V.
V.
Míg a szász lakosság sokáig ragaszkodott a gótikához, az erdélyi magyarság, elsősorban maga a fejedelmi udvar és a főpapság lelkesen karolta fel s honosította meg a reneszánsz új műveltségét és művészetét, sőt a nép is megkedvelte az új olaszos formákat és motivumokat s gazdasgította velük különösen ornamentikáját. Egyetlen ország és nép sem fogadta be szívesebben és értette meg jobban a reneszánszot, az olasz szellem e sajátos alkotását, mint Magyarország és a magyar nép. Sehol nem élt tovább, fejlesztett ki sajátosabb formákat, mint hazánkban, különösen Felsőmagyarországon és Erdélyben. E feltűnő tényhez, a külső körülményeken, egy zseniális nagy uralkodó, Korvin Mátyás olasz vonzalmain és ujító akaratán, magyar ifjak itáliai iskolázásán, művészeink ottani és olasz művészek magyarországi munkálkodásán, a Pannoniáig visszanyuló történeti előzményeken, a nápolyi Anjou magyarországi uralmán és Zsigmond előkészítő protoreneszánászn kívül a két nép lelki rokonsági és kölcsönös rokonszenve vezetett.
Erdélyben, a keleti felvidékhez – Szepes, Sáros, Abaúj – hasonlóan a reneszánsz stílus élettartama egész a XVIII. századig húzódott, s három teljes századot ölelt fel, a XVI-tól a XVIII. századig. Ezekre a vidékekre csak későn jut el, de annál huzamosabban ragadt meg. A korai reneszánsz az ország szívében, a királyi udvarban, az esztergomi prímási udvarban s más főpapi székhelyeken, Egerben, Nagyváradon, Vácott, Kelet felé a Báthoryak révén Nyírbátorban vert igen korán gyökeret, korábban mint Olaszországon kívül bármely más országban. Terjedésének és gyarapodásának ezeken a vidékeken a török uralom vetett véget s ekkor Északkelet és Kelet, Erdély felé húzódott, a bevándorolt olasz művészekkel és magyar segédeikkel együtt.
Erdélyben a korai reneszánsz szellemének első megszemélyesítője már a XV. század közepe előtt Hunyadi János, ki két évet töltött Milanóban, mint Filippó Maria Visconti udvari kapitánya, s fiának, Mátyásnak nevelőjéül is Olaszországban tanult magyar humanistát választott, Vitéz János, későbbi esztergomi érseket. Az erdélyi pénzverő élére, mint kormányzó, 1444-ben két olaszt állított, a firenzei Christophorust és Antonius Italicust. Építkezései azonban még a gótikus stílust követték, ami tekintettel a korai időre, érthető is.
Az olasz reneszánsz művészet első hulláma Erdélybe a XVI. század második évtizedében a gyulafehérvári székesegyház Lászai-kápolnájának (1512) (XXXV. tábla ismeretlen, de minden bizonnyal északolasz építészével és szobrászával, továbbá Firenzei Jánossal Esztergomból érkezett, aki ott a magyarországi reneszánsz egyik legszebb emlékén, a Bakócz-kápolnán és síremlékén dolgozott. Majd Nagyváradon találjuk, ahol Thurzó Zsigmond püspök foglalkoztatta. Erdélyben a szilágymegyei Menyőn, magyar mecénás, Désházy István megbízásából esztergomi vörösmárványból szép ajtókeretet, tabernákulumot és keresztelő kutat faragott (1514–1515), innen pedig Lengyelország felé vette útját és Gnesenben hat síremléket készített. A reneszánsz az erdélyi építészetben eleinte díszítményes faragványokban, egyes épületrészeken, ajtó- és ablakkereteken jelentkezett. A reneszánsz kapuk, ablakok, kandallók divatja különösen Kolozsvárott terjedt el, amely jó ideig az erdélyi reneszánsz művészet központja volt. Az olasz mesterek segédei és névszerint, valamint munkáikban is ismert követői az új stílust mihamar helyivé, nemzetivé formálták, amire a gyakori magyar feliratok is utalnak (XXXVI. tábla.
