevich: XIX. tábla
A bánffyhunyadi ref. templom.
Az erkedi templomvár.
Gerevich: XX. tábla
Gerevich: XXI. tábla
A fogarasi vár külseje és udvara. XVI–XVII. sz.
A radnóti egykori Rákóczi-vár. XVI–XVII. sz.
A diósgyőri vár romjai. XIV. sz.
Gerevich: XXII. tábla
Küküllővár. XV–XVI. sz.
Marosvécs, Kemény-vár. XV–XVI. sz.
Gerevich: XXIII. tábla
Gerevich: XXIV. tábla
Törcsvár. XIV–XVII. sz.
A prázsmári templomerőd. XVII. sz.
A fricsi kastély a Szepességen. XVII. sz.
Gerevich: XXV. tábla
Gerevich: XXVI. tábla
Kolozsvári Márton és György Szent György-szobra Prágában. 1373.
Gerevich: XXVII. tábla
Kolozsvári Márton és György Szent György szobra Prágában. (Hátsó nézet) 1373.
Gerevich: XXVIII. tábla
Kolozsvári Tamás szárnyasoltárának középső része. 1427. Esztergom, Keresztény Múzeum.
Gerevich: XXIX. tábla
Kolozsvári Tamás szárnyasoltárának részlete. Szent Benedek és Szent Egyed, 1427. Esztergom, Keresztény Múzeum.
Középkori falkép-részletek: 1. Gelence, Szent László-legenda, XIV. sz.
2. Székely-Derzs, Szent László-legenda, 1419.
3. Almakerék, Szent György, XV. sz. eleje.
Gerevich: XXX. tábla
Gerevich: XXXI. tábla
Rozsnyai János faliképe a nagyszebeni ev. templomban, 1445.
Gerevich: XXXII. tábla
A csikszentléleki oltár. 1510. Budapest, Szépművészeti Múzeum.
Kolozsvári Tamás festő Zsigmond korában működött. A garamszentbenedeki apátsági templom számára, Miklós győri kanonok, a királyi kápolna kántora megbízásából 1427-ben festett s ma az esztergomi Keresztény Múzeumban őrzött nagy szárnyasoltárán (XXVIII., XXIX. tábla a késői gótikát, olasz és német hatás alatt egyéni módon vezeti át a valóságszemlélet derengő korstílusába. Az oltár predelláján »Thomas de Coloswar«-nak írta nevét, ami kétségtelen bizonyíték magyarsága mellett. Jelentősége a magyar művészet történetében nemcsak abban rejlik, hogy egy, az akkori középeurópai művészet legjobb színvonalán álló munkával zárja a magyar festészetben a középkort és nyitja meg a leghaladottabb problémának felvetésével az új fejlődést, hanem abban is, hogy az olasz és német hatások együttes felvételével kiegyensúlyozza és kiegyenlíti a két nagy szomszédos kultúrterület, Német- és Olaszország sok tekintetben ellentétes művészetét, amely misszióját a magyar művészet története folyamán többször betöltötte, épúgy mint azt a másikat, hogy kelet felé utolsó védőbástyája volt a nyugati művészetnek, s általában a nyugati civilizációnak. Kolozsvári Tamás művének tartjuk az eddig Tübingiai Jánosnak tulajdonított nagy fogadalmi képet (St. Lambrecht), amely a törökverő Nagy Lajos csatáját ábrázolja s amelyet Zsigmond király rendelt nagy elődjének emlékére.
