II. A független fejedelemség kora. (1556–1691.) | Tündérkert

II. A független fejedelemség kora.
(1556–1691.)

A mohácsi gyásznapra következő kettős királyválasztás egyelőre nem okozott lényegesebb változásokat Erdélynek belügyi életében. Ámbár eleitől fogva János király birtokában volt és János király birtokrészének törzsállományát képezte, de mégis, mivel János épen úgy az egyedül jogszerinti magyar királynak tekintette magát, mint Ferdinánd: Erdély közjogi helyzete ugyanaz maradt országa többi részeihez viszonyitva, mint volt II. Lajos és elődei idejében, azaz volt tovább is: „erdélyi részek” és vajdák alatt állott.

Midőn János halála után, az ő kivánsága szerint, a testamentumos urak, a nagyváradi békekötés daczára, János Zsigmond királyságát fentartják és midőn Budának török kézbe jutásával Izabella előbb Lippára, majd Gyula-Fehérvárra teszi udvarát: Fráter György, a kormány lelke, oly intézkedéseket léptet életbe, a melyek egy független fejedelemségnek vetik meg alapját.

Ha a török kézre került Buda az országot két darabra szakitotta, a magyar nemzet széttagolt országában nem élhetett meg, nem állhatott fen másképen, mint ha állami intézményeit az erőhatalom romboló éke által kétfelé választott, két különböző területen önállólag rendezi be.

Az önálló berendezkedés a lehető legkedvezőbb feltételek mellett valósulhatott meg.

Egyfelől Ferdinánd birtokrésze, mely az ő örökös tartományai szomszédságába esett, minden alárendelt jelentősége daczára Ausztriával 331szemben, a melynek egyszerü védműve gyanánt szerepelt a Habsburg uralkodók szemében, az örökös tartományok és a Német-birodalom közelsége folytán erős támaszt nyert. Bécsnek és a Német-birodalomnak léte megkivánta, hogy ezen védmű ellenség kezébe ne jusson. Bár a terület kicsinysége s az idegen szellemü kormányzat közelsége egyaránt veszedelmessé válhatott a nemzeti intézményekre nézve, de a reformatióval karöltve fellépő nemzeti és sok tekintetben erős ellenzéki irány meggátolta az idegen befolyásnak érvényesülését épen azokban az időkben, a mikor a török hatalom a legfélelmesebb volt.

A másik oldalon Erdély volt az állami kijegeczedés középpontja, a mely kezdettől fogva birt külön állásával az önálló állam alakitásnak kedvező feltételét magába foglalta. Nem jött meglepetés számba, nem találta Erdélyt készületlenül az új helyzet, mert hiszen több, mint fél ezred év úgy is külön és szinte befejezett egész tartományi alakot adott számára, mely alak a fenmaradást, kellő külpolitika mellett, a központi hatalomtól való elszakadás daczára is, sőt épen ez által, lehetővé tette.

Ha Magyarország más, az országos közkormányzattal szervesebb összefüggésben élő részének kellet volna azt a szerepet elfoglalni, a melyet Erdély elfoglalt, az bizonyára vagy épen nem, vagy pedig legalább is roppant nehézségekkel tudott volna belehelyezkedni azon új állapotokba, a melyek Erdélyt meg sem ingatták.

És ezen történelmileg kedvező előzményen kivül igen fontos szerepet játszott ezen fejedelemség valláspolitikai helyzete is, mely a vallási viszályoknak mindent háttérbe szoritó magas hullámzása közepette, állandó akadályt képezett, a Ferdinánd és Rudolf alatt létesült s mindkét esetben szerencsétlennek és a nemzet fenmaradására károsnak bizonyult egyesitési munkálat állandósitásában mindaddig, míg az egyesülés természeti akadálya, a szétválás valódi indoka meg nem szünt.

A két magyar állam közül, a királyi Magyarországnak föladatát még abban látjuk a magunk részéről, hogy az államiság: a régi önálló magyar állam fentartója legyen: míg az erdélyi magyar állam, vagy a mint neveztetik: fejedelemség, az állami formákhoz a nemzeti tartalmat őrizte és tartotta meg. A királyi Magyarország lett a török megtörése után a régi állam megújitott alakjának az alapja, de hogy ez annyira megmaradt magyarnak, mint a minőnek a historiából ismerjük, az egyenesen Erdélynek köszönhető. De másfelől Erdély minden nemzeti hagyománya mellett is, a másik rész államconserváló működése hián, alig ha lett volna több, egy egyszerü tartománynál, akár habsburgi, akár a török birodalommal szemben.

332A két állam tulajdonképeni rendeltetése és feladatai között rejlő külömbség magában az állam benső életében, ennek organismusaiban is lényeges eltéréseket hozott létre. Ezen eltérések nagyon szoros kapcsolatban állanak a szétválást megelőző kor állapotaival is, de részben új és önálló elemekkel gyarapodtak s ezek szerint formálódtak.

Itt mostan mellőzzük az Erdély vezetése mellett esetleg kialakulandott modern magyar államnak azon képét, melynek körvonalait a beszterczebányai országgyülés törvényczikkelyei s az erdélyi állam alakulatainak nagyobb körü generalisalása fest le előttünk; hanem egyszerüen megmaradunk a tényleges helyzetnél, úgy a mint a történelemből látjuk.

A magyar királyoknak absolutistikus törekvései, a melyek a magyar államnak kezök alatt álló roncsaiból az örökös tartományok képére gyurt provincziát kivántak alkotni, nem találtak elég erős ellentállást a királyi kanczellária, a királyi tanács és a magyar kamara részéről. A központi kormányhatóságokkal szemben az országgyülések védik a nemzeti állam érdekeit, de ezt, épen időszaki jellegöknél fogva nem tehetik azzal a kitartó erélylyel, melyre a folytonos központi szervekkel szemben szükség lett volna. Más felől a rendi képviseleti országgyülések, gyökérszálaiktól elszaggatva, sem birták a kellő erőt kifejteni. Igy jut a nemzeti állam fentartó szerep a vidéki kormányzat helyi szerveinek, a rendi alapokon szervezkedett vármegyéknek. Ez teljesen nemzeti intézmény és így hatáskörének kibővülése, egyuttal a nemzeti eszmének is újabb térfoglalása, a mi a laza s bizonytalan központi kormányközegekkel szemben még nem is volt nehéz feladat.

Az ősi, a vegyes házbeli királyok alatt fejlődött nemesi önkormányzatu vármegyében elégséges olyan életcsira volt, a mely a további fejlődést lehetővé tette s a vármegyei intézményt nagyra növelje.

A nemesi vármegyének legrégibb, még a királyi vármegyék keletkezése koráig, a szent királyokig visszavezethető feladata a biráskodás volt. A vegyes házbeli királyok idejében ugyancsak alárendelt jelentőségü, de annál gyakoribb esetekre terjeszkedett ki ez a biráskodás. Amint a mohácsi vész után a legzavarosabb viszonyok következtek be, az igazságszolgáltatás teljes megszünésével lett volna egyértelmü, ha a vármegyék jogköre ezen tárgyban nem terjed. Terjedt, nem törvényhozás, de szokásjog alapján. És a mit így a szokásjog megszerzett, azt a nemzeti nagy kodifikació, Werbőczy Tripartituma, biztos és a viszonyokhoz képest kellőleg áttetsző és a mi fő, nemzeti jellegü substratumokkal biztositotta. Senki sem volt a felől bizonyos, hogy p. o. Rudolf királyi 333tábláján a magyar jog alapján nyer ügyében itéletet; de viszont senki sem kételkedett a felől, hogy Árva- vagy Zólyomvármegyében csakis a hazai jog az irányadó. Igy a hatóság és a közönség együttes érzülete a biztos jogszabályok útmutatójának világitása mellett a vármegyei törvénykezési hatáskör kitágitásához vezetett. És ha ez első sorban talán a polgári peres ügyek terén volt is csak észlelhető, csakhamar nyomon követte ezeket a kártételi, hatalmaskodási perekben s a crimináliák körében való eljárás is.

A vármegyéknek hadügyi hatáskörét szintén nagyobbodni látjuk, a mi ugyan első sorban a bandériális hadszerkezet felbontásával, a bandériumok elfogyásával áll összefüggésben,* de nem csekély szerepet játszott benne az is, hogy a hadügynek ezen nemzeti alakja, roncsaival a vármegye körébe huzódott, mialatt az uralkodó a zsoldos hadak rendszerére fektette a súlyt.

V. ö. Salamon F. Kisebb tört. dolgozatai 204–261. l.

Azonban a vármegyei élet alakulásában mégis a legfontosabb mozzanat az, hogy míg korábban tisztán biráskodási és közigazgatási organumok voltak, addig a mohácsi vésztől kezdve politikai szerepre is szert tesznek, politikai hatóságokká válnak.

A vármegyék politikai szerepét összeköttetésbe lehet hozni egyfelől az országgyülések szervezetének átalakulásával, hogy t. i. a régi határozatlan alaku országgyülések helyett már I. Ferdinánd idejében kialakul a vármegyénkénti rendi képviselet s így elmaradván a fejenként való megjelenés kötelezettsége, a küldöttek küldőiknek nemcsak megbizásából, hanem megbizásával, illetőleg utasitásával jelentek meg az országgyülésen.

A rendi képviseletnek így állandó szokássá válása azonban még nem magyarázza teljesen meg az utasitások rendszerét, tehát nem az utasitásnak alapjául szolgáló vármegyei politikai élet kifejlődését sem. Hiszen Erdélyben is hasonló képviseletre találunk, de az utasitások alig-alig találhatók fel s legfelebb arra szoritkoznak, hogy a szék, a vármegye vagy nemzet privilegiumaira őrködjenek a képviselők vagy hogy bizonyos sérelmek orvoslását kérjék. P. o. Küküllővármegye 1629-ben határozza csak el,* hogy követei jövőre ne csak általános meghatalmazással, hanem külön részletes utasitással jelenjenek meg az országgyülésen. De azért később is alig találunk ily utasitásnak nyomára s ilyenek leggyakrabban a városok részéről kelnek a már emlitett stereotyp, de alig valami politikai tartalommal.

Vármegyei protocollum I. köt.

334A magyarországi vármegyék politikai szereplése igen is a vármegyei követek utasitásával áll ugyan összefüggésben, de nem szabad felednünk az érem másik oldalát sem, hogy a tartalmat ezen utasitásokhoz az idegen uralkodó által, a magyar közjog rovására elkövetett alkotmánysértő ténykedésekkel szemben, épen ezen közjogi intézmények és jogelvek megvédése adta meg, a melyhez a sérelmek csak mint illustratio csatlakoztak.

A mennyire kivehetjük a messze távolból az alakulás folyamatát, úgy tünik fel előttünk, hogy a vármegyék politikai szerepében az első lépés a vármegyéknek a pénzügyi administratió terén kifejtett ténykedéséhez csatlakozik. Ez volt az a terület, a pénzügyek, melyen az országgyülések régi időtől fogva leghatározottabb és legönállóbb közjogi álláspontot foglaltak el s a melyet maguknak biztositottak. Az 1504. évi I. t.-czikk a magánosok és a vármegyék által való önkéntes adómegajánlást hitszegés büntettének minősitette. De míg itt az országgyülés a vármegyékkel szemben a maga jogait maga védelmezi, csakhamar alig negyven év mulva, saját jogait egyenesen a vármegyék támogatásával oltalmazza.

Az 1545. évi XXXIII. T.-cz. a vármegyék politikai hatáskörének az első és fundamentalis jelentőségü emléke. Ebben elrendeltetik, hogy a kapitányok, valamint az ispánok vagy alispánok ne tartsák meg a királyi felségnek és a helytartó úrnak olyan leveleit, a melyek netán a királyi felségtől a fekvő jószágok visszaadása és visszabocsátása tárgyában a beszterczebányai közönséges határozatoknak és más később keletkezett törvényeknek s a jelenleginek is ellenére nyerettek. Hanem tekintet nélkül ezekre, mindabban, a mi az emlitett törvényeknél fogva tisztükhöz tartozik, felelősségük terhe alatt, csalárdság nélkül foganatositsák a végrehajtást.

A mi ezen törvényczikkben csak bizonyos fekvő jószágokra vonatkozó királyi rendeletekről mondatik, csakhamar kiterjedt minden más királyi rendelkezésre, a mely a törvényekbe ütközött. Első sorban a meg nem szavazott adók felhajtását akadályozták meg a vármegyék, majd más rendeleteket is, melyek az alkotmányt sértették. Jellemző, hogy a törvényhatóságoknak ezen forrásból kifejlett passiv ellentállási joga, a „vis inertiae”, az országgyülésileg meg nem szavazott adók s ujonczok behajtása, illetőleg kiállitása tekintetében, mint alkotmányunk egyik legfontosabb garantiája, mai nap is fennáll s az 1886. évi XXI. t.-czikk által is biztosittatik.

Hogy a „vis inertiae” másképen fejlődött tovább, mennyiben lett 335az alkotmány bástyája a centralisaló központi hatalommal szemben, továbbá, hogy mik voltak a kinövései, épen úgy nem tartozik mostani fejtegetéseink sorába, mint annak vázolása, hogy miképen lettek a vármegyei közgyülések a politikai élet melegágyaivá, valóságos kis országgyülésekké s miképen ellenőrizték innen a kormányzat irányát s igyekeztek irányitani az országnak a törvényhozását.

A mit meg akartunk világitani s a mire itten súlyt fektetünk, az két dologra vonatkozik. Az egyik az, hogy a vármegyék a birósági és közigazgatási hatáskörön kivül messzemenő politikai jelentőségre tesznek szert, mert ilyen tevékenységhez is jutottak. A másik dolog, melyet hangsúlyozni kivánunk, hogy a vármegyéknek úgy ezen újabb hatásköre, valamint régi hatáskörének, főleg a politikai élet befolyása következtében történő kiterjeszkedése, az idegen uralkodóháznak a magyar közjogtól idegen, sok tekintetben ezzel ellentétes irányú államjogi felfogása s politikájával szemben, mint a magyar közjogi s nemzeti elvek és sajátosságoknak, eleinte mintegy öntudatlan, de később hova-tovább határozottabb és biztos védvára gyanánt szolgált. A magyar államnak alapjául szolgáló százados közjogi elvek, melyek a központi kormány részéről kellő méltánylásban nem részesültek, a vidéki kormányszervekben találtak otthont és védelmet.

A vármegyéknek a helyzete az erdélyi fejedelemségben lényegesen más, ennélfogva fejlődésök is eltérő volt a magyarországi vármegyékéitől.

Mint már a megelőző időszakban is láttuk, az erdélyi vármegye jelentéktelenebb helyzetet foglalt el az állami vidéki kormányzatban, mint a magyarországi. A királyi központ kormányzattal való érintkezését a tartományi autonomia vagy az ennek élén álló vajda közvetitette, úgy hogy ezek a vármegyék együttvéve foglalnak el olyan helyet, mint az anyaországban minden egyes vármegye külön-külön.

Sőt nem kevésbbé fontos jelenség az sem, hogy magában a tartományi autonomiában is a vármegyék, melyek csakis a nemességnek helyi közönségei és ezen közönség kormányzati szervei, együttesen, mint magyar nemzet jutnak érvényre és befolyáshoz akár önmagukban vannak együtt, akár pedig a két másik nemzettel, a székelylyel és a szászszal állanak szemközt.

A hét vármegye közigazgatási és politikai egysége, mely főleg az unió óta hovatovább fokozódott, mint emlitettük, épenséggel nem változott az ellenkirályok idejében, a XVI. század első felében. Külső megnyilatkozásuk is kétségtelenné teszi ezt, mert ime ott látjuk a vajdai 336kormányzatot úgy János király idejében, mint I. Ferdinánd alatt, mikor az unió, alig négy év tartamára létesült; ott látjuk a vajdai biráskodást bármily gyarlóan működjék is ez; és ott látjuk az erdélyi nemesek 1540. évi constitutiójában a municipalis jellegü statutum alkotását.

A három nemzetnek uniója s a magyar nemzeten belől a vármegyék egysége oly erőssé lett az idők folyamán, hogy ha netalán a Ferdinánd alatt létesült unió tartós marad is, az a politikai és kiterjedt kormányzati hatáskör, melyre az anyaország vármegyéi idők folytával szert tettek, itten Erdélyben a legnagyobb valószinüség szerint nem az egyes vármegyéknek vagy székeknek, hanem az egyes nemzeteknek lett volna osztályrésze. Nem mondjuk ugyan, hogy állandóan, de legalább is addig, míg a királyi kormányzat erőteljes centrális organumokat nem teremtett, a mikor aztán ez az unió, a három nemzet uniója, realisságának megbolygatása után nem egyenkint a nemzetekkel, hanem ezeknek egyes kormányközegeivel, a vármegyékkel és a székekkel állott szemben, a miként ez, mint látni fogjuk, a XVIII. században be is következett.

Erdélynek az a futólagos uniója az anyaországgal, mely I. Ferdinánd alatt létesült, több veszélyt rejtett magában, mint a mennyi oltalmat igért. Nem számitva a már ekkor rendkivül fontos tényezővé váltott reformációt, a melynek nagyfokú elterjedése némi szerepet játszhatott esetleg, de mégis ez ideig meg nem állapitható mértékig, Erdély önállósági törekvéseiben; a török részéről fenyegető veszély, ha Erdély Ferdinánd alatt marad és a töröktől való biztonság iránt táplált remény, ha annak politikáját nem keresztezi: ez mindenkitől látott és érzett ok döntött János Zsigmond és Izabellának a visszahivásában.

A nemzeti léteknek sajátságos belső tépelődését látjuk azon 16 év leforgása alatt megnyilatkozni, mely János király halálától, János Zsigmond visszahozásáig eltelt. Küzdelem a végleges elszakadás gondolata ellen; a nemzet egységének az állami egység keretén való fentartása s megmentése iránti szándék. Mikor az ide vonatkozó törekvések csalódással járnak, beletörődik a nemzet a változhatatlanba; kedve ellen, hajlama ellen, de a fenmaradás egyetlen útjának sejtelmes megérezésével.

János Zsigmond visszahozásával már nem kellett az új államnak, mely huzamosabb időkre teljesen elszakadt s független életet kezdett az anyaállamtól, berendezésével sokat fáradozni. Fráter György már 1542-ben megcsinálta volt azt az erdélyi viszonyok alapos ismeretével, az erdélyi százados tartományszerü külön állásban kifejlődött közjogi 337bázis alapján. Igaz, hogy ez a terv ekkor még, az esetleg János Zsigmond kormánya alatt egyesitendő Magyarországra is tekintettel volt; de most már kisebbek voltak az igények. A fejedelmi tanács, mely a három nemzetből vétetett s a fejedelem mellett az uniónált nemzetek egységét képviselte s az unió kapcsainak még szorosabbá füzése: ezek voltak a külső fontosabb mozzanatok.

Hogy mennyire a három nemzet uniójából nőtt ki a független erdélyi fejedelemség, azt mi sem mutatja annyira, mint a partiumnak és pedig nem a XVIII–XIX. századbeli, hanem a XVI–XVII. századbeli partiumnak elég laza összefüggése magával az államtesttel.

A három nemzet uniója, mely az erdélyi fejedelemségnek legsarkalatosabb közjogi alapelvévé lett, a melyhez még a négy recipiált vallás egyenjogusága járult, csakhamar elhatározó befolyásu lett nemcsak az állami élet központi beligazgatására és külpolitikája vezetésére nézve, hanem a belső helyi kormányszervek helyzetére nézve is.

Első tekintetre úgy látszik, mintha valami fontosabb eredménynek kellett volna annak a változott helyzetnek a nyomában bekövetkezni a vármegyék életében, hogy azok most már nem a vajda útján közvetve, hanem egyenesen és közvetlenül állottak összefüggésben a főhatalom vezetőjével. Kétségtelen, hogy ennek hatása meg is látszik. A vármegye ép úgy mint a székek is, nem tartományi kormányszervek, hanem az állami igazgatás közvetlen, egyenes közegei. A vármegyék még inkább, mint a székek, mivel a székekben élő székelység és szászság privilégiumok által biztositott közjogi helyzetében volt olyan vonás, a mely a nemzeteknek az állam újabb alakulása körén belől is fentartandó egységét megkivánta; míg a magyar nemzet ilyen egysége csak akkor és annyiban nyilvánult, a mikor és mennyiben az összeségnek érdekei ellentétbe jutottak a két, avagy csak egyik nemzetnek is az érdekeivel.

Az új államban a magyar nemzet volt a vezető, ő adta meg az unió daczára is az állami karakter kinyomatát, s így az állammal szemben a magyar nemzet önmagában nem áll úgy külön szemben, mint a szász avagy a székely, hanem mindaddig, míg in concreto nem documentálandó a nemzeti egység a más két nemzettel szemben, mint vármegyékben feloszlott szerepel, azaz nem a nemzet, hanem vármegyéi állanak. Ezt fejezi ki az évi adózások felvetésénél rendszerint használt azon szólásmód is, hogy a „vármegyék fizessenek kapunként ennyit meg annyit,” a „szászok” vagy a „székelyek” viszont így és úgy.

338De még ebből korántsem következik az, mintha az erdélyi vármegyék ugyanolyan helyzetre tettek volna szert, mint a minőt előbb a magyarországi vármegyékről vázoltunk.

A vármegyék úgy a biráskodás, valamint a közigazgatás terén kifejlettebb hatásköre, nem különben a statutum alkotás terén tapasztalható gyakorlati eljárása, inkább az állami élet fejlődésével és az állami életnek a külső viszonyok által megzavart békéje folytán szükséges alakulásokkal van összefüggésben, mintsem magának az államalkatnak vagy az állami főhatalom kezelésében beállott változásnak a sajátosságával.

Egyik leglényegesebb különbség az erdélyi és magyarországi vármegyék között az, hogy az erdélyi vármegyék politikai jelentőségre vagy szerepre nem tettek ebben az időben sem szert. Tehát megmaradtak abban a helyzetben, a melyben Erdély különválása előtt voltak, azaz birósági és kormányzati organumoknak. A mi e tekintetben változott életükben az erdélyi fejedelemség önállósága és függetlensége idején, bár ha hasonló is a változás a magyarországi vármegyék régi keretében előállottakhoz, mégis – mint alább fogjuk látni – más forrásokból ered s így más súlylyal is bir.

A mint az erdélyi független fejedelemség megalakulása előtt, tehát míg Erdély Magyarországnak „quasi provinciája” vagy a miképen hivatalosan többnyire használtatik „partes Transylvanae” volt, a vármegyék a magyar nemzet corpusának tagjait alkották s a testen kivül a tagok irányitó szerephez állami lét tevékenységeiben nem jutottak: részben így maradt a helyzet 1556 után is. A mely politikai ténykedés a magyarországi vármegyéknek Mohács után sajátjává lett, azt Erdélyben, mint „magyar nemzet” együttesen gyakorolták. A három nemzetnek, mint ilyennek, szerves organismusa folyt be az állam politikai élete irányitásába.

Az országgyülési tárgyalásokat megelőzőleg a fejedelmi propositiókat nemzetenként vették az országgyülési tagok megbeszélés alá és hogy ez annál könnyebben történhessék, még az iránt is gondoskodás volt, hogy a gyüjtési tagok elszállásolása ezen előzetes tanácskozásokat ne gátolja, sőt lehetőleg megkönnyitse.

Mindjárt a fejedelmi kor kezdetén a nemzetekre fektetette az alkotmány az állam politikai egyensúlyát, midőn megállapitotta, hogy a mit a két nemzet egyetértőleg elfogad, ahoz a harmadik is köteles magát alkalmazni.* 339Tehát a „nemzet” absorbeálta a vármegyét vagy a széket. Ezeknek akarata nem juthatott külön kifejezésre az országgyülésen, hanem csakis magában a nemzet akaratában. Innen lesz előttünk érthető, hogy ez egyes vármegyék és székek vagy városok követeinek utasitása soha sem szól különös politikai tartalommal, hanem a partialis bajokat, sérelmeket felemlitve, általában a vármegye vagy szék és a nemzet privilegiumainak megtartása felett való őrködést s a nemzet többi képviselőivel való egyértelmü eljárást köti a követek lelkére. De e mellett ott van a követek számára a „plenipotentia” az instructio mellett, a mi az általános magatartásra és nem a vármegye privát ügyeire vonatkozik.

Szilágyi S. Erdélyi országgyülési emlékek II. köt. 73. lap.

A mint a követi utasitásokat nem látta el politikai tartalommal az erdélyi vármegyék közönsége, úgy nem birta másfelől azon másik politikai jogositványt sem, a mely a „vis inertiae” alakjában a magyarországi vármegyék kezében az alkotmánynak oly hatalmas erőssége volt.

Ha Erdélyben a fejedelmi hatalommal szemben ellenszegülés tapasztalható, ez a legtöbb esetben egyenesen valamelyik nemzet részéről keletkezik és ha még egyik vagy másik szék, vagy város volna is benne részes – egyes vármegye soha – akkor is nem a törvénytelen fejedelmi rendelet végrehajtásának a megtagadása hanem a privilegium megsértése a főmotivum és mivel az egyes nemzetek privilegiumainak sérelmére, az unió alapján, a másik két nemzettel egyetértve, ezek támogatásával, alkotmányos úton kell az orvoslást megszerzeni, azért az olyan ellenszegülést lázadásnak bélyegzi az erdélyi közjogi elfogás.

Minthogy a három nemzet közül a magyar a magyar államjogban birta a maga jogositványait, a melyek némi csekély helyi jelentőségü eltérést nem nézve, egy voltak a magyar nemesi jogok összességével és minthogy másfelől úgy a másik két nemzetnek, mint különösen ezek kebelében egyik vagy másik és pedig leginkább a szász városoknak voltak valóságos privilegiumaik, azaz a közönséges jogtól (ius commune) eltérő köz- és magánjogi jogositványaik: ezért a fejedelmek egyikével vagy másikával szemben, ezek részéről és nem az egyes vármegyék, vagy ezek összesége, a magyar nemzet részéről keletkeznek a támadások.

Az erdélyi fejedelemség államéletének az alapszint és a vezető irányt a magyar nemzet, ennek közjogi felfogása és helyzete adta meg. Innen van az, hogy az unió daczára is az erdélyi fejedelemség nem maradt. És ezen nemzeti jelleg fennmaradása egyúttal egyik oka annak is, hogy a nemzetek körén belől levő municipalis hatóságok semminemü politikai szerephez nem jutnak.

340A mint a kettős királyválasztás után Magyarország kétfelé szakad, a nemzeti irány és eszme sokkal inkább a János, mintsem a Ferdinánd táborában tömörült. Azoknak a nemzeti szellemü aspiratióknak és törekvéseknek, a melyek az utolsó Jagellók korszakában oly elkeseresedett harczokat hivnak létre, a magyar államnak nemzeti fő alatt és nemzeti talajon való regenerálása érdekében, János király országrésze, majd az ő halála s Buda török kézre jutása után, Erdély s a hozzá csatolt anyaországi rész lett a melegágyává. Erdély kormánya az egész különválás ideje alatt nemzeti volt, nemzeti maradt s így nem volt ok, nem alkalom arra, hogy a nemzeti törekvések s irányzatok az állami közkormányzat alsóbb fokú alkatrészeibe, a vármegyékbe vonuljanak vissza s itt vessék meg lábukat. Pedig ellenkező esetben ennek kellett volna bekövetkezni, minthogy az önálló fejedelemség megalakulásától fogva a vajdai congregatiók, a hét vármegye, vagyis a magyar nemzet együttes külön országgyülései megszüntek s a hét vármegye követei, tehát a magyar nemzet képviselete nem valamely külön és az országgyülést megelőző nemzeti gyülésből s ennek utasitásával jelentek meg az országgyülésre, mint sokszor a székelyek vagy a szászok, hanem nekik egyetlen közös gyülésök az országgyülés volt, melynek alkalmával ad hoc beszélték meg követendő maguktartását.

Tehát az a körülmény, hogy a magyar nemzet külön gyülései mintegy felolvadtak az országgyülésbe, egyfelől növelte a magyar nemzet politikai befolyását az állam ügyeibe, de másfelől valamely esetleges, nem nemzeti irányú kormánynyal szemben erejét megcsökkentette volna – s így ezen esetben a nemzetet megillető politikai szerepnek is szükségképen a nemzet organisált hatóságaira kellett volna átmenni, a hol bár kevésbbé egyöntetü és központositott módon, de annál szélesebb alapokon s a közönséggel szorosabb összeköttetésben működhetett volna – a mint ez a XVIII. században tényleg be is következett.

Hogy az erdélyrészi vármegyék a független fejedelemség korában nem jutottak külön politikai jelentőséghez, mint a magyarországiak, melyek ugyan ezen idő alatt szerezték azt meg, a magunk részéről határozottan arra az ok és körülményre vezetjük vissza, hogy a fejedelemség kormánya állandóan nemzeti volt s így a magyar nemzet, daczára hogy egysége és különállása eredeti állapotából sokat veszitett – de épen azért, mert az államnak vezérlő elemévé lett, elég sikeresen megoldhatta a vele unionált két nemzet mellett a magyarság politikai befolyását és jelentőségét, úgy hogy az állam nemzeti jellege soha csorbát nem szenvedett. A mi pedig a külpolitikát illeti, e tekintetben 341a három nemzet között többnyire egy értelem uralkodott s a kor nyomasztó viszonyai között iránya határozottan adva volt; tehát egyik vagy másik nemzetnek érzelmei kénytelenek voltak az adott helyzetet respectálni.

Emlitettük volt, hogy a magyarországi vármegyék életében nemcsak azok politikai hatáskörének a keletkezésével, hanem egyúttal a mohácsi vész előtti, tisztán kormányzati természetü hatáskörének a tágulásával is nevezetes változások jöttek létre. Ezen utóbbi változások az erdélyi vármegyéknél is feltalálhatók és pedig meglehetősen hasonló irányu terjeszkedéssel.

Minthogy az erdélyi vármegyék idő folytával, egészen a XVIII. századig, politikai jelentőségre nem tesznek szert, hanem megmaradnak azon kormányzati hatáskörben, melyben a mohácsi vész előtt a magyarországi vármegyékkel együtt voltak, de ezen a területen intensivebbé válik működésük: ez azt bizonyitja, hogy a magyar vármegyei rendszernek az az alakja, mely az anyaországban fejlődött, illetőleg az a változás, mely ott bekövetkezett, a magyar nemesi önkormányzatú vármegyének nem egyenes s természetes fejlődése folytán, hanem esetlegesen jött létre. Az erdélyi vármegyék, melyek az államkormánynyal attól az időtől fogva, hogy a magyar nemzet már nem külön nemzet gyanánt coordináltan, hanem mint államvezető szerepel, – az erdélyi fejedelemségben a központi kormánynyal ugyanazon közvetlen viszonyba jutnak, mint a hogy voltak a magyarországi vármegyék eleitől fogva; – mondjuk az erdélyi vármegyék, melyek így a központi hatalomtól való függésük közvetitőjét, a vajdai méltóságot elvesztették s így a magyarországi vármegyékkel a központhoz való viszony tekintetében azon helyzetbe jutottak, jobban megőrizték az ősi magyar vármegye tulajdonképeni alakját, mint a magyarországiak. Innen láthatjuk azt is, hogy ha nemzeti, vagy legalább is a magyar közjog alapján álló uralkodók központi kormánya alatt él hazánk Mohács után is, mily irányú fejlődést vesz a magyar vármegyei élet, tehát az állam vidéki kormányzata is.

Hogy az erdélyi vármegyék hatáskörének és illetékességének bővülése mily irányu és terjedelmü volt, erről majd akkor szólunk, midőn a vármegyét in concreto ismerjük. Itten még azt kivánjuk hangsúlyozni, hogy ezen tevékenységi fejlődés sokkal inkább önkénytelenül és tisztán a viszonyok kényszernyomása alatt, de minden czélzatosság nélkül jött létre, a mit már kevésbbé lehet elmondani az anyaország vármegyéiről. Nem látunk Erdélyben oly törekvést, mely a vármegye súlyát a fejedelmi 342hatalommal szemben kivánná emelni, vagy ennek ellenére növelni. A fejedelmi hatalom túlkapásaival szemben az unió szolgált s az ezen felépült fejedelmi tanács s országgyülés, az ez által létesitett alkotmánygaráncziákkal együtt. Igy a vármegyék teendőinek bővülése nem jelentett valamely alkotmányos vívmányt, hanem a közviszonyok fejlődése és a szükséghelyzetek parancsolta alakulásoknak mintegy graphicai feljegyzése az.

Külömben az állami élet fejlődésével karöltve menő vármegyei élet haladásának ilyen természetét magának a vármegyei szervezetnek a fokozatos kiépülése is, mint a szükségnek megfelelő változás, eléggé igazolja. Hiszen Erdélyben az országgyülések sokkal gyakoribbak voltak, mint Magyarországon, mert eleinte rendes körülmények között, többnyire két-két, majd 1623-tól kezdve egy-egy országgyülés tartatott évente és az országgyülések az állami életnek alacsonyabb fejlődési fokához képest, nemcsak a törvényhozást, hanem az állami kormányzat mindhárom ágát, tehát a közigazgatást és biráskodást is kezelték. És az országgyülésnek ezen folyton tartó administrativ ténykedése daczára is szükséges volt a vármegyei szervezetet fokozatosan fejleszteni.

De a kétségtelenül tapasztalható fejlődés daczára is hiányzik még mindig az erdélyi vármegyei életből egy vonás, mely a modern állami kormányzathoz való közeledést mutatná, t. i. a kormányzat centralis irányzásának érvényesülése s annak a feltüntetése, hogy a vármegye nemcsak az autonom helyi közigazgatásnak, hanem az öntudatos, központi czélra törekvő és egységes elvek által veztett állami administratiónak vidéki autonom szerve.

A magyarországi vármegyéknél ezen korszak vége felé a központositási irányzat, az alkotmányos tényezőknek a meggyengülésével, nem hazai talajból fakadottan, hanem idegen formák után indulva, erőszakkal érvényesittetett. Az a mohóság, mely a központi kormánynak ezen törekvéseit jellemzi, meg is boszulta ugyan magát, de maga az irányzat, ha némileg szeliditett formában s a nemzeti hagyományokhoz és szellemhez inkább simulva, fenmaradt s átment a XVIII. századba, a mikor élethalál harczát megkezdi a vármegyei autonomia ellen. Itten csak arra kivánunk mostan súlyt fektetni, hogy a XVII. század vége felé a kormányzat központositása némileg érinti már a magyarországi vármegyéket. Ezzel ellentétben az erdélyi vármegyéknél épen a korszak vége felé, Apaffy uralkodása alatt tapasztalunk egy pár jelenséget, p. o. a földesúri biráskodásnak szinte a liber baronátuságra emlékeztető kiterjesztését, mely a vármegyei hatáskört szűkiti; továbbá 343az adózás közül az adóalanyok s az adókulcs megállapitásának az országgyülés kezéből a vármegyékbe való áthelyezését, újabb törvényes székek felállitását, a mi viszont a vármegyék ügykörének a tágitásával jár a központi hatalom rovására, a melyek arról tanuskodnak, hogy Erdély közkormányzata a helyett, hogy centrálisabbá lett volna, épen az ellenkező irányt mutatja.

A XVI. század közepétől fogva a fenmaradt országgyülési végzések, vármegyei protocollumok, statutumok és a vármegyéknek saját hatáskörében kelt kiadványai, tetemes mennyiségben maradván fenn korunkra, a jelzett időtől fogva a vármegyei intézmény megismerése és ismertetése tekintetében nem vagyunk annyira kötve az analogiához és a hypothesisekhez, mint a megelőző időszakban. Ámbár egyetlen erdélyi vármegyének sem maradt meg levéltára oly épségben, hogy ezen időszak, a független erdélyi fejedelemség, folyamán lépésről lépésre kisérhessük szervezetét, életműködését és épen e tekintetben Belső-Szolnok- és Dobokavármegyék a legszerencsétlenebbek közé tartoznak, mert a XVI. és XVII. századbeli levéltári emlékeik majdnem teljesen hiányzanak: mégis a különböző törvényi, rendszabályi emlékek, az egyes vármegyéknél megmaradt protocollumok folytán, ha egy specialis vármegyének nem, de általában az erdélyi vármegyéknek életéről elég tiszta képet nyerhetünk, bár ha a fogyatékosságot előre is el kell ismernünk.

A sok tekintetben részletesebb és áttekinthetőbb kép, a netalán ebben határozottan a fejlődés jellegét mutató vonás ilyen természetét egyáltalában nem írhatjuk ugyan mind az állami és társadalmi organismus haladásának a javára, mert sokszor csak azért vagyunk képesek valami újat mondani, mivel a megfelelő adat, mely a múlt hasonló jelenségeiről nem került szem elé, most rendelkezésünkre áll; de azért itt-ott mégis egész határozottsággal, máskor pedig némi valószinüséggel állapithatjuk meg, hogy vajjon hiányzó vonásokat állitunk-e be a múlt korszakban rajzolt képbe, avagy pedig teljesen új jelenségek besorozásával gazdagitjuk a korábban már ismert tartalmat.

Az erdélyi vármegyei intézmény a mostan tárgyalt korszak alatt határozottan fejlődik s az állandó keretek felé közeledik. A vármegyei gyülések, törvényszékek szilárdabb formákhoz jutnak s vármegyénként lehetőleg egyenlősülnek. A Vármegyei tisztikar bővül, fejlődik; az egyes hivatalok hatásköre mindjobban tisztázódik a munkamegosztás fokozatosabb megvalósuláshoz jut. A helyi viszonyoknak megfelelőleg kifejlett szokásjog uralmát ugyan még nem töri át valamely központi és 344teljesen egyöntetü szervezkedés; a specialis viszonyok mindig különös figyelembe részesülnek, sőt olykor szinte teljesen indokolatlannak találjuk a különbözéseket, de ezek száma, fontossága egyaránt csökken.