A magyarrá honosult erdélyi reneszánsz építészetnek a későbbi fejlődésre mértékadó első emlékei a Martinuzzi Györgytől épített alvinci kastély (XLII. tábla és a keresdi Bethlen-kastély (XLIII., XLV. tábla. Az előbbin a nagy, zárt faltömegek, magas tető, a pártázatos kapu, a szabálytalan kerti homlokzat helyi mesterek közreműködésére mutatnak, míg olasz kézre vallanak a fínom reneszánsz stílű ablakkeretelések és az ablakok egyrésze fölötti háromszögű záródások, amelyek típusa hosszú ideig mintául szolgált egész Erdélyben. A nem sokkal későbbi (1559–1598) keresdi kastély négyszögű alaprajzon épült. Külső képén a hatalmas kerek öregtorony uralkodik, melyhez a sárospataki vár Perényi-szárnyának (XLIII. tábla mintájára elegáns, árkádos loggia símul s ennek szelídebb hangulatát veszi át az udvarra nyíló, zömök oszlopokon nyugvó szélesívű, boltozatos tornác, az erdélyi kastélyok kedvenc és jellemző motívuma. Ezek a barátságos tornácok teszik a kívülről zárkózott, zord erdélyi kastélyok kertre vagy udvarra néző belső részeit oly meghittekké, ami tökéletesen kifejezi az erdélyiek külső látszatra zárkózott, de befelé, ha megnyílnak, annál melegebb és derűsebb lelkületét. Az árkádos udvari tagozás korai példáját nyujtja a fogarasi (XXI. tábla, amelynek a XVI. század második felében átépített udvarán földszinti és emeleti, erdélyi módon kissé nehézkes árkádsor nyílik. A keresdi kastélyon és típustársain a bástyákkal ellátott zárt külső fal szolgálja a védelmet. Egy másik csoportnál a kastély épületét még egy erődített falgyűrű veszi körül, aminek példájául a szentbenedeki Kornis-kastélyt említjük. A Kornis-kastélyt bástyákkal, toronnyal bíró fal övezi, s árkokon keresztül felvonóhíd vezet a belső térséghez, amelynek közepén maga a kastély emelkedik. Az utóbbi kastélytípus közel áll a várépítészethez.
Gerevich: XXXIII. tábla
A csikménasági szárnyasoltár, 1543. Budapest, Szépművészeti Múzeum.
Gerevich: XXXIV. tábla
Csikdelne: Reneszánsz szárnyasoltár. XVI. –XVII. sz.
Gerevich: XXXV. tábla
A gyulafehérvári székesegyház Lászay kápolnája, 1512.
Gerevich: XXXVI. tábla
Reneszánsz ajtókeret magyar felirattal. 1586. Kolozsvár, Múzeum.
Gerevich: XXXVII. tábla
Diószegi Péter: Sükösd György siremléke, 1632. Kolozsvár, Múzeum.
Gerevich: XXXVIII. tábla
Fent: Székelykapu Mádéfalván. – Lent: Kőrösfői parasztszoba.
Gerevich: XXXIX. tábla
Kőrösfő, Háttérben a templommal.
Gerevich: XL. tábla
A kőrösfői templom belseje.
1. A magyarvalkói ref. templom szószéke. 1722.
2. A hadadi ref. templom szószéke Sipos Dávid műve, 1754.
3. A Vistai ref. templom legénykarzata, Gyalui Asztalos János műve, 1699.
4–5. A kolozsvári Farkas-utcai ref. templom szószékéről. Kőfaragó Benedek műve, 1646.
Gerevich: XLI. tábla
Gerevich: XLII. tábla
Az alvinci Martinuzzi-kastély. XVI. sz.
Gerevich: XLIII. tábla
Fent: A keresdi Bethlen-kastély. 1559–98.
Lent: A sárospataki vár Perényi-loggiája. XVI. sz. közepe.
Gerevich: XLIV. tábla
A bethlenszentmiklósi egykori Bethlen-kastély kerti homlokzata. 1668–73. Tervezte Bethlen Miklós.
Gerevich: XLV. tábla
Fent: A bethlenszentmiklósi egykori Bethlen-kastély bejárati homlokzata 1668–73. Tervezte Bethlen Miklós.
Lent: A keresdi Bethlen-kastély belső tornáca. XVI. sz. második fele.
Gerevich: XLVI. tábla
Fent: A dévai Magna Curia. XVII. sz.
Lent: A Bonchidai Bánffy-kastély udvari homlokzata. XVII. sz. (A főkapu 1784-ből.)
A kolozsvári piarista-templom. 1718–24.
Az eperjesi ferencrendi templom. 1715.
Gerevich: XLVII. tábla
Gerevich: XLVIII. tábla
A gernyeszegi Teleki-kastély fő- és udvari homlokzata, 1772–1803.