Erdélyben a festészet már Kolozsvári Tamás fellépte előtt virágzott, főként a falfestészetben, a fennmaradt szépszámú emlék tanusága szerint elsősorban a magyar vidékeken, Kolozsvárott, a környékén és a Székelyföldön, ahol már Kolozsvári Tamás személye rámutat, valamint az a körülmény, hogy a Kolozsvári szobrász testvérpár, Márton és György atyja, Miklós szintén festő volt, akinek stílusát sejtik a Kolozsvár melletti Magyarfenes nemrég felfedezett falképtöredékein. A legtöbb emlék a XIV. századból és a XV. század elejéről ismeretes, ez általában a középkori magyar freskófestészet fő virágzási ideje. A románkorból, a XIII. századból a homoróddaróci templomban maradtak fenn nyomok, XIV. századi sorozatok mellett. Az erdélyi középkori falfestészet témában és felfogásban közös az ország többi részében is nagyszámban található freskók stílusával. Közös abban, hogy tárgyául előszeretettel választja nemzeti szentjeinket, s ábrázolja a harci mozzanatok kiemelésével Szent László legendáját, akinek daliás alakja, hősiessége különösen megragadta a művészek s az egész magyar nép képzeletét. A Szent László-legenda ábrázolásával találkozunk Erdélyben a gelencei (XIV. század; – XXX. tábla, 1.), az 1419-ben az ungi István fia Pál mester megbízásából készült székelyderzsi (XXX. tábla, 2.) s a XIV. század második feléből a Nagy Lajos idejéből származó, s az ő trónoló alakjával is díszített bögözi falképeken, amely utóbbiakon Szent László cserhalmi ütközete a középkor legmozgalmasabb csataképeinek egyike. A harci jeleneteknek ez a kedvelése éppen nem meglepő egy olyan népnél, mint a magyar. Hasonló okoknál fogva kedvelt alakja a középkori magyar falfestészetnek a sárkánnyal viaskodó Szent György lovag, aminek legszebb példáit a Dunántúl Jákon és Mártonhelyen, Erdélyben pedig Almakeréken (XXX. tábla, 3.) találjuk.
Az erdélyi falképeket, a legenda- és a bibliai jeleneteket egyaránt, épúgy jellemzi a nem ritkán népies zamatú, friss epikai kedv, mint a többi magyarországiakat, amelyekkel közös a csekély plasztikai, inkább kontúros előadás, a fogyatékos térérzék, gyakran teljesen tértelen ábrázolás s az alakoknak díszítményes vagy csak egyszínű sík elé állítása, a képszerkesztés és a vonalrendszer kellemes, folyékony lejtése. A középkori magyar falkép nem olasz értelemben vett valószerű, távlatos ábrázolás, de nem is csak dekoratív síkábrázolás, egyéni felfogása a kettő között van. Az egyes képek rendszerint kisméretűek s úgy ezzel, mint tértelenségükkel és némely leegyszerűsített , rövidítésszerű sémájukkal – épületek, fák – elárulják a kódexminiatúra stílusának hatását. Sokszor valóban úgy hatnak, mint falranagyított könyvillusztrációk. Egyénivé alakított stíljük ellenére nyilvánvaló rajtuk az olasz festészetnek – miniatúrának és ritkábban a freskófestészetnek – az Anjou-korban Magyarországon dolgozott néhány olasz festőtől is közvetített hatása, mint Erdélyben különösen a magyarfenesi és még inkább a marosszentannai falképeken megfigyelhető. Az erdélyi falfestészet némelyütt, igy különösen Székelyderzsen bizánci elemeket is felvesz, stílusába beledolgoz, s ezek érkezhettek épúgy a Balkánról, a szerb és görög ikonográfiából, kódexek közvetítésével, mint Olaszországon keresztül, ahol még a Trecento fal- és miniatűrfestészetében is maradtak bizánci nyomok. Falképekkel a leggazdagabban díszített templom Erdélyben az almakeréki, amelynek egész belsejét borítják a boltozati mezőkben Jézus életéből vett jelenetek, az oldalfalakon ószövetségi és Passió-jelenetek, a szentélyt pedig Szent György legendája (XXX. tábla, 3.) és a magyar szent királyok képei. A XIV. század közepétől a XV. század elejéig készültek s a ciklus korban utolsó darabjai, a Szent György freskók északolasz-lombard hatást árulnak el, a sok dekoratív finomságra hajló helyi, erdélyi vonás mellett. A Szent György-sorozat stílusa rokon a némileg korábban Délnyugat-Magyarországon működött Aquila János műveivel, aki Mártonhelyen 1392-ben a saját alakját is megfestette magyar viseletben, oldalán karddal, lábainál a művészetek címerpajzsával. Lehet, hogy Erdélybe Aquila művészete közvetítette az északolasz átmeneti festészet hatását. Északolasz hatásra ismerünk a II. almakeréki mester műveinél két-három évtizeddel későbbi, már említett vajdahunyadi falképeken, amelyek ugyanazt a világias, késő középkori lovagi szellemet árasztják, mint az almakeréki Szent-György-ciklus.