Minthogy az erdélyi vármegye határozottan másnemü jellemvonásokkal birt egész az újabb időkig, mint a magyarországi, és minthogy leginkább a fejedelmi kor az, melyben az erdélyi vármegye sajátosságai megszilárdultak: ezen időből behatóbban is kell foglalkoznunk ezzel a vármegyével, hogy benne a tulajdonképeni „erdélyi” vonásokat felismerjük s ezek fejlődését nyomon kövessük.

A vármegyei intézmény keretében inkább a hatáskörben találjuk a fejlődésnek fontosabb anyagi mozzanatait, a melyeket a megfelelő helyen fogunk fejtegetni; de már itten reá mutatunk arra, hogy a vármegyei kormányzatban határozott mélyülése található az intézménynek, a mit röviden úgy jellemezhetnénk, hogy a rendi jelleggel szemben a területi jelleg nyer némi előnyomulást. A megelőző időszak vármegyéje alakilag és tartalmilag inkább „nemesi” vármegye volt, mint a mostani, melyben ha szervezetileg érintetlen is a nemesi jelleg, de hatáskörében a nem nemesi viszonylatok közül mind többet és többet felölel. A rendi közkormányzat keretében megjelennek a területi kormányzatnak első számbavehető csirái.

A vármegye szervezete a vármegyei nemességnek kormányzati organismusa. A vármegyei fokon, mint törvényhatóság, tisztán a vármegye nemes elemeit öleli fel, de tevékenysége folyamán erős összeköttetésben lép a községi élettel is, a mit sok tekintetben előmozdított egyes privilegizált községeknek, mezővárosoknak a vármegye keretébe való beolvadása,* valamint a czimeres nemesség terjedésével nemesi községek gyakoribb keletkezése, vagy egyes jobbágy községeknek, a lakosok egy része által megszerzett nemesi jog folytán, változott helyzete.

P. o. Deés, Torda.

A vármegyei szervezetben elsőbben is a vármegyei nemesség összesége, közügyekben összegyült tömege tünik elénk, mint vármegyei közgyülés. A vármgyének ezen közgyülése, mint a vármegye nemeseinek összesége, (universitas nobilium), vagy rendi állás szerint még jobban megkülönböztetve, mint a vármegye összes mágnás és nemes urai (universi domini magnates et nobites comitatus), ez a tulajdonképeni vármegye (comitatus). Megjegyzendő azonban, hogy itten csak azok a vármegyei birtokos nemesek jönnek figyelembe, kik a fejedelemnek tartozó hűségüket (homagium) letették. A hűségi esküt tenni vonakodó 345nagykoru nemes sem a vármegyének, sem az államnak nem lehet tagja.

Egy igen fontos különbség van a jelen és a múlt korszak vármegyéje között Erdélyben, a mi tulajodnképen első sorban az állam státusára vonatkozik, de aztán a vármegyében is tünetkezik hatása, t. i. hogy a nemességnek egy osztálya belőle, valamint az államból is eltünik. Erdélyben 1556 óta, az egész fejedelmi korszakon keresztül nincsenek Praelatusok, s így ilyenek a vármegyében, ennek gyülésein sem szerepelhetnek.

A vármegyei nemesség bizonyos ügyekben, p. o. hadfelkelés, katonai szemle, hüségeskü letétel alkalmával, birság terhe alatt köteleztetett a közgyüléseken való megjelenésre. Az ily birság alatt összehivott gyülések, melyek a 3 márkában, vagy girában megszabott birságról, márkás vagy girás gyüléseknek neveztettek, már a múlt korszakban is előfordulnak és fenn is maradtak egészen 1848-ig.

A márkás gyülésekről azonban meg kell jegyeznünk, hogy a XVI. és XVII. század folyamán ezek még nem a tulajdonképeni vármegyei gyülések, hanem, a mint jeleztük, csak bizonyos czélzattal és okból, előre jelölt birság alatt, összehivott gyülések. Rendkivüli vármegyei közgyüléseknek nevezhetnők ezeket, szemben azokkal a közgyülésekkel, melyek minden évben rendesen összehivattak, de birság kitétele nélkül, a tisztújitás megejtésére, vagy országgyülési követek választása s általában a közigazgatás irányitása czéljából.

Sőt a márkás gyülés elnevezése sem igen fordul elő a vármegyei protocollumokban az egész fejedelmi korszak alatt, még azon gyülések jelölésére sem, a melyek külömben birság alatt hirdettettek meg. Nincs is országgyülési törvény egészen 1696-ig, mely a főispán által meghirdetett, tehát bármely rendes, vagy rendkivüli vármegyei közgyülésre való megjelenést birság terhe alatt tegye kötelezővé. Ennél fogva azt mondhatjuk, hogy a fennebb már jelzett esetekben nem a közgyülésen való megjelenésének elmulasztása, hanem a hadfelkeléstől, mustrákról, vagy a homagium letételekor való elmaradás büntettetett. És ezen büntetések közül különösebben a mustrákról való elmaradás az, mely a vármegyei intézkedéssel szorosabb összefüggésben áll, mivel úgy a hadfelkelésben való részvételnek, mint a homagium letételének indokolatlan elmulasztása már nem vármegyei, hanem országos büntetéssel sújtatik, mint hitszegés, vagy hittagadás.

A márkás, vagy girás gyülés elnevezés tehát a fejedelmi korszak alatt nem igen fordul elő s ez időben alatta nem lehet a vármegyei 346rendes közgyüléseket érteni, mint a XVIII. század folyamán. Sőt maga a birságolás is inkább csak egyes vármegyékben fordul elő s külön vármegyei intézkedésnél fogva szerepel. Igy p. o. Belső-Szolnok- és Küküllő-vármegyék protocollumaiban nem találunk nyomára; ellenben Kolozsvármegye 1608. évi szept. hó 10-én tartott gyülésében,* 16 girában állapitja meg a birságot, melylyel azok sujtandók, kik a „főispán uraim által hirdetett girás széket elmulatni merészelik, mert valaki elmulatja, minden okvetetlen megveszik rajta a 16 girát.”

Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 7. lap.

A girás szék épen olyan rendkivüli vármegyei gyülés, mint mikor nem a vármegye területén, vagy esetleg táborban tartottak vármegyei gyüléseket. Mert mindkettő és pedig valószinüleg egy és ugyanazon alkalommal előfordul. Sőt az ilyen vármegyegyülésen még esetleg tisztújitás is volt, mint p. o. Küküllővármegyének 1659-ben, a táborozás alkalmával, Deésen tartott gyülésében, hol alispánt és országgyülési követeket választottak.*

U. o. II. köt. 74. l.

A marchalis gyülés csak 1696 után lesz újból a vármegyei rendes közgyüléseknek rendes elnevezésévé, midőn ugyanis a VIII-ik t.-czikk,* egyenesen a gyüléseken való megjelenés elhanyagolását és az e miatt nagyon gyakran előforduló azon esetet, hogy így a vármegyei gyülés meghiusult, véve indokul, a közrendüeket 3 frt, a hivatalosokat és assessorokat 6 frt, a mágnásokat pedig 12 frt birság terhe alatt kötelezi a főispán által hirdetett gyüléseken való megelenésre.

Szilágyi S. i. m. XXI. Köt. 276–7. lap.

Azokból, a miket a gyülési birságolásokról elmondottunk, a fejedelmi korszak vármegyéjének alkotmányos életére nézve azon kedvező következtetést vonhatjuk ki, hogy az a közszabadság és közintézményeknek ezen virágzó korában eléggé pezsgő és élénk volt. Nem merült fel annak szüksége, hogy a vármegye ügyeinek igazitására birság terhe alatt szorittassék a nemesség, hanem ez önként, minden kényszer nélkül is szivesen élt alkotmányos jogaival és teljesitette kötelezettségeit. Ugyan erre mutat visszájáról a most idézett 1696. évi VIII. törvényczikk is, mivel a vármegyei gyülések elnéptelendésének okát egyenesen a nyomasztó közviszonyokra utalják. Hiszen akkor a gyüléseknek alig volt már egyéb tárgyuk, mint az állandó német katonaság beszállásolása folytán napirenden lévő terhes adózásnak felvetése, szétosztása, behajtása, a katonaság által okozott károk, a folytonos kihágások felpanaszlása. Már pedig a folyton növekedő terhek elviselési módja felett való tanácskozás, 347a sanyaru állapotok, szenvedések felett való folytonos, de sikertelen panaszkodás ugyan miképen is vonzhatta volna a nemességet a közgyüléseken való megjelenésre, melyekből, ha csak tehették, még a hivatalosok is szivesen elvonták magukat.

A vármegyéknek voltak rendes közgyüléseik, de ezek nem neveztettek ekkor marchalis cogregatiónak, hanem vagy generalis congregatió vagy sedes generalis, magyarul rendesen „derék szék” név alatt fordulnak elő.

A most emlitett két elnevezés alapjában két külön institutióra vonatkozik ugyan, de a vármegyei életnek ezen korbeli fejlettségéhez képest egyfelől nincsen éles határvonal ezen institutiók között és másfelől épen ezen okból az elnevezés is szabálytalanul, illetőleg összezavarva fordul elő az egész korszakon keresztül. Jóformán a vármegyei jegyző pennájától függ, hogy valamely gyülés, eltekintve tartalmától, congregatio, vagy sedes nevet visel-e.

Bár e két név zavarosan használtatik, mégis a vármegyei közgyülés tulajdonképeni neve a Congregatio generalis. Ellenben a Sedes generalis alatt vármegyei törvényes székeket kellene értenünk. Az intézmények alapfogalma a hibás elnevezések alatt is eléggé kidomborodik és a XVII. század vége felé, bár nem kivétel nélkül, meglehetősen állandósul az a gyakorlat, hogy a törvényszékeket Sedesnek, a közgyüléseket Congregatiónak nevezzék. Erre mutat az is, hogy p. o. az 1664 óta előforduló alszékek, melyeket később a törvényhozás is acceptál és tisztán biráskodási jogkörrel ruház fel, sohasem viseli a congregatió nevet, hanem állandó elnevezése a Sedes partialis.

Azonban a közigazgatással, statutum alkotással s némi politikai teendőkkel biró vármegyei közgyülés és biráskodás végzésére hivatott törvényes székek között nemcsak az elnevezés tekintetében áll fenn a határozatlanság, hanem az összeállitás és hatáskör tekintetében is.

Hogy a vármegyei közgyülésnek minden vármegyebeli birtokos nemes jogosult és kötelezett tagja, az egészen természetes ebben az időben. Csakhogy a vármegyei törvényes székeknél is tapasztaljuk, hogy azokon minden nemes jogositva van megjelenni, sőt a XVII. század első negyedében is van Erdélyben vármegye, hol a tisztviselőkön kivül az összes megjelent vármegyei nemesség – és csakis ők képezik a birótársakat. Habár már 1554-ben, 1569-ben* országos törvények úgy szólnak a vármegyei assessorokról, mintha minden vármegyében volnának 348és habár valószinüleg a legtöbb vármegyében voltak is már a XVI. században,* mégis voltak vármegyék e nélkül. Igy p. o. Küküllővármegyében csak 1626-ban határozta el a vármegye nemesi közönsége szavazattöbbséggel, hogy assessorok választassanak,* tehát itten addig nem is szerepelhettek. Ennélfogva pusztán a résztvevők jelzése sem igazithat el bennünket egyes concrét esetekben arra nézve, hogy törvényes székkel vagy vármegyei közgyüléssel állunk-e szemben.

Szilágyi S. i. m. I. köt. 520. lap. II. köt. 363. lap.

Belső-Szolnokvármegyében a XVI. század végén már szerepelnek. Tört. Tár. 1888. évf. 163. lap.

Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 1626.

A vármegyei közgyülések és törvényszékek között, mint emlitettük, hatáskör tekintetében sem volt éles határvonal. Az a gyülés, mely Congregatiónak neveztetik, birósági ügyekkel is foglalkozik és nemcsak tisztán adminisztrativ természeti tárgyakkal. És itt a biráskodás felemlitésénél nem szabad p. o. a széksértési, vagy az osztályos perekre, sem a fegyelmi keresetekre gondolnunk. Hiszen csak 1848-ig mindig a közgyülésnek voltak rendes tárgyai. Hanem egyenesen tiszta polgári keresetek is fordulnak elő a közgyülések előtt. A congregatio, mely hogy ilyen, az kitünik abból, hogy országgyülési képviselőt választ, polgári pereket von itélet alá, sőt nem egy izben a legelső tárgya is ez és csak később kerül a sor a választásokra, vagy a statutum alkotásra.

Meg kell mégis jegyeznünk, hogy az a gyülés, mely congregatiónak neveztetik, ritkábban foglalkozik biráskodással, mint a Sedes közigazgatási ügyekkel. A sedes, bármily jelzővel láttassék is el, sedes ügyeket tárgyal, a melyek tulajdonképen közgyülési tárgyak volnának. De ezen működése nem oly természetü, mintha minden egyes sedes foglalkoznék ily módon. Nem; mert a legtöbb csak biráskodik. De előfordul a sedesen tisztújitás és pedig rendes tisztviselők vagy assessorok választása, előfordul a cirkálás elrendelése és rendezése, intézkedik adóbeli s más közigazgatási ügyekben, alkot statutumot stb.

A vármegyei törvényszéknek ezen, a közigazgatásba belenyuló szerepe abban leli magyarázatát, hogy kebelében az esküdteken kivül mindig megjelenhetett a vármegyei nemesség. Ha tehát elegendő számmal voltak együtt és a közszükséglet úgy kivánta, mintegy közgyüléssé alakult át a biróság és így hozta meg kormányzati határozatait.

Hogy a hatásköröknek ezen összekuszáltsága daczára is más a Congregatio és más a Sedes, az már a XVII. század második felétől nyilván való, a mikor alig van valami ingadozás az elnevezésekben. 349Különben a birósági ülések több és rendesebb terminusokat igényelnek, mint a közgyülések s ennélfogva tartásuk az országgyülések különös gondoskodásának a tárgya; míg a közgyülések leginkább az országgyülési képviselők választásával és mustrákkal, vagy adófelvetéssel állottak kapcsolatban.

A vármegyei közgyüléseknek nem volt határozott számuk, sem határozott idejök. A szükséghez képest hivta össze azokat a főispán. Minthogy országgyülési képviselőket itt választottak, tehát ha a fejedelem összehivta az országgyülést, nyomban reá összehivták a főispánok is a vármegyei közgyülést. És olyan időben, mikor az országgyülési határozatok értelmében a vármegyéknek sürgős intézkedéseket kellett tenniök, az országgyülés szétoszlása után azonnal egybehivatott újból a vármegyei közgyülés.

A vármegyei gyüléseket eleinte csakis a főispánok hivhatták össze s azon ők elnökölhettek. A két főispán egymással egyetértve állapitotta meg a közgyülés idejét s a viceszolgabiró útján hirdettették meg, meghiván külön minden birtokos nemest. Az 1608. évi kolozsvármegyei határozat szerint,* a viceszolgabiró „ha szinte personáliter meg nem keresi is a nemes embert, de birójának értésére adja, avagy a falu határára bemenjen és egy bizonyos ember által értésére adja a székes nemes embernek”.

Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 74. lap.

Idővel valamint a törvényszékeket, úgy a közgyülést is, a főispánok akadályoztatása esetén a vicetisztek és pedig többnyire a főbirák hivták össze s ők is elnököltek benne. Kolozsvármegyének azon nevezetes statutuma 1664-ből,* melylyel a vármegye saját initiativájából az alszékeket (sedes partialis) felállitja, olyan vármegyei közgyüléseken hozatott, melyen egyik főispán sem volt jelen, tehát vicetisztek elnököltek benne.

Kolozsvári és Óvári. Magyarországi jogtörténeti emlékek. I. köt. 289–91. lap.

Hogy a vármegyei közgyüléseken a tanácskozás miképen folyt, arról alig tudunk valamit. Valószinüleg az országgyülés tanácskozási eljárását utánozták itten is kicsinyben. Szólhatott bárki is, kinek megjelenni joga volt. Adott esetben még szavazatát is megindokolhatta a felszólaló. A tanácskozás méltósága felett az elnök őrködött s a gyülés méltóságának akár maga a gyülés, akár pedig ennek egyes tagjai ellen használt sértő kifejezésekkel történt megbántása, a széktörés vétségét képezte, melynek birsága Kolozsvármegye 1606. évi határozata szerint 33 frt. volt.*

Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 60. lap.

350Nem lehet annyira betekintenünk az egyes vármegyei gyülések lefolyásába, hogy az u. n. „sanior pars”-nak szerepéről valamit mondhatnánk, tehát állithatnók, hogy a határozatok a tekintélyesebb felszólalók nézete szerint igazodtak. Egy concrét eset, midőn t. i. Küküllővármegyében az assessorság felállitása felől tanácskozott a közgyülés, arra látszik mutatni, hogy az ilyen fontos határozatok hozatalánál névszerinti szavazás is előfordult. A jelzett tárgyban ugyanis nemcsak hogy szavazás tartatott és ennek eredménye feljegyeztetett, de az eredeti jegyzés, mely külön minden egyes pro és contra szavazatra vonatkozik, a névszerinti szavazás fenforgását mutatja. Személyi kérdésekben, tisztújitásoknál is találunk ilyen szavazásnak nyomaira.

A vármegyei közgyülések, akár birsággal egybekötött marchalis székek, akár egyszerü generalis congregatiók voltak, a vármegye hatáskörébe tartozó közigazgatási ügyekkel egyaránt foglalkoztak. Tekintve, hogy a vármegyei közigazgatás kérdésével alább kivánunk részletesebben foglalkozni, azért itten egyszerüen csak reá mutatunk azokra a tárgyakra, a melyek ezen közgyüléseken előfordulnak.

A vármegye jogalkotó tevékenysége, mely a statutum alkotásban nyilatkozott meg, a vármegyei közgyülésnek tárgya. Minthogy az állami élet fejletlensége a vármegyéknek e tekintetben tág teret nyujtott: köz- és magánjog, közigazgatási, rendészeti, kereskedelmi s pénzügyi, büntető és egyházi jog körébe tartozó tárgyak egyaránt előfordulnak itten*

Az erdélyi vármegyék statutumai nagy részben össze vannak gyüjtve Kolozsvári Sándor és Óvári Kelemen i. műve I. köt.-ben.

A vármegye a főispánokon kivül, maga választván tisztviselőit, ezeknek megválasztása és felesketése, sőt a főispánok felesketése is, a vármegyék gyüléseinek egyik legfontosabb tárgya. Ezzel szoros összefüggésben áll a hivatalok szervezése, a javadalmak megállapitása, esetleg és ad hoc való megbizatások, melyek nem hivatalos személyiségek által láttattak el.

Ugyancsak a vármegye közgyülése gyakorolta az ellenőrzést a tisztviselők felett is. Ez vonta őket felelősségre, vagy olykor panaszt emelt ellenük a fejedelem tábláján, a mikor a director lett közvádlójuk. Végezte a számoltatást, főleg a kebli pénzekről, mivel az adókról való számoltatást az országos törvények többnyire generalis exactorokra bizták; habár olykor meg a vármegyéket utasitja a számoltatás megejtésére.

Nemkülömben nevezetes közgyülési tény volt az országgyülési követek 351választása, esetleg utasitása; intézkedés napidíjakról. A követek az országgyülés eredményeiről a vármegyei közgyülésen számoltak be.

Igen fontos tárgya volt a vármegyei közgyülésnek az új fejedelem iránt leteendő hűségi eskü, (homagium), melynél a főispánok és az országgyülésen jelen volt s ott a homagiumot már letett követek, az ország biztosai gyanánt szerepeltek. E czélból gyakran birság terhe alatt és külön hivatott össze a nemesség. A vármegyének, sőt az államnak is csak az a nemes lehetett tagja, ki ezt a hűségi esküt letette.

A XVII. század eleitől fogva* a nemesleveleknek kihirdetése is a vármegye gyülésén történt s innen tétetett jelentés s adatott bizonyság a fejedelmi táblára, ha valakinek nemesitése ellen kifogás emeltetett. A nemeslevél publicatiója nélkül senki sem számithatott arra, hogy nemessége abban a vármegyében elismertessék.

Szilágyi S. i. m. IX. köt. 371. lap.

A vármegye kebelében felmerülő anyagi szükségletek, p. o. tiszti fizetések, napidíjak, székházbér fedezése végett esetről-esetre a vármegyei közgyülés állapitja meg az adót, olykor az adókulcsot is; ő rendeli ki a beszedőt és határozza meg a kifizetés módját. Ebből áll a vármegye saját pénzügyi igazgatása. Rendes költségvetésnek, vármegyei közvagyonnak, pénztárnak még ebben az időben nyoma sincs.

A rendészet és a büntető biráskodás összeolvadása folytán a cirkálás, mint a kettőnek egybeolvasztása, a vármegyei közgyülés rendeletéből s mintegy kebeléből indul ki. A közgyülés állapitja meg a „cirkáló birákat,” embereik s lovaik számát, nemkülönben élelmüket s napidíjukat.

Bár a hadfelkelés fejedelmi parancsra történik s hasonlóképen állapittatik meg a generalis lustra ideje is, de szűkebb körben az egyes vármegyére nézve a gyülekezés helyének, az indulás idejének stb. meghatározása, a vármegyei közgyülés hiánya. Ha nem volt generalis lustra, akkor a vármegye tartja meg az évi mustrát, a melyre nézve közgyülés intézkedik s róla, mint félig közgyülési tényről, jegyzőkönyv is vezettetik.*

Küküllővármegyei jegyzőkönyv I. köt. 1642.

Ezeken kivül a szükség és körülményekhez képest még egyéb tárgyak is előfordulhattak a vármegyei közgyüléseken magánosok, vagy hivatalosok kezdeményezésére.

A mi különben a felsorolt közgyülési tárgyakat illeti, e tekintetben még egyszer utalnunk kell itten azokra, a miket a vármegyei közgyülés és törvényszék viszonyáról fennebb elmondottunk.

352Mint már a múlt korszakban is láttuk, a vármegyék járásokra oszlottak. Minden erdélyi vármegyének két járása volt, még ha több szolgabirája lett volna is, mint p. o. Fejérvármegyének. A két járás ősrégi eredetünek látszik s Fejérvármegyét kivéve, bátran állithatjuk, hogy a szolgabirák számával van a szám összefüggésben.

A XVI. század közepétől fogva az egész vármegyei tisztikar választása s hivataloskodása összefüggésbe jut a járásokkal, úgy hogy minden egész vármegye, mint két symmetricusan organisált fél vármegye lép fel.

Mi ezen fejlődésnek oka: azt nem tudjuk egész világosan megmondani. Csak sejtjük abból, hogy a vármegyei tisztviselők közül fő- és alispán s főszolgabiró az ez egész korszak alatt kettős számban állittatnak be. Tehát a mint a vármegye két járása már korábban meg volt s az emlitett hivatalnokok is ketten-ketten voltak, lassanként mindenik hivatalnok, a munkamegosztás szempontjából, különösebben az egyik járáshoz kapcsoltatott, habár mindhárom hivatal határozottan az egész vármegyéé volt, akár csak az egy közös jegyző.

A vármegye nemesei egy gyülésre összegyülve, a generalis congregatiót a derékszékek alkották, míg a járás nemesei együttvéve, partialis sedesre az alszékekre gyülekeztek össze. Innen lesz érthető, hogy eleinte az alszék is hozott statutumokat s közigazgatási intézkedéseket.

Minden egyes főispán első sorban a maga járásában volt felelős a közigazgatásért, de azért felelősség érte a másik járásért is, mivel a törvények felhatalmazták, sőt kötelezték arra, hogy p. o. az adófelhajtás körül hanyag főispán mulasztását a vármegye másik járásának a főispánja pótolja helyre.* E tekintetben a főispán akár saját alispánjával, akár a másik járáséval eljárhatott s azzal rendelkezett, a ki köteles volt őt eljárásában támogatni.

Szilágyi S. i. m. V. köt. 217–8. szám.

A mint a vármegye két főispánja nemcsak együtt az egész vármegyének, hanem külön-külön a vármegye egyik járásának is főtisztjei voltak, úgy az alispánok is a végrehajtási tevékenység tekintetében általában az egész vármegyének, de különösen annak a járásnak voltak vicetisztjei, melyiknek élén az ő főispánjuk állott. A főszolgabirák, vagy mint röviden s később állandóan nevezik, a főbirák, úgy választattak, hogy abból a járásból valók legyenek, a melybe, a melynek élére állittattak. De hogy azért ők nem tisztán járási tisztviselők voltak, kitünik 353abból, hogy az egyik járás alszéken a másik járás főbirája is jelen volt; a mivel egyfelől a vármegye egysége, másfelől a főbiróságnak vármegyei tiszt jellege documentáltatott.

Minden járás idővel körökre oszlott fel, melynek keletkezése a XVI. század közepére tehető, s bár biztos időpontot megállapitanunk nem sikerül, annyi látható, hogy nem országos törvény intézkedése, hanem autonom körben, maguknak a vármegyéknek elhatározása folytán keletkeztek. Körülbelől a segédszolgabirói állás rendszeresitésével esik össze keletkezésük, minthogy minden kör egy-egy segédszolgabirónak volt a járása. A segédszolgabirák még 1540-ben nem vármegyei tisztek, hanem alkalmilag felvett kisegitők a vidéki küldetésekben.* Ellenben a század végén már mint rendes hivatalnokok fordulnak elő. A segédszolgabiró és köre annyira össze voltak forrva, hogy még a XVIII. század elején is nem helynévvel, hanem szolgabirája után jelölték a kört, mint X vagy X „járását”. Idővel ezen körök valamely helyi jelzővel jelöltetve járásoknak neveztettek s a régi két járás (processus) pedig kerület (circulus) nevet nyer.

Magyar országgyülési emlékek II. köt. 162. lap.

Ezen köröknek a száma a járások nagyságától s a helységek hozzáférhetőségétől függött, azért vármegyénként és járásonként különböző volt. Igy p. o. Belső-Szolnok felső járásában 6, alsó járásában 4, együtt 10, Dobokavármegye felső járásában 4, az alsóban szintén annyi, együtt 8, Küküllővármegyében a felső s alsó járásban 3-3 s így összesen 6 kör, tehát ugyanannyi segédszolgabiró is volt.

A vármegyei közigazgatás megkivánván, hogy minden vármegyének meg legyen a maga székes helye, hová hadfelkeléskor, mustrára, egyes vármegye gyülésekre a vármegyei nemesség, – adó s tized haszonbér fizetés esetén a fizetést teljesitő falusbirák vagy urasági udvarbirák megjelenjenek, a hol a vármegye levéltára, irományai álljanak s a hol, ha vidéken elfoglalva nem voltak, a vármegyei tisztek, főleg a jegyző megtalálhatók legyenek: azért minden vármegye választott ilyet magának és mint Dicső-Szent-Mártonnál látjuk, külön privilegiummal is elláttatott az ilyen hely.* Többnyire mezőváros, a vármegyének ez a székes helye s a vármegyei székek lehetőleg ottan tartatnak. Belső-Szolnoknak, Deés, Dobokának Bonczhida, Kolozsnak Kolozsvár, Tordának Torda, Fejérnek Fejérvár, Küküllőnek Dicső-Szent-Márton, Hunyadnak Déva voltak a székhelyei a fejedelmi kor legnagyobb részében. 354A székes hely mellett azonban gyüléseket a vármegye más városaiban vagy községeiben is tarthattak s tartottak is a vármegyék, sőt székes helyüket változtatták is.

Kolozsvári s Óvári i. m. I. köt. 277. lap a Küküllővárm. Protoc. I. köt. 1642. évf.

A mint a vármegyének, úgy a vármegye két járása mindenikének is meg volt némely vármegyében a maga járási központja, vagy székes helye, a mint ezt a partialis székek keletkezésénél látni fogjuk. Ellenben hogy a köröknek központjuk, székes helyük lett volna, azt nem tudjuk megmondani.

A vármegye élettevékenysége gyüléseiben, székein csak határozatok s itéletek alakjában jelentkezik. A végrehajtás a vármegyei tisztikar kötelessége.

A tisztikart a főispán kivételével a vármegye közönsége a derékszéken állitotta be a tisztújitás alkalmával. Minden megbizás, mely a vármegyétől adatott tisztjeinek, egy évre szólott s a viczeispán, fő- és viczebirák, valamint nótáriusok és perceptorok évenként búcsuzni tartoztak.*

Appr. Const. par. III. tit. 42., art. 2.

Az esküdtek, bár a vármegye hivatalosai közé tartoztak, mint székbirák, de rájok az Approbáták a búcsuzási kötelességet nem írja elő s a jegyzőkönyvekből is az látható, hogy nem változtak évenként, hanem esetleg, a mikor aztán helyük is betöltetett. Ez kétség kivül azzal áll összefüggésben, hogy végrehajtó hatalmuk nem volt, a törvényszékeken pedig tapasztalataik öregbedése csak az igazságszolgáltatás ügyének kedvezett. A leköszönt hivatalnokok újra választhatók voltak, de a hivatal felvállalására újból nem kényszerittethettek.

A vármegyei tiszt viselése a nemességen kivül egyéb qualificatióhoz alig volt kötve, legfelebb hogy zálogos és becsületes hazafiak legyenek, mások szolgálatába ne álljanak* s a vármegyében birtokkal birjanak, mely utóbbit azonban, mint magától értetődőt s érvényesithetőt, a vicetisztekre s birákra nézve elő sem ír a törvény, hanem csakis a főispánra,* kinek beállitása nem a vármegyei közönségtől, hanem a fejedelemtől függött.

Szilágyi S. i. m. XVI. köt. 175. lap. 1675: 10. art.

A. C. II. 1: 15; 14.

A tisztújitásnál lehetőleg befolyás engedtetett a főispánoknak, mert minden választásra nézve az volt a szabály, hogy a főispán választ a vármegyei nemesség beleegyezésével. Sőt ez még az országgyülési képviselőkre is állott. Ez annyira általános definitióvá vált, hogy míg a magyar nemzetnek 1540. évi constitója szerint az alispánt és a szolgabirát 355a nemesség összesége választja,* – tehát az 1404. évi II. t.-czikkel szemben az alispán szabad választása oly formán biztosittatik, mint ezt a magyarországi vármegyék csak erős küzdelem után tudták kivívni: később visszatér az 1504. évi II. t.-czikk kifejezése, hogy t. i. a főispán válaszsza a nemesség beleegyezésével; sőt ez a többi hivatalnokokra és országgyülési tisztviselőkre is kiterjesztetik.

Magyar országgyülési emlékek II. köt. 161. lap.

A főispánoknak a tisztújitásra gyakorolt ezen nagy befolyása s így közvetve a fejedelemé is, a ki pedig a főispánokat nevezte ki, teljességgel nem volna érthető, ha a központi hatalomnak valamely nagy erélyéből akarnók magyarázni. Sőt épen valami ellenkezőre kell gondolnunk, t. i. hogy az alkotmányos élet virágzása idejében, a nemzeti kormány alatt ebből semmi veszedelem nem származott, hanem az állam kicsinysége és veszélyeztetett helyzete folytán, némi irányitás, a legjelesebbek kiszemelése nem is ártott. Különben ezen intézkedés daczára is a főispán épen nem ült a tisztviselőknek vagy a vármegyének a nyakára. Az utóbbi mindig tudta érvényesiteni akaratát, sőt nem egy esetben azt látjuk, hogy a főnemes főispánnak kisebb a befolyása a vármegyében, mint egy közkedveltségü, tehetséges középbirtokú köznemesnek. Bánffy Zsigmond belső-szolnokvármegyei egyik főispánnak Cseffey László főispán-társához intézett leveléből* legalább az ilyen helyzetek valóban fenforgását biztosan állithatjuk.

Bánffy Zsigmond panaszkodik, hogy az általa hirdetett széket Torma Péter alispán elhalasztotta. Torma J. gyüjteménye.

A mint a választásnál, úgy a tiszttől való megválásnál is elég hatalom adatott a főispánok kezébe. Esztendejének eltelte előtt a főispán beleegyezése nélkül senki le nem tehette hivatalát.* De mint hanyag vagy igazságtalan tisztviselő, az illető a főispán által el is mozdittathatott állásától.

Appr. Cont. III. 42: 2.

A vármegyei tisztviselők azon kivül, hogy szolgálataikért bizonyos, bár nem valami fényes fizetéssel vagy jövedelemmel is birtak, hivataloskodásuk ideje alatt a törvény oltalmára is nagyobb mértékben tarthattak számot és közülök egyesek bizonyos kedvezményekben is részesültek, a mi azonban mindig a közérdek szempontjából történt. Ugyanis míg a közénséges emberölés esetében a tettes a megöltnek maradékai vagy rokonaival megbékélhetett s magát megváltván, tovább nem büntettetett, addig a ki a vármegyének „közönséges szolgáját”, hivatalos teendői végzése közben megölte, cselekvénye hivatalból üldöztetett s a megölt maradékainak kielégitése meg nem szabaditotta az illetőt a súlyos 356büntetéstől.* Továbbá a közigazgatás folytonosságának fentartása érdekében, a vármegyei jegyzők, perceptorok, valamint a szolgabirák is, a szükség szerint, otthon hagyattak a hadjárat idején, ellenben az alispán s a segédszolgabirák kötelesek voltak hadba szállani.*

Szilágyi S. i. m. V. köt. 507. l.

Appr. Const. I. h. art. 4.

Természetes azonban az is, hogy a hivatalnokoknak hivatalos minőségben elkövetett visszaélései, hatalmaskodásai s büntényei súlyosabb beszámitás alá estek és szigorúan büntettettek.

Az ily büntetések kiszabásáról és az azok felújitásáról szóló törvények elég nagy száma* arról tanuskodik, hogy igen sok esetben fordulhattak ilyen hivatali visszaélések elő. Ezeknek megtorlására akkor még külön fegyelmi rendszabályok nem léteztek s eleinte meghatározván a büntetést az országgyülés, a bünös tényálladék megállapitását, a büntetés végrehajtását magára a vármegye közönségére bizta. Későbben azonban fiscalis kereset alá fogattak a bepanaszolt tisztviselők s a fiscalis director vagy a táblán, vagy pedig 1633 óta,* egyenesen az országgyülésen inditott ellenök keresetet, mely az alapos panasz esetében a tiszt elvesztése mellett súlyos, 100–200 frtnyi büntetést is vont maga után.

1596: XVI, XVIII 1619: XII; 1632: IV, VI; 1633: I. stb. t.-cz.

1633: I. t.-cz.

Érdemesnek tartjuk felemliteni ebből az időből, a melynek törvényhozása nem a mai rendszeres törvényhozás lévén, az esetek szüksége szerint ugyanazon intézkedéseket hol változott, hol változatlan alakban, végnélkül ismétli, p. o. minden országgyülés egyik törvényczikke a latrok és orvok üldözéséről szól – alig találunk arra a törvényhozásnál példát, hogy a hivatalt vállalni vonakodók büntettessenek. Míg Zsigmondtól II. Ulászlóig legalább háromszor állapit meg a törvényhozás birságot a választást el nem fogadó szolgabiróra, addig itten egyszer sem fordul elő, sem ezen, sem más hivatalnál a perceptor kivételével,* a kinek igen terhes és zaklatott állása volt főleg Apaffy fejedelemsége idején, mikor eleinte a török adó, később a német hadak ellátására felvettet összegek felszedése s elszámolása nagy bajjal járt s önhibáján kivül is koldusbotra juttatta a szegényt, 2–5 telkes nemest, kit még a mellett a lánczba veretés is folyton fenyegetett. A birságok kiszabásának ama hiányát a közügyek iránti érdeklődés s az alkotmányos szellem javára kell jegyeznünk.

1667: IV; 1668: XXXIX; 1669: XXXIV. t.-czikkek.

A vármegyei tisztikarnak az élén a főispánok állottak. Ugyanis, minden vármegyének rendszerint két főispánja volt.

A főispáni hivatalt egészen a fejedelmi korszakig a vajdák töltötték be. Igy van ez az 1540. évi constitutióban és Ferdinándnak vajdái 357számára adott utasitásában is.* De midőn a fejedelmi korral a vajdaság és a székely ispánság a fejedelemre szállott, ők nevezték ki a főispánokat is. Igy szól az Approbáták is, mely szerint „főispánokat a maguk vármegyéjükből valókat adjon ő nagysága”;* de Bethlen Gábor conditiói között ott olvassuk azt is,* hogy főtiszteket a fejedelem a tanácscsal együtt állitson. Megkivántatott, hogy a kinevezettek „zálogos és becsületes hazafiak” legyenek. Sőt Apaffy választási feltételei között ott találjuk,* hogy „főispánokat legalább 1000 frt zálogúakat adjon”.

Már Castaldótól kivánják 1551-ben a rendek, hogy a vármegyéken nem birtokos főispánok helyett tegyen mást. Szilágyi i. m. I. 391. 1.

AC. III. 43: 1.

AC. II. 1: 3; 4.