A keresdi kastélyhoz több szempontból kell visszatérni, annyira jellemző és fontos emléke az erdélyi reneszánsz építészetnek. Az Erdélyen kívüli, északkeleti magyar reneszánszhoz, a sárospatakihoz kapcsolódik nyugati lépcsős loggiája, míg a mellette magasba nyúló őrtorony még északabbra, a Kárpátok aljához vezet, ahol a reneszánsz építészetnek egy másik, az erdélyitől különböző, ezzel azonban stíluskapcsolatban álló faja alakult, része a nagymagyar stílusnak épúgy mint az erdélyi. A keresdi öregtorony hatalmas kerek testével a késmárki Thököly-vár bástyáját idézi emlékezetünkbe, a felső szakaszában színes plasztikai alakításban sorakozó buzogányos vitézek pedig – szimbolumai az Erdélyt védő magyar vitézségnek – az északmagyarországi fricsi reneszánsz-kastély (XXV. tábla oromfalán elhelyezett sgrafittós technikával vésett gyalogos és lovas magyar vitézeknek harcostestvérei. Még szorosabb kapcsolatban áll a felsőmagyarországi reneszánsszal s annak pártázatos, vakárkádsoros stílusát vette át a gyergyószárhegyi Lázár-kastély (1631), a már említett Törcsvára és prázsmári templomerőd.
Az olaszos kultúrának Erdélyben igazi meghonosítója az utolsó magyar nemzeti király, Szapolyai János felesége, Izabella királyné, Bona Sforza leánya volt, aki udvarában olaszokkal vette magát körül s előszeretettel használta az olasz nyelvet, épúgy mint fia, János Zsigmond, választott magyar király és erdélyi fejedelem, az utolsó Szapolyai. Az olasz műveltség híve volt maga Szapolyai János is. Udvari festője volt Giovanni Antonio Pordenone, akinek 1535-ben magyar nemességet adományozott. A szamosújvári várkastély építését Domenico da Bolognára bízta. Az építést később, az anyja révén olasz származású s ennek nevét viselő Martinuzzi György, a reneszánsz kor egyik legnagyobb magyar államférfia folytatta, akinek reneszánsz-stílben faragott címerével többször találkozunk a tőle megújított részeken. A helyet, ahol ez a sok finom reneszánsz részlettel, kapuval, ablakkal, díszítő faragványokkal ékes kastély emelkedik, eredetileg Bálványosvárának nevezték. A néven kívül a későbbi építmény is mutatja, hogy egy régibb vár falainak felhasználásával építették, sőt a régészeti leletek arra is engednek következtetni, hogy a helyén eredetileg római castrum állott. Érdekesen világít rá a vár építéstörténetére az a mód, ahogyan a kápolna, eredetileg gótikus apszisának hosszú, keskeny ikerablakait reneszánsz stílben átalakították és díszítették. A kastély belsejében is találkozunk, rendkívül egyénileg alakított késő-csúcsíves helyiségekkel. Reneszánsz ízlésű kiépítésében és díszítésében főszerepe Domenico da Bolognának volt. Fráter György építkezését, s az olasz mester közreműködését Tinódi Sebestyén is megénekelte, aki 1548-ban Báthory András bíbornok udvarában tartózkodott:
»Duczökedik mindenbe Fráter György barát,
Új Bálványost kezdte rakni István Mayláth, (erdélyi vajda)
Frater addig királynál dolgát tekeré
Az új művet Mayláth kezéből kivevé.
Szertelen erős várat ott fondáltatá,
Mert alattomba a koronát vadászá,
Ezért Újvárat olaszszal csináltatá,
Hogy egész Erdélyt azután abból bírná«.
Új Bálványost kezdte rakni István Mayláth, (erdélyi vajda)
Frater addig királynál dolgát tekeré
Az új művet Mayláth kezéből kivevé.
Szertelen erős várat ott fondáltatá,
Mert alattomba a koronát vadászá,
Ezért Újvárat olaszszal csináltatá,
Hogy egész Erdélyt azután abból bírná«.