A XV. század elején működött II. almakeréki mesternek, a realizmus halvány sejtelmeit megvillantó átmeneti stílusa vezet Rozsnyai Jánosnak 1445-ben festett nagyszebeni falképéhez (XXXI. tábla, az erdélyi festészet első Quattrocento-szellemű alkotásához, amelyen sok hagyományos dekoratív elem mellett a haladó művészi realizmus fejlettebb eszközeivel találkozunk. S ez a fejlődéstörténeti út Kolozsvári Tamás közbenső állomásán keresztül vezetett Rozsnyai Jánoshoz, akit újabb olasz-lombard és részben németalföldi hatások értek. A szebeni freskón, átfestése ellenére is átüt Kolozsvári Tamás Kálváriájának visszhangja némely szerkezeti sémában, egy-egy típusban, taglejtésben, – magának Krisztusnak tartásában – egy-egy rövidülésben. Magyar stílusjellegében hozzájárulnak a kifejezetten magyar arctípusok és viseletek, a magyar királyok méltóságteljes alakjai, a kereten elhelyezett magyar címer.
Az olasz Quattrocento-festészet lehellete még erősebben érintette a brassói fekete-templom déli kapujának ívmezejében helyet foglaló s a Trónoló Madonnát ábrázoló falképet, melyet Mátyás király és neje, Aragoniai Beatrix címere ékesít, s bizonyára Mátyás adományából, 1467-i látogatása emlékére készült, mindenesetre 1476 után, midőn Mátyás Beatrix-szal frigyre kelt. Lehet, hogy valamelyik udvari művésze festette, de erdélyi művésztől is származhatik, amennyiben tökéletesen beleillik az ottani művészet fejlődési vonalába. Akárhogy is legyen, a magyar korai reneszánsz-festészetnek egyik kiváló és jellegzetes alkotása. A brassói falkép az olasz Quattrocento-festészetben annyira kedvelt Santa Conversazione-k magyaros változata. Az ábrázolás ikonológiailag olasz eredetű, de – hogy úgy mondjuk – magyarra van fordítva. A két főalakon, a két lebegő angyaltól megkoronázott Márián és a kis Jézuson a firenzei Quattrocento hamvas üdesége ömlik el, mégis van bennük valami idegenszerűség, ami nem olasz. Mária a régibb magyar falképekről és miniatúrákról, többek közt a Képes Krónikáról, pecsétekről ismert trónon ül. A lábai alatt látható félhold naív keveréke a Szeplőtlen Szűz és Mária mennybemenetele hasonló motívumának. A kétoldalt térdeplő Szent Katalinnak és Szent Borbálának is magyaros hangsúlya van; vonatkozásban állanak a királyi adományozóval, amennyiben Mátyás első felesége Katalin, Korvin János anyja pedig Borbála volt. A két szent tisztelete egyébként általános volt Magyarországon, magában Brassóban is. XV. századi magyar oltárainkon gyakran találkozunk velük. A talaj virágokkal teleszórt pázsit. Nagyon szép a szélesen nyíló, szelíd tájképi háttér, melynek lírai jellege szintén magyar vonás, s különösen a XVI. század elején működött Kassai Mihályt, a magyar reneszánsz-festészet legnagyobb lírikusát idézi emlékezetünkbe. A falkép két alsó sarkában elhelyezett királyi címereket gótizáló lombdíszítés fogja körül, ami szintén arra vall, hogy a kép, olaszos vonásai ellenére nem olasz, hanem magyar mester műve. Magyar Quattrocento ez a javából. Magyar »Santa Conversazione«-t mutat be, táblára festve a hasonló korú csíksomlyói oltárkép (Budapest, Nemzeti Múzeum); olaszos úgy elrendezésében, mint kissé kemény formaadásában és típusaiban, mégis félreismerhetetlenül magyar kéz munkája.