CC. II. 2.

A törvények semmit sem tudnak arról, hogy a főispánok kinevezésére, beállitására a vármegye közönségének is befolyása legyen. „Hatvani Zsigmond uramat választottuk… második főispánunknak.”* Daczára ennek, mégis maguknak a vármegyéknek jegyzőkönyvei olykor a főispánoknak választásáról, vagy a fejedelemmel együtt való választásáról szólnak. Kolozsvármegye protocolluma szerint szamosfalvi Mikola János 1605 okt. 5-én „úgy a Nagyságos fejedelem, mint egyszersmind ezen Kolozsvármegye nemes urainak közös szavazatával”* (communi voto et suffragio) választatott s fel is eskettetett. Hasonlóképen beszél a Küküllővármegyei protocollum, midőn azt mondja, hogy 1648 október 26-án megválasztattak „hallerkői Haller Péter főispánná, csapói Ráday Ferencz és désfalvi Balog György alispánokká”* stb., kik az ünnepélyes esküt le is tették. Az ily feljegyzések annál feltünőbbek, mert pl. az utóbb felhozott eset után, 1649 aug. 2-án emlittetik, hogy a korán elhunyt Haller Péter helyére a fejedelem által kinevezett (constitutus) főispán, szopori Sulyok István az esküt letette. Minthogy ezen ellentétes álláspontok megvilágitására adatok nem állanak rendelkezésünkre, azért egyszerüen csak felemlitjük őket a nélkül, hogy belőlük szabályt állapithatnánk meg.

Szilágyi S. Báthory Gábor fejedelem tört. 313. lap. Apaffy fejedelem a következőleg értesiti Kolozsvármegyét Gyerőfi György főispánná kinevezéséről: Michael Apafi dei gratia princeps Transylvaniae partium regni Hungariae dominus et Siculorum Comes, Spectabiles, magnifici generosi egregii et nobiles, fideles nobis dilecti, salutem et gratiam nostram. Nemzetes Gyerővásárhelyi Gyerőfi György atyánknak mind hozzánk, mind pedig ez hazához mutatott s mutatandó hűségében s igaz hazafiuságában semmit nem kételkedvén; – akarván egyszersmind arrúl is idején provideálni, hogy a tiszteknek vácálása miatt a törvények meg ne fojtassanak: az kegyelmetek vármegyéjében mostan vácáló egyik főispáni tisztet ő kegyelmének adtuk és conferáltuk, parancsolván kegyelmeteknek kegyelmesen, hogy ő kegyelmét acceptálják, és tisztit érdemlő becsülettel becsüljék az arról iratott kegyelmes collatiónk tenore szerint. Quibus de caetero sic facturis gratiose propensi manemus. Datum in castro nostro Radnothiensi, die 21 Augusti, anno 1679. M. Apafi. m. p. (Tört. Tár 1885. 248. lap.)

Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 35. l.

Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 1648. évről.

358A főispán hivatalába esküvel állittatott be és pedig külön a fejedelem és külön a vármegye előtt, a melyek közül egyiknek is az elmulasztása, hivatalvesztéssel járt.* Már 1555-ben panaszkodtak a hunyadvármegyebeliek, hogy Fanchy János, az ő főispánjuk, esküt nem tett s kérik az országgyülést, hogy arra kötelezze őt.* Az egyik esküt, bár különösen a vármegye egyik kerületének volt főispánja, mégis az egész közönség előtt tette le, a mit protocolláltatott.*

Szilágyi S. Erd. Országgyülési emlékek. II. 99.

U. o. 546.

A főispáni eskü szövege Belső-Szolnokvármegyéből, 1640-ből: „Én Bánffy Zsigmond, Belső-Szolnokvármegyének Főispánynya, esküszöm az Atyára, az Fiura, az Szentlélekre, tellyes szent Háromságh egy bizony Istenre, hogy én minden ez vármegyében én előttem törvénykezőknek és minden dolgokban, a mi az én tisztemet nézi, minden személy válogatás nélkül, Szegénnek, Boldognak, Hátra hagyván kérelmet, jutalmat, ajándékot, kedvet, félelmet, gyülölséget, szerelmet, kedvezést Isten szerént és annak igassága szerént, valamit méltónak, igaznak és teörvény szerént valónak ismerek: úgy itélek és exequálok az én tehetségem szerént: És az vármegyének régi teörvényt (!), szabadságit is jó rendtartásit, szokásit is erőm szerint oltalmazni igyekezem; Isten engem úgy segéllyen!”

A XVI. század elején még nincs rendszeres főispáni fizetés. A javadalmak legnagyobb részét a birságok, főleg pedig a kivégzett gonosztevők vagyona képezte, melyből azonban esetleg az özvegy és gyermekek részét kiadni tartozott. Ezen jövedelem egyik indoka az volt, hogy annál buzgóbbak legyenek a gonosztevők kergetésében és büntetésében. Csakhogy más oldalról hátránynyal is járt, mert nem egyszer egyenlő nevü ártatlanokat büntettek, vagy az özvegy s árva részére is reá tették kezüket. Minthogy ezért is, de meg különben is rosz szine volt ezen javadalmazási módnak, azért már 1550-ben (10 art.) azt rendeli az országgyülés,* hogy a főispán fizetése az adózás rendi szerint, portánként 2-2 denár legyen s a gonosztevők vagyonába magukat ne elegyitsék. Ujból visszatérnek ugyan később a régi javadalmazásra néhol, de az 1554., 1556. évi országgyülések* ismétlik az 1550. évi rendelkezéseket.

Szilágyi i. m. I. 306. l.

U. o. I. 505, 543; II. 325.

A XVII. század folyamán már nincsen meg a latrok kergetése alkalmával a főispán részére szedett 2–2 denáros adó, de egyúttal a főispán is kevesebb alkalommal vesz részt ezen expeditiókban. Hanem a főispán az országgyülések alkalmával kap a vármegyéktől, mintegy napidíjat, mely megyénként különböző volt.* Más rendszeres fizetést nem találunk ezen kivül, habár a vármegyei háztartás szükségeinek fedezésére szolgáló adó kivetése egész korszakon keresztül mindig a rendeltetés megemlitésével történik s külön vármegyei pénztár, honnan fizetést vehetnének, nincs, s habár az anyaországban, így az ahoz visszacsatolt 359vármegyékben, p. o. Bihar, Zaránd stb. már 1688-ik évben rendes tiszti fizetések is emlittetnek.*

Küküllővármegyében minden országgyülésre rendszerint 50–50 frtot, Belső-Szolnokban pedig 30–30 frtot szavaztak meg egy-egy főispánnak. (Vármegyei jegyzőkönyvek.)

Tört. Tár 1878. 379. lap.

Hogy a vármegyék élére úgy Magyarországban, mint Erdélyben több főispán állittatik, ezt már a megelőző korszakban is láttuk. Erdélyben a többes fő- és alispánság gyakorlatba vétele összeesik a külön fő- és külön alispánok alkalmazásával az addig általános ispán helyett és összeesik a török támadások gyakoribbá válásával. Innen azt a következtetést vonhatjuk, hogy az eredeti és fő ok a később állandósult kettős főispánságra nézve a felhalmozódott teendők megosztott s így könnyebb végzése, hogy míg az egyik hadban van, a másik otthon a vármegyét kormányozhassa. De az olygarchia fejlődésével nem csekély mértékben szerepelhetett ezen körülmény okai között a bizalmatlanság is, mely egyensúlyozni kivánta a hatalom-kezelőket a tiszttársak (collegae) coordinálásával.

A XVIII. században, midőn már a kettős főispánság megszünt volt, Apor Péter mind a két okot felhozza a két főispán alkalmazásának a magyarázatául. „Ez egyikért azért volt, hogy egyik gyakrabban az fejedelem mellett volt, a másik a vármegyét igazgatta, vagy mivel akkor sokat táboroztak, egyik az hadba ment, az másik otthon maradt. Azért is volt az vármegyéken az két főtisztség, hogy az nagy emberek inkább consolálódjanak és hogy egyik az másik miatt ne épen azt cselekedje, az mit akar.”* Ennek felelt meg az a törvényes intézkedés is, hogy egyik főispánnak hatalom adatott a másik járása felett ennek hanyagsága esetében. Továbbá, hogy inkább az elhatalmasodás egyensúlyozása, tehát a bizalmatlanság játszotta a főszerepet, ez kitetszik onnan is, hogy számos esetben látunk törvényes intézkedéseket s ezeknek alapul szolgáló panaszokat a főispánok kötelesség mulasztására nézve; de korszakunkban nincs rendelkezés arra, hogy had idején egyik főispán otthon maradjon.

Altorjai B. Apor Péter munkái. Pest, 1863. 411–2.

Erdély a fejedelmség idejében oly uralkodók alatt állott, kiknek az uralkodásra való praerogrativáját a legtöbb vagyonosabb, tekintélyesebb főnemes nem volt hajlandó elismerni, a kiknek helyére kész volt lépni, ha a bizalom oda emeli. Vagyis minden, akár családja, akár vagyona, akár képességeinél fogva kiválóbb főnemes, „fejedelemképes” ember volt és a história tanulsága szerint, számtalan aspiráns volt ezen, a közvélemény szerint könnyen elérhető állásra. Békés Gáspártól fogva Béldy Pálig, vagy Zólyomi Miklósig hányan akadtak, kik a fejedelemségre 360törtek, fondorkodtak, összeesküdtek. Mikor ilyen fejedelmi önjelöltekkel tele volt Erdély, a kik, mert fejedelmek nem lehettek, főispáni, udvari s országos tisztekben nyertek alkalmazást, nem egyszer igyekeztek ezen állásukat vágyaik elérésére felhasználni. A vármegye, vagy szék katonai erejének közvetlen vezére a főispán, illetőleg főkapitány lévén, könnyen okozhatott zavarokat, mint pl. Bánffy Dénes eseténél is látjuk. Ezért nem volt oknélküli a bizalmatlanság és vigyázat a fejedelem részéről, s nem volt czélszerütlen a tiszttárs beállitásával a főispáni hatalom megosztása.

A főispánok tekintélyét és hatalmát nagy mértékben növelte a különböző hivatalok, méltóságok cumulálása. Az egyik az ország generálisa, a másik a vármegyei hadak generálisa volt, ki tanácsúr, udvari katonaság kapitánya, országos elnök, táblai itélő mester, cancellár, fődézmabérlő, postafőnök, ki pedig több vármegyének, vármegye- vagy széknek főispánja, illetőleg főkapitánya volt. Az igy kitüntettet a kitüntetésben nem egyszer elbizakodott urak hatalmának korlátozására hozatott 1674-ben, Bánffy Dénes nótázása után, azon törvény,* hogy több vármegye főispánsága, annál kevésbbé főispánság és főkapitányság egy kézre nem bizható, egy embernek nem adható. Igaz ugyan, hogy a mint meghozták a törvényt, azonnal el is feledték, de a fejedelem s hiveinek az egyes főispánok irányában tanusitott bizalmatlansága abból is eléggé kiviláglik, hogy szükségesnek látták ez intézkedést.

1674. okt. 2. Szilágyi S. i. m. XV. k. 461. l.

A kettős főispánság Erdélynek a Habsburgház alá kerülésével, a II. Rákóczy Ferencz-féle szabadságharcz után szünt meg, a mikor a vármegyei katonaság alkalmazása megszünik, állandó s idegen helyőrség van egyes várak s városokban, mikor a parancsnokló tábornok ellenőrzése mellett működő centralisáltabb tevékenységü főkormányszék közigazgatási tevékenységének végrehajtó közegei lesznek a vármegyék s így a főispánok is.

A főispáni állás épen úgy, mint manapság, bizalmi állás volt, s azonnal személyváltozás következett be benne, a mint a fejedelem bizalmát gyanu vagy concrét okok alapján elvesztette az addigi hivatalos. Maga a kinevezés is kifejezi már az állás ezen bizalmi jellegét, midőn „durante beneplacito nostro” záradék mellett* állitja be az illető kiválasztottat a főispáni hatalom és méltóság teljességébe. A kor politikai felfogásának megfelelően, a főispáni állást bizalmi természete a fejedelem személye iránti hűség által határoztatott és nem valamely concrét 361politikai kérdés szerint irányult. De másfelől az is igaz, hogy a legfontosabb külpolitikai kérdések, mint minők a török-szövetség fentartása, vagy a magyar király fenhatóságával való felcserélése nem csupán elvi és elméleti különbségeket képeztek a pártok között, hanem igen gyakran trónváltozásra is irányultak, p. o. a Báthory Zsigmond ellen szőtt Kendi-féle összeesküvés, a Homonnai támadása Bethlen Gábor ellen stb.

Gr. Lázár: Erd. Főispánjai. 32. l.

Minthogy bizalmi természetü volt a főispáni állás, azért nem egyszer alacsony sorsból felemelkedett fejedelmi kedvenczeket is találunk a főispánok sorában, az ősi nagy familiák között. Egyik legjellemzőbb példa erre Karkói Veress Dávid fejérvármegyei főispán,* kinek atyját 1587-ben nemesitette meg Csáky Gábor s 1590-ben erősitette meg Báthory Zsigmond ezen nemességben és maga Veress Dávid 1600–1603 tájban már főispán volt a legtekintélyesebb erdélyi vármegyében. Az ilyen parvenü-forma főtisztek, kik mindenüket a fejedelemnek köszönhették, életszükséget képeztek a fejedelemre nézve, mert a nagy familiákat igen sok esetben épen nem a bizalom ültette a bizalmi állásba, hanem az, hogy kielégiteni, lekötelezni, megnyerni, vagy egyes esetekben, p. o. ha felettébb összeférhetlen természetüek voltak, megejteni akarták őket.

Gr. Lázár i. m. 8–9. lap.

Nem mondjuk ugyan, hogy öntudatos és határozott programm szerint történt volna, de a XVII. század 3-ik tizedétől, Bethlen Gábor utolsó éveiben és főleg a két Rákóczy György fejedelemsége idejében, azt a sajátos jelenséget tapasztaljuk, a törvényhozás irányában oly törekvés észlelhető, hogy a főispánságot inkább méltósággá, mint hivatallá, inkább kitüntetéssé, mint hatalommá tegyék. Ezt negative, t. i. az alispánnak és a vármegyei többi tisztviselőknek a főispáni eddigi hatáskörben való előtolásában találjuk fel. Ugyanis Erdélyben, mint a múlt korszakban, úgy ebben is tényleges munkakör és pedig elég terhes és felelősségteljes teendőkkel halmozva, volt a főispán által betöltendő. Magyarországon ellenben a közigazgatás vezetésében az eredeti vármegyei ispáni teendők az alispánra szállván át, a főispánság csak méltóság, a mely sok esetben alig jár annyi hivatalos tevékenységgel, mint egy-egy zászlós uraság.

A magyarországi Rákóczyak az ilyen főispánságot ismerték s az valószinüleg jobban megfelelt fejedelmi czélzataiknak is, mert a kitüntetésekkel való lekötelezés, midőn a kitüntetés mellett hatalom nem adatik, nem olyan veszélyes, mintha pl. nagyobb fegyveres erő felett való 362rendelkezést von maga után minden ilyen kitüntetés. A méltóságviselő főispánok mellett a vármegyei törvényhatóság hatalma az alispánok, illetőleg a vármegyei közönség kezébe jutott az anyaországban, s hasonló irányzat észlelhető a Rákóczyak alatti törvényhozásnál, anélkül azonban, hogy bármily irányban tényleges eredményei lettek volna. Az erdélyi főispánságot ekkor még nem lehetett üres méltósággá, kitüntetéssé átalakitani, mert más volt a vármegyei élet fejlődése is. A törvényhatósági hatalom kezelését sem lehetett a vármegyei nemesi közönség, illetőleg választott tisztviselők kezébe helyezni, mert nem volt meg a szükségérzet, nem a kényszerhelyzet, mely a vármegyei közönséget magát is arra ösztönözze, hogy jogait, szabadságait vármegyei szervezete bástyái mögé a központi hatalommal s annak képviselőivel szemben elzárja. Különben a Rákóczyak alatti törvényhozásban észlelhető ama jelenségnek egyik legnagyobb hiánya az volt, hogy nagyon is az anyaországi állapotokat s vármegyei szervezetet tartva szem előtt, úgy intézkedett az egyes teendőkre nézve, a hogy az erdélyi vármegyék hivatalnokai között levő másnemü coordinatio és subordinatio tényleges helyzeténél fogva, azok az intézkedések a gyakorlatban csak a régi megszokott munkakör és munkabeosztás mellett voltak sikerrel végrehajthatók. De hogy a főispán a régi állásban megmaradt, azt legfőbbképen a vármegyének lehet tulajdonitani, mely az ősi intézményekhez kiváló szivósággal ragaszkodott. Az országgyüléseknek törvényei, melyek a főispánokat megyéjökbe s teendőik végzésére utasitják, a vármegyék panaszai alapján keletkeznek. De a puszta panaszszal nem is elégedett meg a vármegye. Ugyanis Belső-Szolnokvármegye 1659-ben főispánja, tötöri Cseffey László ellen keményen is kikél: „A nemes vármegye ex communi consensu végezte, – mondja a protocollum, – hogy nemzetes Cseffey László főispán uramnak ő kegyelmének sem most, sem ennek utána senki jobbágya ne contribuáljon; gyüléspénzt ő kegyelmének nem adnak, mert ő kegyelme a vármegyének semminémü szükségében, dolgában nem szolgál, sem a nemes ország közé, sem a nemes vármegye közé nem jár. Hanem ha adnak, olyannak adnak, ki érdemes reá.” És a vármegye ilyen magatartása a főispánokat a törvényekben előírt teendőik végzésére nagy mértékben kényszeritette.

A főispánság tehát Erdélyben a XVI–XVII. század folyamán is tényleges és meghatározott munkakörben foglalatos vármegyei hivatal maradt. A főispán a törvényhatóság első tisztviselője, kinek úgy a vármegyei jogalkotás, mint a végrehajtás és igazságszolgáltatás köreiben vezetnie, irányitania, de dolgoznia is kell.

363Vármegyei gyülés az ő összehivása nélkül nem tartható, de viszont arra is van joga, hogy a gyülésen való megjelenést a vármegyei nemesség részére birság terhe alatt tegye kötelezővé. Vagyis a marchalis congregatio tartása az ő tetszésök, itéletüktől függ, t. i. a mennyiben az ilyenek tartását szükségesnek vélik.

Valamint a vármegyei gyülések, úgy a vármegyei törvényes székek tartása is az ő kötelességök. Biróság az ő meghivásuk, meghirdetésük s elnökletük nélkül egészen a XVII. század második feléig nem tartathatott, míg a partiális sedesek előbb a gyakorlat, majd a törvények intézkedéseinél fogva meg nem honosodnak. Ezért a törvények kiváló gondot forditanak arra, hogy a főispánokat kötelességeik teljesitésére buzditsák, intsék, szoritsák. Igy mondja az 1543. évi marosvásárhelyi országgyülés VII-ik czikke,* hogy ha valamelyik ispán kellő ok nélkül törvényes széket nem tart, hivatalát veszitse s helyére más állittassék. És az 1588. évi medgyesi országgyülés XXIV. czikkelye* ugyancsak ebben a szellemben rendelkezik.

Szilágyi i. m. I. 184.

I. m. III. 243.

A XVI. század első felében szinte ugyanazon szerepkörben látjuk mozogni a főispánokat, mint foglalatoskodtak volt az azt megelőző században. De már a XVII. században, ha nem tudott is áttörni Erdélybe a magyarországi méltóságviselő főispáni hivatal-typus, mégis a gyakoribb és közvetlenebb s nagyobb kiterjedésü érintkezés nyomai kétségtelenül meg vannak s eléggé felismerhető vonásokkal birnak.

Az államéletben ezen időszakban a legfontosabb kormányzati ág a hadügyi volt, mely a hadkötelesek s kötelességük mértékének összeírásától fogva egészen a hadbavezetésig foglalkoztatta a főispánt. Az 1552. évi tordai gyülés* rendelése szerint a vajda minden vármegyébe ispánokat nevezzen, kiknek kezeihez adandó a porták legközelebbi összeszámlálásáról irott jegyzék, hogy az u. n. 16-od gyalogokat e szerint állittassák ki. De már a XVII. században minden előkészületi teendő a vármegyei vicetisztek kezébe megy s a főispánok részére a mustrálás és a hadbavezetés maradt.

U. o. I. 420.

A hadban a vármegyei főispán alá volt rendelve a vármegyei hadak generálisának s még felsőbb fokon az ország generálisának. Hadvezetés tekintetében a fejérmegyei főispánnak volt egy sajátságos előjoga, a mi valószinüleg az alvajdákról maradt rá, t. i. hogy a vármegyei hadak generálisának halála esetén a harczban ő vette át a megüresedett parancsnoki állást, sőt a mennyiben az ország generálisa és a 3 nemzeti 364had generálisa elestek volna, a fejérvármegyei főispán az ország seregének hadvezérletét átvenni jogositva és kötelezve volt.*

Br. Apor P. i. m. 412. lap.

A pénzügyi igazgatás terén legterhesebb és legfontosabb feladatot az adóexecutió képezett a főispánra nézve, melyben a fejedelmi korszak első időszakában még rendszerint eljár, de idővel vicetisztjei végzik ezt is helyette. Nem egy izben találunk arra is esetet a XVI. században, hogy nemcsak az adóvégrehajtást, hanem a beszedést is maga végezte a főispán. Ugyanis neki hatalmában állott, hogy a vármegye részére adószedőt bizzon meg, akár a vicetisztek, akár a vármegyei nemesség közül; de ha úgy akarta, maga kezeihez fizettethette a falusbirák által falvanként a vármegyei székhelyre behordott adót, s aztán ő maga számolt el az országnak kirendelt exactora vagyis főszámvevője s adópénztárnoka előtt. Későbben a főispánok alig foglalkoznak vármegyéjükben közvetlenül a pénzügyi kormányzattal, míg nem a független fejedelemség utolsó éveiben az Erdélyben táborozó német sereg részére szükséges pénz és naturáléknak, – mivel az összes szükséglet a három nemzetre s ennek kebelében az egyes törvényhatóságokra előre kivettetett, – a vármegyei lakosság között való kiszabása, beszedése és beszolgáltatása jelentékeny terheket rótt a főispánra.

A rendészet körében az inquisitio, vagyis circálás a főispánnak olyan természetü kötelessége volt, melyet eleinte viceispánjára sem bizhatott.* Jövedelmét is főleg ezen circálás alkalmatosságával nyerte. Még a XVII. században is maga vezeti a főispán a maga járásában; ha tisztára gátolva van, úgy azéban is a circálást, de nem tartják már meg nagy szigorúsággal, hogy a főispánnak mindig személyesen kell jelen lennie a vezetésben. A circálást ilyenkor a főispán vicéje vezeti, sőt Belső-Szolnokvármegyében látunk egy izben arra is esetet, hogy a főispán képében az ő szolgája jár az inquisitió élén.*

Szilágyi S. i. m. III. köt. 154. lap. 1580. V. t.-cz.

Vármegyei jegyzőkönyv. 1860. „A főispán personálisa ő kegyelme maga Bártfay János szolgája lészen.”

Általában azt tapasztaljuk, hogy az erdélyrészi vármegyék főispánjai ugyanazon teendőket végzik, mint a magyarországi vármegyék alispánjai, a mi a legjobban akkor lesz szembetünő, midőn valamely erdélyi országgyülési törvény ugyanazon dolgot rendeli Erdélyre is a partiumra nézve, ott a főispánt, itt pedig az alispánt utasitván a vármegyénkénti végrehajtásra.

A főispánnak ilyen szerepe mellett az alispánság nem lehetett olyan természetü hivatallá, mint az anyaországi vármegyékben volt, hanem 365megtartotta régebbi jellegét s idővel jelentőségében folyton sülyedt, míg végre rangban a szolgabiró vagyis a főbiró után jutott.

Az alispán, mint a XV. században jelentkezik, egyenesen vicéje, vicegerense a vármegyei (fő-) ispánnak. Az 1504. évi II. t.-cz, mely a vármegyei közönségnek befolyást enged az alispán beállitásába, az alispáni hivatal betöltését egyenesen a vármegyei közönség választásától tette függővé, vagyis az alispánságot, mely egyenesen és határozottan magánjellegü hivatal volt eredetére nézve, mert pusztán a főispán tetszésétől függött a kinevezés, a betöltés, – mondjuk: az alispánságot vármegyei hivatallá tette s ezáltal a törvények és a szokás erejénél fogva a főispánt illető kormányzati jogok az alispán, – tehát a királyi kormányzati jogok a vármegyei nemesség kezébe mentek át, a főispán útján a felügyelet az uralkodónak tartatván fenn.

Az alispáni állás betöltésére nézve Erdélyben ugyanazon irányzat tapasztalható, mint az anyaországban. Ez érthető is, mivel ezen hivatal átalakulása egyenesen annak a nagy nemzeti irányu politikai pártnak volt a munkája, melynek élén a Zápolyaiak s Verbőczy állottak s mely a köznemesség érdekeit igyekezett a főurakkal szemben megvédeni. Erre lehet visszavezetnünk azt, hogy a magyar nemzetnek 1540. évi constitutiójában az alispáni állás betöltése a vármegyei nemesség szabadságára van fenntartva. Azonban ezen constitutiónak nem lettek olyan fontos következményei, mint az anyaországi vármegyék hasonló joggyakorlatának. Csak formális hasonlóság állott fenn a magyarországi és erdélyi vármegye között, a mennyiben t. i. ott is, itt is voltak főispánok, alispánok, szolgabirák stb., de ezeknek a hivataloknak másnemü teendőik s magának a vármegyének is másnemü hatásköre lévén, az azonos intézkedés a hasonnevü hivatalra vonatkoztatva, nem teremtett hasonló helyzetet és alakulást.

Bár az 1540. évi constitutióból úgy látszik, hogy az alispán a főispántól függetlenné lesz és önálló szerepkörü vármegyei hivatalt fog betölteni: a valóságban azért mégis megmaradt annak, a mi a XV. században volt, t. i. a főispán vicéjének. Az erdélyi vármegye szervezetében ezen időszakban a legfontosabb jelenségek egyike épen ez, t. i. hogy az anyaországi vármegyékben az alispán független vármegyei hivatalnokká és pedig az elsővé lesz s ezzel az autonom vármegye virágzásának a korához elérkezik: ellenben az erdélyi vármegyékben a fejedelmi kinevezéstől függő főispán a vármegyei kormányzat lelke s az alispán továbbra is csak az ő vicéje maradt.

A XIV. s XV. századbeli állapottól annyi eltérés van, hogy a 366főispán nem maga, tetszése szerint nevezi ki a maga vicéjét, hanem az most választatik. De a mi a választást illeti, itten megint meg kell jegyeznünk, hogy az 1540. évi constitutio a vármegye nemesi közönségére bizza azt egyenesen, de idővel, mint általában minden vármegyei választás, úgy ez is nagyon a főispánok befolyása alá jutott. Igy p. o. az 1606. évi kolozsvári országgyülés VIII. törv.-czikke szerint: „a viceispánok rendelésében, a főispán a vármegyével egyetértve, közakaratból tegyenek viceispánt.”* Tehát ugyanazon szavak találhatók itten is, mint az 1504. II. t.-czikkben, mintha az 1540. évi constitutió nem is léteznék.

Szilágyi S. i. m. V. 412. Lásd még AC. III. 42. 2.

Az alispán választás útján való beállitásából folyt az Approbáták ama rendelkezése,* mely különben százados szokásnak felelt meg, hogy a viceispán épen úgy, mint főbiró és vicebirák, nótárius s perceptor évenként búcsuzni tartoznak. Ezen rendelkezés mintegy önálló tisztnek tünteti fel, önálló hatáskörrel. De hogy a választás daczára is megmaradt a vice jellege, ez kitünik az Approbáták ama rendelkezéséből,* hogy ha a vármegye valamelyik főispánsága megüresedett, megszünt a megfelelő alispánság is, vagy mint mondatik: „a viceség is megszünik, miglen a főispán helybe nem állittatik.” Ugyanerre mutat az is, hogy a főispán engedélye, beleegyezése nélkül hivatalukból esztendejök eltelte előtt nem távozhatnak.*

AC. III. 43. 2.

AC. III. 43. 1.

AC. III. 42. 2.

Az erdélyi vármegyei szervezet alig tudott valami önálló hatáskört az alispán számára teremteni. Csak a főispán teendőinek egy részében jár el állandóan, a melyek helyi szemlét, körutazást stb. igényeltek, habár, mint láttuk, van olyan törvény is, mely nem engedi, hogy a főispán helyett vicéje vezesse a circálást. A XVII. században a circálás, az adószedés, végrehajtás, nyomkeresés, a mustra körül és a birósági teendők körében találunk számára munkateret, de sem vármegyei gyüléseken, sem törvényszékeken nem helyettesithetik az elnöklő főispánt. Azaz még viceségük sem volt teljes, mert a főispán hatáskörében, megbizatás esetében sem járhattak el minden téren.

A mi az alispán legsajátosabb munkakörét, teendőit illeti, ezt abban találjuk fel, hogy ő, mintegy a mai tiszti ügyésznek megfelelőleg, a vádnak hivatalos képviselője volt a megyei törvényszékeken. A circálás közben tudomására jutott crimináliák elkövetőit a törvényszékre idéztette s itt ellenök, mint közvádló szerepelt.

Az alispánnak ilyen jelentéktelen munkaköréből folyt aztán az alispáni hivatal alárendeltsége is. Nemcsak hogy a vármegyei közkormányzat 367élén nem állott s annak lelke, vezetője nem volt, hanem még azt a polczot sem tartotta meg, mely mint a főispán vicéjét megillette volna. Ez minden esetre onnan volt, hogy úgy sem helyettesithette mindenben a főispánt s így nem helyettese, hanem eljáró közege gyanánt szerepelt. Igy a szolgabiró hamarosan elébe jutott rangban és tekintélyben az alispánnak, a mire a székelység autonomikus szervezetében található typusok is nagyban befolytak. A vármegyei főispán mellett a főbirót (a főszolgabirót) úgy kezdették tekinteni, mint a székely királybirót a főkapitány mellett.

A XVI. század elején még nincs nyoma annak, hogy a szolgabiró rangban megelőzné az alispánt. De a XVII. század elején már tapasztaljuk, hogy az alispánt főbirónak megválasztják, tehát mintegy előléptetik; tapasztaljuk, hogy sorrendben előre teszik a szolgabirót, kit magyarul főbiró s latinul supremus judex nobilium néven jelölnek. De azért még nem tudott teljesen eltünni a köztudatból, hogy az alispán a főispán vicéje, a főispánt helyettesiti s így több a szolgabirónál.

Az Approbáták még azon felfogást tükrözik vissza, hogy az alispán megelőzi rangban a főszolgabirót.* A főispán helyett az alispán vezetvén a circálást, ő mint vicetiszt, főbiró társát maga mellé vevén, indult el a vármegye által kiküldött nemesek kiséretében.* A nyomkereséshez a régi usus szerint az executióra a viceispánt minden helyen egy frttal, a főbirót 24 pénzzel vihették ki, mondja az 1669. évi X. törvényczikk.* Ezen és sok más példák eléggé igazolják, hogy csak lassanként történt az alispáni hivatalnak a főbirói alá hanyatlása. És aligha csalódunk, ha a partialis törvényszékek felállitásában véljük feltalálni az okot, mely a két hivatal elsőbbsége kérdésében döntött, mikor e partialis törvényszék elnökévé a főbirót és nem a viceispánt tette. Ettől fogva állandóan alsóbb lépcsőn állónak tünik fel az alispán a főbirónál, a kinek jelenléte a derék széken nélkülözhetetlen a ki a partialis széken maga elnököl. Ezen rangbeli fokozat a XVII. század folyamán teljesen megcsontosodik s a vármegyei hierarchiában egy jellemző különbséget foglal magában a magyarországi és erdélyi vármegyék életéből.

AC. III. 32. 1. „egy viceispán, vagy az ha hamar nem találtatnék, csak egy szolgabiró által is.”

Szilágyi S. i. m. XV. 116. 1670.

U. o. XV. 395. lap.

Mint általában az egész vármegyei tisztikarnak, a jegyzőt kivéve, úgy az alispánnak sem volt valamely meghatározott külön fizetése. De jövedelemmel azért birt és nem egy törvény figyelmezteti őket, hogy 368„szokott és illendő proventusokkal legyenek contentusok.* Ily jövedelmük volt a különböző végrehajtásból, a circálás alkalmával számukra megállapitott ellátás s napidíjból, a megbüntettet gonosztevők vagyonából. Ezen jövedelem határozott összegben ki nem fejezhető, sőt megközelitőleg sem lehet megállapitani, mivel minden egyes eljárásáért külön és különbözőleg fizették 1 frttól le 24 pénzig. Némi kedvezmény gyanánt lehet felemlitenünk azon régi és a XVII. század elején még fennállott privilegiumot, hogy az alispánok a többi vármegyei tisztekkel nem voltak kötelesek részt venni a vármegye részéről kiállitandó zsoldos katonaság költségeinek hordozásában. Kolozsvármegye hivatalnokai, mint régi szabadságot emlegetik ezt 1606-ban* és csak azon esetre hajlandók róla lemodnani, ha minden vármegye hivatalnokai is megteszik ugyanezt. Az ilyen rendkivüli adókon kivül eső rendes adók alól a vármegyei hivatalnokok mentességet élveztek.

Szilágyi S. i. m. VII. 517. lap.

Kolozsvármegyei jegyzőkönyv I. köt. 30. lap.

A főbirói hivatal az erdélyi vármegyék specialitása, mert ha netalán össze is lehet őket hasonlitani sok tekintetben az anyaországi vármegyék főszolgabiráival, – a minők ezen korban már itt-ott találhatók, – de mégis megmarad az a különbség, hogy a főbirák inkább a vármegyei igazságszolgáltatásban, mintsem a közigazgatásban vettek részt s nyertek tevékeny szerepet.

A szolgabiróból a főbiró csak azután fejlődhetett ki, mikor már a segédszolgabirói állás állandóan és rendszeresen, a vármegyei organismusba beolvasztva szerepel. Hiszen a vicebiróval találkoztunk már a XIV. században, de ez mindenesetre épen olyan vicéje lehetett a szolgabirónak, – ő általa kiküldve adhoc vagy rendszeresen – mint az alispán a főispánnak: azaz személyes megbizáson alapuló mandatummal birt. Az 1540. évi, sokszor hivatolt constitutió ezen segédszolgabiróságot nem kivánja életbe léptetni, illetőleg életben tartani s megtiltja, hogy a szolgabiró vicebirája gyanánt bárkit is kiküldhessen. De az ugyanott emlitett vicebiró, t. i. bármely tisztes nemes személy, kit a kárvallott fél a szolgabiró távollétében, a tényállás megszemlélésére felkér s kiviszen: ez sem volt volna alkalmatos arra, hogy rendszeres tevékenység s hatáskörrel ruháztassék fel. A XVI. század első felében még nem is találkozunk segédszolgabirákkal, mint rendes vármegyei hivatalnokokkal, de későbben, a XVI. század végén, az 1594. évi fejérvári országgyülés X. t.-czikkében* már rendes hivatal gyanánt jelentkezik a viceszolgabiróság.

Szilágyi S. i. m. III. 435. lap.

369A szolgabiró a köznemességnek a hivatalnoka volt eleitől fogva s annak képviselője s megtestesitője. Közülök választatott. Az 1600. évi februári Kolozsvárt tartott országgyülés 30-ik czikkelye* azt rendeli, hogy „valamely szolgabirának 25 ház jobbágyánál több vagyon, mox et de facto priváltassék és a szolgabiróság olyannak conferáltassék, kinek jószága a 25 ház jobbágyot meg nem haladja.” Az ilyen kisbirtoku köznemes szolgálhatott csak veszedelem nélkül, mint a kinek nem volt elég hatalma a szegényebbek elnyomására, de másfelől nem is élt oly szegény sorsban, mely önállóságát megvesztegethette a hatalmasabbak részéről tehető igéret vagy fenyegetés által. Mint a köznemesség képviselője, természetes az előtt nagy tekintélyben részesült és a mint tevékenysége is inkább az igazságszolgáltatás, mint a közigazgatás körébe concentrálódott, továbbá, a mint a vármegyei törvényszékek hatásköre emelkedett, épen oly arányban nőtt a szolgabiró tekintélye is.

Szilágyi S. i. m. IV. 588.

A segédszolgabirák rendszeres beállitásától fogva tapasztaljuk, hogy a szolgabirák teendőinek terhesebb s alsóbb fontosságu része, t. i. az idézések, az executiok, hivatalos szemle megejtések, a segédszolgabiróra maradnak. Ellenben a szolgabiró, mint már főbiró, az igazságszolgáltatás élén áll.

Ha a főispán a vármegyei kormányzat vezetője, akkor a főbiró a vármegyei igazságszolgáltatást kezeli, amaz a hadügy, pénzügy, rendészet, ez pedig a biráskodás terén birja a maga sajátos feladatát. Bár a rendes törvényes székek elnökei, egészen a partialis székek felállitásáig, a főispánok, a kik mellett a főbiró, alispán, jegyző és assessorok mindnyájan csak egyszerü birótársaknak látszanak és olykor röviden csak assessoroknak neveztetnek: mégis, hogy a főbirák képezik ezen törvényes székek gerinczét s az elnöklést a főispán csak majestásánál, mint a fejedelem személyének képviselője viszi, azt eléggé mutatja az a körülmény, hogy derék széket nem lehetett tartani főbirónak a jelenléte nélkül. Ez ősi szokás, mely a nemesi önkormányzatú vármegye keletkezéséig visszavihető, de a századok folyama mit sem változtatott rajta. Igy olvassuk Kolozsvármegye protocollumából az 1609. évnél,* hogy Szilvásy Péternek, egyik szolgabirónak, távolléte miatt törvényszék nem tartatván, közgyülés tartatott csupán. A XVIII. század folyamán is, az állandó táblák felállitásáig, általános szokás volt, hogy a két főbiró jelenléte nélkül törvényes derék szék ép úgy nem tartható, mint nem a főispánnak, az egész vármegyei közönség fejének távollétében.

Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 85. lap.

370Hogy a főszolgabirák, mint főbirák, a közigazgatási teendők egy részétől szabadulva, inkább az igazságszolgáltatási ág vezetőivé lesznek, erre nagy befolyással volt a székely székek példája is, hol a főkapitány és főkirálybiró körülbelől a had- és igazságügy kezelői gyanánt parallel állanak egymás mellett. A székely szokásjog szerint a főkirálybiró a főkapitányt megdúlhatta, de viszont már nem.* Ez arra mutat, hogy a közfelfogás, ha elsőbbnek tartá is rangban a fejedelmet képviselő s a hadakat vezető főkapitányt, de a közrend alapjául szolgáló igazságszolgáltatás képviselőjét, ezen a területen, annak felibe emelte s a jogrend fontossága felőli nézetét ezzel is documentálta.

B. Apor P. i. m. 413. l.

Hasonló kijelentést nem tudunk ugyan idézni a vármegyékből a főispán és főbiró viszonyára nézve, de Kolozsvármegyében látunk egy esetet 1613-ban, hogy a vármegye két főispánja a két főbiró előtt perbe száll annak megállapitása végett, hogy Asszonyfalva és Oláh-Suk melyik főispáni járásba tartozik.* A főbirák itélte az egyik főispánt, mint pervesztest, elmarasztalja, de a közügy érdekében folytatott pereskedésre tekintettel, az elmarasztalás végrehajtását beszüntetik. Ezen eset eléggé világosan mutatja előttünk azt, hogy a főbiró, mint főiustitiarius tekintetik a vármegyében.

Protocollum I. 166. l.

A vármegye biráskodási hatásköre a XVII. század elején, a rövid folyamatu pereknek, tetszés szerint a vármegyén vagy a táblán való kezdése iránt adott törvényes engedélylyel, nagyban növekedvén, ez a főbirói állás tekintélyére is visszahatott, emelőleg működött, úgy, hogy a főbiró sokszor tényleg nagyobb tekintély volt, mint az ott csak ideiglenesen és rövid ideig tartózkodó főispán. A partialis törvényszékek keletkezésekor, midőn a XVII. század hatvanas éveiben a kényszerüség azokat behozta, egy ideig még nem is jutnak ezen törvényszékeknek élére. A küküllővármegyei protocollum adatai* az alispánokat mutatják a partialis élén, a mi arra mutat, hogy az alispán és főbiró viszonya még kellőleg tisztázva nem volt. A partialison, míg az törvényesen nem rendeztetett, a főispán is megjelent s elnökölt talán ezen a réven jutott Küküküllővármegyében az alispán a partialis elnöki székébe, lévén ezen törvényszék főispán távollétében is tartható. Azonban a partialison az alispánok nem sokáig elnökösködtek s midőn 1680. évi VI. törvényczikk végleg szabályozza, az igazságszolgáltatási szervezetbe beilleszti a partialist, a főbirónak elnöksége és egyúttal az alispán feletti elsősége állandósul.

U. o. II. 89. s 113. l.

371Ezen önmagában jelentéktelen dolog, t. i. hogy a főbiró van-e rangban előbb vagy az alispán, nem nélkülözi a mélyebb alapokat és nem a mélyebb jelentőséget sem.

Alapul azt a jelentőséget kell mindenekelőtt kiemelnünk, hogy a nemesi önkormányzatú vármegye ősrégi formái sokkal inkább megmaradtak Erdélyben, mint az anyaországban. De nem kevésbbé megemlitendő az is, hogy a XVII. században, ott az erdélyrészi vármegyének a vármegyék összesége, a magyar nemzettel szemben fellelhető függőségi viszonyában, ott a vármegyei ispáni hivatal azon jellegében, hogy az alig valamivel több, mint a vajdának a vármegyék élére állitott viceispánja. A főispánság idővel is csak ugyanazon körben mozogván, mint a XIV. századbeli ispánság, a viszonyok fejlődése csak munkanövekvést és munkamegosztást hozott magával, de nem egyszersmind változást is a hatalmi viszonyokban. Nem volt egyáltalában ok az alispánság kifejlesztésére, mert nem forgott fenn a vármegyékre nézve az uralkodóval szemben az önvédelem, helyesebben az alkotmány-védelemnek szüksége, de ha a magyarországi vármegyék átalakulásukat az alkotmány megvédelmezése végett szükségesnek mutatkozó elvek szerint hajtották végre s ezen alakulatban a legfontosabb dolog a vármegyei élet összeségének a vármegye nemesi közönsége kezébe való helyezése, melynek az alispáni hivatalnak a vármegyébe való bekebelezése csak befejezését jelenti: nem hiányzott az erdélyi vármegyék részéről sem az önvédelemnek bizonyos irányu szüksége, a mely a fentebb tárgyalt jelenségben concret eredményeket is létesitett.

A nemzeti fejedelmekkel szemben az állam közjogi intézményeinek nem igen volt védelemre szüksége. E tekintetben az állam élete valóban nemzeti és alkotmányos volt. De igenis volt egy nagy veszedelem Erdélyben az egész fejedelmi korszakon keresztül, t. i. a polgári és egyéni szabadság kellő tiszteletének gyakori hiánya. Az egymást érő összeesküvések, udvari fondorlatok, árulkodások, hol okkal, hol ok nélkül, megtöltötték a börtönöket, mozgásba hozták a bakó bárdját, folytak nagy számmal a nótaperek stb. Mint már emlitettük is, a fejedelemnek és környezetének: az ország nagyjainak olyan volt egymáshoz a viszonya, hogy az összhang közöttük könnyen megzavartathatott és ennek vége az lett, hogy vagy a fejedelem vált meg trónjától, vagy a főurak és hiveik kerültek börtönbe, vagy jutottak bujdosásba.

A polgári szabadságnak ezen veszedelme fejtette aztán ki a vármegye törvénykezési hatáskörét. Báthory Zsigmond korától, főleg 1595 372után látjuk azt, hogy a vármegyei szék hatásköre bővül. Az összes rövid lejáratu perek ottan megkezdhetők s be is fejezhetők. Az okirat felmutatási (productionális) perek és a hűtlenségi keresetek kivételével, minden polgári és büntető perekre nézve illetékes lett a vármegyei sedria, a kereseti összeg nagysága nem volt többé korlát.

A biráskodás terén látható fejlődés a vármegye szervezetében, a hivataloknál természetesen a birósági személyek emelkedését eredményezte. Az erdélyi vármegyékben a főbirói hivatalnok tekintélye s méltóságának emelkedése párhuzamba helyezhető a magyarországi vármegyék alispánjainak az emelkedésével, amott a vármegye birói, itt kormányzati és politikai hatalma növekedésével.

A főbirónak javadalma épen úgy volt megállapitva, mint az alispáné. Kedvezményeket is ugyanolyakat élvezett, csak hogy azon felül rendszerint hadba sem ment, hanem „szükség szerint” otthon hagyatott.*

AC. III. 43: 4.

A segédszolgabiró, vagy vice-iudex (nobilium) csak a XVI. század második felében lett vármegyei rendes hivatalnokká. Nincs törvényczikk, mely ezen hivatal rendszeresitéséről szólana, mert a már emlitett 1540-iki végzés épen ellenkezőleg, csak ideiglenes kisegitő gyanánt emliti a segédszolgabirót, ki bárki is lehet, a kit a peres fél, szolgabiró hiányában, hamarosan előtalál. Épen úgy a gyakorlat rendszeresitette tehát azt a hivatalt is, mint a jegyzőt, mint a vármegyei assessorokat s innen következik az is, hogy nem mindenütt egyszerre kezdenek szerepelni, hanem lassanként, egyik vármegye a másik után alkalmazza őket. 1594-ből találjuk az első törvényt,* mely a viceszolgabirákról, mint rendes vármegyei tisztviselőkről szól.

Szilágyi S. i. m. III. 435.

Míg a főispán, alispán, főbiró, jegyző s perceptor egyenlő számban található minden vármegyében, az első háromból 2-2, a két utolsóból 1-1 alkalmaztatván, addig a segédszolgabirák száma vármegyénként igen különböző volt. A mint a vármegyék területi beosztásánál már emlitettük, a két terület több járásra oszlott s minden járás élén egy-egy segédszolgabiró állott.

A segédszolgabiróságot épen úgy, mint a többi vármegyei hivatalokat, választás útján s rendszerint egy évre töltötték be s a választás elfogadása, valamint a hivataloskodási évnek kitartása 200 frt terhe alatt* minden elválasztottnak kötelessége volt.

U. o. 1650. évi VIII. t.-cz. XI. 73. l.

A segédszolgabiró a főbiró régi hatáskörének s teendőinek legterhesebb részét vette át, de a régi járásoknak, – most már köröknek – 373újabb, több és kisebb járásokra való felosztásával, daczára a fejlődött kormányzati viszonyoknak, nem igen voltak túlterhelve, semmi esetre sem annyira, mint a múlt század szolgabirái.

Teendőik között egyik legfontosabb az ősi kiváltságon alapuló ama nemesi praerogativa volt, hogy a nemest biróság elé idézzék, mert 1342 óta erdélyi nemes csakis szolgabirói idézésre volt törvénybe hivható. Teendőik között szintén nagy fontosságú volt a kihirdetések, a publicatiók végzése. Nevezetesen akár vármegyei gyülésről, akár birósági ülésről, törvényes székről volt szó, azt a viceszolgabirák hirdették meg faluról-falura járva. Ugyancsak ők hirdették ki az adófizetés határidejét, a fizetendő adó összegét. A hadba készülés, felülés vagy mustra felől is ők tájékoztatták a vármegyei közönséget.

A segédszolgabirák tehát a maguk járásában a lehető legalaposabb ismerettel birtak a helyi viszonyok felől, mert nekik számtalanszor meg kellett fordulniok évente járásuk minden egyes községében. Innen circálások, executiók, nemkülönben különösen az u. n. connumeratiók alkalmával a vicebiró volt a vármegyei küldöttség lelke, ki ismerte járása minden nemesét, jobbágyát, ezek családi és gazdasági s vagyoni viszonyait. Ismerte a helyi viszonyokat is s így a közigazgatási egyéb teendők, p. o. útak, hidak, révek, vámok, harminczadok, folyók, gátak stb. ügyében első sorban ő járt el, a közrendre, közerkölcsiségre, árszabásra, mértékekre, korcsmákra ő ügyelt fel. De hatásköre inkább felügyelői, mintsem rendelkező, intézkedő természetünek látszik, inkább eljáró s a szó szorosabb értelmében végrehajtó közeg, mintsem rendelkező, intézkedő hatóság.

Javadalmazásáról sokat nem tudunk. Az idézésért, tanúvallatásért, jobbágy felkérésért, nyomkövetésért, bizonyságlevélért stb. díj illette és pedig 12-12 denár, de már a gyülés hirdetésért aligha. Mentessége az adófizetés s a rendkivüli terhek alól való szabadságra terjedt ki. Hadba menniök kellett s itten, épen úgy, mint különben békében is, nagyrészt az alispán rendelkezése alatt, mint ennek segédközegei szerepelnek.*

AC. III. 43: 4.

A jelen kornak kezdetén már minden vármegyében rendes jegyzőt találunk, mielőtt a segédszolgabirák rendesen szerepelnének. A vármegyei jegyző, a minő minden vármegyében ezen korszakban még csak 1-1 volt, bár csak úgy választatott, mint az alispán, főbiró stb. s bár ő is tartozott minden évben búcsuzni,* mégis a vármegyei tisztikarnak legállandóbb s maradandóbb tagja. Míg a többiek, főleg a perceptorok 374igen hamar beleuntak vagy belefáradtak a hivataloskodásba, a jegyzők gyakran ifjuságuktól késő vénségökig forgatják a vármegye pennáját. Ennek alig lehet más okát találnunk, minthogy aránylag kényelmes, kevés teherrel járó s a többiekhez képest anyagilag is eléggé jövedelmező hivataluk volt.

U. o. 43: 2.

A jegyző a vármegyei jegyzőkönyvek vezetésével nem volt valami tulságosan elfoglalva. Közgyülés ritkán, kevés tárgyban és röviden tartatott. A birósági ügyek a törvényszékeken már jobban elfoglalták s ezek képezték legfontosabb s legterhesebb munkáját is. De a jegyzőkönyvek még ezen időben nem voltak eléggé kimeritőek s így egy-egy rendes folió kötet 30–50 év közigagzatási és birósági összes tárgyalásait is könnyen magába foglalja. A gyülésen kivüli jegyzői teendők pedig még jövedelmeztek, mivel minden jegyzői kiadványnak, pecsételésnek meg volt a maga taxája, díja. 1563-ban azt rendeli a tordai országgyülés,* hogy az apellált s a táblához átbocsátott ügyek megpecsételéseért az ispán semmit sem vehet, hanem a jegyző minden levélért, a pecséttel együtt, fáradsága díjában 1-1 frtot. És így volt meg a díj az itéletnek, a végzésnek, a perirat hiteles másának, procurator vallás feljegyzésének stb.

Szilágyi S. i. m. II. 219. lap.

Bár a törvénykezés nem volt fix helyhez kötve, sőt a generális és partialis székekkel az egész vármegyét bejárta a hivatalos vármegye s a jegyzőnek a protocollummal szintén velök kellett menni: azért a jegyző még sem volt elhalmozva dologgal. Hol egy, hol más teendőt ruház reája a törvény vagy a vármegye. Igy a circáló ispánnak járó 2-2 denáros adót az ő kezökbe szolgáltatták a falusbirák a tordai (1560.) országgyülés végzése értelmében.* Majd 1569-ben* azzal az indokolással „minthogy egyéb ország szükségébe nem foglalatosak,” azt rendeli az országgyülés, hogy a 99 denáros adót, de jargalás nélkül, minden vármegyében a szék deákja, nótáriusa szedje be.

U. o. 325.

U. o. 362.

Midőn nagyobb állami közmunkáról volt szó, p. o. Szász-Sebes, Várad, Temesvár stb. épitéséről, az országgyülés rendelkezéséből, a vármegye által kiállitott kézi és igás munkaerővel a vármegye jegyzője is ott tartozott lenni bizonyos ideig az épitésnél és pedig a vármegyék jegyzői egymást felváltva s felügyeltek a munkára, fizették a munkások élelmét, átszolgáltatták a vállalkozónak, a meghatározott részletekben esedékes, s a vármegyék által hordott épitési költséget.*

L. Szászsebesre nézve Szilágyi S. i. m. II. 376. l.

375A circálások alkalmával a gonosztevők névjegyzékét ők vezették, az adózáshoz, a katonáskodáshoz a portális összeírást ők végezték, a vármegyék kisebb pénzbeli jövedelmét ők kezelték.

A jegyző volt az egyetlen vármegyei hivatalnok, ki ebben a korszakban rendes és állandó fizetést huz. A jegyzői tiszteletdíj vagy fizetés évenként Belső-Szolnokban 40 frt., Kolozsban 50 frt összeget tett ki, mely összeg nem a vármegyei pénztárból fizettetett, mivel ilyen nem volt, hanem mikor a fizetés ideje elérkezett, kivetették portális vagy másnemü adó alakjában a szükségletet.* Igy Kolozsvármegyében 1605-ben, midőn a Básta-féle romlás után a portális adókulcs összetört és a lábas jószág volt a connumeratió s így a fizetés alapja is: a vármegye szükségére, székházbér fizetésére s a nótárius fizetésére minden juh után 2, kecske s disznó után 1-1 pénz vettetik ki. A mi a fizetés pontos kiszolgáltatását illeti, e tekintetben nem volt meg mindig a rend, megtörtént, hogy 2–3 évről is hátralékban maradt a jegyzői fizetés,* de mindig kipótoltatott. A jegyző hadba nem tartozott menni.*

Kolozsvármegyei jegyzőkönyv I. 407. l.

U. o.

AC. III. 43: 4.

A vármegyei háztartások lassú fejlődésével, de másfelől egész állami pénzügyünknek a rég multban meglehetős zilált kezelési rendszerével szoros összefüggésben áll az, hogy a vármegyei közpénztár, pénztárnok, adószedő, perceptor csak igen nehezen és lassan állandósul a vármegyében. Pénztárról, pénztárnokról a XVII. században még szó sincs. Ha van valami kis megyei közpénz, ezt a jegyző kezeli, míg tart benne. Sőt az állami s a vármegyei közadók beszedésére, elszámolására, a központba való beszolgáltatására rendelt tiszt, a perceptoratus is igen nehezen tud meghonosodni.

A XVI. század egész folyamán már ugyanolyan gyakorlattal találkozunk az adószedés körül, mint a megelőző időben. Olykor kincstári adószedők járnak egy-két vármegyei nemes kiséretében, p. o. Fráter György idejében. Majd esetről-esetre, egy-egy megajánlott adó beszedésére, vagy a főispán vállalkozik, vagy valamely vicetiszt, olykor a jegyzőt, majd valamelyik vármegyei nemest bizzák meg az adó percipiálással.

A régi, többször emlegetett és követésre elrendelt szokás, mely ezen korszakban úgy látszik, hogy Izabella haláláig tartott, még csak egy adószedőt ismert a hét vármegye számára, ki az adó beszolgáltatására rendelt napokon, Tordán, a hét vármegye ősi gyüléshelyén, várakozott, hogy a nemesség hozza be a jobbágyai után kirovott adót. A XVI. század második felében mind gyakoribb lesz a vármegyénként 376való adószedés és a vége felé teljesen meg is honosodik. Többé nem szállitják Tordára az adót a nemesek, a földesurak, hanem a falubirák viszik a vármegyei székhelyen várakozó adószedőnek, ki – mint emlitve volt – az ispán, viseispán, a nótárius vagy a tulajdonképeni perceptor is lehetett, de ez még mindig csak ideiglenes jelleggel.

A XVII. században lassanként állandó vármegyei tisztviselővé lesz a perceptor, ki az országos főadószedőtől való megkülönböztetés okából partialis perceptornak neveztetett. Különben az elnevezésben mindig nagy az ingadozás. Igy neveztetik a vármegyei adószedő exactor, – az országos director néven is. Olykor viceperceptorok is fordulnak elő, kiknek „creálása a főtiszteknek authoritásában állott”.* A mely nemesnek az országban 3 egész kapuja volt, azt a viceperceptorság felvételére a főispán nem kényszerithette.

Szilágyi S. i. m. 1668: 39. Besztercze XIV. 332.

A perceptori hivatal állandósúlásának egyik legnagyobb akadálya, annak nagy felelősséggel egybekötött voltában állott. Az adószedés technikai része nem okozott még egyáltalában nagyobb terheket, mivel a perceptor az adóösszeirást a kezébe kapván, a vármegye székhelyén a falusbiráktól nyugta kiszolgáltatása ellenében beszedte az adót s a beszedett összegről a vármegyék számára külön kirendelt adószedőnek vagy ha ilyen nem volt, az ország főadószedőjének kezéhez számadás és nyugta mellett beszolgáltatta a beszedett összeget. De igen is megnehezitette és zavarossá tette az adószedés és kezelés műveletét az, hogy a fejedelmek gyakran pénz hiányában nem a kincstárból fizettek, hanem a vármegyei perceptorra adtak utalványt. Ezért panaszkodik is az 1610. évi beszterczei országgyülés V. törvényczikke,* „miért hogy az adónak és egyébféle jövedelmeknek másuvá való deputatiója miatt, a számadásban sok difficultások esnek, ki miatt a vármegyében alig találunk exactorokat is: könyörgünk, hogy ne deputáljon, hanem integre, mint az előtt szolgáltassák a felséged tárházába”.

Szilágyi S. i. m. VI. 169–70.

Nagyon terhessé s felelősségteljessé tette még a perceptorok működését az adózó lajstrom utólagos kiigazitása, melynek tűzvészek és átköltözés miatt igen gyakran volt helye. Ezen kiigazitott lajstrom tételeinek igazolva kellett lenniök, mivel az eredeti lajstrom az országos perceptornál is meg volt s ő e szerint kivánta be a partialis perceptortól az adót. A hátrányok miatt kivezetett vármegyei executió folytán ismételt utólagos számadások, rectificatiók stb. fordultak elő, úgy hogy egy-egy perceptor alig jöhetett 2–3 évnél hamarabb tisztába a maga 377számadásaival. Zavaros időben, p. o. 1658–70 körül valósággal veszedelmes volt a perceptor állása, számadásait a legjobb akarat mellett sem vezethette rendben s a mellett ott fennforgott a gyanú, hogy a kivetett összeg a preceptorok kezén veszett el. A perceptorok számoltatása, a főtiszteknek erre való utasitása, ugyanezen czélból külön biztosok kinevezése napirenden van. És a kényszer egészen odáig halad, hogy az 1669. XXXIV. törvényczikk szerint „a számolatlan perceptorok ha kötelességöknek a főtisztek admonitiójára sem tesznek eleget, elfogatván, vasba verve küldessenek Maros-Vásárhelyre számolni”.*

Szilágyi S. i. XIV. 402.

Ily körülmények között valóban nem volt könnyü dolog perceptorságra vállalkozni s perceptort választani. A büntetésnek, a fölmentvényi díjnak kellett előlépnie s ezért rendeli az 1667. IV. törv.-czikk, hogy a perceptort a vármegye vagy széktagjai választják s ha a választást nem akarná felvenni, 200 frt a büntetése, mely összeg rajta azonnal felveendő.*

U. o. XIV. 255.

Ugy a perceptor, mint a főispán által szükség szerint „creált” viceperceptor 200 ft terhe alatt tartozott a megbizást elfogadni,* egy-egy évig voltak kötelesek szolgálni. Akkor búcsuzhattak s ha újból megmarasztották őket, tovább is szolgálhattak.

U. o. XIV. 332.

A perceptor munkadíja a falusbirák által beszolgáltatott nyugták után neki fizetett 2–4 denárból állott. Ez volt az adószedő első fizetése is, már a lucrum camerae adó megállapitásával. A XVI–XVII. században olykor az országgyülés határozza meg az u. n. czédulapénzt, azaz a nyugtákért a perceptornak fizetendő díj nagyságát, olykor pedig a vármegye. A nyugták nem községekről, nem is külön kapukról állittattak ki, hanem a helyi szokás szerint, az adóösszeíráskor falunként megtartott bizonyos csoportok után. Ily csoportokat képeztek egyes földesurak jobbágyai, vagy bizonyos utczasorok lakosai stb.

Midőn a Básta-féle pusztitás után a kapuszám adókulcs használhatatlanná lett s a lábas jószágot tették meg adókulcsul, Kolozsvármegye azzal az indokolással, hogy a „perceptor munkája, barom után lévén vetve az adó – nehéz, azért falunként minden 10 jobbágy után czédulapénzt vehet egészen 8-ig, t. i. ha a faluban 40 vagy több jobbágy volna, a mikor ezekről együtt állitja ki a czédulát.”* 1609-ben, mikor a kapuk összeirattak, egész kapu után, mely tiz jobbágytelket tett ki, 4 denár, fél kapu vagy kevesebb után 2 denár volt a czédulapénz s így a perceptor honorariuma.*

Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 1. l.

U. o. I. köt. 93. l.

378Munkájában a vicetisztek segédkeztek neki, de a számadás terhe egyedül rajta nyugodott s azt olykor megyéjében, olykor más, megrendelt helyen végezte.*

Szilágyi S. i. m. 1665: XIV. 141.

Különben a vicetisztek segédkezésének nem is volt szabad a pénz felvételre kiterjedni. Nem egy esetben zavar és kellemetlenség állott elő abból, hogy a vicetisztek az adót felszedték s ők, nem pedig közvetlen az adózók, adták át a perceptornak. Belső-Szolnokvármegye vicetisztjei és a perceptor Szántai Ferencz között 1651-ben* e miatt nagy viszály is volt, mire a vármegye közgyülése elrendelte, hogy „ennek utánna se viceispán, se szolgabiró az adót fel ne szedje, hanem a szegénység administrálja a perceptor kezébe. A perceptor is, hogy ha az adót ennek utánna quoquo sub praetextu restantiára kin hagyja és engedi, mind a tiszt, ki felszedi s mind a perceptor is comperta rei veritate, in amissione honorum et offici convincáltassanak”.

Vármegyei jegyzőkönyv 1651.

A perceptorok a közterhek s a katonáskodás alól hivataloskodási idejük tartama alatt mentességet élveztek.

Nem tartozik ugyan a vármegye hivatalnokai közé, de mégis gyakorlatilag igen fontos, zajtalanul működő s hálás szerepet töltöttek be az assessorok. Fentebb, a vármegyei gyülések és törvényes székeknél már megemlitettük, hogy az assessorok alkalmazása csak lassanként és csak a XVII. században lett általánossá. Ez annál feltünőbb, mivel az anyaországi vármegyékben nemcsak hogy régen s állandóan alkalmaztattak, hanem már nem is találták elegendőnek az assessorokat s a XVII. században a táblabiróságot is életbe léptetik.

Az assessorokra vonatkozólag törvényes intézkedés Mátyás óta nem lévén s Mátyás rendelkezése pedig a gyakorlati életbe csak kevés helyen menvén be az erdélyi vármegyék közül: azt mondhatjuk, hogy az assesorok alkalmazása tekintetében minden vármegye a saját jó tetszése és belátása szerint járt el.

A XVI. század első felében is látjuk már, hogy az országos törvények úgy szólnak, mintha minden vármegye ismerné az assessorokat, mintha ilyenek mindenütt volnának alkalmazásban, de Küküllővármegye ismert példája, hol csak 1626-ban tértek rá a rendes esküdtek beállitására,* világosan bizonyitja, hogy épen nem volt általános gyakorlat a XVI. században az esküdtek alkalmazása.

U. o. I. köt.

Az assessorok száma vármegyénként különböző, sőt talán azt is mondhatjuk, hogy időnként is különböző volt. Találunk 12 esküdtet, 379majd találunk 24-et és e két határ között majd minden számra van példa a gyakorlatban. Mivel törvényes vagy statutárius intézkedés az esküdtekről nincsen, mivel ritkán történik meg, hogy az egész esküdti kar egyszerre választatott újjá: azért még az egyes tisztújitó székek jegyzőkönyvei sem igazitanak el az assessorok számát illetőleg.

Midőn 1680-ban a partialis székek törvényesittetnek, a törvény ama rendelkezéséből, hogy mindenik főbiró, az ő járásában, járásbeli hét esküdttel együtt tarthat ilyen partialis széket, arra lehet következtetnünk, hogy minden vármegyében legalább 24 volt az esküdtek száma, 12-12 esvén mindenik főbirói járásra. Különben bajos is lett volna 7 esküdtet tenni határozatképességi kulcsul. Küküllővármegyének 1694. évbeli egyik tisztújitó gyülésén az akkor választott esküdteknek a száma 23, kik mind névszerint vannak kitüntetve. Midőn 1628-ban először választattak esküdtek, az határoztatott, hogy „itt ezen vármegyében legyen 12 assessor.” A 12 szám tehát a század végére, valószinüleg a már mondott okból, a kétszeresére emelkedett.

Hivataloskodási idejökről nincsen semmi értesülésünk. Honorariumokról annyit tudunk, hogy a biróságoknál befolyt díjak fele őket illette. Ugy az országos törvények, mint a statutumok aránylag keveset, mondhatni semmit sem foglalkoznak velök. Tekintettel arra, hogy a tisztújitásra gyakran találunk a vármegyei protocollumokban, ellenben assessorok beállitása olyan ritkán fordul elő, feltehetjük, hogy az assessor választás egyszersmindenkorra szólott, míg az illető ezen hivatalát megtartotta,vagy megtarthatta. Későbbi nyomokból visszafelé következtetve, úgy is tekinthetjük az assessorokat, mint a vármegyei tisztikar forrását, mivel látunk olyan eseteket, hogy előre megválasztatnak az assessorok s aztán ezek közül tétetik főbiró, alispán stb.*

Belső-Szolnokvármegye jegyzőkönyve. Protoc. Foenix. 1708.

Az esküdtek egyesegyedüli teendőjét az igazságszolgáltatásnál, a törvényszékeken a birótársak gyanánt való szereplés képezi: a jogkérdés megvitatása s ennek alapján az itélet meghozatalában való részvét. Sem az itéletek végrehajtásába, sem általában a közigazgatásba nem volt semminemü befolyásuk.*

Székelyföldön idézést végeztek. Lásd Kolozsvári s Óvári i. m. I. köt. 304. lap. 5. jegyz. AC. IV. 1: 19; 14: 4.

A vármegyének, mint törvényhatóságnak, külső symboluma a vármegyei zászlón kivül nem létezett. A vármegyei zászló is inkább hadi jelvény volt és így csak hadfelkelés, esetleg lustra alkalmával használtatott, a mikor az e czélra kiválasztott zászlótartó vitte. Hogy czímeres volt 380volna a zászló, nem valószinü, a mennyiben az erdélyi vármegyéknek czímert csak Mária Terézia adott 1740–50 között. Tehát nem czímeres, hanem egyszerüen színes lobogóra kell gondolnunk.

A mint nem ismerünk vármegyei czímert, így nem ismerünk vármegyei pecsétet sem. Hogy a fő- és alispán, fő- és vicebirák saját pecsétjük alatt adják ki irataikat, azt még elég érthetőnek találjuk, azonban a jegyzők által hitelesen kidott mindennemü iratok, p. o. itéletlevelek, kereseti másolatok stb., a melyeknek pecsétdíja czímén országos törvény erejénél fogva, díjazás illette a nótáriust, magánpecsét alatt nehezen kelhettek. Az idézetek, vallató parancsok a főbiró pecsétje alatt adatnak ki, de a tulajdonképeni vármegyei kiadványok számára nincs pecsét. A XVIII. század elején 1716-ból, a partiumban levő Közép-Szolnokból sikerült egy pecsétet találnunk, mely egyszerüen SZOL | NOK feliratot viselt.* De hogy a belső vármegyék, Hunyadot kivéve, a XVII. század végéig, ha csak ilyen vármegyei pecséttel is birtak-e, azt nem tudjuk állitani, sem tagadni.

Wesselényi ltr. Erdélyi Múzeum.

A vármegye az érintett szervezettel, gyülésekben és hivatalnokokkal az ország kormányzatának legtekintélyesebb részét hordozta. Hatásköre úgy a jogalkotásra, mint a végrehajtásra, valamint a biráskodásra is kiterjedvén, a vármegye belső életében kicsiben magának az egész államnak a képe visszatükröződött. Nem hogy az állami élet másoltatott volna kicsinyben a vármegye keretében, hanem megforditva, t. i. hogy magának az egész államnak közkormányzata minőségileg alig különbözött a vármegyékéitől. Ez a hasonlóság, melyről még fogunk szólani, még a rendezetlenség, az összevisszaság ismétlődésében is feltalálható, a minek hogy egyebet mellőzzünk, legjellemzőbb példáját a törvényhozás és közigazgatás terén az állam és a vármegye között levő concurrentiában láthatjuk. A kormányzathoz az állam a vármegyével, a jogalkotásban pedig a vármegye concurrál az állammal. Sőt ez utóbbi némileg a biráskodásról is elmondható.

A vármegyéket, ősi szokásjog alapján, megillette Werbőczy tanusága szerint a statutum alkotási jog. Hogy gyakorolták-e a XVI. század előtt, és mily mértékben gyakorolták az erdélyi egyes vármegyék, azt nem tudjuk, de hogy a hét vármegye, mint „magyar nemzet”, statutumokat alkotott, ezt nem csak a fenmaradt emlékek, hanem sok más, ma már ismeretlen forrásu hivatkozások is mutatják, melyek erdélyi szokásról beszélnek.

381A magyar nemzet statutum alkotási tevékenységének utolsó emléke épen a múlt és most tárgyalt korszak határán áll 1540-ben, s mint ilyen, egyaránt mutat úgy a múltra, mint a jövőre, de ez csak anyagilag áll, t. i. a benne foglalt rendelkezések tartalmát illetőleg. Mivel formailag, mint a magyar nemzet, vagy a mint mondatik, „a magyar nemes urak” constitutiója, úgy szólván zárkövét képezi annak a korszaknak, melyben a magyar nemzet a másik két nemzethez hasonlóan külön jogszabályokat alkotott magának.

A fejedelmi korszakkal a magyar nemzet, daczára az unióban foglalt egyenjoguságnak, nemcsak vezető elem az államban, de ennek typusát egyenesen ő adja meg, úgy, hogy Erdély nem foederativ, nemzetiségi, hanem magyar nemzet állam. És a mint így a magyar nemzet, mintegy állammá, államfentartó s hordozóvá emelkedett, jogalkotó tevékenysége teljesen beleolvad az állami törvényhozásba. Többé a magyar nemzet által magának hozott statutumok nem szerepelnek.

A míg a magyar nemzet mintegy felolvad az államban, vagyis állammá olvad fel: addig a magyarság körében a megyék aránylag fontosabb szerephez jutnak; legalább a magyar nemzet statutum alkotási tevékenysége a vármegyékben él tovább és mondhatjuk, hogy virágzik és folyton újabb ágakat hajt. Ennek az irányzatnak első nyoma a vajdaság utolsó napjaiban, I. Ferdinánd idejében található fel, midőn a Dobó és Kendi vajdák által az országgyülés elé terjesztett, de előttünk ismeretlen propositióra ezt válaszolja az országgyülés: „Amaz articulussal szemben, melyet ugyancsak a vajda urak terjesztettek elő, ugyanazon Tripartitumban az áll, hogy bármely megye vagy község magának törvényeket alkothat, habár e részben mások számára nem rendelkezhetik is.”*

Szilágyi S. i. m. I. köt. 520. lap.

A törvényhatósági jogszabályoknak már tekintélyes gyüjteményét szedte eddig is össze a tudós gond és szorgalom.* Ezek között időrendben az erdélyi törvényhatóságok statutumai láttak először napvilágot, s mutatják azt a rendkivüli gazdagságot, melylyel a hatóságokba szervezkedett nemesség köz- és magánjogi meggyőződése az állami jogrend hiányait kiapadhatlan bőségben igyekezett folyton pótolni.

Kolozsvári s Óvári i. m.

Láthatjuk azokból a statutumokból, hogy nincsen a köz- és magánjogi viszonylatoknak olyan mezeje, melyre azok figyelmet ne forditottak volna. Magánjog, közjog, büntetőjog, közigazgatási jog, alkotmány, hadügy, rendészet, adó, pénzügy és közmunkák, egyház, iskola, ipar, 382földmivelés, kereskedelem mind megtalálta a maga szabályozását azon szükségnek megfelelőleg, melyet az állami törvényhozás betöltetlenül hagyott, az élet pedig sürgetőleg állitott előtérbe a rendezendők között.

Az országos törvényhozás aránylag sokkal kevésbbé törődött a részletes jogszabályozással, mint maga a vármegye, mely, a mint az élet valamely intézményt kifejlesztett, azt azonnal szabályozni is igyekezett. E tekintetben jellemző példát is idézhetünk: a partialis székek keletkezését,* mely már statutumban szabályozva van, mielőtt az országos törvényhozás róla tudomást vett volna, sőt Küküllővármegye már a tartását is betiltja, mikor még az országgyülésen szó sincs róla.

Kolozs-, Torda- és Belső-Szolnokvármegye 1664–5-ben felállitja, Küküllő pedig 1668-ban már be is szünteti a partialist. Kolozsvári s Óvári i. m. I. 289–92.

A vármegyei statutumok a perjog és pedig úgy a biróság eljárása, mint a végrehajtás részleteivel, a büntetőjoggal és közigazgatási joggal foglalkoznak legrészletesebben.* De mindenek felett egy dolgot kell kiemelnünk belőlök, a melyre nézve az országos törvények meglehetősen homályban hagynak, s a melyet ezen statutumok nélkül alig ismerhetnénk kellőleg. Ez pedig a községi élet, mely kifejlesztését a vármegyei jogalkotásnak köszönheti.

Hogy mily terjedelmü volt a vármegyei jogalkotás ezen iránya, annak illustrálására közöljük itt a constitutiók egy jegyzékét, mely Belső-Szolnokvármegye határozatairól szól csupán. Ezen jegyzék az 1640. évben kezdett jegyzőkönyv elején van felirva. A benne foglalt constitutiók az őket tartalmazó protocollummal együtt nyom nélkül elenyésztek. „Notanda necessaria: Constitutiones comitatus super processibus causarum constant in Articalis Annis infranotatis conclusae: 1592. 2 jul. Super literis transmissionalibus. – 1592. 15. oct. Super oneribus iudiciorum birsagialibus. – 1593. 13. maj. Super executione calumniae et violatione sedis literas extahere. – 1594. 22. szept. Super literis sententionalibus. – 1599. feria quinta post festum Puali Eremitae. In causis maioris potentian Ibidem conclusum. – 1606. 23. febr. Super repetitione jobbagiorum. – 1606. 27. jul. Super condescensione causae medio judicis celebr. – 1607. 5. jul. Ut iuxta seriem celebrantur leges. – 1607. Ibidem. Az, ki indebitán marad, cum pileo usuali deponat ante deliberatum. – 1609. 29. oktobr. Utrum et litis processus notario extradari licebit. – 1610. 3. mart. Ex procuratoria unum unamque inseri curent. – 1613. 30. maj. Hogy procuratorát beirassa, mert tantum est, ha per se ageret. – 1615. 22. okt. Super repetitione iobbagiorum. – 1616. 7. jun. Remissio causae in facia sedis et coram notario praesente vice iudlium conceditur. – 1616. 16. marcz. Duobus Dominis comitibus et notariis inicumbit literas apertari. – 1618. 8. febr. In reportatione jobbagionum, ha peresit in primo sede nem szólitja, a másikon sollicitálja; ha nem: condescendál simpliciter; in tertia cum poena. – 1619. 22. febr. Ha ki absolváltatik peresitől, irva vegye ki a notariustól, aliquin corruál. – 1620. 19. mart. Az novumnak prosecutiója felől. – 1630. 7. mart. Super literis sententionalibus. – 1635. 12. april. Az paraszt tiszttartót ratione officii személye szerint kell citálni. – 1636. 15. maj. Super literis fideiussionalibus. – 1638. 25. mart. Super executione literarum fideiusionalium et obligatoriarum. – 1592. 10. decemb. In causa servi fugitivi dilatio nemini conceditur. Stephanus Kádár Deési m. p. – Deliberatum: In causa cuiuslibet ratione diffamationis Officialis scil. principalis Comitatus apellatio non admittitur iuxta contenta Decreti II. Partis Tit. 36 et deliberatum comitatus in anno 1609. die 9 mensis Julij factum.