Az építésben a bolognai mester mellett magyarok is résztvettek, amiről az egyik földszinti ablak reneszánsz kőkeretén a következő felirat tanuskodik: »SCULPSI STEPHANUS NAGYFALV 1545«. Ez a Nagyfalusi István egyike volt az első erdélyi magyar kőfaragóknak, akik az új olasz ízlést elsajátították. A kastély reneszánsz faragványain stíluskritikailag nyomon lehet követni és különválasztani az olasz és a magyar mesterek keze munkáját, ami az erdélyi magyar reneszánsz első kifeslése szempontjából érdekes tanulságokra vezet. A vár erődítési munkálatait az északi bástya felirata szerint a mantovai Giovanni Landi, Bethlen Gábor udvari építésze végezte; az ő műve a kastély új szárnya is. A szamosújvárinál még erősebb helyi közreműködésre következtethetünk Fráter György másik kastélyépítkezésén, a már említett alvinci kastélyon, ahol a nagyratörő, s korábban félreismert barátot 1551-ben meggyilkolták.
Az olasz műveltség mélyebb gyökérverésének és erdélyivé idomulásának ideje a fejedelemség korára esik. Különösen a Báthoryak udvarában volt otthonos az olasz nyelv és irodalom, az olasz művészet és zene. A Báthory-dinasztia uralkodásának idején (1571–1613) a fejedelmek életformája a reneszánsz volt. Erdélyi ifjak a bolognai és a páduai egyetemet sűrűn látogatták. Maga Báthory István, a későbbi lengyel király és Báthory Kristóf is Páduában tanult; az előbbiről az egyetem közelében emelt szobor állított ki kőbefaragott matrikulát. Báthory Zsigmond udvarában működött Simone Genga építész, Niccoló Greco festő, Battista Mosto zenész. Maga Zsigmond fejedelem is kitűnő zenész volt, nagy kedvvel pengette a gitárt. Itália különböző részeiből toborozta zenekarának tagjait s udvarának zenei kultúrájára és hírére jellemző, hogy Girolamo Diruta »Il Transilvano« című zenei dialógusát nemcsak hogy a fejedelemnek ajánlja, de a mű címét is a dialógus erdélyi résztvevőjétől nyeri. A kor legnagyobb zenésze, Pier Luigi Palestrina 1584-ben Motettáinak vevőjétől nyeri. A kor legnagyobb zenésze, Pier Luigi Palestrina 1584-ben Motettáinak V. kötetét Báthory Istvánnak és Báthory András bíbornoknak ajánlotta. Az olasz nyelv ismerete nélkül nehéz volt boldogulni a Báthory-reneszánsz idején Erdélyben, maguk a fejedelmek is jól beszélték. Báthory Zsigmond az eredetileg gótikus fejedelmi házat kívül-belül reneszánsz ízlésben alakíttatta át és rendeztette be.
Az olasz ízlés a fejedelmek példáján nemcsak az építkezésben hódított tért, hanem a bútorzatban,a díszítő művészetben, ötvösségben. Hatása kisugárzott a népművészetre is, a magyar nép rokon lelkialkata folytán. Olasz díszítő motívumok lepték el a festett ládákat és kancsókat (XXXVIII. tábla, a hímzéseket, a falusi templomok mennyezetét és karzatait, szószékeit (XL., XLI. tábla, virágok és vázák, fűzérek és koszorúk, s létrehozták a naív, de finom művészi érzékkel stilizált, gazdag és élénk színfantáziájú, népies, ú. n. virágos reneszánszt. Ez a gyökeresen erdélyi stílus, amely eljutott a legkisebb és a legtávolibb magyar falvakba, utat talált a városokba is. A népművészet körébe tartozó régibb emlékek közül szép példáit találjuk a bánffyhunyadi és kőrösfői (XL. tábla templomokban, későbbi korból a vistai (Kolozs m.) templom ú. n. legénykarzatán, Gyulai Asztalos János művén (1699, XLI. tábla, 3.) és az ákosi templom faragott és festett kóruspadjain.
Jellemzőek Erdélyre a nagyszámban fennmaradt lapos, festett famennyezetek, melyek négyzetes mezőit rendszerint virágos mustrák díszítik. A legrégebbek egyike a kisküküllőmegyei Gógánváraljáról a Magyar Nemzeti Múzeumba került. Még gótikusan stilizált dús levelek díszítik, amelyek közt erőteljesen megrajzolt mozgalmas alakok, bibliai jelenetek, evangelista jelvények, Sz. Györg viaskodása és lovagi torna, vadászjelenet és címerek tűnnek elő. Korvin Mátyás királyi címere a korát is meghatározza. A későbbiek közül az egyik legjellemzőbb és legművészibb, az 1766-ban készült s 75 mezőre tagolt maksai, ma az Iparművészeti Múzeumban látható. Leggyakrabban a kálvinista fatemplomokban fordulnak elő. Több magyar festőjük neve maradt fenn, így Debreczeni Asztalos János, Gyalui Asztalos János, Ecsedi Asztalos István, Fogarasi Asztalos Mihály, valamennyi a XVII. századból; Pataki Asztalos János festette 1736-ban a krasznai (Szilágy m.) ref. templom famennyezetét. Nevük után ítélve egyúttal az asztalos mesterséget is űzték, a famennyezeteket nemcsak festették, hanem maguk készítették is. Festett famennyezetekkel gyérebben a Dunántúl, Nógrádban, Borsodban, Liptóban és az északkeleti Felvidéken is találkozunk, ahonnan divatjuk eljutott Lengyelországba.