A XV. század későbbi folyamán, s még inkább a XVI. század első felében a falfestészet gyakorlatát háttérbe szorítják a szárnyasoltárok. Szárnyasoltárt festett már Kolozsvári Tamás is, ennek azonban középső része is festve volt, épúgy mint a széttárható szárnyak, míg később az oltár közepét, díszes hátfalú szekrénybe helyezett aranyozott és polikrom faragványok, alakok vagy ritkábban domborművek foglalták el, míg a szekrényt gótikus vagy később olykor reneszánsz stílű, architektonikus, aranyozott oromzat koronázta. Ebben a díszes oltártípusban a festészet a szobrászattal és az építészettel lépett frigyre. Egész Közép-Európában elterjedtek, de sehol oly nagy számban mint Felső-Magyarországon, ahol központjuk Kassa volt, s ahonnan divatjuk Erdélybe is eljutott. Stílusuk eleinte német orientációt mutatott, amit a nagy német fa- és rézmetsző mesterek lapjainak elterjedése is elősegített; később, különösen a festett szárnyakon olasz hatás is érvényesült, mind a két befolyást azonban helyi stílussá dolgozták át, amely a kifejezésben líraibb, a formaadásban összegezőbb volt a németnél, s az olasznál egyszerűbb és tartózkodóbb. Erdélyben a szárnyasoltárokat különösen a szászok kedvelték, s faji vonásaikat élénken juttatták rajtuk kifejezésre. Magyar vidékeken is, különösen a Székelyföldön találkozunk velük, s ezek stílje abban különbözik a szászokétól, hogy a formák kerekebbek, a megmintázás – akárcsak a korábbi falképeken – kevésbbé plasztikus és erősen konturos, az egész ábrázolás gyakran tértelen még olyan esetekben is, amidőn német metszetet használtak fel, mint a legkésőbbről keltezett erdélyi magyar szárnyasoltáron, az 1543-ban készült csikménaságin (Budapest, Nemzeti Múzeum; XXXIII. tábla, amelynek szárnyképei Dürer metszeteinek szabad felhasználásával készültek, akárcsak a csikménasági mester egy, valamivel későbbi időből származó művének, a székelyzsombori oltárnak (Kolozsvár, Múzeum) szárnyképei és predellája. Ezt az utóbbi oltárt különösen fafaragású szobrai avatják kiválló alkotássá. Középső szekrényének szép Madonnája hamisítatlan magyar formaérzésben fogant. A korábbiak közül különösen jellemző magyar emlék a székely Csikszentlélekről ugyancsak a Nemzeti Múzeumba került festett szárnyasoltár (XXXII. tábla, melyet bizonyos Czakó nevű nemes fiai 1510-ben készítettek. A középső kép a Szentlélek eljövetelét ábrázolja, szárnyainak belsején Szent Ferenc stigmatizációja és hármasával szentek, a külsőkön – szokás szerint – a Passió jelenetei láthatók. Szembetűnnek rajta a kerek magyaros arctípusok. Az erdélyi magyar szárnyasoltárokra jellemző módon könnyed ecsetvezetéssel kezelt, élénk színezésben a vörös és a kék uralkodik, ami az ottani népművészetnek, így a tulipános ládáknak is két fő színe. A középső tábla hangulatos tájképi hátterében jellegzetes erdélyi magyar erődtemplom emelkedik, s ilyennek képével találkozunk már egy századdal előbb az almakeréki Szent György-freskó főjelenetén. A csíkménasági oltárhoz hasonlóan szép reneszánsz oromzat koronázza a csikdelneit (XXXIV. tábla, melynek későbbi, lendületes későreneszánsz stílű szárnyképei, timpanonja és predellája valószínűleg már a XVII. században készültek.
Az erdélyi táblaképfestők és fafaragó szobrászok ügyességére vall, hogy külföldön is munkára és méltánylásra találtak. Mikó János táblakép- és üvegfestő élete utolsó évtizedeit (1451–1473) Bécsújhelyen töltötte, ahol tekintélyre és vagyonra tett szert. Egy »Stephano Transylvanico« vagy »Sette Castelli« nevű sokoldalú művész – faszobrász, festő, üvegfestő – viszont Olaszországban, Udinében dolgozott s ott 1475-ben halt meg. Egyetlen ismert műve az udinei S. Giacomóban látható, fából faragott Sz. Rókus szobor. Oláh szárnyasoltár nem ismeretes, ami természetes is, mert a XVIII. századig az egész oláhság ortodox hiten élt, s liturgikus művészetük balkán-bizánci ikon-sémákban és hasonló stílű kezdetleges falképekben merült ki. Az európai nagy stílusáramlatokból, a gótikából, a reneszánszból és a barokból teljesen kiestek, s az Erdély kultúrájában vezetőszerepet játszó, velük egy földön élő magyarok és szászok művészi életéről, a hosszanti elrendezésű fatemplomaikra gyakorolt hatáson kívül, tudomást sem szereztek.