Kétségtelen volt községi élet már a XIV–XV. században és valószinüleg előbb is. A rendes adózásra vonatkozó legrégibb emlékeknél és a dézmaszabályozásoknál szerepelnek falusbirók, sőt esküdtek 383is. De egyebet azon korból nem igen tudunk a községekről. Mostan a vármegyei statutumok megismertetik velünk úgy a jobbágy-, mint a nemesi községeket, ezek szervezetét, hivatalnokait. Bele látunk még – hogy úgy szóljunk – a községi háztartásba is. A községi élet közös teendőiben való részvétel mértéke, a közös dolgokban s javakban való részesedés mikéntje ezekből a statutumokból tárul elénk, s innen látjuk, hogy a községi élet sokkal jobban megtartotta mai napig eredeti vonásait, mint a vármegyei élet, mely kevésbbé conservativ természetü.

Feltünő ezen statutumokban, hogy kevés bennök az, ami alkotmányjogi vonatkozású, a mi a vármegyét, mint institutiót, érdekli, holott úgy a székely és szász nemzeti statutumokban, mint különösen az anyaországi vármegyékéiben, az ilyen rendelkezések igen jelentékeny számuak és tartalmilag is fontosak. Ezen jelenségnek is az a már többször emlitett körülmény az oka, hogy itt a vármegye nem lett az állami alkotmány bástyájává, hanem megmaradt egyszerü közkormányzati vidéki organumnak.

A statutumok érvényét s erejét illetőleg már Werbőczy azt tanitja, hogy a vármegyék s más hatóságok által alkotott jogszabályok az országos törvény korlátain belül birnak érvénynyel, vagyis, hogy azok az országos törvénynyel nem ellenkezhetnek s a fejedelem jóváhagyásában kell hogy részesüljenek.* Hogy eme feltételeknek az erdélyi vármegyék statutumai megfelelnének, nem mondhatjuk. Mert a folytonos háboruság idején az állam nem alkothatta át törvényeit kellőképen s így a hiányok pótlása nem egy izben a vármegyékre maradt. Továbbá, hogy a fejedelmi jóváhagyás is megkivántatnék a statutum erejéhez, annak nem találjuk a megfelelő nyomát. A szászok törvénykönyve Báthory István fejedelem, a székelyek egyes statutumai a különböző vajdák által megerősittettek, de a vármegyei statutumok egyszerüen, mint határozatok, a jegyzőkönyvekben foglaltak helyett és megerősités végett a fejedelemhez nem kerültek.

H. K. III. r. 2. cz. 1. §.

Minden esetre sajátságos jelenség az, hogy a vármegyei statutumok megerősités végett a fejedelemhez fel nem terjesztetnek, holott mindennemü jogviszonyt szabályozó okirat legerősebb biztositéka a fejedelmi megerősités volt. Azonban nem szabad azt sem felejtenünk, hogy a közfelfogás csak akkor tartotta a fejedelmi megerősitést szükségesnek, ha valamely privilégiumról volt szó. A székely és szász constitutiók, mint privilégiumok nyernek megerősitést. Ellenben úgy a székely és 384szász székek, egyes városok helyhatósági szabályai, a mennyiben különös jogi kedvezményt nem foglalnak magukban, soha sem terjesztettek megerősités alá. A Werbőczy által emlitett fejedelmi hozzájárulás tehát egyszerüen, mint hallgatólagos hozzájárulás fogható fel és így is csak vélelmeztetik.

A mennyiben a vármegyei statutumok különös jogkedvezményt nem foglalnak magukban, privilégium alakjába öntésük sem volt szükséges. Igy fogták fel ezt a Királyhágón innen és túl egyaránt, mert a magyarországi vármegyék statutumai sem terjesztettek a királyhoz megerősités végett. Tehát a statutum alkotás, a mennyiben a törvényhatóságra nehezedő kormányzati feladatok sikeres megoldására irányuló eljárási normát állapit meg, épen úgy feladata, joga és kötelessége is egyszersmind a vármegyének, akár maga az administratio s iurisdictió. Nem Werbőczy felfogása által vezettetnek a törvényhatóságok, vagy legalább is nem veszik azt szigorú értelemben, mikor statutarius jogalkotásban munkálkodnak, hanem a mennyiben valamely, a rendes, a közönséges jogtól eltérő és kedvezményes helyzetet óhajtanak teremteni, csak ehez kérik ki a fejedelem sanctióját.

Bár a vármegye statutarius jogalkotása szerfölött tág mezejét ölelte fel a jogi életnek, a hol legalább bizonyos általános elvek szerint intézhette volna a rendezkedést, mégis azt tapasztaljuk, hogy rendszer ezekben a jogszabályokban alig található. Ez azért is különös, mert a másik két nemzet vagy egyes városok ilynemü munkáiban bizonyos összefüggés, s ennek alapján olykor határozott rendszer is van. A vármegyék csak incidentaliter, a szükséghez képest, most ez, majd ama kérdésben hoznak valamely elvi határozatot. Általában ritka még az is, hogy egy és ugyanazon alkalommal több különböző tárgygyal foglalkozva, ezekből egy több pontu statutumot alkosson a vármegye.

Idővel és pedig többnyire a XVIII. században,* a mikor központi hatalom erőteljesebben működött és az egyes törvényhatóságokat öntudatosabb tevékenységre szoritotta és amikor másfelől a régi jogszabályoknak kelete is volt némely idegen törvényekkel szemben: egyes törvényhatóságok statutumai összegyüjtettek és legalább egy könyvbe irattak, a hol együtt és könnyen fel lehetett őket találni.* Viszont fordult az is elő, hogy különböző elszórt statutumokat az általános jogszabályokból pótolva, javitva, átalakitva, valamilyen rendszeres munkálattá 385olvasztották, minő például a fogarasföldi constitutio* és több város jogszabály-gyüjteménye.

Küküllő már 1668-ban szedett össze némely constitutiókat. Kolozsvári s Óvári i. m. I. 297. lap. 1. jegyzet.

A tordavármegyei statutumok 1753-ban. U. o. I. 290. lap. 2. jegyzet.

Kolozsvári s Óvári i. m. I. köt. 304–334. lap.

Még annyit kell csak megemlitenünk, hogy ilyen jogszabályok, rendelkezések hozatalára nemcsak a generalis congregatio volt hivatva, hanem a partiális gyüléseken is lehetett alkotni, a mi tulajdonképen arra mutat, hogy ezek a szabályok eredetileg, mint concrét ügyekben hozott határozatok, tekintetek, de a melyeket később alkalmasaknak találtak arra is, hogy jövőben követendő normát képezzenek s felhasználtassanak.

A nemesi önkormányzatú vármegye tevékenységének ősi s legfontosabb eleme, a biráskodás, a független fejedelemség korszakában is megmaradt a vármegyei intézmény gerinczoczlopának. A vármegye fejlődését ezen a téren látjuk legjelentősebbnek. Mialatt az anyaországi vármegyék politikai súlyban emelkedtek, addig az erdélyi vármegyékben a jogszolgáltatás szervei nyertek extensiv és intensiv gyarapodást. Ez utóbbi körülmény okáról már fentebb szólottunk.

Az erdélyi vármegyék törvényszéki gyakorlata, valamint ezzel kapcsolatban statutuma is, új vármegyei biróságok keletkezéséhez vezetett, melyeket az országos törvény csak utólag szentesitett. A biróságok hatáskörét még a Tripartitummal az u. n. „decretum generale”-val szemben is* bővitette s a peres eljárást is módositotta. Azonban a törvénykezési rendtartás már sokkal nagyobb mértékben állott az állami törvényhozás befolyása alatt, sem hogy e tekintetben az egyes vármegye oly nagy mértékben gyakorolhatta volna üdvösen átalakitó hatását a jogszolgáltatásra, mint a birósági szervezetnél.

Szilágyi S. i. m. I. 542.

Az igazságszolgáltatás terén, épen úgy, mint az állami élet más functiójában is, az erdélyi vármegye jobban megtartotta a vármegyei élet ősi jellemvonását, mint az anyaországi. A perbeli eljárás ősidőktől fogva a királyi kuria irányitása mellet alakult az alsóbb biróságoknál is, de magát a biróságot, ennek hatáskörét és illetékességét maga a vármegyei éle fejtette ki. Igy tapasztaljuk, ezen elvek irányában látjuk a vármegyei biráskodás fejlődését Erdélyben a XVI–XVII. században is. Azonban nem tagadhatjuk azt sem, hogy az erdélyi vármegyének az eltérő és kedvezőbb belpolitikai helyzetnél fogva, inkább is volt módjában erejét ebben az irányban érvényesiteni, mint az anyaországban, hol a politikai küzdelmek az erő java részét lefoglalták, felemésztették.

386A biráskodás terén azonban még a XVI. század első fele folyamán alig észlelhető nagyobb eltérés az elszakadást megelőző időkkel szemben. Szapolyai János, I. Ferdinánd és János Zsigmond kora, még mindig némi kontaktusban állanak a múlt korszakkal, de egyúttal az utóbbi idejében a királyi táblának önálló szervezése meginditja a biráskodás új fejlődését is; a mi aztán főleg Báthory Zsigmond alatt nagy átalakulásokat kezd meg s Erdély aranykorában teljesen meg is valósit.

Még 1542-ben emlités van a hét vármegye nemeseinek törvényszékéről, azaz a régi vajdai congregatioról.* Majd 1553–5-ben* a vajdai biráskodás bővebben részleteztetik. De már 1556-ban, János Zsigmond visszahozatalával, a királyi tábla rendeztetvén, megszünik a vármegyék régi összeolvasztott szervezete s megkezdődik az egyes vármegyék külön önálló élete a biráskodás terén.*

U. o. I. köt. 89. lap.

U. o. I. 495, 505, 502, 5–4.

U. o. II. 58.

A vármegyei biráskodás terén az egyes vármegyék külön szereplésére s önállóságának fejlesztésére irányuló törekvéssel még 1554-ben nem találkozunk, mivel ekkor a Ferdinánd kormánya elleni bizalmatlanságból a vajdai szék súlyának lefokozására s a nemesi congregatio súlyának emelésére irányuló határozattal találkozunk. Ekkor rendeli el a maros-vásárhelyi országgyülés, hogy „az ország régi szokásai szerint, senki az ő ügyét, mely a vármegyén, ispán, alispán, szolgabirák s assessorok által, a jog rendi szerint, megitéltetett, előlök a vajdához ne felebbezhesse, hanem elégedjék meg az itélettel és a szokott módon felebbezzen a felülvizsgáló törvényhelyhez (a hét vármegye congregatiojához).”* De már a következő évben 1555-ben, szintén a régi szokásra hivatkozással, elrendeli a maros-vásárhelyi országgyülés, hogy a vármegyék ispánjai semmi ügyet, mely 50 frt értéket meg nem haladja, a vajdák elé felebbezésbe ne bocsássanak.*

U. o. I. 520.

U. o. I. 542.

Ezen intézkedés, melynek értelmében a vármegyei törvényszék itélete az 50 frton aluli perekben jogerős s nem felebbezhető, a mohácsi vészt megelőző idők gyakorlatában nem talál támogatást, mivel az csak annyit igazol, hogy a 3 frtot meg nem haladó perek felebbezése volt kizárva. Ezt igazolja egy későbbi országgyülési törvény is 1584-ből, midőn a gyulafehérvári XV. t.-czikk szerint elrendeltetik, hogy a vármegyékből a decretum tartása szerint minden apellátiók 3 frt felett, exceptis causis criminalibus, … nagyságod táblájára bocsáttassanak.*

U. o. III. 210.

387Az a zavaros időszak, mely a mohácsi vész után János Zsigmond visszahozataláig Erdélyt erősen megviselte, a joszolgáltatás rendjében is nagy rázkódásokat hozott létre. Igy keletkezhetett a vármegyei törvényszék hatáskörének kibővülése, így a bizalmatlanság a régi, ősi vajdai biráskodás iránt s a ragaszkodás a hét vármegye közös birói gyüléséhez, a congregatio generalishoz. De viszont ugyanezen időszak a magyar nemzet hét vármegyéjének régi, megszokott törvénykezési egységét is megzavarta.

Midőn János Zsigmond visszahozásával egy nagy törvénykezési reform alapjai vettettek meg az 1556. évi kolozsvári országgyülésen, ez a reform nem a mohácsi vész előtti állapotok helyreállitására, hanem az önálló állam szükségletei, a fejedelem, „a választott király”, méltósága megkövetelte központositás szempontja szerint irányult.

A fejedelem, hiveinek felfogásában, a magyar királyi jogok successora, tehát a summus iustitiarius is a Tripartitum szerint. Ennélfogva birói joghatósága nem a vajdákénak folytatása, hanem egyenesen a magyar királyokénak. Következőleg nem csak a magyarokra, a hét nemesi vármegyére, ennek közönségére, hanem a székelyekre és szászokra is egyaránt kiterjed. A mi a gyakorlati megvalósulását illeti e dolognak, az is a királyi tábla mintájára alakult. Nem ül külön törvényt a fejedelem a magyarokkal, mint vajda, a székelyekkel, mint székely ispán, vagy a szászokkal, mint szebeni gróf, hanem egy és ugyanazon biróság, a fejedelmi tábla, itél mindezek ügyeiben s a régi elkülönzésnek csak annyi maradványa van, hogy az egyes nemzeteknek, valamint a partiumi megyéknek külön octávájuk van és hogy a tábla székhelye is változik a terminusban sorra következő nemzetek szerint.

Hogy az újonnan alakult táblának hatása az igazságszolgáltatás egész rendszerére módositólag kiterjedt, az nagyon természetes. És pedig miután csak a tábla beállitása rendeltetett el, ellenben ennek a vármegyéi és székbeli törvényszékekhez való viszonyáról szó sem tétetett: a viszony kialakitása majdnem egészen a gyakorlatra, az életre volt bizva.

Eleinte azt tapasztaljuk, hogy a tábla kissé erősen lép fel a vidéki törvényszékekkel szemben. Az 1561. évi kolozsvári országgyülés egész categoricusan azt rendeli, hogy minden, a vármegyei törvényszékeken meginditott perek, alaposabb megvitatása végett, a királyi kuriába felküldessenek.* Tehát az alsóbb biróságok döntési köre úgy a régi, mint 388az újabban kifejlődött gyakorlattal szemben, megszorittatott s ennek kövekeztében a jogszolgáltatás rendje, a peres eljárás complicáltabbá tételével, gyorsaságából igen sokat vesztett.

Szilágyi S. i. m. II. 195. Érdekes megjegyeznünk, hogy épen a megelőző évi enyedi országgyülés rendelte volt el, hogy az 50 frton aluli perek appellátiójára nézve a jövő országgyülés fog határozni, u. o. II. 176. lap.

Hogy minden ügyet az igazságszolgáltatás hátránya nélkül lehetetlenség a táblára felebbezni, ezt hamarosan belátta a törvényhozás s így 1584-ben a felebbezésből a 3 frton alóli pereket s a criminalis causákat kizárta.* Idővel, mint mindjárt reá térünk, a vármegyei törvényszék hatásköre nagyon sokat és folyton tágult. De egyébként is látjuk fejlődését s önállósulása alapjait.

Szilágyi S. i. m. III. 209.

Az 1564. évben a vármegyei törvényszék jogot nyer, hogy a fejedelem által reá nézve kiadott perhalasztó parancsokat felülvizsgálhassa s ispán, alispán és assessorokkal egyetemben ezen prorogatoriákat megitéljék: helye van-e vagy nem?* Ugyanezen rendelkezés 1596-ban és később is megemlittetik és átment az egész jogéletbe annyira, hogy az u. n. „illegitimum mandátumok” vagyis törvényellenes fejedelmi parancsok birói felülbirálási joga az erdélyi közjogban legfontosabb biztositéka a polgári szabadságnak s az Approbátákban is* befoglaltatván, a Habsburg-ház uralma idejére is átjött.

U. o. II. 265. 363.

AC. IV. 1: 8.

A vármegye biráskodási jogának nagyobb fokú fejlődése azonban Báthory Zsigmond idejében következett be 1597-ben.

Az az idő, mely Békés Gáspár leveretésétől fogva egészen Báthory Zsigmond nagykorusitásáig lefolyt, Erdélyben a béke és nyugalom korszaka volt, melyet sem bel-, sem külpolitikai izgalmak nem zavartak. Legnagyobb változatosságot még a vallási kérdések idéztek elő. De Zsigmond nagykorusitása után a megváltozott erdélyi külpolitika odahaza szörnyü vérengzést hozott létre, mely a polgári szabadságot végromlással fenyegette. Majd az 1595–96. évi török hadjárat után bekövetkezett zavar és fejetlenség teljesen felforgatta az államban a jogbiztonságot.

Ekkor történt 1597-ben, a fejérvári országgyülésen, hogy a felhalmozódott perek egy tekintélyes számára nézve a fejedelmi táblán a rövid lejáratú perfolyamat léptettetik életbe, mely egyetlen kibocsátást s a meg nem jelenés esetében való elmakacsoltnak egyetlen betiltást engedélyezett s így a lehető leghosszabb esetben is három terminus alatt a pert lejáratta. Minthogy pedig a tábla szünetelésénél fogva sok helyt a vidéki törvényszékek oly ügyeket is a maguk hatáskörébe vontak, a melyek oda eredetileg nem tartoztak és minthogy ezen perek itten 389is folyamatban voltak: az idézett fejérvári országgyülés IX. t.-czikke elrendelte, hogy: „az mit pedig vagy Magyarországban, vagy Erdélyben a székek befoglaltak (t. i. az elől felsorolt, de tulajdonképen a vidéki törvényszék hatáskörébe nem tartozó peres ügyekből), ha az actor akarja, ott prosequálhassa és onnét jöjjön gyülésre apellátióba és a brevis szerint ott determináltassék”.*

Szilágyi S. i. m. IV. 119. lap.

Ezen szükségbeli rendelkezés roppant nagy fontosságu lett az erdélyi vármegyék biráskodására nézve. Mert bár itten egyelőre csak az addig meginditott pereknek és azon esetekben ha a felperes úgy akarja lejáratásáról van szó, de a viszonyok alakulása, az a leirhatatlan zűrzavaros és mindenféle szenvedésekkel teljes állapot, melyben Erdély tiz esztendőn keresztül volt, a jogkereső félre nézve szinte egyetlen és még így is ritkán kapható forum gyanánt a vármegyei törvényszéket jelölte meg majdnem összes perügyeire nézve. Az egyszeri és szinte adhoc engedélyből a szokás hatalma alatt jog és intézmény fejlődött ki, úgy hogy 10 évvel később az 1607. évi fejérvári országgyülés VII. törv.-czikkelye* az 1597. évi IX. t.-czikket nem mint egyszerü engedményt, hanem mint intézményszerü rendelkezést fogja fel, mondván: „minekünk erdélyieknek ennek előtte is volt végezésünk, hogy ratione novarum violentiarum et aliarum litium brevi juris processu iuridico terminari solitarum szabadok legyenek véle, ha az táblán kezdik-e, vagy az vármegye széken pereket, az kit a vármegye széki befog.”

U. o. V. 455.

Ezen törvény rendelkezésénél fogva az erdélyi vármegyék biráskodási hatásköre lényegesen kitágult és erősen túlhaladta az anyaországiakét. Ugyanis ezek a kisebb hatalmaskodás eseteiben, melyeknél a birság 100 frtot meg nem haladt, a criminalis ügyekben, a szegények kiváltságolt ügyeiben, tiszti keresetekben, foglalások, zálog, adósság, osztályperekben, gyámság, hitbér, jegyajándék kérdésében járhattak el, de 100 frton felüli perekben csak kártétel, foglalás esetében itélhettek és az utóbbinál is, ha telekről volt szó, 10 hold erejéig.* Ez a megszoritása 390a vármegyei biráskodásnak a nádori vidéki biráskodás beszüntetésével következett csak be Mátyás idejében, a mikor a nemesség azon kisebb perei, melyekben addig a nádor a vármegyei közönséggel együtt biráskodott, p. o. zálog, jegyajándék, adósság, határper stb. mind a kuriához kerültek.*

Kitonich: Directio Methodica processus iudic. Iur. consv. Cap. XI. quaest. 1–5.

Hajnik i. m. 27. lap.

Az erdélyi vármegyei törvényszékek nem ismerték a 100 frton aluli perekre való korlátozást mindaddig, míg a királyi kuria állandósitása Erdélyt és Horvát-Szlavonországokat is be nem vonta az országos biráskodásba. De idővel a szétválás és a külön táblai rendszer mellett egyidejüleg ugyanazonos elvek uralkodtak itten is a vármegyei törvénykezés hatáskörére nézve, mint az anyaországban. Az 1597. évi végzés az újabb hatalmaskodást, jegyajándékot, hitbért, leánynegyedet, gyámügyet, zálogot, kötelmeket és becsüket, a törvényes parancsok elleni engedetlenséget, illetőleg az ezekben meginditott kereseteket, az értékre tekintet nélkül, engedi a vármegyei törvényszékek elé. Midőn aztán 1619-ben a peres eljárás Bethlen Gábor alatt új rendezésnek vettettett alá,* a rövid folyamu perek tárgyai is szaporodtak s ezzel együtt a vármegyei törvényszék hatásköre. Az Approbáták a Bethlen Gábor-féle condificatiot e tekintetben teljesen átvette* s a rövid folyamatu perek közé a következőket sorlja: „A nagyobb hatalmaskodás öt esetét, és a kisebb hatalmaskodásokat, továbbá a szántszándékos emberölést, a hitbért, jegyajándékot, leánynegyedet, gyámságot, zálogos jószágokat, kötéseket és kötelezéseket, letéteket és becstelenitéseket, hamis feladást, a bármely módon idegen kéznél levő levelek és okmányok, nem különben a szökevény jobbágyok és szolgák és más, az országnak ez iránt kelt törvényeiben különösen megjelöltek visszakövetelését tárgyazó ügyek.”*

Szilágyi S. i. m. VII. 819–21. lap.

AC. IV. I. 11, 12.

V. ö. A brevis processusokra nézve a H. K. II. 18.

A vármegyei biráskodás haladására nézve nem csak az anyaországgal való összehasonlitás ad támpontot, hanem egyúttal idézhetjük 1561-ből az erdélyi törvényeket is, melyek a tordai országgyülés végzéseiből az elévülést nem türő s el nem évült keresetek, hitbérek, jegyajándékok, gyámság, osztály, zálog, megszakadás, hűtlenség és felebbezési ügyek kereseteit a tábla octávális törvényszéke elé utalják, a becsületsértési (tisztességet érintő) ügyeket pedig az országgyülési törvényszék, vagyis a fejedelem személyes jelenléti birósága elé rendelik.* Ezen intézkedéssel szemben már az Approbáták* csupán az örökös jószágokat 391illető pereket, melyek okirat (privilegium) előmutatással járnak, utalja a tábla elé s a hűtlenség büntényét a generalis diaetára.

Szilágyi S. II. 191.

AC. P. IV. I, 12.

A vármegyei biráskodás hatáskörének kitágulása önként vonta maga után a birósági szervezetnek megfelelő átalakulását, valamint az eljárás megfelelő módositását is. E tekintetben egyes vármegyék akár a hallgatagon működő jogi szokás útján, vagy pedig irott statutumaikban, igen fontos újitásokat eszközöltek, a melyeket lassanként részben a törvényhozás, részben pedig a többi vármegyék elfogadtak s magukévá tettek.

Ami közelebbről a birósági szervezetet illeti, e tekintetben a vármegyének, mint ilyennek, hosszú időn keresztül, – több mint egy századig, – kevés tevékenységét tapasztaljuk. Mivel pedig az országos törvény hasonlóképen nem érintette a birósági szervezetet, tehát ez maradt egyelőre a régiben, t. i. mint volt a mohácsi vész előtt.

Magában a nemesi vármegye kebelében egy biróság létezett, a vármegyei törvényszék (sedes iudiciaria, sedria), mely első folyamodásu biróság volt a nemességnek összes pereiben egészen a XVII. század közepéig. Mint emlitettük volt, még azzal a tulajdonsággal is birt, hogy a vármegyei gyüléstől, a congregatiotól is alig lehet megkülönböztetni, mivel sokszor teljesen egy és ugyanazon összeállitásu s felváltva jogalkotással, közigazgatással és biráskodással egyaránt foglalkozik.

A Mátyás-féle nagyobb decretum 8. (1486: 8.) articulusa, mely a vármegyei törvényszékekre az ispán és szolgabirák mellé birótársakul az esküdteket beállitja, II. Ulászló 1492. évi LIII. törvényczikkével hatályát veszitvén, az erdélyi vármegyék hosszú időn keresztül igen ingadozó gyakorlatot követtek a vármegyei törvényszék szervezetében. Voltak nyilván olyan vármegyék, melyek a törvényszéket, mint határozott számu esküdt birákból álló collegialis biróságot, a vármegyei tisztek és assessorokból összeállitva, fentartották. Erre mutat az, hogy 1554-ben a vármegyei törvényszék, mint ilyen összeállitásu idéztetik a törvényben.* Viszont bizonyos az is, hogy más vármegyékben nem volt szervezett biróság, hanem a vármegyei tisztek birótársai a vármegyei összes nemesség voltak még a XVII. század elején is,* a mikor a Mátyás korabeli szervezet felbomlására és a megelőző idők tumultuáris jellegű ős gyülésére kell gondolnunk a vármegyei törvényszékek szervezeténél. Tehát a vármegyei törvényszék csak a XVII. század folyamán, annak második negyedében jut Erdély minden vármegyéjében oda, hogy valósággal törvényszéknek s ne törvényt-tevő gyülésnek neveztessék.

Szilágyi S. i. m. I. köt. 520. lap.

Küküllővármegyében 1626-ig.

392Meg kell azonban itt azt is jegyeznünk, hogy ezen rendelkezés, t. i. az esküdtek beállitása által, a vármegyei fő- és köznemesség a törvénykezésből ki nem záratott, sőt még a XVIII. században is részt vett abban az u. n. derékszékeken,* úgy hogy Erdélyben efféle törvény, mint a magyarországi 1613: XXIV. t.-cz., mely a táblabirákat, mint rendkivüli esküdteket beállitván, elrendeli, hogy a biráskodásban ezeken kivül senkinek szava ne legyen, – nincs.

Váró M. Idea. 222. l.

Ezen vármegyei törvényszék, mint már emlitve is volt, egészen 1556-ig úgy tekinthető, mint a magyar nemzet közjogi egységének: a vajdai congregationak kisegitő, előkészitő birósága az alsó fokon, melynek tulajdonképeni rendeltetése az ügyek előkészitése, felszerelése; a biráskodás súlypontja nem a vármegyében, hanem a hét vármegye közgyülésekor tartott sedrián lévén. Igy a vármegyei törvényszék, bár benne volt a köztudatban s ez kifejezést is nyer némely okmányokban, hogy a király törvényszéke az, mégis sokkal inkább subsidiarius, mint rendes biróság szerepét töltötte be. A XVI. század közepétől rendes birósági természete a fejedelmi tábla beállitásával s a külön nemzeti biráskodási központ elenyésztével teljesen előtérbe lép, s mint a summus iustitiarius fejedelemnek alsóbb fokú birósága foglal helyet az állam institutioi között. Ezért neve is igen gyakran ő felsége, vagy ő nagysága széke, a mivel a H. K. II. rész 3. czím 2. §-ában nyilvánitott közjogi felfogás nyer kifejezést és innen magyaráztatik a széktörés büntetése is, mely a vármegyéken 33 frt volt.*

Kolozsvármegye jegyzőkönyve I. 60. lap. Bottka. Bpesti Szemle. 1865. II. 179–86. lap.

A vármegyei törvényszékek a régibb időben meglehetős fix terminusokkal birtak s eltekintve a iuristitiumoktól, minden két hétben üléseztek. Idővel azonban a gyakori hadfelkelések, majd a fejedelmi korszak alatt azon körülmény, hogy a törvényszéknek egy ideig egyedül jogosult elnöke a főispán, egyúttal más állami vagy országos méltóságokat is viselt s e miatt a rendes terminusokra nem érkezhetett el: a régi jó rendet meglehetősen felbontották. Míg 1584-ben a szék szokott napjáról van emlités* és ennek megfelelőleg rendeli az 1594. évi fejérvári X. t.-czikk is,* hogy a minor potentia megitélésére a vármegyék ispánja tartozzanak continue tizenötöd naponként széket ülni és a brevisnek módja szerint azokat megitélni, soron kivül vevén elé az ilyen ügyeket. De már a XVII. század elején, 1623-ban, a főispánoknak csak az iratik eléjök, hogy béke idején, mikor a felség dolga rajtok nincs, 393s ha egészségek szenvedi, minden hónapban széket üljenek.* Sőt az Approbáták még kevesebb törvényszékkel is megelégszik,* midőn mint kivánatos dolgot állitja előtérbe, hogy a törvényszék tartására a főispánok egyike lehetőleg hazabocsáttassék a fejedelem udvarából.

Szilágyi S. i. m. III. 209.

U. o. III. 435.

Szilágyi S. i. m. VIII. 132.

AC. IV. 1: 3.

A vármegyei törvényszékek tartásának ezen megritkulás szoros összefüggésben áll az állami élet fejlődésével s ebben a főispánságnak a vármegye kötelékéből ki, országos méltósággá emelkedésével. Ugyanis rendes szabály szerint törvényszék főispáni összehivás s főispán jelenléte nélkül nem volt tartható. Ezért parancsolják a törvények hivatalvesztés terhe alatt a főispánoknak a gyüléstartást.* Viszont a főispán jelenlétének szükségessége, mely még a XVII. század derekán is általános elv, azzal áll összefüggésben, hogy a törvényszék a fejedelem jogszolgáltató közege, melyben a főispán a fejedelmet képviseli s így jelenléte nélkül a törvényszék is elveszti itélkezése jogalapját.

Szilágyi S. i. m. III. 209. 1584.*

Ez utóbbi tekintetében egy igen érdekes példával találkozunk Küküllővármegyének 1628. évben Dicső-Szentmártonban tartott törvényszékén, hol Varsolczi Ferencz alperes, kit Haller János főispán a vármegye tisztjei nevében idéztetett meg, procuratora által a birák ellen, kik egyúttal peres felei is, kifogást emel. A vármegyei törvényszék a kifogásnak részben helyet ad s az összes tisztviselők helyettesitvén magukat, a főbirák kivételével kivonulnak a törvényszék elől. A főbirák bentmaradásának indoka az, hogy bár ők is tisztek, de executióval nem foglalkoznak. Mostan az alperes ügyvédje a következő kifogást emeli: „Ime látom, hogy felkeltek a tisztek, már énnekem hütes ispánom nincsen: Mivel pedig nemes ember vagyok, nullius sub potestate sum subjectus nisi solius Principis et perhoc sententia pronunciari nequit in hac sede.” A biróság ezen kifogásnak helyt ad, mondván, „mivel hogy Generaliter az tisztek nevével citáltatott volt az Inctus, ki miatt a tisztek az törvényben nem ülhettenek, ez okon corrualtatik a causa.”*

Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 1628.

A vármegyei törvényszék tekintélyének úgy a főispán személyéhez, mint a fejedelem képéhez való kötöttsége, a főispánok másnemü elfoglaltságai, e miatt a törvényszékek régi és megszokott terminusainak összeromlása s az összejövetel esetlegessége egyfelől, a rövid lejáratu pereknek, a criminaliáknak a vármegyei törvényszék hatáskörébe határ nélkül beutalása másfelől, szerfelett megnehezitették a jogszolgáltatás 394gyakorlását. Vegyük még hozzá a perrendtartás nehézkességét is, mely a litis contestatioig a lehető legfurfangosabb és a perre alig tartozó, halasztó és ügydöntő kifogásokkal akadályozta az érdembeli tárgyalást: látni fogjuk, hogy a rövid folyamatu pereknek a vármegyei törvényszék körébe utalása egy ideig talán még inkább rontotta a jogszolgáltatás szabályos menetét, s vele együtt a vármegye tekintélyét, mint sem emelte volna.

A két irányban tapasztalható nehézséggel szemben használható orvosszerek nem egy és ugyanazon forrásokból fakadhattak, de idővel mindkét irányból mégis megindultak.

A vármegyei biráskodás kétségkivül az államfő birói felség-jogában gyökerezett; de teljesen hamis volt az a felfogás, hogy ennek documentálása végett a fejedelem képének a jelenléte is szükséges. A téves nézet az országos biróságok helytelen felfogásán alapul, mivel ott a táblán, az országgyülési biróságon egyaránt a fejedelem képviselői, az utóbbin olykor maga a fejedelem is elnökölt. Tehát itten ezen téves felfogás megdöntése magának a törvényhozásnak az iniciativájából indulhatott ki, mely ezen felső biróságokat is szervezte, s mely ezekben nem csak példát, hanem sok tekintetben egyenesen követendő schemát is állitott az alsóbb biróságok elé.*

V. ö. AC. IV. I. 19. Váró Mihály. Idea Actionum iurid. 127. l.

Azonban maga a vármegyei birósági szervezet, habár tételes törvényi alapjai voltak is, valójában mégis a vármegyei nemesi közönség életéből, a szokásjog alapján, fejlődött és alakult olyanná, mint volt ezen korszak elején s a folyamán is egy ideig. Ugy tetszik, mintha az országos törvényhozás félt volna a szervezet átalakitásához vagy kiépitéséhez hozzányulni, mintha abban a véleményben lett volna, hogy ez institutio formálása teljesen a vármegyei nemesi közönség joga. Ezzel állott összefüggésben az is, hogy az egyes vármegyék meglehetősen szabadon és belátásuk szerint intézkedhettek a különböző perek eljárási módjára nézve, hogy p. o. a hosszú vagy rövid perfolyamat szerint lássák-e el azokat, s hogy tartsák meg a terminusokat.* És igy a vármegei birósági szervezetnek átalakitása magára a vármegyére maradt, mint a melyet a közfelfogásból láthatólag egyedül is illetett ez.

H. K. III. 2: §. 5.

A vármegyei jogszolgáltatás terén tapasztalható bajokon, a fentebbiek szerint kétféle képen lehetett segiteni, t. i. a főispáni jelenlét szükségességének megszüntetésével és oly újabb biróságok felállitásával, a melyek az eddig vármegyei törvényszék hatáskörébe eső ügyeknek 395egy és pedig kisebb fontosságu, csekélyebb értékü részét, kisebb apparátus alkalmazásával is lebonyolithatják. És csakugyan a XVII. század második felében mindkét irányban megindulnak a reformok, a melyek közül az elől emlitett intézkedés megtétele a vármegyei autonomiának a bővülését, az utóbbi pedig az önkormányzati hatáskörébe utalt teendők rendezését vonta maga után.

Ha eddig sem gyülések, sem törvényszékek nem tartathattak főispáni összehivás és főispáni elnöklés nélkül, jövőben ha megállapittatott egyszer, hogy törvényszék főispán jelenléte nélkül is tartható, ebből önként következett, hogy lehetett így a közgyüléseket is tartani, mivel a közgyüléseknek és a törvényszékeknek nem volt élesen megvont határvonaluk. Igy aztán ha statutumokat lehetett alkotni és közigazgatási határozatokat hozni a főispán jelenléte nélkül, tehát biráskodni is lehetett a fejedelem, az állami hatalom képviseletének ellenőrzése nélkül.

A mi pedig a másik kedvező eredményt illeti, t. i. hogy újabb biróság beállitása által a vármegyei teendők rendeztettek: ez nyilván való, már csak abból is, ha megemlitjük, hogy az újonnan keletkezett biróság valóban biróság volt és nem olyan mixtum compositum, mint az eddigi vármegyei törvényszék, mely mindenre kiterjesztette hatalmát.

Az első lépés a vármegyei igazságszolgáltatás rendezésére az országgyülés részéről, de éppen oly esetlegességgel jött, mint annak idejében a vármegye biráskodási hatáskörének a kiterjesztése. Ugyanis rég idő óta volt a miatt panasz, hogy a főispánok országos és udvari méltóságai a törvényes székek celebrálását akadályozzák. A baj legnagyobb, természetesen a legnagyobb vármegyében, Fejérben volt, a mely más oldalról és időtől fogva némi privilegizált helyzetet is foglal el. Igy történt aztán 1650-ben, hogy a fejérvári országgyülésben határozatba ment a 4. articulus szerint a következő rendelkezés. „Hogy Nagyságod a Fejér vármegyebéli nemes uraink s atyánkfiai instantiájokra kegyelmesen accedálván megengedte, hogy ha mikor Nagyságod vagy az haza szolgálatjától promulgáltatott törvényes székein az vármegyének főispán uraink jelen nem lehetnének, mindazonáltal viceispán, főbirák, assessorok és notarius uraimék az széket ugyan celebráltassák, alázatosan megszolgáljuk Nagyságodnak.”*

Szilágyi S. i. m. XI. 71–2.