Iskolázottabb, városi mesterek művei, a magyar virágos reneszánsznak valóságos remekei a kolozsvári farkas-utcai ref. templom szószéke (1646), Kőfaragó Benedek műve (XLI. tábla, 4–5.), a kalotaszegvidéki magyarvalkói (1722, XLI. tábla, 1.) és a báró Wesselényi Ferenc és neje, gróf Rhédey Zsuzsanna megbízásából készült s az ő címerükkel ékes hadadi szószék (1754, XLI. tábla, 2.), Sípos Dávid műve, akinek sok más hasonló munkája maradt fenn, s ezek közül kiemeljük még Újhelyi Gábor ötvösmester kolozsvári házának, az oláh hatóságoktól legutóbb levert ablakkereteit (1724). Az említett kolozsvári szószéket, a Farkas-utcai egykori minorita, későbbi református templom helyreállítója, I. Rákóczi György fejedelem állíttatta; felépítése, baldachinjának és alsó részének virágos faragványai Kőfaragó Benedek művei, míg középső részeinek lapjait más, plasztikusabb stílusban Elias Nicolai, kiváló szász szobrász faragta, ami egyfelől érdekes alkalmat ad a különböző nemzetiségű két művész stílusának összehasonlítására, másfelől pedig élénken bizonyítja az Erdélyben együttélő két nemzet, a magyar és a szász termékeny művészi együttműködését.
A reneszánsz keveredése a népművészettel Erdély XVII–XVIII. századi művészetének egyik legrokonszenvesebb vonása. A virágos reneszánsz olaszos ornamentikája csak erősítette az erdélyi magyar népművészetben a virágok szeretetét és alkalmazását, ami egyik fő megkülönböztetője az oláh népművészet geometrikus jellegű, száraz népi ornamentikájától. A virágos díszítés felkúszott az erdélyi magyar falvakra annyira jellemző, gazdag faragásokkal díszített fakapukra, amelyek rendszerint a házak kerítésében nyílnak, de külön is állanak. Eredetük az erdélyi várakat és kastélyokat övező erődített falak kapuira vezethető vissza. A székelyeklakta vidékeken való nagy elterjedésük miatt székelykapuknak is nevezik őket (XXXVIII. tábla. A legrégebbieket a XVII. századból, a virágos reneszánsz fő elterjedési idejéből ismerjük. Tekintettel arra, hogy a faragott díszítésükben és szerkezetükben egyaránt legművészibb fakapukkal leginkább a Kolozsvárhoz közel fekvő kalotaszegi vidéken találkozunk, feltehetjük, hogy szokásukhoz hozzájárult a kolozsvári reneszánsz kőajtók és ablakkeretek divatja. Kalotaszeg általában a magyar népművészetek egyik leggazdagabb vidéke. Jellemző rá az egyszínben, vörösben, kékben vagy feketében készült, sűrű kalligrafikus jellegű, ú. n. írásos hímzés, a festett vagy faragott díszű bútor, a virágos mustrájú mázas edény. Itt hordják Erdély legszebb népviseletét (XXXIX. tábla, amely színessé teszi ezt a fatemplomai, faragott faházai és kapui berendezési tárgyai által oly kiváló művészi jelleget öltő magyar vidéket.
Olasz mesterek, kivált építészek a Báthoryak után is dolgoztak Erdélyben, így a mantovai Giovanni Landi és a velencei Agostino Serena Bethlen Gábor részére. Bizonyára ők építették a nagy fejedelem elpusztult gyulafehérvári palotáját s részük lehetett, az ugyancsak Bethlentől emelt, ma is álló dévai »Magna Curia« (XLVI. tábla építésében. A kastélynak, az erdélyi vár- és kastélyépítészetre jellemző négy kiugró, bástyaszerű rövid szárnya arra mutat, hogy régibb alapokra építették. A homlokzati kapu felett nyitott erkéllyel és udvari oldalán szép balluszteres nyitott lépcsővel bír. Tetőzetét a XVIII. század második felében megújították. Giovannai Landi – mint már említettük – Bethlen megbízásából szamosújvári váron is dolgozott. Bethlen nagyon kedvelte az olasz mestereket. Udvarában olasz építészek mellett olasz ötvösöket és muzsikusokat találunk. Olasz szobrászra, Antonio Castellore bízta síremlékének faragását is. Fogaras mellett üveggyárat alapított, ahova muranói szakmunkásokat hívott meg. Különösen kedvelte a velencei holmikat. Kárpitokat, selymeket, ötvösműveket, bronzokat, régi festményeket hozatott a lagunák városából. Serenát Bethlen közvetlen utódai a fejedelmi méltóságban, I. és II. Rákóczi György is megtartotta szolgálatában s az utóbbi rábízta a már többször említett radnóti vár (XII. tábla korszerű átalakítását és kiépítését. II. Rákóczi György magyar nemesi rangra emelte. Szép reneszánsz kapui arra vallanak, hogy az ugyancsak régibb sarokbástyákkal megépített aranyosmedgyesi és az ezzel rokon bonchidai Bánffy-kastély (XLVI. tábla átépítésén és díszítésén is olaszok dolgoztak. Olasz építész, Ottavio Baldigara dolgozott a XVI. század második felében Nagyváradon is, amely 1557-től 1660-ig Erdélyhez tartozott. A nagyváradi székesegyházat, már késő barokkstílben gróf Forgách Pál püspök megbízásából Giovanni Battista Ricca tervezte (1752), s ennek halála után Domenico Luchini folytatta az építkezést.
Szász vidéken is találkozunk olasz mesterekkel, a XVI. század közepén Szebenben és Brassóban Italus architectus-szal és Lucas Italus lapicidával; Besztercén a Bártfán is megfordult Luganói Péter az eredetileg gótikus plébánia-, ma evangélikus templom egyes részeit reneszánsz stílusban építette át. A névleg is nagyszámban ismert magyar építészek és kőfaragok közül Széchi Seres Jánost, Diószegi Istvánt és fiát, Pétert, Szilágyi Jánost, Kőmüves Benedeket és Kőmüves Gergelyt, Váradi Györgyöt, Molnár Albertet, Vég Lőrincet és Viczei Andrást, Pálóczi Horváth Jánost és Bethlen Miklóst említjük, akik sok más társukkal és az olasz mesterek oldalán működött magyar segédekkel vitték véghez a XVI. sz. második felében és a XVII. sz.-ban a reneszánsz erdélyi stílusváltozatának a XVIII. sz.-ba átnyúló lassú folyamatát.
Az Erdélybe a XVI–XVII. században behívott olasz építészek nem tartoztak a legkiválóbbak közé, kiválóbb csak a gyulafehérvári székesegyház Lászai-kápolnájának mestere volt. A többiek a késő Cinquecento fáradt és provinciális formáit hozták magukkal a keleti Kárpátok vidékére. Szerepük és jelentőségük abban állott, hogy az erdélyi magyar építészekkel és kőfaragókkal megismertették a maradibb Cinquecento formáit és formuláit, közkeletű, átlagos repertoárját, s útjára indították a sajátos erdélyi reneszánszt. De az erdélyi magyar építészek és kőfaragók közül egyik-másik járt is Itáliában, s közvetlenül ismerkedett meg a reneszánsszal, mint az ott tanult Pálóczi Horváth János és Bethlen Miklós, későbbi kancellár, a legszebb erdélyi reneszánsz kastély ura és építésze. Bethlen Miklós az utrechti és a leydeni egyetemen tanulta az építészet elméletét, olasz- és franciaországi útjain pedig magukat az építészeti remekműveket tanulmányozta. Különösen a Velencében látottak, Palladio és még inkább Jacopo Sansovino szelleme ragadta meg, amint azt 1668–73 között birtokán, Bethlenszentmiklóson épített kastélyának kerti homlokzata (XLIV. tábla tanusítja, a földszinten és az emeleten egyaránt magas, félköríves nyitott árkádsoraival s a köztük egyforma ritmussal sorakozó karcsú féloszlopaival, a Sansovino