Egyelőre csak Fejérvármegyéről van szó. De a dolog természete hozta magával, hogy a többi vármegyék is, hasonló helyzetben lévén, magukra értelmezzék ezt a törvényt és ők is tartanak törvényes székeket 396a főispán jelenléte nélkül is. Azonban mindenütt ott állott az, hogy promulgáltatott törvényes székekről van szó, vagyis, hogy a kihirdetésnek mégis rendesen a régi gyakorlat s a törvény szerint a főispán által kellett a szokásos módon a viceszolgabirák útján történni.

Ettől fogva elég gyakori eset az, hogy a vármegyei gyülés vagy törvényszék főispán jelenléte nélkül tartatik. És ezzel egyúttal kiment a közfelfogásból az a téves nézet is, hogy a főispánnak, mint a fejedelem személyesének jelenléte a jogszolgáltatás érvényéhez feltétlenül szükséges. Tehát megváltozik a fejedelem birói felségjoga átruházásáról szólott axióma s ennek jelzése gyanánt ugyancsak Küküllővármegyéből 1670-ből idézhetünk példát, midőn a főispán távollétére hivatkozó alperes ezen perhalasztó kifogásával, mint jogi értelem nélkül szükölködővel, egyszerüen elutasittatik s biróság reá mutat a főispán helyettesére, az elnökre.*

Vármegyei jegyzőkönyv II. köt. 185. l.

A második lépés már a vármegyék részéről történt és pedig meglehetősen egy és ugyanazon időtájt a legtöbb vármegyében. Legalább a számunkra fenmaradt 4 statutum Kolozs, Torda, Belső-Szolnok és Küküllő vármegyékből az 1664. és 1665. években keletkeznek s az alszékek, vagy partialis sedriák felállitására vonatkoznak.

Hogy e tekintetben az egyes vármegyék egymástól függetlenül jártak el, azt misem bizonyitja jobban, mint ezen alszékek hatáskörének megállapitása és talán még inkább az az ingadozás, melyet magának a felállitásnak kérdésében egyes vármegyék tanusitanak.

Az alszék elnevezés a derékszékkel, tehát a partialis sedria a generalissal áll szemben. Ez az egész vármegyére, amaz pedig annak egy-egy járására (később kerület) terjedt ki. Megjegyzendő azonban, hogy a generalis jelző használtatott már korábban, sem hogy a particuláris szék megállapittatott volna. Használtatott a gyülésekre, olykor a törvényszékekre is, a minek okát abban találjuk, hogy a székely székekben, tekintettel az anya- és fiú-székekre, régi idő óta szokásban volt a generalis és filialis sedria és congregatio s maga az országos törvény is használja ezt, mielőtt a vármegyékben hasonló institutiok keletkezhettek volna.*

Szilágyi S. i. m. XI. 71–2.

Az alszékek keletkezése korában épen olyan zilált viszonyok voltak Erdélyben, mint a vármegyei biráskodás kiterjesztésekor. II. Rákóczy György szerencsétlen végü uralkodásával a bajok myriádja áradt a szegény országra. Az egymást felváltó fejedelmek, a török s tatár pusztitás, 397az óriási hadisarcz és portai adó, a nagy szegénység, nyomor, az eláradt fejetlenség egyszerre nyomta a népet. Apaffi kormánya nem volt képes hamarosan megteremteni a kellő rendet, azért hozzá látnak maguk a vármegyék is, hogy a felszaporodott perek gyors elintézésével a polgárság összekuszálódótt magánjogi viszonyainak a rendezéséhez hozzájáruljanak.

A zavaros viszonyokra hivatkozva, állitja fel az alszéket Kolozsvármegye, az első, melyről eddig tudomásunk van, 1664 okt. 23-án tartott közgyülésén, hanem „Kolozsvármegye összes mágnás és nemes urai” hozták e határozatot, melynek következő az indokolása: „Vevén az nemes vármegye sok igyefogyottaknak ez mostani változó állapothoz képest, gyakran törvényes gyülések nem lehetések miatt igazságoknak periclitatiojokra nézve felkiáltó panaszokat, Istenes Consideratioban, végeztettet azért unanimi voto et suffragio” stb.*

Kolozsvári S. és Óvári K. i. m. I. köt. 289. lap.

Hasonlóképen nyilatkozik Tordavármegyének ugyanezen évben hozott hasonló tartalmu statutuma, mely így kezdődik: „Mivel a sok időktől fogván való disturbiumok miatt a sok bántódások nemes Uraimék között igen megsokasodtanak s a vármegyének törvényes székein, vagy generalis gyülésein, minden aprólékos dolgok el nem igazodhatnak: végeztük azért unanimi voto et suffragio”*

U. o. 290–91. lap.

Küküllővármegyének azon statutuma, melylyel az alszéket felállitotta, nem ismeretes előttünk, azonban a vármegye protocollumában 1665 óta az alszékek előfordulnak.* De Küküllővármegyében, mint annak idejében az assessorok beállitását, nem közmegegyezés hozta létre az alszékeket s már 1668 február 21-én azt határozzák, hogy „paritalis székeken eddig kezdett perek az minemü processusban megállottak, az derék székeken az szerint revideáltassanak; ezután penig partialisok ne celebraltassanak.”* Csakhogy a szükség erősebb volt, mint az ellenszenv. A vármegye hamarosan meggyőződött arról, hogy a partialis székek nagy hiányt pótolnak s még ugyanazon év deczember 6-án: „az nemes vármegye az partialis széket ex unanimi consensu ujolag felállitotta.”*

Vármegyei jegyzőkönyv II. 87. 1665. 2/III.

U. o. Kolozsvári és Óvári i. m. I. köt. 292. lap.

Vármegyei jegyzőkönyv II. 171. lap.

Belső-Szolnokvármegye 1665-ben, a helyi vonatkozású részletek elhagyásával, teljesen azon szövegben állapitja meg a partiális székek szükségét és berendezését mint Kolozsvármegye.*

Vármegyei jegyzőkönyv. 1665.

398Miképen a vármegyék, hasonlóképen az országgyülés is vegyes érzelmekkel viseltetett az alszékek iránt. Némi vád is volt azok felállitásában az igazságszolgáltatás rendje ellen és pedig nem épen indokolatlanul. Ezt pedig a kormányon levők nem igen szivelhették. Igy történt aztán, hogy az 1678. évi okt. fejérvári törvények 7. articulusa azokat megszünteti.* „Mivel a generalis székek végeztettek, hogy mindenütt szorgalmasan celebráltassanak; azért a partiális székek mindenütt tolláltassanak, mivel azokból eddig sok abususokat láttunk kijönni”.

Szilágyi S. i. m. XVI. 608. lap.

Azonban könnyebb volt a generális székek celebrálását elrendelni, mint véghez is vinni. A könnyebb és egyszerübb peres eljárást megpróbált vármegyei nemesség ragaszkodott a partiális székhez s az 1680 május 18. s következő napjain Fejérvármegyében tartott országgyülés 6. articulusa azt rendszeresiti, törvényesiti is. Maga a törvényczikk fogalmazása mutatja, hogy itt a vármegyék akarata érvényesült. „Mivel kegyelmes Urunk – úgymond – az időknek különb, különbféle ellenkezési miatt a generális székek ritkán celebráltathatnak, az törvényes igazitást kivánó casusok penig ottan-ottan terjednek, annak okáért hogy minden vármegyéken a partiális székek esztendőnként legalább háromszor celebráltassanak, ante quindenam publicáltatván … Nagyságod kegyelmes consensusából végeztük.*

U. o. XVII. 96. lap.

Miképen megalakulása, úgy hatásköre is változásnak volt kitéve, habár némileg egy állandó terminus is található ezen alszékek természetében, t. i. a 100 frt értékig terjedő perek. A vármegye az ő hatáskörébe tartozó peres ügyekből a 100 frton aluliakat a partialis, az azon felülieket a generalis székre utalta. Igy aztán az erdélyi vármegyékben a partialis szék majdnem ugyan olyan hatáskörrel birt, mint az anyaországban a rendes vármegyei törvényszék, azaz a generalis sedria. Kivéltelt a crimináliák képeztek, melyek az erdélyi alszékeknek nem alkották a tárgyát.

Kolozsvármegye a 100 frtig terjedő pereket ezzel az útmutatással utalja az alszékek elé, hogy „sine respectu personarium: akár potentiás, akár adósság, akár diffamatio, coniuratio, damnificatio és in genere minden rendbeli dolgokból szabadságok lévén a causansoknak, hogy ha a decretum és Approbáta constitutio mellett longuson akarnának is perelni egymás ellen, vagy pediglen ab Anno 1657. esztendőtől fogvást való brevis articulusokban”.*

Kolozsvári és Óvári i. m. I. köt. 289. lap.

399Tordavármegye statutuma szerint: „a 100 forintig való földek, szénarétek, szőlők és házi örökségek, lábas marhák, adósságok és egyéb dolgokról való causák ott inchoáltassanak, agitáltassanak és discutiáltassanak s decidáltassanak az articulus szerint”.* Azonban már a küküllővármegyei statutum, mely a partialis széket helyreállitotta, a zálogos pereket csak 25 frtig rendeli, de egyéb pereket 100 frt erejéig „ámbár két száz forintig valók lennének, de a causansoknak liberum arbitrumában állván, ha száz forintig megengedi, agitáltathassék”.*

Kolozsvári s Óvári I. köt. 291. lap.

Vármegyei jegyzőkönyv iI. 171.

A per értékére végleg az 1680 májusi fejérvári 6. articulus döntött, midőn azt rendeli, hogy „száz forint summában álló zálogot és adósságot illető s egyéb száz forintot meg nem haladó materiákról való perek is agitáltathassanak ugyan, mindazonáltal hatvan forint summát felül haladó afféle causa, ha kivánják, apellátióba bocsáttassék stb. poena articulari.*

Szilágyi S. i. m. XVII. 96.

A mi ezen törvényszék szervezetét illeti, a statutumokban a fő- és vicetisztek assessorokkal együtt, csak általában, vagy a környékbeli assessorokkal, vagy az assessorok felével rendeltetnek ezen biróságokba, míg az országos törvény azt rendeli, hogy „az nemes vármegyék főbirói legalább hét assessorokkal ülhessenek széket az magok processusokban”. És csakugyan valamennyi vármegyében, Küküllőt kivéve, minden főbiró 7 esküdttel a maga járásában tarthatott ilyen alszékeket, azonban Küküllőben az alszékek érvényességéhez épen úgy, mint a többi vármegyéknél, a derékszékekhez is, mind a két főbiró jelenléte megkivántatott.*

Váró M. Idea. 155. lap.

Valamint a derékszéknek és a vármegyei gyülésnek meg volt a maga rendes helye a vármegye székhelyén, így az alszékeknek is ilyen fix hely jelöltetett ki minden járásban. Kolozsvármegyében Kolozsvár és Bátos, Tordában Torda és Szász-Régen, Küküllőben Szász-Csávás és Dombó voltak a partiálisok székes helyei, hova az alszékek tizenötöd napra hirdettettek meg szolgabiró vagy czédula által. Belső-Szolnok azonban a partialisok számára nem rendelt járás-székhelyeket.

Az egyes vármegyék statutuma vagy a gyakorlat azután még a birságokról is rendelkezett az új biróság részére, így p. o. a perletétel a rendesnek fele, azzal frt 50 denár teherrel járt s a szék szinén esendő birságoknak fele állapittatott meg.

A vármegyei biróságokban az alszékek beállitásával létrejött fokozati 400különbség idővel teljesen az első és másod folyamodású biróságok közötti különbséggé nőtte ki magát. Bár a felperesnek eleinte teljes szabadságában állott, hogy ügyét az alszéken, vagy a derékszéken kezdje-e meg. Mindazonáltal egyfelől a felebbezésben álló jogorvoslat kellő kihasználása a peres fél részéről, mint más oldalról a kisebb pereknek lehetőleg az alsóbb fokú biróságok elé való utalására irányuló törekvés a nagy közönség, a biróság és más hatóságok részéről, idővel oda vitték a dolgot, hogy a gyorsabb eljárás reménye stb. a 100 frton aluli értékü pereket teljesen az alszékekre korlátolta.*

Váró M. i. m. 157. lap.

Magának a derékszéknek folyton emelkedő tekintélye és jelentősége is nagy mértékben befolyt erre, mivel a derékszéken mindkét járás fő- és vicebirái s alispánjai, az összes assessorok s a jegyző jelenléte mellett még a vármegyei mágnások s köznemesek is ott szerepelnek a főispán elnöklete alatt. A két főbirónak jelentése épen olyan szükséges volt,* mint legalább egyik főispán elnöki működése s az alispán megjelenése. Továbbá a derékszékek tekintélye annál inkább kitünő volt, mivel mindazon ügyekben, melyek az AC. IV. 1: 11-ben emlittetnek, a 12. articulus által a derékszék hatáskörébe utaltattak és így aztán ingó és ingatlan dolgok, javak, birtokjogok felett korlát nélkül itélhetett. Meg kell még itten azt is emlitenünk, hogy a derékszékek elé tisztán csak a kisebb értékü polgári perek tartoztak. Végezetre a derékszék hatásköréből, különösen mintegy szembeállitásául a magyarországi vármegyék törvényszékeinek hatáskörével, kiemelhetjük, hogy azok mindennemü ingatlan javak szerzéséből, akár esetleg ősi, elidegenitett, vagy elcserélt javakból kiinduló kereseteket is tárgyalhattak, kivéve, ha oly örökségekről volt szó, melyek privilegium felmutatással jártak; mivel az ilyen perek felmutatási fóruma a tábla volt.*

Kolozsvármegyének 1609-ben egy törvényes széke az egyik főbiró, Szilvássy Péter, távolléte miatt elbomlott. Prot. I. 85. l.

Váró, i. m. 222–24. lap.

Az erdélyi vármegyék derék- és alszékeinek ezen összehasonlitásából nyilván kitünik, hogy a nemesi személyek és javakra nézve a két biróság között azonos viszony volt, mint van ma a királyi járásbiróságok és a törvényszékek között, hogy tehát autonom vármegyei biráskodás formájában ugyan, de a mai alsó királyi biróságok első szabályosabb alakjait az erdélyi nemesi önkormányzatú vármegye, a maga autonomiájában fejtette ki. Sőt az alszékek, habár bennök – Küküllővármegyétől 401eltekintve – egy rendes és tulajdonképeni biró, a főbiró vett is részt, mint a biróság elnöke, a mellé rendelt assessorok segitségével társas biróságot alkotott s igy az igazságszolgáltatás nagyobb személyi garantiával volt ellátva benne mint a mai járásbiróságoknál.

A vármegyei törvénykezési rendtartásban még két mozzanatot kell kiemelnünk, mint a melyekben a vármegyei autonomia az igazságszolgáltatást előbb vitte, t. i. a nyilvános adósságok végrehajtását, a mi a mai fizetési meghagyással rokonintézkedés – és az illetéktelen felebbezések korlátolását.

Már 1602-ben megállapitotta volt a medgyesi országgyülés XVI. czikkelye,* „hogy birtok foglalások esetében, ha a sérelmet szenvedett fél fejedelmi levelet hoz az ispánra, ez rövid úton megvizsgálja a dolgot, s ha a sérelmet fenforogni látja a foglalót a birtokból kiveti s extradominium felebbezésre utasitja.” Ily előzmény után jött létre 1648 és 1649-ben azon két gyulafejérvári törvényczikk,* mely az egyszerü és tiszta adósleveleken, vagy zálogositáson alapuló s 100 frt értékig terjedő kereseteket minden jogorvoslat kizárásával az első derékszéken megitélni rendeli.

Szilágyi S. i. m. V. 139.

I. m. X. 481. XI. 52.

A vármegyei jogalkotás ezen is túl menve, Kolozsvármegye 1657. évi statutumában* az egyszerü és tiszta adósleveleken alapuló követeléseknek, az értékre tekintet nélkül, érvényesitése végett elrendeli, hogy az ily ügyekben a főbiró és viceispán az alsóhoz fizetési meghagyást intézzenek, 8-ad napra rendelvén a teljesitést, s ha ez be nem következik, 6 frt birság terhe alatt a kielégitési végrehajtást foganatositsák.

Kolozsvári s Óvári i. m. I. köt. 288–9. lap.

A másik jellemző intézkedés szintén Kolozsvármegye statutumaiban található fel az 1672. évből,* midőn az oly egyének ellen, kik 100 frton aluli ügyeikben, melyek a vármegye székin jogerős itéletel eldöntöttek, a fejedelemtől átküldési parancsot eszközölnek ki, 100 frt birságot, rögtöni végrehajtás mellett, állapit meg. Ezen rendelkezés mintegy kiegészitését képezi a már idézett országos törvénynek, mely a felebbezésre nézve a fejedelemtől kivett „illegitimum mandatumok” felülvizsgálására és elvetésére feljogositotta a törvényszéket. Apaffy fejedelem idejében az ilyen fejedelmi parancsok elég gyakoriak voltak s a vármegye kellőleg meg tudta védelmezni az igazságszolgáltatás érdekeit még a fejedelemmel szemben is.

U. o. I. köt. 294. lap.

402Hogy a vármegyei biróság a fejedelmi önkénynyel szemben mily biztositékát képezte a közszabadságnak, ennek egy igen jellemző concrét példáját is idézhetjük az 1662. évből. Ugyanis ezen évben Apaffy fejedelem aug. 17-én Radnóton kelt rendeletével meghagyja Tordavármegye fő- és vicebiráinak, hogy a Gilányi Gergely és Bodoni György között per tárgyát képező nemesi részjószágokat a per eldőltéig vegyék zárlat alá s utalják a kincstár képviseletével megbizott görgényi tiszttartó kezéhez. Bodoni György vajdaszentiváni egyik jobbágya, a vármegye egyik viceszolgabirájával a sequestrálókat a sequestrálástól eltiltá. „Kihez képest Kegyelmes Urunk – irja Abódi Gergely főbiró – békét kellett hagynunk, meggondolván Kegyelmes Urunk, micsoda szép a nemesi szabadság s ellenben micsoda gyenge, netalán ha nem tiltathattunk volna.”

Ugyanezen korszakban még kétféle vármegyei biróságról kell röviden megemlékeznünk, melyek közül az egyik a XVI. században fordul elő utoljára, a másik pedig tulajdonképen ki sem alakul a korszak végén, de már alapjai megvettetnek. Amaz a kihirdetett szék, ez pedig a fiú-szék.

A proclamata congregatióról vagy sedesről, mely főleg a XIV. században virágzott, s mint a nádori vidéki biráskodás közege szerepelt, már a múlt korszakban megemlékeztünk. A hirdetett székek a mohácsi vész előtti időkből, de más alakban, az erdélyi vármegyékben ezen korszakba is átjöttek és mint büntető törvényszékek, a cirkálással állanak kapcsolatban. Az 1568. évi tordai országgyülésen találjuk utolsó emlitését,* midőn az rendeltetik, hogy a cirkálásra nézve a II. Ulászló alatti törvény tartassék meg s a cirkálás befejeztével, a főispán a székes helyen hirdetett széket tegyen, melyre minden nemes köteles megjelenni s itten a nemes titokban értesittetik, hogy kiadott jobbágya van s azt a rendes szék napjáig megölesse.

Szilágyi S. i. m. II. 341–3.

Ezen rendelkezés után a proclamált széknek nem akadunk többé nyomára, sőt lassanként az egész bünvádi eljárás is megváltozik, a mennyiben az egyes, hivatalból üldözendő büntények tettesei illetékes biróságuk elé állittatnak s a vármegye járásbeli alispánjának, mint tiszti ügyésznek vádja alapján fogatnak kereset alá. Erre nézve az első törvényes intézkedést az 1635. évi gyulafejérvári IX. t.-czikk foglalja magában,* egyelőre csak a gyilkos nemesről szólván; de ez aztán lassanként minden büntényre is kiterjesztetett.

I. m. IX. 417–8.

403A fiú-szék, vagy filialis sedria a XVIII. század első tizedeiben már mint rendes felebbezési biróság szerepel nemeseknek jobbágyok, jobbágyoknak jobbágyok elleni polgári és büntető pereiben, de a XVII. század legvégéig nyomára nem sikerült reá akadnunk. Ezen biróság áthidalja az úri széket és a vármegyei derékszéket. Birósági tagjai ugyanazok, mint az alszéknek s általában annak a mintájára alakult. Nemes birák ülnek benne s ezért neveztetik nemesi biróságnak is, de egyúttal azért is, mivel ezen a széken már a felebbezett per többé nem az alperes jobbágy, hanem annak nemes földesura ellen folytattatott. Itt csupán azért emlékeztünk meg róla, mivel keletkezéséhez az initiativát és egyúttal a formát is ezen korszakban keletkezett alszékek szolgáltatták.

A vármegyei birósági szervezetnek kiegészitő részét alkotta még a földesúri biráskodás, az alperes jobbágyok felett és ellen. Ezen biróság megalakulásától fogva egészen megszünéséig, alakjában nem igen sokat változott. A földesúr vagy tisztje, vagy falusbirói s ennek esküdttársai a birák. De azért a vármegyei élettel ez a biráskodás is összefüggésbe van hozva az által, hogy úgy itélete, mint az itéletnek alapul szolgáló ténykörülmények bizonyitó ereje a vármegyei ember tanuságtételén, vagy közbenjárásán épül.

A jobbágynak sajátságos helyzete, melyben egyfelől gazdasági jelentősége előtérbe nyomul, de személyi jellege sem vonható kétségbe: az alperes jobbágyot ugyan quasi mancipiummá tette, de a felperes jobbágy számára sok tekintetben a nemesihez hasonló polgári jogokat biztositott. Ha a jobbágy, mint alperes, teljesen a földesúr gazdasága állagához tartozónak tekintetik is, a kinek személye és vagyona felett a földesúr biráskodásában rendelkezik, ellenben a felperes jobbágy, mihelyt keresete directe vagy indirecte nemes földesúr ellen is irányulhatott, megszünik vagyontárgy lenni, ember lesz. De mert jogképessége korlátolt, illetőleg fogyatékos, ezen a hiányon az igazságszolgáltatás érdekében a nemesi vármegye intézményesen igyekezett segiteni.

A földesúri biráskodásban ennélfogva megkivántatott, hogy a vármegye megfelelő közege, elébb a szolgabiró, később a viceszolgabiró járjon el. Ő általa szólitják fel a földesurat, hogy jobbágyáért tegyen eleget; ő előtte s általa lehet az esküt bevenni bizonyságul, ő igazolja a földesúri itéletet, ő tanusitja az ez ellen beadott felebbezést; tehát a nemesi vármegye a jobbágy perekből kifolyólag hozott földesúri birói itéletekkel az ő nyilvános tanuságtétele mellet foglalkozik.

A földesúri biróság itéletei, mint külső birósági itéletek (iudicia 404externi iudicii) szerepelnek a vármegye előtt. A felebbezett úri széki itéletek eleinte, míg partialis, vagy alszékek nem voltak, természetesen egyedül a vármegyei derékszékek által vizsgáltattak felül, honnan a fejedelem táblájára lehetett tovább felebbezni, épen úgy, mint az előző korszakban a vajdai székekre.

Azonban a partialis székek felállitásával az úri szék számára két alsó foku felebbezési fórum keletkezett s állott is fenn egészen a fiúszékek beállitásáig, t. i. a partialis és generalis sedria. Mindkettőnek hatásköre a per értékétől függött. Ha 100 frton aluli volt a per értéke, akkor az alszékre is lehetett felebbezni, ellenkező esetben a derékszék volt a megfelelő első felebbezési biróság. Mindkettő elől természetesen továbbra a fejedelmi táblára lehetett az ügyet küldeni felebbezés esetében.

Már itten megemlithetjük azt, hogy idővel a partialis székeknek illetősége nem terjedt ki az úri széktől felebbezett ügyekre, a mennyiben a partialis, illetőleg az ezt alkotó birósági személyek az úri széktől felebbezett perekben egy külön nevü s természetü biróságot, a fiú-széket alkotván, ugyanannak a tovább felebbezett ügynek, mint az alszék birósági tagjai, illetékes birói nem lehettek. Igy a partialis szék csakis nemesek ügyeinek birósága maradt s előtte jobbágyperek nem szerepelhettek, hanem egyenesen a derékszékhez kerültek a fiú-szék elől.

Míg a fiú-székek meg nem alakultak, a partialis székek, mint jobbágyperek felebbezési birósága, bünügyekben is eljárhattak, s ezen hatáskörük is a jobbágyperekben való illetékességüknek a megszüntével enyészik el s így korlátoltattak idővel tisztán a nemesek polgári pereire.*

V. Ö. Váró M. Idea … 125–280. lap.

Az eddigiekben ismertetett vármegyei nemesi s ezzel összefüggő biróságok, az elmondott módon polgári és büntető biráskodást gyakoroltak. Nem tartozik ugyan feladatunkhoz, hogy a különböző biróságok törvénykezési eljárásával is foglalkozzunk, mindazonáltal az eljárás némely részleteit mégis szükséges ezen a helyen érintenünk.

Mindenek előtt ismételjük itten, a mit a biráskodás idejéről elmondottunk, t. i. hogy a különböző biróságok nem állandóan működtek s nem is voltak valamely állandó terminusaik. Legalább a gyakorlat előttünk ezt így mutatja. Azonban kétségtelen, hogy elméletben meg voltak a székeknek szokott napjai. A székek tartásának két heti, majd utóbb havonkénti időköze a törvényszünetek (iuristitium) által megszaggatva, rendes körülmények között meg lett volna tartható, de a körülmények 405vajhmi ritkán voltak rendesek. Igy aztán a „szokott napok” kifejezés alig jelentett egyebet, csak hogy a szék rendszerint a hét valamelyik napján, p. o. a Belső-Szolnokban csütörtökön, Küküllőben szerdán vette kezdetét.* De hogy ezen vagy azon a héten tartatik-e szék, azt már előzetes kihirdetés adta tudtul a vármegyei közönségnek.

Vármegyei jegyzőkönyv II. 158. Kolozsvári s Óvári i. m. I. köt. 292. lap.

Ha akadályok nem merültek fel, a régi időktől fogva szokásos szünhetek kivételével, bármikor lehetett széket hirdetni. Küküllővármegyének 1647 októberre hirdetett derékszéke a szüret ideje, mint iuristititum miatt nem volt megtartható. A szék hirdetése vicebiró által történt. A vicebiró székhirdetésére nézve ugyanazon elv és gyakorlat állott fenn, mint a congregatio összehivására nézve.

A perbeidézés az erdélyi nemesség ősi szokása és szabadsága szerint, mindig csak szolgabiró által, személyesen történhetett. Eleinte a szolgabirák, majd később a segédszolgabirák eszközölték a perbehivást. Pecséttel való idézésre is van ugyan némi emlékünk Kolozsvármegyéből,* de hogy kolozsvármegyén és Fogaras vidékén* kivül ez az idézési eljárás szokásos vagy gyakori lett volna, arra nem találunk megfelelő nyomokat a magyarok lakta területen. Hogy a kolozsvármegyei statutum, mely általánosságban csak az egyes tisztek pecsétjének erejéről szól, magában foglalja az idéző pecsétet is, bárha csak a XVIII. század elejétől fogva.

Kolozsvári S. s Óvári i. m. I. 285. lap.

U. o. I. 304. lap.

Az idézés, mikor nem volt előre biztos ideje a törvényes széknek, vagy egyszerüen az illő időre szólott, vagy pedig a vármegyének ez s ez helyen tartandó első törvényes székére. De az idézésnek mindig legalább nyolcz nappal a szék előtt kellett történni az erdélyi vármegyéken. Ellenben a partiumban 15 nappal előbb.* A földesúri biráskodásnál nem volt idézésről szó, hanem a földesúr a törvény kéréstől 8-ad napra a jobbágy füstin tartozott igazságot szolgáltatni.*

AC. IV. I. 19.

U. o. IV. I. 28.*

A vármegyei törvényszékek az Approbáták rendelkezése szerint 2–3 napig tartottak, hogy a felek meg is jelenhessenek s az elmaradt fél az itélet kiadása előtt a törvényengedte jogorvoslattal élhessen.* A 2–3 napi székezés folyamán a perlekedők a per bejelentése sorrendjében szólittattak s e végből persorjegyzéket kellet késziteni (series). A megjelent felperesek előmutatták per-előkészitő irataikat, melyeket a főbiró, vagy vicebiró állitott volt ki az illetők megkeresésére s a szék szinén eleinte a főispán, alispán vagy jegyző, később a főbiró nyitott 406fel és aztán személyesen vagy procurátoraik által előadták élőszóval kereseteiket. A megjelent alperesek vagy képviselőik perhalasztó, vagy ügydöntő kifogásokat emeltek, s ha ennek a biróság helyt adott, a következő terminuson folytatták perüket, hol a kifogások újra fel voltak használhatók. Ha pedig a kifogásoknak a biróság helyt nem adott, az ügy érdemében következő szóváltások közben a bizonyitékok felől határoztak, azok pótlása esetleg elrendeltetett, vagy azok rendben lévén, a biróság itélt a perben. Az itélettel szemben felhasználható jogorvoslatok a biróság egyes illetékes tagjainak a közreműködésével vétettek igénybe. Kivülről jövő jogorvoslat, a fejedelemből engedélyezett perújitás volt.

U. o. IV. 1: 27.

A jogerős birósági itéletek foganatositása szintén a vármegyének volt a kötelessége és pedig a végrehajtás eleitől fogva a főispán, illetőleg helyettese, az alispánnak volt joga és kötelessége, ki a vicebiróval járt el benne.

A biróság által megállapitott birságok részben a panaszlót, részben a biróság tagjait illeték, ellenben a végrehajtási birságok a végrehajtók között osztattak meg.

A polgári perrendtartás legnagyobb részben a régi szokás s a Werbőczi Tripartituma által szabályozva lévén, e tekintetben az erdélyi törvénykezés nem tért el a magyarországitól sem a vármegyéken, sem a felsőbb biróságoknál. Általában a magánjog rendszere mellett, épen a perrendtartás az a jogi mező, hol a két országrészt a most emlitett codificatió mélyreható eredménye, a néplélek conservativismusával kapcsolatban, még a szétválás korszakában is egy erős, ha szinte láthatlan, kötelékkel füzte össze. Bár az alaki jogok a korviszonyok transformáló erejének épen úgy ki vannak téve, mint magok az egyes szervezeti institutiók, azonban a magánjog rendszerével kapcsolatban a perjog a haza két külön felében ép úgy megtartotta ősi alakját a külön állami lét alatt is, miképen maguknak az alkotmányos institutióknak alapvonásai is változatlanul maradtak fenn.

És épen a magánjog és perjog ezen ősi formában való fennmaradása biztositotta azt, hogy a két országrész intézményeinek különböző irányú fejlődése mellett is az összetartozóság érzete soha sem gyengült meg. A birósági szervezet, a biróságok hatásköre eltért a két országrészben, a szükséghez képest különbözőleg fejlődött, de ezek az eltérő biróságok az eléjök kerülő ügyekben ugyanazon jogelvek alapján s ugyanazon eljárási szabályok figyelemmel tartásaival itélkeztek. Ha az eljárás tekintetében az erdélyi vármegyék statutum-alkotó autonomiája 407hozott is, a minthogy hozott, sok rendelkezést, ezek a rendelkezések a törvénykezési eljárást alapvonalaiban soha sem érintették, hanem legfelebb subsidiárius intézkedésekkel látták el.

A polgári ügyekben való biráskodástól némileg eltérő jelenségeket mutat a büntető eljárásnak a fejlődése. A közös fejedelem, az állami egység korában talán nincsen eltérés a büntetendő ügyek felfogására nézve, de maga a büntetés oly annyira specificusan egyedi természetü, mint maga a büntény is. Az eljárás tekintetében az egyenlőség inkább a fő- és külső vonásokban volt meg korábban is, mintsem a lényegben s ennek megfelelően ment előbb aztán a fejlődés is.

A büntető biráskodás, bár ma sem különithető el az előnyomozás s ezzel kapcsolatban a praeventiv intézkedés magától a biráskodástól, de régebben a közrendészet és igazságszolgáltatás majdnem abban a mértékben olvadtak össze, mint mai jogéletünk szerint a rögtönitélő biróságnál. A XVII. század közepéig közvádi eljárás nem volt gyakorlatban, hanem egyedül a magán vád és feljelentéssel kapcsolatosan meginditott inquisitorius eljárás. Hogy az inquisitiónak csak a nyugodtabb közviszonyok közt volt rendes lefolyása, azt már a kor érzület- és gondolkodásmódja is kellőleg igazolja, ha nem is látnók a gyakorlatban a megfelelő jelenségeket.

Még a múlt korszakból jött át a cirkálás, vagy inquisitió, mely közrendészet és büntető igazságszolgáltatás volt egymással szoros kapcsolatban. A közrend megóvásának szándéka ez eljárásban sokkal inkább feltalálható, mint a közszabadság, a személy- és vagyonbiztonság védelme.

Az 1542. évi tordai országgyülés végzése szerint minden megye választott 12 esküdt férfiut, kik a tolvajokat, rablókat, gyujtogatókat, hamis pénzverőket a vármegye ispánjának, szolgabirájának, jegyzőjének névszerint kiadják. Ha a büntény elkövetésétől még egy év el nem mult, az illető nemesnek, kinek jobbágya kiadatott, ezt tudtul adják s erre a földesúr köteles a jobbágyot felköttetni. Ha nemes adatott ki, ez magát, a hét vármegye nemesei elé czitáltatván, védelmezhette. A kiadott ember magát esküvel tisztázhatta.*

Szilágyi S. i. m. I. 88–9. lap.

Azok a gonosztevők, kik kiadattak s magukat illetékes hatóságuk előtt nem tisztázták, publicáltattak. A publicált egyének bárhol, bárki által megölettethettek, s javaik a megölőkre szállottak, a nejük s gyermekeik részét kivéve.

408A kiadottakról rendes jegyzék vezettetett, mely az ispánnál állott s cirkálás alkalmával ezen jegyzék szerint vonták kérdőre az illetőt. A cirkálás a főispán vezetése alatt álló fegyveres hatósági személyek s kisérőik csoportjának, helységről-helységre járásában állott. A helységben a már korábban, vagy ott a cirkálás alkalmával kiadott egyén különben kivégeztetett, a nemes pedig fogságba vettetett, míg a nemesi törvényszék felette itéletet nem mondott.

Az 1551. évi marosvásárhelyi országgyülés egy részletes szabályzatot adott ki magyar nyelven, „Az orvok kergetésének módja felől,” melyben az eljárás szintén a titkos feladásra volt alapitva.*

I. M. I. 394–5.

A vármegye ispánja válaszszon 12 nemes embert oly titkon, hogy még ezek se ismerjék egymást s ezeket eskesse meg. A megesketett nyomozók a vidéken tudakozódjanak s a nekik szintén eskü alatt kiadott egyéneket a vármegye székin, egyenként vétessék jegyzékbe „a szék deákjánál.” „Az ispán aztán azokra a regestommal kimenjen, nem válogatván, hanem rendszerint, a mint a regestomban vagyon, eljárjon, kit hol talál és kaphat, felakaszsza.”

A gonosztevők pedig ezek: „házégetők, álpénzverők, álpénzzel kereskedők, két nejüek, nyilván való paráznák, és mind a félék, kikért embereket megszoktak büntetni.” „Az orvok pedig felakasztassanak minden eleven állatért, akárminek neveztessék: lóért, ökörért, tehénért, juhért, disznóért, méhért, szőlőért; fel ne akasztassék tyúkért, kertbeli veteményért, gyümölcsért és egyéb eféle aprólékért, hanem megverettessék.”

Láthatjuk, hogy a köz- és üldözendő büntények száma aránylag mily csekély és a büntetés mily gyors eljárásu és kegyetlen. Ebből az akkori állapotokra lehet következtetést vonnunk, mely a lehető legszomorúbb lehetett. Csak Báthory Zsigmond idejében találunk még szomorúbb állapotokra, mikor a társadalomnak védekezése a gonosztevők ellen a barbárságba nyulik vissza. Az 1586. évi enyedi V. törv.-czikk azt rendeli, hogy a nagyobb gonosztevők közül egy nehányan, példaképen feleségestől, gyermekestől e földről eltöröltessenek.*

U. o. III. 222. lap.

A folytonos hadakozás, állandó fegyverkezés mellet nem is csoda, hogy a közállapotok ennyire elvadultak. Az egész fejedelmi korszakon keresztül tele vannak a törvények az ovok stb. ellen hozott törvényekkel. Nincs tárgy, mely oly gyakran foglalkoztatná a törvényhozást, mint ez. A gonosztevőkre, ezek segitőire, pártolóira, elszalasztóira hozott 409büntetéseket nyomban felváltják azok a rendelkezések, melyek a cirkálásban hanyag ispánt, vagy a gonosztevőnek kedvező tiszteket fenyegetik nagyobb büntetéssel.