velencei építményeire emlékeztető emeleti ballusztersorral, a végeredményben a Colosseum klasszikus alapgondolatából kiinduló egész tagolás nemes arányaival, a könnyed faltömegek és nyílások szép ritmusával, az építészeti profilok plasztikájának fínom érzékével. Ily jó és ennyire világos szellemű architektúrát a fejedelemség idejében Erdélybe került közepes olasz építészek egyike sem nyujtott, mint ez a zseniális erdélyi magyar főúr, bár az ő stílusa is az elkésett Cinquecentóé. A külső bejárati homlokzat (XLV. tábla zárt tömegével, bástyaszerűen kiugró rövid szárnyaival, s az erdélyi későreneszánsz építészetre annyira jellemző, háromszögű ablakzáródásaival, magas tetőzetével már a helyi hagyományokba illeszkedik. A délnyugati oldalnézlet kiugró, szépen tagozott s címerekkel díszített, zárt erkélye ismét könnyedebb és művészibb hangsúlyt jelent. Igazi erdélyi stílusú az egyik oldalszárnyon húzódó s rövid zömök oszlopokon nyugvó szélesívű földszinti tornác. A bethlenszentmiklósi kastély, az Itáliából hozott új szerkezeti gondolatokkal és könnyedebb tagolásokkal, az olasz palazzo-stílus hatására feloldotta az erdélyi kastélyoknak, a középkortól örökölt merev várszerűségét. A bethlenszentmiklósi kastély építője az erdélyi magyar urak emelkedett kultúréletéről és ösztönös tehetségéről, nyugati műveltségéről tesz tanuságot. Bethlen Miklós tanult, szakképzett, de nem hivatásos építész volt, a szentmiklósi kastélyon kívül más művét nem ismerjük, de ez az egy is elég ahhoz, hogy neve a magyar műtörténet egyik fényes lapjára kerüljön. Műkedvelő építész volt Haller Gábor is, aki rajzokat készített Bethlen János kisbuni építkezéseihez.
Gerevich: XLIX. tábla
Fent: A zsibói Wesselényi-Teleki kastély. XVIII. sz. vége.
Lent: A mezősámsondi Rhédey-Bethlen kastély főhomlokzata. 1777–79.
Gerevich: L. tábla
Fent: A kolozsvári Nemzeti Szinház. Alföldi Antal műve, 1804–21. Lebontották 1936-ban.
Lent: A kolozsvári unitárius templom homlokzatának részlete. Ugrai László műve, 1792–96.
Gerevich: LI. tábla
A kolozsvári Toldalagi-Korda ház külseje és udvara. Carlo Justi műve, 1801–1809.
Gerevich: LII. tábla
Székely Bertalan
Fent: Boldog Mór pécsi püspök I. Andrást királlyá koronázza. Falkép a Pécsi Székesegyházban.
Lent: Dobozi és hitvese. Olajfestm. a budapesti Szépműv. Múzeumban.
Gerevich: LIII. tábla
Borbereki Kováts Zoltán »Kubikus« bronzszobra a velencei magyar pavillon előtt.
Gerevich: LIV. tábla
Suky Benedek kelyhe, 1440 körül. Esztergom, Főszékesegyházi Kincstár.
Gerevich: LV. tábla
Losonci Antal diszkancsója. Képiró Ferenc műve, 1548. Esterházy-kincstár, Budapest, Iparművészeti múzeum.
Gerevich: LVI. tábla
I. Rákóczi György kupája. XVII. sz. első fele. Budapest, Nemzeti Múzeum.
Az erdélyi magyar reneszánsz szobrászat, az eleinte főként kolozsvári mesterektől űzött díszítő jellegű munkákon kívül különösen a síremlékplasztikában alkotott szép és jellegzetes műveket. Bővebben szóltunk már Hunyadi János gyulafehérvári tumbája faragványainak, magának a hős kormányzó fekvő alakjának, s az oldallapok domborművű jeleneteinek leegyszerűsített, kerek formaadású, a jelenetezésben mozgalmas s egyúttal világos magyar stílusáról. Ezt képviseli a XVI. század elején Telegdi István mezőtelegdi sírköve, amelyen az elhúnyt páncélos alakja nemcsak harci felszerelésben, páncélosan, hanem harci készségben, jobbjával buzogányát sujtásra emelve, balkezét kardja markolatán tartva van ábrázolva, s nemcsak a lényegformákra egyszerűsített, erőteljes stílusa magyaros, hanem az alak egész magatartása és kifejező arctípusa is. Ifjabb stílustestvére az ország másik végében, az árvaváraljai várkápolnában Thurzó György nádor (†1619) síremlékének harcos és dacos kiállású, buzogányos alakja. Nem a közvetlen hatás, hanem a közös stílusakarat, az egyszerű és világos plasztikai felfogás, az erőteljes beállítás, a magyaros típusképzés hozza egymáshoz közel, a tér- és időbeli távolság ellenére a magyar reneszánszszobrászatnak ezt a két jellemző alkotását. Formai megjelenésében és lelki tartalmában ugyanannak a magyar szellemnek kifejezője mind a kettő.
Az olasz hatás kivált a tisztán ornamentális síremlékeken nyilvánul meg, minek egyik legszebb példáját, Bebek Györgyné Patócsy Zsófia síremlékét (1583) a kolozsvári Múzeum őrzi. Az ornamentika olasz eredete világos rajta, mégis, különösen a szélesen kanyargó levél- és indadíszítés stilizálása félreismerhetetlen magyar ízzel bír, éppúgy mint a túlfejlesztett talapzat és felsőpárkány arányai is eltérnek az olasz ízléstől. Még magyarosabb Haller Gábornak és Bochkay Ilonának 1608-ban faragott közös síremléke (Kolozsvár, Múzeum); hosszanti lapjait mindössze három-három tulipános virágtő díszíti, de ez az egyszerűség és takarékosság finom díszítő hatást vált ki. Az arányok eltolódása, a szerkezeti felépítés különbözősége és a figurális részek formai és plasztikai felfogása nyomja rá, az olaszos ornamentika ellenére a magyar reneszánsz sajátos bélyegét Sükösd Györgynek, a kolozsvári Diószegi Pétertől 1632-ben faragott síremlékére (Kolozsvár, Múzeum; XXXVII. tábla. Jellemző rajta az elhúnyt tömör páncélos alakja, a nagy felirati táblát a szokványos angyalok helyett tartó két vitéz, a záró timpanonban az elhúnyt nagyméretű címere, s alul, a szarkofág mellső lapján a Könyörületesség, Mérséklet, Igazság és Remény ülő allegórikus alakjának folyamatos, lendületes, ritmikus vonaljátékra épített stílusa. A címer előtérbe helyezése hagyománya az erdélyi magyar sírkőplasztikának, amely a gótika korában s még a reneszánsz és a barok stílus idején is gyakran nem ad mást, mint a korok szerint különbözően stilizált díszítményektől – lebegő, tört szalagok, levélornamentika, virág- és gyümölcsfűzérek – körülvett címert és bő feliratot. A sok apró részlettel terhelt, alakos síremlékeknek gyakran a polikromiát is igénybe vevő különleges stílusa alakult ki a XVII. században a szászoknál, akiknek legkiválóbb e korbeli szobrászát, Nicolai Eliast a magyarok is foglalkoztatták, sőt a kolozsvári Farkas-utcai templom szószékén (1646) együtt dolgozott a magyar Kőfaragó Benedekkel; korai főművén (1638), Apafi György, a fejedelem atyjának almakeréki síremlékén (Budapest, Nemzeti Múzeum) még a magyar reneszánsz szobrászat hatása látszik.
Az erdélyi magyar reneszánsz síremlékek típusát magyar kőfaragók Romániába, Havasalföldre is átültették (Bukarest, Mareuta, Curtea de Argeş, Valeni de Munte); egyikük, a Curtea de Argeşban dolgozott székely származású Sámuel kőfaragó névszerint is ismeretes.
Magyar szobrászok, kivált a XVII. században ügyesen kezelték s használták a kastélyok termeinek díszítésére a stuccót, aminek gyakorlatát bizonyára olasz társaiktól sajátították el.
A reneszánsz hosszú erdélyi élettartamára jellemző, hogy ellaposodott provinciális formában még a XVIII. századi építkezésben is él, mint például a vargyasi Dániel-, a zabolai Mikes-kastélyon és több háromszéki kúrián. Korban szinte érintkezik a részben megint csak olasz mesterektől közvetített, rokon szellemű, s szintén Itália klasszikus földjén született újklasszicizmussal.
Egyszerűbb kúriákon, mint például Cserey János csikrákosi udvarházán (1667–1674) faoszlopos tornácokkal találkozunk. Az erdélyi kastélyépítészetre annyira jellemző árkádos tornácok példáját követik a népépítészet íves fatornácai, balluszter alakú tömzsi oszlopaival, amelyeket régiesen »orsós olaszfák«-nak neveznek, s amelyeket, íveivel együtt átvett az erdélyi oláh népművészet is.