Egyes időkben, a XVI. század végén, rendes katonasággal kellett kivonulni a gonosztevők ellen, p. o. 1594-ben Belső-Szolnokban és Dobokában, hová a bethleni tiszttartó Cserényi Márton a bethleni és szamosujvári gyalogokkal rendeltetik* a főbiró és viceispán támogatására. 1597-ben ismét olvassuk, hogy Belső-Szolnokvármegyében az égetők, gyilkosok, gonosztevők elszaporodtak, tehát az újvári kapitány elegendő gyalogokkal menjen az ispán mellé.*

I. m. III. 461. lap.

Ú. o. IV. 123. lap.***

A nagyobb siker szempontjából, megállapittatik az is, hogy gonosztevők pontos névjegyzékét egyik főispán a másikkal és a székely s szász székekkel is közölje és egyszerre indittassék meg mindenütt a cirkálás, ne hogy egy helyről a másikra oltalom keresés végett elfutamodhassanak.*

U. o. I. 502, 544. lap.

Minthogy a siker így sem volt bizonyos, előbb rendelkezés volt az iránt, hogy a fiscalis uradalmak tisztjei az ispánokkal egy időben cirkáljanak,* majd 1570-ben János Zsigmond a fiscalis jószágokat is a vármegye jurisdictiója alá helyezi,* hogy így a liber baronatusságnak minden nyoma elenyésszék. Igaz ugyan, hogy 1574-ben Báthory István újból kivonja* a fiscalis jószágokat a vármegyék hatósága alól, de a XVII. században majd mindannyian visszahelyeztetnek, úgy hogy már 1615-ben egyedül Fogaras képez liber baronatust, mi az Approbátákban is fentartatott.*

U. o. II. 149.

U. o. 372.

U. o. 555.

AC. III. 46: 4.

Az államnak és a vármegyéknek ezen nagy erőfeszitése egyáltalában nem vezethetett sikerhez. Nem a közerkölcsökben, hanem a nyomornak eláradásában volt a baj. A mily kegyetlen és erőszakos rendszabályok hozatnak Báthory Zsigmond alatt Erdélyben, épen olyanokat találunk Rudolf idejében az anyaországban. A török hóditás következtében mindenükből kifosztott jobbágyok és köznemesek, kiknek életük s életfentartási ösztönük marad csak meg, valóságos rémei lettek a társadalomnak. A hatósági közegek s egyesek, mint duvadak ellen lépnek fel ellenük, a helyett, hogy letelepitve, existentiájokat biztositanák. Ők viszont halálos ellenségüket látják a rendezett viszonyok között élő, rajtuk segiteni nem akaró vagy nem tudó társadalmi elemekben.

Bocskai korával, illetőleg a hajduk telepitése után lényegesen javul a helyzet. Ezen kivül a Básta korszakban csaknem teljesen néptelenné 410vált Belső-Szolnok és más vidékek is erősen telepittetnek Bethlen Gábor idejében. A letelepitések épen azoknak az elzüllött existentiákat juttatták megélhetéshez, melyek a társadalom ellen, s a melyek ellen a társadalom irtó harczot folytatott. Bethlen békés uralkodása a telepedés megszilárdulásának is kedvezett és nyomban meglátszik hatása a büntettesek nyomozása és büntetése körül is.

A XVI. században tapasztalható statáriális eljárást nyugodtabb, higgadtabb tárgyalási rendszer váltja fel. Folyton rendeltetik ugyan a cirkálás, hangsulyoztatnak a büntetések, de már az Approbáták megelégszik azzal, ha legalább három évenként történik a cirkálás.* Katonaság kirendelése nem fordul többé elő, sőt mint a korra jellemző példát, felemlitjük itten azt, hogy mikor 1617-ben Indali Jánost és feleségét Belső-Szolnokvármegyében saját házoknál latrok meglték: mint valami rendkivüli és szokatlanul megdöbbentő dologról, az országgyülési törvények rendelkeznek a Máramarosba futott tettesek üldözése felől.* Az az izgatottság, melyet ez ügy keltett, legjobban jelzi a közviszonyok javulását.

AC. III. 46: 1.

Szilágyi S. i. m. VIII. 343.

Sőt csakhamar megjelenik a közbiztonsági állapotok nagymérvü consolidátiójának első fecskéje, a börtön is, melybe nem status foglyokat csukat a fejedelem, melylyel nem az úri önkény tölti szeszélyét, hanem a melybe az elfogott gonosztevők törvénytételig őriztetnek. Tehát nem akasztják többé rövid úton az embereket, hanem rendes biróság elé állitják: a jobbágyot földesura, a nemest vármegyéje elé. Pesze a vármegyék börtönnel eleinte nem rendelkeztek, mivel arra szükség nem volt. Igy aztán egyes várakba helyezték el a büntevőket, vagy pedig a főispán urak privát börtöneibe. 1643-ban azt rendeli az országgyülés, hogy a hol a vármegyén tömlöcz nincs, vigyék a foglyokat a fiscus legközelebb való váraiba, honnan mikor akarják, minden fizetés nélkül vihetik törvényre* Igy használták Belső-Szolnok- és Dobokavármegyék a szamosujvári és bethleni börtönöket, de már Küküllővármegyének 1680-ban saját börtöne van Darlaczon,* mit az illető statutum némi büszkeség hangján jegyez fel.

I. m. X. köt. 369. lap.

Kolozsvári s Óvári i. m. I. köt. 300. lap.

A mint a cirkálásnak statárium jellege megszünt, mindig vármegye gyülésből indult ki a cirkáló bizottság. A XVII. században, bár többször sürgeti a törvény,* hogy legalább egyik főispán azon jelen legyen, rendszerint a járásbeli alispán vezeti. Mellé a szék a főbirákat, vicebirákat, 4114–6 nemes személyt rendel megfelelő fegyveres kisérettel s megállapitja, hogy mennyi vezetéklovat vihetnek, minden községben mennyi gazdálkodást kivánhatnak személyükre s jószágukra.

Szilágyi S. i. m. X. 224. AC. III. 46: 2.

1641-ből fenmaradt az az utasitás,* melyet Fejérvármegyének főispánjai adtak a cirkáló bizottság számára, a melyből láthatjuk, hogy mely esetekben hajthatják végre a tisztek a halálos büntetést, hogy mikor birságolnak és mikor kegyelmeznek. A gazdálkodás kapuszám után, limitatióval van egybekötve, hogy ha kell, készpénzben vehessék fel a biztosok. E szerint a cirkálás alkalmával a bizottság napidíja portánként, szénán, zabon s szalmán kivül, mintegy 1 frt 89 denár.*

Szilágyi S. i. m. X. 304–7.

Belső-Szolnokvármegye 1680 márcz. 23-iki határozata, melylyel deési közgyüléséből a cirkálást meginditja: „Minthogy szinte hat esztendeje, hogy a sok alkalmatlanságok miatt generalis cirkálás a vármegyén nem lehetett, azért mostan, mivel Isten ő felsége arra való alkalmatosságot szolgáltatott, ki kell szállani ad diem 31 praesentis. – Főispán uram ő kegyelme, mivel ország dolgaiban foglalatoskodik, jelen nem leszen, hanem personálisa, ő kegyelmének maga Bártfai János nevü szolgája leszen. – A nemes vármegye tisztei mellett cirkáló birák lesznek: Hídi Sándor, Ugrai Gergely Sándor deák és Kéri Gergely uraimék. – A szállásoknak rendi ez lesz: 1. szállás Kats. Erre a Szabó György és Geréb István járása jő. – 2. Szállás Báton. Erre Kováts István és Sebestyén Mihály járási jőnek. – 3. Szállás Alsó-Hagymáson. Erre az Aknai Mihály deák, Samariai Márton és Botka jános uraimék járási jőnek. – 4. Szállás Oláh-Lápos. Erre a Varga Mihály járása jő. – 5. Szállás Pecsétszegen. Erre a Hunyadi István és Cirja István járási jőnek. – Az élésnek rendi ez lesz: Egy kapuról három kenyeret avagy azért d. 18. – Az Mihály deák, Samariai és Botka uramék járásából Hagymásra szerezzenek egy vágó marhát. Az többi szállásokra is egy-egy vágó marhát szerezzenek a szolgabirák. – Két kapu egy bárányt, egy malaczot vagy azért d. 60. – Egy kapuról három tyúk, avagy egy tyúkért d. 6. – Egy kapuról egy lud vagy d. 12. – Egy kapuról füszerszámra d. 30. – Két kapu egy ejtel eczetet, avagy d. 21. – Öt kapu egy ejtel mézet, avagy d. 48. – Három kapu egy ejtel vajat, vagy d. 24. – Egy kapu három font szalonnát, avagy egy font d. 8. – Egy kapura egy sódart, avagy d. 6. – Egy kapu borra adjon d. 50. – A hódoltságon, mivel kapuszám nincsen, a hagymási szállásra azért a három szolgabiró egy általag bort. – Egy kapu adjon egy szekér szénát, avagy fl. 1. – Egy kapu 8 véka zabot, avagy minden vékáért, mivel most olcsó, adjon d. 6. – Azonban gyertyát, káposztát, olajat, borsót, lencsét, kását, asszuszilvát, halat, rákot, tormát, petrezselymet, veres-, fokhagymát, az helyeknek mivoltához képest szerezzenek szolgabirák uriam, ismét asztalra nyers gyümölcsöt is, retket.

Az 1633-iki fejérvári XXI. t.-czikk* a nyilvános latrokra nézve fentartja a régi rövid eljárást: A viceispánok, ha megfogják őket, nem tartoznak tömlöczbe menni, hanem mindjárt exequálják. Ellenben a kire gyanu van, az fogva tartandó, míg inquirálnak róla. S ezzel az intézkedéssel kezdetét vette a bünügyekben való szabályszerü törvényes eljárás, melynél a vármegyei derékszéknél, vagy később a fiú-széken az alispán, mint közvádló lép fel „ratione officii sui” hivatalból, tiszténél fogva vádat emel a bünös ellen, ki szabályszerüleg védekezik. A jobbágyokkal szemben épen úgy jár el, mint bármely magán panaszos, t. i. a vicebiró által törvényt kér reá a földesúrtól, s ha nem kap, vagy nem megfelelőt kap, felebbez a derék-, vagy fiú-székre s itten folytatja ellene a tiszti keresetet.

Szilágyi S. i. m. IX. 318.

4121640-ből találtuk az első ilyen szabályszerü bünvádi eljárást, midőn Küküllővármegye egyik alispánja, Semjén Gergely, procuratora által, hivatalból keresetet indit Darlaczi Ferencz ellen gyilkosság miatt. Az alperes ügyvédje több ügydöntő kifogást emel, melyek közül a biróság némelyeket elvetett ugyan, de azt, hogy az idézés, mivel nem személyes, hanem képviselője által való megjelenésre szólitá fel az alperest, érvénytelen, – elfogadván, a pert leszállitotta. Egy másik esetben hasonlóképen itélt az alperes sikerült ügydöntő kifogására.*

Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 1640 jun. 5.

II. Rákóczy György szerencsétlen lengyelországi hadjárata után bekövetkezett zavarok a büntető igazságszolgáltatás ügyét egy időre ismét nagyon megzavarták. Egyfelől a büntények is felszaporodtak ugyan, a mi gyors eljárást igényelt volna, de másfelől a fejedelmi s általában a közhatalom is nagyon gyengült. Ennek lehet tulajdonitani azt a visszaesést, mely a földesurak criminalis biráskodása terén tapasztalható.

A mint emlitettük volt, a XVII. század folyamán már Erdélyben a liber baronatus, az egy Fogaras vidéke kivételével, mindenütt megszünt. A liber baronatus legspecificusabb joga tehát, a földesúri „jus gladii” eltünt Erdély földéről. Azonban 1665-ben a fejérvári XXVIII. t.-czikkben, kissé szelidültebb formában ugyan, de újból felelevenittetik a földesurak pallosjoga.* „A malefactorokat – ugymond a törvény – mivel Hunyadvármegyében és Mármarosban a földesurak büntetik, s nem alábbvaló hivei a fejedelemnek a több vármegyéknek lakosai is, tehát ha a földesura megbünteti érdeme szerint jobbágyát, jó, ha nem, a tisztek érdeme szerint büntessék meg a büntetést érdemlő személyeket mind mulctalis birsággal, mind halállal.”

Szilágyi S. i. m. XIV. 121.

Minden esetre nem a régi ius gladii az már, a mivel itten találkozunk, mivel nem feltétlen, hanem azért ez is csak olyan exemptió természetü, mint a régi volt, mivel benne foglaltatik, hogy mindaddig, míg a földesúrtól meg nem hiusittatik a várt büntető igazságszolgáltatás, a vármegyének nincs beleszólása.

A büntető és polgári igazságszolgáltatásnak a határán állott, mindkettőnek jellemvonását részben magán viselve a hatalmaskodás ügyében való törvénykezés. Mindkettőhöz megkivántatott ősidőtől fogva, hogy a tettes személyesen idéztessék és jelenjen meg a törvényszék előtt.* Ez azért volt szükséges, hogy ha ellene oly itélet hozatott, mely főbenjáró 413volt, ezen itélet végrehajtása lehetőleg biztosittassék. De más oldalról meg volt eleinte az a jellemvonása is, hogy csak magán panaszra s nem hivatalból indittatott az eljárás; tehát a tulajdonképeni közbüntényektől, crimináliáktól a hatalmaskodás különbözött.

U. o. III. 167. 1582 fejérvári V. t.-cz.

A nagyobb hatalmaskodás u. n. öt esetében, (quinque casus H. K. II. 42. §. 5.) nem különben a kisebb hatalmaskodásban is az erdélyi vármegye ezen korszakban szabadon eljárhatott. Mikor nyerte meg a nagyobb hatalmaskodásban való eljárás jogát s vajjon törvény, vagy pedig – a mi valószinübb – gyakorlat útján jutott-e ennek birtokába, azt nem tudjuk megmondani. Az 1555. évben hozott* ama törvény, hogy nemes embert quinque casuson kivül a vajda elé idézni nem lehet, még arra látszik mutatni, hogy a nagyobb hatalmaskodás ezen esetei nem tartoztak a vármegyei törvényszék elé. Viszont az 1561-i tordai országgyülés* ama rendelkezésében, mely a táblai és az országgyülésen folytatandó perekről szól, a nagyobb hatalmaskodások nem emlittetnek.

Szilágyi S. i. m. I. 542.

I. m. II. 191.

Először 1580-ban fordul elő,* hogy a vármegyék a hatalmaskodás nagyobb eseteiben eljárhatnak, de még ekkor úgy emlittetik az eljárás módja, mint a mely fejedelmi meghagyásra történik, t. i. hogy a sérelmes fél a fejedelemnél panaszt tevén, a fejedelem ez iránti parancsa vételétől az ispán 15 napon tartozik széket összehivni, a tettest megcitálni, felette törvényt látni, s ha a tettes felebbez, ő maga fogva tartatván, felebbezése a fejedelemhez felküldendő.

U. o. III. 153–4.

De mielőtt ezen intézkedés meghozatott volna, megelőzőleg 1576-ból* ott látjuk a medgyesi országgyülés ama czikkelyét, mely a quinque casus legsúlyosabb esetéről, nemes megöléséről, mint a vármegyei törvényszék által megitélendő ügyről szól.

U. o. II. 576–7.

A hatalmaskodásnak úgy kisebb, mint nagyobb eseteiben ezek szerint az erdélyi vármegye eljárhatott, még mielőtt a magyarországiak erre az engedélyt megnyerték volna, sőt eljárásuk nem is korlátolt a 100 frton alúl hozandó itéletre, mert fej- és jószágvesztést is kimondhatott, s ha az alperes nem felebbezett, vagy megszökött, végre is hajthatták, illetőleg halálra kereshették.*

I. m. u. o.

A hatalmaskodás ügyében való biráskodás jogának a vármegye birtokában lételét a legteljesebb mértékben bizonyitja az 1594. évi fejérvári országgyülés XI. törv.-czikkelye, hogy t. i. a quinque casus 414és occupatio bonorum ügyében a citatio fő- vagy viceszolgabiró által legyen a vármegyén, s ne misslissel és hogy a minor potentia (a kisebb hatalmaskodás) megitélésére a vármegyék ispáni tartoztak continue tizenötöd naponként széket ülni s a brevisnek módja szerint, az ily ügyeket soron kivül megitélni.*

I. m. III. 435.

Az 1602. évben a vármegyei törvényszék, az akkori rendkivüli viszonyokra tekintettel, felhatalmaztatott azon joggal, hogy birtokfoglalás esetében, a mikor nyilvánvaló a hatalmaskodás, a rendes törvényes úttól eltérőleg, ne a felperes keresetére üljön törvényt, hanem a fejedelem levelével az ispánt megkereső panaszos, ha igazsága bizonyosnak látszik, az ispán és az általa adhoc összehivott törvényt-tevő nemesek előtt, a panaszlott a birtokból kivettetvén, oda behelyeztessék s a kivett egyén extra dominium appelálhat.*

U. o. V. 139.

Az 1607. évi fejérvári VII. t.-czikk szerint a hatalmaskodásra a rövid lejáratu perfolyamatot megállapitván, ezen ügyben is, mint a zálog, jegyajándék, hitbér perekben a vármegyei törvényszéknek a fejedelmi táblával való concurrentiája az 1597. évi törvényre hivatkozással megállapittatott.* Az 1635. évtől fogva az eljárás hatalmaskodás esetében hivatalból is megindittathatott.*

U. o. V. 455.

U. o. IX. 417–8.

Miután végre az 1619. évi perrendtartás nyomán az Appr. Const. IV. rész IX. cz. 11. articulusa a nagyobb hatalmaskodás öt esetét, a kisebb hatalmaskodásokat másnemü polgári perekkel együtt különbség nélkül, mint rövid perfolyamatu ügyeket, a vármegye előtt, a táblával való concurrálás mellett meghagyta: a 100 frtig menő ilyen hatalmaskodási esetek idővel a partialis székek hatáskörébe is átmentek. Tehát a hatalmaskodás eseteiben 1664, illetőleg 1680 óta, a mikor a partialis székek felállittatnak, majd országosan törvényesittetnek a vármegyei alszékek, Erdélyben ugyanazon hatáskörrel birnak, mint az anyaország vármegyéinek derékrészei.

A mint a vármegyei törvényszéknek tárgyi hatásköre bővült idővel, hasonlóképen tágult területi és személyi hatásköre is. Az exemptiók hovatovább mindinkább kevesbedtek, s azt mondhatjuk, hogy egyedül az egyháziak voltak azok, kiknek kiváltságai lehetőleg megmaradtak.

A személyi kivételek közül leghamarabb a fiscális jószágok tisztjeié tüntek el, kik az 1561. évi kolozsvári országgyülés törvénye szerint a nemesek sérelmére elkövetett tetteikért, ha azok súlyosabbak, a felség táblája, ha pedig kisebbek, az ispán széke elé voltak kötelesek állani.*

U. o. II. 195–6.

415Majd 1609-ben a kolozsvári országgyülés XI. czikkében* a hajdukat rendeli a vármegye törvényszéke elé, a mit az 1612. évi szebeni novemberi országgyülés IX. czikkelye úgy bővit ki, hogy a csavargó, zaszlón kivül levő hajdukat, kik járatukról kapitányuktól levelet nem mutathatnak fel, a tisztviselő emberek megfoghassák, s ha dúlt, fosztott, megbüntessék.*

I. m. VI. 120.

U. o. VI. 253.

Sőt az 1600 körüli nagymérvü zavarok idejében, a mikor a közviszonyoknak fenekestől felfordulása még az egyháziakat sem hagyta érintetlenül, s ezek közül is sokan elragadtattak a zavarok árjától s részt vettek több büntetendő cselekményben: az 1607. évi kolozsvári XVII. t.-czikk azt rendeli, hogy miután a Mihály vajda bejövetelétől fogva sok pap, mester, deák a rablók, fosztók, kapkodók s hatalmasok közzé elegyitette magát, az ilyenek a vármegye székire evocáltatván, convincáltassanak vagy absolváltassanak.*

U. o. V. 500.

A papság s más egyháziak különben exemptusok voltak a vármegyei hatóság alól s ez 1635-ben újból hangoztatik, valamint az Approbátákban* is, de az egyház jószágain lakó gonosztevőket a világi, azaz a vármegyei tisztek büntethetik. Azonban egy némely concrét eset következtében némely, a criminálitással kapcsolatos ügyekben a Comp. Constitutiók az egyházaknak a világi hatóság alá tartozását újból megállapitotta.*

U. o. X. 372.

CC. I. 1: 4.

A területi exemptiók közül elsőben is a fiscális uradalmak tünnek szembe, melyek a vármegye hatósága alól kivonattak s csak lassan kerültek oda vissza.

Az 1564. évi segesvári országgyülésen* a fejedelem megengedte, hogy a dévai és görgényi uradalmak kivételével, melyek régtől fogva a királyi kamarához tartoznak, minden jószága a vármegyei iurisdictió alatt legyen, honnan a felebbezés a fejedelemhez intézendő. 1570-ben már megengedte azt is János Zsigmond, hogy a kamara helyeken és egyéb jószágaiban is a vármegye cirkálhasosn.*

Szilágyi S. i. m. 255: 231.

I. m. II. 372.

Azonban a fiscális jószágok idővel ismét kiesnek a vármegyei hatóság alól. Már 1574-ben* a vármegyei ispán a fiscalis tisztekkel együtt jár el a cirkálásban, míg 1595-ben a fejérvári XXXII. t.-czikk* szerint a fejedelem a fiscalis jószágokat kivette a vármegyei hatáskörből. Bár ekkor a rendek kérik, hogy legalább adó és törvénykezés tekintetében ne vegye ki azokat, de ezen kérésnek semmi foganatja 416nem volt, sőt a fejedelem, Báthory Zsigmond, egyeseknek, így p. o. Bocskay Istvánnak és Naprágyi Demeter püspöknek is immunitást adott birtokaikra, melyeket csak az 1607. évi XXIII. (kolozsvári) és 1609. évi XV. t.-czikkek szüntettek meg.* Ezen most idézett törvényczikkek Görgény, Vécs, Déva fiscalis uradalmak s Bocskay s Naprágyi liber baronatust megszüntetvén, kimondották, hogy jövőre liber baronatus ne legyen.

U. o. 555.

U. o. III. 475–6.

I. m. V. 520 V. 166.

A mint a későbbi törvényhozásból látjuk, egyes főurak továbbra is mesterkedtek, hogy az ispánok az ő birtokaikra ne mehessenek, végrehajtást ott ne végezhessenek, szolgáikat meg ne idézhessék s vármegyei adót onnan ne szedjenek, de az 1610. évi beszterczei XI. törvényczikk ennek útját vágta.*

U. o. VI. 175–6.

Végezetre az erdélyi törvényhozás abban állapodott meg a liber baronatus kérdésében, hogy az csak Fogaras földére korlátoltatott,* mely úgy sem tartozott egyetlen vármegyéhez sem.

AC III. 18: 1.

De azért egyes helyeknek fiscalis természete mindig sok bajt okozott a vármegyéknek. 1623-ban hálálkodnak a rendek,* hogy Rákóczy György a szamosujvári jószágot a vármegyétől el nem vonta. 1679-ben külön kellett megállapitani, hogy a szamosujvári nemes puskások szintén úgy, mint a privatus nemes személyek, tartoznak Belső-Szolnokvármegye székén megjelenni s törvényt állani „a paratumokért.”* Szék város, mely egyúttal kamarai birtok is volt, 1667-ben szorittatott reá,* hogy lakosaival a dobokavármegyei nemesek kezes adás nélkül is perelhetnek.

Szilágyi S. i. m. IX. 284.

I. m. XVI. 663.

I. m. XIV. 215.

Különben exemptus területek voltak még általában a mezővárosok, melyek különös régi szabadalmaiknál fogva, teljességgel nem tartoztak bele a vármegyébe. Igy felettes hatóságuk a kamara-ispán, illetőleg a fejedelem táblája volt. Ha a mezőváros „communitas képében” nemes embereken „potentiát patralt”, az 1597. évi fejérvári X. czikk szerint,* nem a vármegyére, hanem directe az országgyülésre idéztetett felhivó levéllel.

U. o. IV. 119.

Belső-Szolnokvármegyében Deés és Dobokavármegyében Szék voltak ilyen városok. Az előbbi 1665-ben nemesittetett* s így a vármegyébe ép úgy beleolvadt, mint Fejérvármegyében Nagy-Enyed. Csak hogy még a XVIII. században is vannak nyomai régi kiváltságának, legalább annyiban, hogy Deés városa igen nehezen tudott a vármegyei rendbe s a vármegyei hatóságtól való függésbe beleszokni, beletörődni. 417Szék a XVII. század egész folyamán megmaradt külön helyzetében, s mint város, külön adózott s külön teljesitette egyes kötelmeit is.

U. o. XIV. 125.

Némely vármegyék területén voltak még szász falvak is, melyeknek lakosai saját nemzeti jogaikra hivatkozva, nem akartak a vármegyei törvényszék elé tartozni. Az 1566. évi tordai országgyülés XI. törvényczikke* részletesen szabályozta is az eljárást, a magyar és szász perlekedési esetekben, az alperes illetékes fórumát jelölvén ki a törvénykezés helyéül. Végre a mi az executiót általában, különösen pedig a cirkálást illeti: az 1651. évi fejérvári X. törvényczikk megállapitotta,* hogy a vármegyei tisztek a vármegyében levő szász jószágokban is eljárhatnak s így ezen területek is a vármegye alá vonattak.

I. m. II. 313–4.

U. o. XI. 124.

A vármegyének a mai közjogi viszonyok között legfontosabb s egyúttal legterjedelmesebb teendői a közigazgatás terén vannak. A XVI. és XVII. században még nem érte el a vármegye közigazgatási hatásköre azt a fokot sem, hogy a törvénykezési téren előforduló vármegyei feladatokkal egyenlő legyen. Hiszen a nemesi autonom vármegye az autonom biráskodás és nem az autonom közigazgatás szükségéből fejlődött. Amaz a principale, ez pedig csak az accessorium. De míg a mohácsi vész előtti időkben, a vármegye közigazgatási tevékenysége majdnem elenyészett a biráskodási mellett: azután amaz nagyobb fejlődést mutat, mint ez.

Nem mellőzhetjük azonban azt a tüneményt, hogy a vármegyei hatáskör fejlődésében az autonom vármegye eredeti szerepe mindig domináló befolyásu. Birósági tevékenysége fejlődésében magának a vármegyének ősi rendeltetése fejti ki erőit s így ezen a téren a haladás sokkal intensivebb és sokkal sajátosabb. Azaz a vármegye törvénykezési hatáskörének tágulása, magának a vármegyei életnek fejleménye. Ellenben a közigazgatás eleitől fogva átruházott s nem saját hatásköre volt a nemesi vármegyének s így a fejlődés menete is azt mutatja, hogy a vármegye közigazgatási hatáskörének tágulása nem annyira a vármegyei intézmény erősödésének, mint inkább az állami élet fejlődésének a következménye.

Az erdélyi vármegyék, melyeknél az idegen szellemtől vezetett, centralisaló központi kormány negativ irányban nem befolyásolta a nemzeti intézménynek nemzeti szellemben való fejlődését, sokkal élénkebb szinekben mutatják a magyar vármegyei intézmény természetes fejlődési irányát, mint az anyaországéi, hol Mohácscsal valósággal megszakad 418az egyenes irányu haladás zavartalan menete s a vármegye a nemzeti szellem reactiójának vára lesz az idegen szellemü centralis kormány magyartalan, nemzetietlen s alkotmányellenes törekvéseivel szemben. A magyarországi vármegyéknek a közigazgatási térre való utalása a kormány által, a politikai térre való átlépése alkotmányos aggályokból, megbénitotta biráskodási tevékenységének fejlődését. Ugy, hogy a XVII. század végén a magyarországi vármegye az igazságszolgáltatásban az erdélyi vármegyének csak egy-egy járásával ér föl, de a közigazgatásban hatalmas tényező s a politikában kis országgyülés.

Az erdélyi országgyülés, mely a múlt korszak vajdai gyüléseinek, illetőleg a három nemzet gyülésének lépett a helyébe, közigazgatási jellemvonását továbbra is fenntartotta. Az erdélyi országgyülés a XVI. és XVII. század folyamán nem kevésbbé közigazgatási hatóság, mint törvényhozás.

A nemesi vármegyének egyik ősi közigazgatási functiója, a hadügyi igazgatás mutatja legjobban az állami élet fejlődésének a hatását s ez által a vármegye nagyobb fokú alárendeltségét, mivel főleg a XVII. század folyamán az állandó katonasághoz oly közel álló zsoldos sereggel szemben a vármegye hadi jelentősége fokozatosan hanyatlik, hogy a század alkonyán majdnem teljesen meg is szünjék. Ezen jelenséggel ellentétben a változó viszonyoknak igen szembetünő jele az, hogy a vármegyei tevékenység magát a közigazgatási téren a községi életnek a kifejtésére veti, a községet a magán tulajdon alakjából lassanként a communitás magaslatára emeli.

Ez utóbbi tekintetben roppant nagy fontosságú volt Erdélyben a XVI. és XVII. századnak a folyamán az állam vallásügyi politikája is, mely merőben ellentétes irányt követett a magyarországival, t. i. a jobbágyközséget vallásügyi, illetőleg egyházi tekintetben a földesúrral szemben emancipálta s önálló egyházközségi életüket nemcsak elismerte, hanem szigoruan biztositotta is ugyanakkor, midőn a magyarországi egyházpolitikának főfő törekvése volt a földesúri hatalmat a jobbágyság lelkiismeretére, vallásos meggyőződésére is kiterjeszteni.

Az a virágzó egyházközségi élet, melyet az erdélyi vármegyék protestáns s ennek hatása alatt róm. kath. egyházközségeiben is tapasztalhatunk, a melyhez hasonlót Magyarországon csakis a földesúri hatóságtól mentes községekben találhatni, sok tekintetben előmozditója, fejlesztője volt a polgári község kialakulásának s a vármegyéknek arra irányuló tevékenysége, kapcsolatos előzője volt az utóbbiak életére ható működésének is.

419Egyebekben azt mondhatjuk: alig találunk az erdélyi vármegyékben az autonom közigazgatásnak fontosabb mozzanataira. Mert legalább a szervezet, melynek segélyével a közigazgatás is végeztetett, semmiképen nem ennek, hanem a vármegye birósági tevékenységének a szülöttje. Csak a perceptor és a XVII. század legvégén a commissarius az az egész vármegyében, kiknek hivatalát közigazgatási szükséglet teremtette meg, ellenben a többiek kivétel nélkül az igazságszolgáltatással és pedig vagy az itélkezéssel, vagy az itélet végrehajtásával vannak szorosabb kapcsolatban.

A vármegye közigazgatási hatáskörének ismertetésében, hogy a fejedelmi Erdélynek, – közszólása szerint – aranykorabeli fejlődését s állapotát annál tisztábban láthassuk, a közigazgatási jog mai beosztását fogjuk az alábbiakban követni, s így nem fontosságuk, hanem elméleti rendjük szerint tárgyaljuk az egyes hatásköri ügyeket.

Legelsőbben a vármegyének a népességi ügy keretébe tartozó teendőiről kell szólanunk.

Általánosságban megjegyezhetjük, hogy a népességi ügygyel kapcsolatos vagy rokon teendőket találunk az erdélyi vármegyéknél, de tulajdonképeni értelemben véve azt, – vele azok nem foglalkoznak. Csak másodrangú fontosságú és mintegy az adózás, hadügy, magángazdaság kiegészitő részét képezi az, a mit e téren találhatunk: t. i. a connumeratiók, conscriptiók, regestumok stb.

Az erdélyi hadügy megkivánta, hogy az összes személyesen vagy helyetteseik által fegyverviselésre kötelezett nemesség állandóan nyilvántartassék. De ezen felül, ugyancsak hadügyi szempontból, számon kellett tartani a jobbágy-népességet is, hogy a törvényben előirt tized vagy huszad katonaság pontosan kiállittassék. Sőt tekintettel arra, hogy az erdélyi nemes bármelyik vármegyében mustrálhatott, a hol birtoka volt, ezért a kimutatások az ilyen egyénekről minden egyes vármegyében meg voltak és az összes haderőről, a mezei hadakról meg volt a fejedelemnél is a haderő tényleges állományának alapjául szolgáló, ellenőrző alapösszeírásokkal együtt.

Az adózás, mely állandó évi rendes adózássá lett a mult korszakbeli subsidiumokból, hasonlóképen megkivánta a különböző adóköteles személyek nyilvántartását. Össze voltak írva a földesurak, össze ezeknek jobbágytelkei a rajtok lakó jobbágyokkal, hogy a portalis adó kimutatható legyen. Sőt eleinte még a XVI. században maga a földesúr volt köteles a jobbágykapui után vetett adót Tordára vgy Maros-Vásárhelyre, az ország főadószedőihez beszolgáltatni. Az egyes vármegyei 420hivatalos kimutatások szolgáltak alapúl a főadószedő ellenőrző regestumának az összeállitásához, valamint annak elszámolásához is.

Minthogy az adózásnál csakis a lakott jobbágytelkek jöttek figyelembe s a jobbágyok költözködése vagy szökése miatt a bizonyos időkben eszközölt összeírások, a tényleges helyzetnek nem mindenütt feleltek meg: az elköltözött, visszakövetelt stb. jobbágyok is állandóan számon tartattak, hogy a kincstár érdeke rövidséget ne szenvedjen. Tehát ezen számontartás, mely némileg a mai illetőségi nyilvántartás gazdasági elemekkel saturált régi typusának tekinthető, a népességi ügyben tágabb és fejlettebb vármegyei tevékenységre utal.

Az adózási czélból történt nyilvántartás a mint eleinte, úgy később is kiterjedt a nemesekre, ezek udvari népeire, az u. n. egy házhelyes nemesekre is, mivel az utóbbiak tehermentességet csak részben élveztek.

A kor harczias viszonyai, az állandó háboruskodás a honfiak és idegenek közötti különbség tételt nagyon fontossá tette. De itten a vármegyéknek aránylag kevés teendőjük volt, mivel a honfiusitás a fejedelem és az országgyülés jogkörére tartozott. Másfelől az ország határain át való közlekedés, úgy a belföldiek, mint idegenekre nézve a fejedelem salvus conductusával volt szabályozva.

A honfiak s általában a belföldieknek a külföldre, tehát akkor még az anyaország területére való utazása is a fejedelem engedélye mellett volt lehetséges. Különösen I. Rákóczy György korától fogva nyert nagyobb fontosságot a salvus conductus, melynek megnyeréséhez, ha t. i. az utazás hosszabb ideig tartott, a vármegyei főtiszteknek avagy a vármegyei gyülésnek előzetes igazolványa volt szükséges, hogy a fejedelemtől az útlevél kinyeressék.* A rövid ideig tartó utazásra a vármegyei közönség egyes tagjainak, a mennyiben azok nem „köteles szolgák vagy tisztek” voltak, a vármegye is adhatott salvus conductus-t, de a most emlitettek még rövid utazásra is kötelesek voltak a fejedelemhez fordulni.

AC. III. 14: 1.

Kiváló gondot forditott a XVII. századtól fogva a törvényhozásokra, hogy idegenek, főleg oláhországi és moldvai oláhok, szerzetesek s papok a határon be, a belföldi jobbágyok pedig ki ne szökhessenek.* A határszéli vármegyék és székek ispánjai s egyéb tisztjei kötelesek voltak a szorosokra s a hegyeken átvezető ösvényekre ügyelni, a ki- s beszökdöséseket megakadályozni. Ugyanezen s egyúttal védelmi okokból, a határszéli vármegyék és székek gondoskodtak egyes szorosoknak a bevágásáról s az eltorlaszolás állandó fenntartásáról.*

Szilágyi S. i. m. IV. 582, VI. 227.

U. o. i. m. VII. 514, IX. 416.

421Anyakönyvekről, népességi statisztikáról stb. még egyáltalában semmiféle emlékezés nincsen az állami vagy vármegyei igazgatás körében. Az anyakönyvek az egyházközségek kezeiben állottak s csak alig néhány ilyen egyházközségről van tudomásunk, mely már a XVII. században kezdett anyakönyveket vezetni.*

A fogarasi ev. Ref. Egyházközség 1665. óta.

Inkább az egyes lelkipásztorok buzgósága, mintsem az egyház hivatalos rendelkezése hozta ezeket is létre. A népességi rendszeres statisztikának még csak ennyi nyomával sem találkozunk.

Általában a népességi ügy minden egyes alkatrészeiben, még csak gazdaságilag s honvédelmi szempontból érdekelte az államot; annak morális s közművelődési stb. fontossága ismeretlen volt. Tehát a vármegye tevékenysége is csak ama körben mozgott, a mely az állam előtt fontos volt s a melyet a törvényhozás ezen szempontból a vármegye hatáskörébe utalt.

Az államrendészet különböző ágai közül a közbiztonsági rendészet az, melylyel a fejedelmi Erdély vármegyéi is foglalkoznak. Egyesülési és gyülekezési jogáról épen úgy, mint sajtóügyről s ezek szabályozásáról szó sem lehet. Közrendészeti tevékenységgel már találkozunk a XVI., XVII. században, azonban az ide tartozó ügyeknek egy tekintélyes része a vármegyéken nem, hanem csakis a városokban fordúl elő. De azért p. o. a cselédügy, a közerkölcsiség ügye s a vásári rendtartás némi teendőket háritott a vármegyei hatóságokra is. A philantropia ügye az egyházaknak a kezén van s inkább csak a városokon bir fontosabb eredményeket a kórházakban, aggházakban felmutatni. A koldulási ügy is csak a városokban talál szabályozásra. A közegészségügyi ügy, a mennyiben a philantropiával áll összefüggésben, az igazgatás tekintetében, az egyház kezén volt. Orvosokat még csak az egyes városok tartanak, ott találhatók gyógyszerészek, kuruzslók, borbélyok is stb. És az egész egészségügyi igazgatás alig hatott túl a borbély czéh számára megszabott limitatiók feletti felügyeletnél, vagyis az ipar körébe tartozik még mindig. Az oly fontos járvány-rendészetnek is alig találhatni nyomára.

A közbiztonsági rendészet körében egyik legfontosabb teendője volt a vármegyének a büntető igazságszolgáltatás keretében már emlitett cirkálás. Ez az ősi mód, mely a közbiztonság fentartását czélozta, a XVI. században még teljesen összeesik a rögtönitélő biráskodással és csak a XVII. századnak a derekán kezd inkább rendészeti tevékenységgé 422kifejlődni, mintsem hogy tisztán mozgó, rögtöni biróságnak volna tartható.

A cirkáló bizottság még a XVII. században is megtartotta ugyan egyes notorius esetekre a rögtönbiróság jellegét, de lassanként a közbiztonságot veszélyeztető egyéneket fogságba ejti s börtönbe juttatja s a rendes vármegyei biróság elé állitja. Hogy egyes büntények esetében némi nyomozást is végzett, az természetes, de annyira adhoc működött, hogy ezt teendői között fel sem sorolhatjuk. Különben is a büntényeknél, a mennyiben nem forgott fenn a tettenérés esete, hanem csak gyanuokok merültek fel, a köztudomány vétel volt a tényállás kideritésének módja, a mely rendes birósági eljárás és vagy a fő-, vagy a vicebiró s egy vármegyei nemes által végeztetett. Mindazonáltal a cirkáló bizottságnak meg volt arra is a hatalma, hogy fontos gyanuokok alapján még residentiás nemes embert is letartóztasson.*

Szilágyi S. i. m. XIV. 185.

A közbiztonság ügyében úgy az országos törvények, mint a vármegyei statutumok fontos feladatot róttak a községekre is, a mennyiben, midőn cirkálás nem fordult elő, ezeknek, illetőleg előljáróságuknak volt kötelessége a büntetteseknek a letartóztatása és ideiglenes megőrzése. Ugyszintén fel voltak az ilyenek letartóztatásával a nemesek is hatalmazva.

A gonosztevőknek senki sem kedvezhetett. Ha nemes ember ilyet elfogott „és megsarcolván elereszté,” annak a díján maradt,* melyet az ispán mox et de facto rajta megvett. A gonosztevőt eleresztő nemes büntetése 1603-ban 200 frtra, 1622-ben 500 frtra emeltetett, sőt ha fogva tartá ugyan, de az ispán második kérésére sem engedte át annak kezébe, minden vagyona elvesztésével lakolt.* Ha nemes ember a gonosztevőt megfoghatta volna, de nem tette, akkor a gonosznak díján maradt. A paraszt ember, ha megsarcolva elereszté a megfogott gonosztevőt, annak büntetését őt hordozta.

I. m. III. 390.

I. m. V. 219. VIII. 117.

A községben a biró köteles volt az orvot, latrot elfogni, ha birt vele, s ha még nem fogta meg, vagy tudván, hogy ki a gazdája, az ispánnak be nem jelentette, avagy a gonosztevőt pártolta, harmadmagával karóba vonatott.*

I. m. VIII. 129–30.

Miután a falusbiróra ily nagy felelősség hárult, egyúttal felhatalmaztatott arra is, hogy az egész falut, büntetés terhe alatt, harang félreveréssel, felkelésre szólithassa* s köteles volt minden lakos, feje s jószága 423vesztése terhe alatt felkelni, megfogni: sőt tolvajt kiáltván egy falu, a szomszéd falvak is kötelesek voltak segitségére menni és ha az ispánnak vagy szolgabirónak rögtön hírül adták, ezek is 500 frt birság terhe alatt, tartoztak a falusbiró, illetőleg falu támogatására sietni.

I. m. VIII. 269. IX. 281.

A közbiztonsági rendészetnek részint a büntető, részint a polgári igazságszolgáltatással határos része volt az u. n. nyomkövetés, lábasjószág ellopása esetében. A lopott jószágnak a nyomát bárhol lehetett követni.* „A káros ember ellopott jószága nyomát valamely falu határáig követvén, egy szolgabiró, vagy ennek nem létében egy nemes ember előtt, hivatván a falu biráját, szokás szerint esküdjék meg a nyomra hetedmagával.” Ezen eskü következtében az illető falu köteles volt a nyomot felvenni és tovább követni. Ha felvenni nem akarta, a káros ember a birót a vármegye székére citáltatta, s ha kárára nézve az esküt letette, a falusbiró a kár megtéritésére itéltetett s az itélet a vármegye ispánja által rajta, „mox et de facto,” végrehajtatott.* Ha azonban felvették s a szomszéd falu határáig vitték, ott a fenti mód szerint adhatták át mindaddig, míg a tettes, vagy a jószág megkerült, vagy a káros kára kielégittetett. A nyomot fel nem venni, vagy tovább vinni nem akaró falu képében, birója ellen a vármegye a rövid perfolyamat szerint tartozott eljárni,* minden felebbezést, vagy jogorvoslatot kizárván.

I. m. IX. 417.

I. m. X. 141.

I. m. X. 456.

A XVII. században már megtaláljuk községenként a rendes éjjeli, sőt nappali őrséget is, melynek feladata volt a közbiztonság tekintetében mindennemü gyanus tünemények felett őrködni, sőt ezen felül a közerkölcsiségre is felügyeltek az illető őrizők.

Városokban nagyon régi eredetü az őrizés, de falvakban a XVII. század előtt biztos nyomaira nem akadhatni. Az 1629. évi küküllővármegyei statutum* éjjeli őrökről s ezek kötelességeiről szól, melyek között ott találjuk az éjjel garázdálkodó részeg parasztok kalodába tételét is. Maguk az őrizők, ha részegen találtattak, a falusbiró által egy forintig büntettethettek.

Kolozsvári s Óvári i. m. 282.

Az 1632. évi fejérvári XII. t.-czikk azt rendeli, hogy miután vármegyéken s egyéb helyeken is az éjjeli és nappali őrzés meghirdettetett, azért újból rendeltetett, hogy mindenütt observálják. Az egyházi nemesek ezen őrzésből, mely falusorjában ment, magukat 12 frt birság terhe alól* ki nem vonhatták. A birság rajtok mindannyiszor a vármegyei ispán által exequaltatott. Majd 1655-ben a kolozsvári XX. törv.-czikk 424a nappali őrzést megszüntette, de az éjjelit továbbra is fentartá s elmulasztására 12 frt birságot rendelt.*

I. m. IX. 284.

I. m. XI. 198.

Minthogy igen sok erőszakosságnak a fegyvertartás szolgált alkalmul, azért a fegyvertartást is rendszabályok alá vették. Természetesen a született katonák gyanánt tekintendő nemesekről itt nem volt szó, hanem a jobbágyságról.

Az 1623. évben az oláhoknak megtiltatott, hogy lovon járjanak, fegyvert viseljenek.* Ellenkező esetben őket bármely nemes elfoghatta s az ispán kezébe szolgáltathatta. Az alispánoknak kötelességökké tétetett, hogy a legközelebbi cirkálás alkalmával tőlük a fegyvereket szedjék el. Majd 1632-ben a földesuraknak hagyja meg a törvény, hogy jobbágyaiktól puskát, szablyát, lándzsát, tegezt elszedjenek,* mit ha nem tennének, a viceispánoknak hivatalból kellett megcselekedni. Fegyvert a jobbágyok közül csakis a darabontok és vadászok hordhattak. A pásztorok képekkel (kopja) fegyvereztettek fel. A városbeli mives és kereskedő emberek a fegyverviselési tilalom alól kivétettek. De már 1633-ban annyi enyhités tétetett az előbbi törvényen, hogy a törökhöz közel lakóknak megengedtetett a fegyverviselés.*

I. m. VIII. 131–2.

I. m. IX. 284.

I. m. IX. 313–4.

A tűzrendészetnek, mely a városokban igen régi eredetü, a vármegyékben a XVII. századig nyomát sem találjuk. Míg a városokban, p. o. Kolozsvárt, Fogarason egészen annyira mentek e tekintetben,* hogy még a kémények rendszeres vizsgálatára is hoztak szabályokat: addig faluhelyeken semminemü intézkedéssel nem találkozunk ezen leggyakoribb elemi csapás veszélyének megelőzése, vagy elháritására néze. A XVIII. században már vannak az épitkezés terén óvó rendszabályok, de előbb még a nagyobb mértékü tűzveszélyek, p. o. erdőégés stb. esetére sincs intézkedés. Természetesen a harang vészjelre ekkor is sietett a falu közönsége a tűzvész szinhelyére a localisálás és mentés czéljából, de maga a vármegye, annál inkább az országos törvényhozás e tekintetben semminemü közintézkedéseket nem ír elő, ha csak az egyetlen dohányzási tilalmat ide nem veszszük,* azonban ez nem tűzrendészeti, hanem közerkölcsi szempontból állapittatott meg.

Kolozsvári s Óvári i. m. I. köt. 202, 206, 319–320. lap.

Szilágyi S. i. m. XV. 172. s Kolozsvári és Óvári i. m. I. 297.

A vízrendészet már inkább foglalkoztatta a törvényhozást s adott teendőket a vármegyének is. Hiszen egyes folyamok a fiscális jövedelmek egyik legfontosabb részének, a sónak a szállitására szolgáltak, tehát a törvényhozásnak itt nagyon is eszébe jutott a vizen való közlekedés 425szabályozása és biztositása végett szükséges intézkedéseknek a megtétele. A végrehajtás természetesen a vármegye feladata volt.

Az 1638. évben a Szamoson, Galgó, Fodorháza és Borszó határán emelt új gátak, melyekről a sóhordó hajók emberei azt állitották, hogy a hajózást akadályozzák, az országgyülés határozatából a belső-szolnokvármegyei főtisztek által megvizsgáltattak, hogy károsak-e.* Utasitásul kapták, hogy a sóhajók számára nyissanak szabad útat. Azonban a vármegyének hatalmasabb urakkal lehetett dolguk, mintsem könnyen végezhettek volna a gátak megnyitásával s így 1640-ben a gáttulajdonosoknak a fiscális director által való megidéztetése, a szamosi és marosi sószállitás útjában levő összes gátaknak a fejedelem által való megnyitása rendeltetett meg.*

Szilágyi S. i. m. X. 143.

I. m. X. 283.

Majd ezen fiscálisi érdekből hozott határozatok nyomában az approbata Constitutio a malmok, gátak, töltések s egyéb hasonló dolgok felől azt rendelte,* hogy a magános egyének is panaszt emelhetnek az azok folytán szenvedett károk miatt s a vármegye köteles a helyszini szemlét megejteni s annak eredményéhez képest jogerős itélettel a panasz tárgyában itélni. Ezen intézkedés egyaránt kiterjedt a közlekedést akadályozó, kisebb vagy nagyobb kiáradásokat, árviz-veszélyt okozó, a folyást elterelő s ez által mást, vagy a közt kárositó mindennemü vizi épitések, csatornázások ellenőrzése s úgy tekinthető, mint a vármegye vizrendészeti hatáskörének alapvetése. Igaz, hogy még nagyon primitiv intézkedések vannak a vármegyére utalva, de ezek már a vármegyének rendes kötelességét, teendőit képezik.

III. r. 40. l.

Az állami és társadalmi élet fejletlenségét már a közbiztonsági rendészte is eléggé mutatja negativ irányban t. i. azon hiányok által, melyek lépten-nyomon szemünkbe tünnek, midőn a közérdek megvédelmezéséről van szó, de a közrendészet terén tett intézkedések még jobban megvilágositják a helyzet tulajdonképeni képét, midőn azt tapasztaljuk, hogy az egyéni szabadságot korlátoló mily sokféle és különböző rendelkezést volt képes mégis a kor felfogása teremteni, a melyek előnyei nem voltak sehogy sem arányban a mulasztások hátrányaival.

A kor vallásos hangulata, főleg a XVII. században, midőn a puritán s szigoru felfogásáról ismeretes kálvini egyház domináló szerepet játszott Erdélyben, mindennemü mulatságnak, vigasságnak ellenőrzője volt és feladatául tekintette, hogy legalább azoknak elfajulásait lehetőleg korlátolja.

426Igy aztán a mulatságok, tánczvigalmak, ifjak játékai, összejövetelei, zenés és dalos összejövetelek, lakodalmak meglehetősen meg voltak szoritva.* Nem mondhatjuk azért, hogy e tekintetben ugyanolyan tilalmakkal és szigoru rendszabályokkal találkozunk, mint p. o. Angliában a puritanusok uralma idejében, de azért a közcsend és rend megóvásán túl, az erkölcsi élet felett való gyámkodó felügyeletből kifolyólag, elég terhes rendszabályok is hozattak úgy az országgyülés, mint vármegyék, székek s városok által. Az egyház a maga egyházi fegyvereivel, a polgári hatóságok pedig testi és pénzbüntetéseikkel igyekeztek e tekintetben a czélszerünek látszó rendet fentartani.

Kolozsvári s Óvári i. m. I. köt. 73, 89, 91, 135, 151, 232, 420 stb. lap.

A mint az egyházi rend a maga s családtagjai részére még a ruházkodás, fényűzés határait is megszabta, ugyancsak hasonlóképen járt el a törvényhozás, midőn p. o. a jobbágyok számára előirta a viselhető s nem viselhető ruhákat, mely előirás be nem tartása a vármegyei tisztek által büntettetett.*

Szilágyi S. i. m. XIV. 115, 184, 1665: 13, 1666: 5.

Megtiltatott a dohányzás, melynek „alkalmatosságával néminemü romlás követte némely atyánkfiait”* s a füstölő dohányosok a dohányárulók felől hozott országos articulusokat a vármegyei statutumok is megismétlik.*

I. m. XV. 172. 1670.

Kolozsvári s Óvári I. 297.

A ser- és pálinkafőzést, melyhez búza és egyéb gabonanemü használtatott, mint „Isten bosszujára” néző dolgot, „mely miá Istennek látogatását naponként érezzük és látjuk rajtunk harapózni és haragját gerjedezni ellenünk,” Kolozsvármegye 12 frt büntetése alatt tiltja meg.*

U. o.

Az Istenkáromlás, szitkozódás és általában „minden cégéres, Isten s ország tilalma ellen való vétkek” szigoruan, még halállal is büntettettek s a vármegyei tisztek az ilyen vétkeseket épen úgy voltak kötelesek üldözni, mint a gyilkost, házasságtörőt, tolvajt, orvot, bűbájost s efféléket.*

Szilágyi S. i. m. VII. 513. 1619: 3. AC. III. 47: 21, 22.

Az erkölcstelen fiakat, kik atyjokat nem becsülik, sőt kesergetik, a tisztek a vármegyéken és székes helyeken törvény szerint, bünük mértékéhez képest büntetni tartoztak. 1638 óta tettök hivatalból üldözendő cselekményt képezett, mely egyházi vezeklés, vesszőzés, súlyosabb esetben kézlevágás, sőt halállal is büntettetett.*

AC. III. 48: 1, Szilágyi i. m. X. 149.

A közerkölcsiség felett való őrködés folyamán a fajtalanság és részegeskedés volt különösen az, mit a lehető erélyesen üldöztek és 427ellenőriztek, bár városokban a tiltott szerencsejátékok, koczka- és kártyajáték felett is őrködtek.

A fajtalanság terjedésének meggátlása végett a „paráznság” súlyosan büntettetett. Eleinte e tekintetben szinte drákói szigorral jártak el a törvények s később is állandó gondja volt a cirkáló hatóságoknak úgy a nős, mint nőtlen paráznákra. A városokban bordélyházak egészen a német katonaság bekvártélyozásáig nem voltak találhatók, s mint cultur historiai szomorú tény emlithető fel, hogy az első bordély, melyről Nagy-Szebenben emlités tétetik, a császári katonaság beszállásolásával esik egy időbe.* A városi hatóságok a gyanus nőszemélyeket befogatták, kalitkába tétették s majd a városból nyilvánosan kiűzték. A vármegyei hatóságok súlyosabb esetekben halállal, majd vesszőzéssel, kalodával és pénzbirsággal büntették a paráznákat.*

Nagyszebeni városi stat. 1697. Kolozsvári s Óvári i. m. I. 578.

Küküllővármegyei statutum 1619-ből, u. o. 279–80. lap.

A részegeskedés meggátlása nagyon nehezen ment, mivel a kornak egyik legjellemzőbb vonása épen a boritalnak nagymértékü élvezete. Azért természetesen, habár általánosságban tilalmaztatott a részegeskedés, mégis inkább csak a nyilvános helyen, botránykoztató módon részeg jobbágyok voltak e tekintetben a rendészet áldozatai, míg ellenben a nemesek s urak kivül estek a fegyelmezésen.

A korcsmaügy ugyan sok rendbeli szabályozásban részesült, de ezek a szabályok inkább gazdasági természetüek s a korcsmanyitásra és borkimérésre annyiban vonatkoznak, hogy a földesurak érdekeit a jobbágyokkal szemben védelmezzék.* Az ország főfő korcsmárosa akkor is az állam volt, melynek fiscusa országgyülés idején egy ideig kizárólagos korcsmatartási joggal birt. Míg a fiscus beszállitott borai el nem fogytak, a földesurak a maguk borára korcsmát nem nyithattak. Hogy mikor kell a földesúr borát korcsmálni, mikortól s meddig árulhatja korcsmán a jobbágy is a maga borait: ennek szabályozásáról az országos törvények s helyhatósági statutumok bőségesen gondoskodtak.

AC. III. 32: i. Szilágyi S. i. m. IX. 318, X. 282, XI. 179. Küküllői statutum 1639-ből, Kolozsvári s Óvári i. m. I. 283.

Valójában a részegeskedés korlátozására irányuló intézkedések csakis a városokban találhatók,* hol az éjjeli dőzsölések tiltatnak, a korcsmazárás ideje megállapittatott, az éjjel részegen csavargók befogatása elrendeltetett s a korcsmárosoknak megtiltatott, hogy zárórán túl még magán házhoz is bort adjanak.

Kolozsvári s Óvári i. m. I. 233.

A vármegyei statutumok közül Küküllőből idézhetünk egy ide 428vonatkozó részletet,* mely a falu éjjeli őreinek kötelességévé teszi, hogy ha részeg garázdálkodó paraszt embereket kapnának a faluban éjszakának idején, azokat megfogják s kalodába vessék.

U. o. I. 282. lap.

Azonban ezen kornak emberei még különösen haragudtak a pálinkára. Ebből a fajta szeszes italból csak a seprő-pálinka főzést engedték meg és minden egyebet, főleg pedig a gabona-pálinkát erősen tilalmazták.* Ugy tekintették a gabona-pálinkát, melyet a kolozsvármegyei statutum csakis lengyel néven ismer s gozelkának mond, mint az ivásbeli telhetetlenség jelét. És némi vallásos hangulat ömlik el a főzés tilalmát kimondó rendeletben, melyből kiérezhetni azt a felfogást, hogy a mit Isten az ételre rendelt, azt itallá változtatni nem szabad.

U. o. I. 297. lap.

A mai értelemben vett tulajdonképeni közrendészeti teendők közül a cselédügy részletes szabályozást nyert a városban, de azért maga a törvényhozás és vármegyei statutumok is foglalkoztak vele s a vármegyének itt is voltak némi teendői.

A cselédügy már elég korán nyert némi szabályozást. Az 1569. évi tordai országgyülés törvényei között találjuk a mai cselédkönyvek első nyomát,* midőn kimondatik, hogy a szolga gonoszul ne váljék meg urától, hanem elválása felől levelet vegyen. Ha esztendeje kitelt s ura el nem bocsátja, bérét meg nem adja, panaszára a vármegye ispánja, vagy szolgabirója neki eleget tartozott tenni. Ha az elbocsátó levél kiadását a gazda ok nélkül megtagadta, akkor a vármegyei tisztek adtak neki igazolványt. Igazoló levél nélkül senkinek sem volt szabad cselédet felfogadni s az ilyen cselédek a vármegye tisztjei által elfogatván, bebörtönöztettek.* Majoros, juhász stb. épen úgy tekintettek s ugyanazon szabály alá estek mint a házi cselédek s külső szolgák.

Szilágyi S. i. m. II. 364. III. 404.

AC. V. edict. 84, 85. Szilágyi S. i. m. III. 404.

A szolgálatuktól megszökött cselédek felkérése, visszakövetelése, visszaadása, esetleg megbüntetése a szolgabirák s ispánok által történt.* A mennyiben peres volt az ügy, a vármegyék székein ezen ügyeket soron kivül kellett elővenni. A szökött szolgák felkérésének módja úgy történt, mint a szökött jobbágyé, t. i. a szolgabiróval, vagy két nemessel, Ha ura meg nem adta, a vármegye székein rövid folyamatu perrel jártak el vele szemben s a szolga birtokán is, ha volt neki ilyen, 200 frt birságot egyszerü tiszti parancsra az alispán, vagy két nemes exequálhatott.*

Szilágyi S. i. m. II. 505; IV. 555: V. 506.

I. m. IV. 505.

A gazda és cseléd közötti viszonyt a városok részletesebben szabályozták. 429Vármegyéken inkább az elszökött cseléd visszavitele és a bér kérdése képezte a szabályozás tárgyát s ezt épen úgy állapitották meg, mint p. o. az iparosok iparczikkeiét a limitatókban. Sem a szolga, sem ura át nem hághatta a rendes bér korlátait s a vármegye vicebiráinak, úgy a bér nagyságát évenként meghirdetni, mint azok betartása felett őrködni, kötelességök volt.*

Kolozsvári s Óvári i. m. I. 312, 408.

Tolonczügy még ebben a korszakban nincs, habár a vármegyei hatóságoknak figyelme az oly egyénekre is kiterjedt, kikre ma a tolonczügy vonatkozik. A csavargó, lézengő emberek, kik semmi rendes foglalkozással nem birtak, az útlevél nélkül járó idegenek, bizonyitvány nélküli cselédek, gyanus nőszemélyek a közbiztonság és rend felett őrködő közegek figyelmébe voltak ajánlva.* Az efféléket senkinek nem volt szabad magánál tartani. A cirkálók, városi s falusbirák, őrök, sőt magános nemes ember is feltartóztathatta őket s a vármegyei tisztek kezébe kellett szolgáltatni, kik aztán megbüntették érdemükhöz képest. De a vármegyéken a büntetésnél tovább nem is mentek, hanem az illetőre bizták, ha már egyszer szabadon bocsátották, hogy vajjon előnyösnek találják-e újból azon hatóság kezébe kerülni, vagy pedig onnan másfelé távoznak. A városokban ellenben, melyek falakkal voltak körülvéve, kapukkal ellátva s őriztettek: az ilyen megbüntetett személyek még a városból való kiüzetéssel, olykor kiseprüzéssel stb. büntettettek.

AC. III. 41: 2; 49: 1.

Találunk az Approbátákban még egy igen érdekes rendelkezést is,* mely a mai tolonczolási rendszerrel merőben ellenkezik. Ugyanis az idegen, jövevény paraszt ember, kóborlás közben valamely földesúr által megfogattatván, nem hogy elüzetett, vagy eltolonczoltatott volna, hanem megtelepittetett. Minthogy a törvényhozás előtt az a czél lebegett, „hogy kinek nincs bizonyos ura és residentiája lévén, ha mi kihágást cselekedend, jobb móddal járhassanak el ellenek: tartozzék annak okáért minden földesúr az olyanokat (t. i. az ő birtokán „here módon” élő kóbor embereket) megfogni és azoknak állapotjokhoz képest szolgáltatván, jobbágyá tenni, sőt ha lehet kezesség alá is vetni.”

AC. III. 41: 2.

A vásári rendtartás körében a vármegyének feladata volt, hogy az engedély nélküli vásárokat ne türje meg. Főleg a marhakiviteli tilalmak idejében volt szokásos, hogy titkon a havasokon vásárok tartattak. Az ispánoknak kötelességü volt ezen vásárokat szétoszlatni, az oda hajtott marhákat elkobozni. Az elkobzott marhák 1/3-da az ispáné, 2/3-da pedig a fiscusé lett.*

Szilágyi S. i. m. X. 142. Fejérvári 1638. XIV. t.-cz.

430Továbbá a rendes és engedélyezett vásárokon a vármegyei hatóság részéről alispán, szolgabirák őrködtek egyfelől a rend fentartása felett, másfelől az országosan megszabott árak betartása, a mértékek hitelessége és a jó pénz forgalma felett is. Ők gondoskodtak, hogy a vásárvámon kivül a szegény nép egyéb teherrel meg ne rovassék, marháját szabadon eladhassa, az árús árúját letétbe helyezni ne kényszerittessék, sőt hogy a vásár piaczi árának lenyomása mesterségesen, t. i. „feleszeg áron” való kéréssel ne történhessék.*

AC. V. Ed. 93.

A vásári rendtartásnak is tulajdonképeni pontos szabályzatát inkább a városokban találjuk meg, hol azoknak megtartása felett a vásárbiróság őrködött.

A közegészségügy iránt a vármegyei közigazgatás bámulatos közömbösséggel viseltetett. Míg a városok orvos, gyógyszerész tartásról gondoskodnak, a köztisztaságra vonatkozó rendszabályokat hoznak s megtartásukra felügyelnek, egészségügyi intézkedéseket is létesitenek, p. o. levágandó marhák egészségi állapotát megvizsgáltatják, vagy alkalmas szülésznőkről gondoskodnak: addig a vármegye e téren nem csak hogy nem tesz semmit, de jóformán tenni valót sem lát. Az egyetlen törvényes rendelkezés az, mely a borbély czéhek limitatiójánál előfordul,* a melyet a vármegyei tisztek ellenőrizni kötelesek voltak, t. i. hogy a sebesült egyéneket a borbélyok kellő gonddal tartoznak kezelni: mert, ha gondatlanságuk miatt az illető meghalt, fejökkel lakoltak. Továbbá egy nyilván veszedelmes orvosságnak, az u. n. „szegődő ír”-nak a használata eltiltatott. Végül tilalmaztatott, hogy a ki belső nyavalyához nem ért, ne adja ki magát doctornak, különben, ha valakinek a halálát okozná, ő is meghaljon érte.

Szilágyi S. i. m. VIII. 410–11. lap.

A közlekedési ügyek tekintetében a vármegye gondoskodott a közútaknak a rendben tartásáról, a tilalmas útak elzárásáról, a vízi útak akadálytalan használatáról stb.

Az országos és kisebb forgalmu útak rendben tartása, ha csak éppen nem mezei, vagy dülőútakról volt szó, közkötelességet képezett. Ellenben az útakon levő hidak, révek, kompok rendesen vámszedéssel lévén egybekötve s a vámjogi egyéneket, vagy a kincstárt illetvén, azok az illető vámjogbirtokosok által tartatnak karban.

A „gonosz árkok és sáros utak” megcsinálására az ispán köteles volt a falukat kirendelni.* Ha a rendelt napra el nem készitette a falu 431az illető útat, 12 frttal büntettetett. A hidakat ugyanezen rendelkezés szerint, a vámszedők tartják rendben. Az ispánok vármegyénként, a birák községenként a hidak „épitésére” s az útak rendben tartására felügyelni tartoztak.*

I. m. III. 140, 1878. kolozsvári VIII. t.-czikk.

I. m. III. 437, 443.

Egyes helyeken hidaknak készitése a városokra bizatott s felruháztattak aztán a vámszedéssel is. Igy rendelte az országgyülés,* hogy Maros-Vásárhely a Maros középső ágán, Torda az Aranyoson, Deés a Szamoson hidakat épitsenek.* Azonban a városok hidépitési és karbantartási kötelességének teljesitése felett a vármegyének csak felügyeleti joga volt s a mulasztás, melynek birsága 200 frtban szabatott meg 1588-ban, a fiscalis director által inditott keresetre a táblán büntettetett.*

I. m. IV. 275.

I. m. XVIII. 258–9.

I. m. III. 245. AC. III. 381.

A XVII. század folyamán mindinkább szaporodtak az országútakon a közhidak, a melyeket épen úgy, mint az útakat is, a községek tartottak rendben. A rosz út, vagy hid, vagy töltés által magánosoknak okozott károkért azok a községek tartoztak elégtétellel, a melyek a karbantartást elmulasztották. Ugy a falvaknak, mint magánosoknak út, hid, töltés készitési kötelességének mulasztására 12 frt rendes birság volt megállapitva. Az elpusztult falvak helyett, a legközelebb eső falvak végezték a javitást, épitést, karbantartást.*

I. m. III. 140, 245. V. 509. AC. III. 38: 1, 39: 1. XVI. 225.

A vízi útak rendben, szabadon tartásáról a vízrendészetnél már megemlékeztünk. Maga a hajózás, tutajozás, nem különben a hajómalmok ügye külön szabályozás alatt nem állott.

A XVII. században, főleg Bethlen Gábor uralkodása alatt a postaközlekedés Erdélyben is létesittetett. A posta egyenesen a fejedelem, illetőleg az állam szolgálatára volt rendelve. Rendes postavonalak állapittattak meg, határozott állomásokkal. A magyarok földjén át Nagy-Várad felől a Körös völgyén jött az út, Nagy-Várad, Rév, Feketetó, Bánffi-Hunyad, Kolozsvár és Torda állomásokkal, onnan a fejedelmi székhelyre Gyula-Fejérvárra, innen pedig tovább a szászságon át később Fogarasba stb. Az egyes állomások, melyek megfelelő privilégiumokkal is birtak, kötelesek voltak a postalovat, esetleg kocsit kiállitani. A postálkodás kötelességének megsértésére 200 frt büntetés volt szabva. Ennek az executora, tehát az illető község kötelességteljesitésének is őre, az alispán és szolgabirák, esetleg a fiscalis ügyész voltak.*

I. m. IX. 404. 1634: 21.

Ugyancsak a vármegyére volt bizva annak az ellenőrzése is, hogy a községek postálkodási kötelességeit, arra jogosulatlanok ki ne használják. 432Csakis a ki „fejedelmi posta” azaz küldött volt s igazolványnyal is elláttatott, követelhetett postalovat, szekeret s ingyen gazdálkodást. A ki jogtalanul akart magának ilyeneket kierőszakolni, az ellen a falu felkelhetett s az ispán kezébe adhatta s a vármegye 200 frtig büntethette.* Hasonlóképen arra is kellett a vármegyének ügyelni, hogy nemes ember, vagy oly község, mely nem volt postaállomás, tehát postálkodással nem is tartozott, erre ne erőszakoltassék. Még a fejedelem „postáinak” sem volt ez megengedve s az ilyen erőszakoskodás is 200 frttal büntettetett a vármegye által.*

I. m. VIII. 496–7. 1629. fej. 8.

I. m. IX. 95. 1630. fejérvári XXXI. t.-cz. C. I. III. 1: 1–11.

A postálkodásra köteles községek bizonyos számu rendes postalovat s szekeret tartottak állandóan készen, melyet a fejedelem czímerével s útlevéllel utazó „posták” rendelkezésére bocsátottak a következő állomásig. A portára való postálkodás azonban már rendes állami postaállomásokkal volt ellátva, t. i. maga az állam tartott az állomásokon lovakat. Ennél fogva ebben az irányban csak rendkivüli szükség esetében vétetett a jobbágyság lova, szekere postai czélokra igénybe.*

CC. III. 1: 5.

Míg manapság a közmunkát már egyedül a közútak fentartására veszi igénybe az állam s veszik a törvényhatóság, községek: régebben a középitészet másnemü tendőket is magában foglalt s megkivánta a közmunkát. Igy a XVI. században egyes állami erődök, p. o. Nagy-Várad, Jenő épitésére bizonyos időszakban, – a XVII. században néha egész évtizedeken át hol egyik, hol másik vár épitésénél – előfordul s szinte rendes közszolgáltatássá lesz a gratuitus labor s az ingyenes közmunka.

Az egyes várak épitésénél, vagy bizonyos megyék összes jobbágysága rendeltetett munkára, vagy pedig minden vármegyéből egy bizonyos szám. Midőn 1556-ban Bethlen és Szamosujvár várak épitéséről volt szó,* ezekhez a kolozsvári országgyülés Kolos, Doboka és Belső-Szolnok vármegyék összes jobbágyait kirendelte, meghatározván, hogy minő készülettel menjenek. Mindenik vármegyének egyik járása Ujvárhoz, a másik pedig Bethlenhez rendeltetett. Természetesen az épités az illető vármegyék tisztjeinek az ellenőrzése s felügyelete alatt folyt.

Szilágyi S. i. m. I. 577: 9.

Az 1571-ik évben Szász-Sebes épitéséről volt szó, melyet egy vállalkozó pallér vezetett. A költségeket a vármegyék viselték s a portalis adó e czélra 70 denárt tett ki, mely a vármegyei jegyzők kezéhez fizettetett be. A napszámos munkák teljesitésére 600 „apró mives” rendeltetett a vármegyékből* s a vármegyék beosztották, hogy a 30 433naponként egymást felváltó munkások, milyen sorban következzenek. A 7 vármegye jegyzői havonkint felváltva voltak jelen az épitésnél s ők vezették a számadásokat s fizették ki a 10–50 pénzben megállapitott napszámot.

I. m. II. 376.

Ilyen országos közmunkák igen gyakran fordultak elő, p. o. a gyulafejérvári templom, majd a fejedelmi lak épitésekor,* mely utóbbinál minden portától 1-1 embert, s minden 52 portától 4 ökrös szekeret állitottak s a vármegye képében egy-egy viceszolgabiró volt jelen. 1615-ben újból Fejérvár épitéséről, 1661-ban Jenő váréról, majd Nagy-Váradéról volt szó.

I. m. VI. 415.

De magukban az egyes vármegyékben is fordultak elő ilyen vármegyei közmunkák. 1665-ben elrendeltetett, hogy Deés palánkkal kerittessék körül, melynek megépitéséhez Belső-Szolnok- és Dobokavármegye egészen, Kolozsvármegye és Besztercze vidékének pedig közel eső helyei rendeltettek ki.* Hasonlóképen épittetett a vármegyei közmunkával Kolozsvármegyének székháza 1670 tájt Kolozsvárott.* Továbbá ilyen volt az egyes vármegyéknek, székeknek Gyula-Fejérváron eszközölt épitkezése is, mely 1627-ben rendeltetett meg.*

I. m. XIV. 126. C. C. V. Ed. 6.

Vármegyei jegyzőkönyv II. 385. l.

Szilágyi S. i. m. VIII. 369.

A gratuitus labor, vagyis az ingyenes közmunka elég nagy terhet képezett a vármegyékbe kebelezett községekre, ezért lehetőleg igyekeztek is menekülni alóla. Midőn Deés megnemesittetett 1665-ben, az ingyenes munka alól mentességet kért s nyert, mely a Compilatákba is felvétetett.* Természetesen ezt nemessége jogán nyerte meg, s ilyenre a jobbágyközségek nem számithattak.

C. V. Ed. 9.

A mi a közmunkában való részvétel kötelsségét illeti, ennek módozatait a vármegyei statutumok szabták meg, melyek több izben elég részletesen intézkednek úgy a községi, mint a megyei vagy állami közmunkák végzésének mikéntjéről.

A küküllővármegyei 1610. évi statutum szerint,* a községi közmunka teljesitésének kötelezettsége, ha egyházi épitkezésről volt szó, minden mást megelőzött s miatta a földesúri munkát is abba kellett hagyni. A kolozsvármegyei 1640. évi statutum szerint,* a biró a közmunkát idejében köteles kihirdetni a községben, hogy senki ne menthesse magát avval, hogy a munkáról nem volt tudomása. Még az egy telkes nemesek is kötelesek voltak részt venni a közmunkában s a ki általában elmulasztotta, egy forinttal büntettetett a falusi birótól. Az egy 434telkes nemesnek azonban nem mehetvén a falusbiró lákására, künn a mezőn „rekeszté meg” jószágát. Közönséges falu dolgánál, Küküllővármegye 1668-ik évi határozata szerint,* a földesúri munka előbb való volt.

Kolozsvári s Óvári i. m. I. 278.

U. o. I. 286.

Kolozsvári s Óvári. I. m. I. 291.

A közmunkák mindig természetben teljesitettek s közmunka váltságról a vármegyékben még soha sincsen szó. Az állami, olykor a vármegyei közmunkáknál kivetett portális adó sohasem közmunka-váltságot, hanem mindig anyag beszerzésére, vagy az épitő mesternek fizetendő költséget jelentette. A közmunkaösszeírásra nem volt külön szükség, mert az adózási s hadügyi összeírások ugyanezen czélt is szolgálták.

Az őstermelés képezte még ebben a korszakban a lakosság főfoglalkozását, az állam vagyoni erejének forrását. A gazdasági rend volt alapja az állam szervezetének, az adta meg a társadalomnak uralkodó jellemvonásait. Daczára az őstermelés ezen nagy fontosságának, alig van állami törvény, mely azzal kapcsolatos közigazgatási szabványokat foglalna magában. A földbirtok-viszonyokon felépülő társadalmi rend köz- és magánjogi viszonyai már a mult korszakban megcsontosodtak s most nem volt rajta tovább fejleszteni való. Az állam csakis ezekkel, ezeknek a fenntartásával, saját alapjainak conserválásával törődött. Ha vannak is némely p. o. a mezőgazdaság, erdők, vagy az állattenyésztéssel kapcsolatos ügyekben hozott állami törvények: ezek inkább a földesurak tulajdonjogának megfelelő haszonvételre, ennek arányára vonatkoznak, mintsem hogy közigazgatási rendelkezéseket tartalmaznának.

A vármegye, melynek hatásköre már pusztán a biráskodásnál fogva is sok mértékben érintve volt az őstermelési eljárás némi gyakorlati kérdései által, nagyobb gondot is forditott arra, hogy a közigazgatást e téren is, részint a biráskodás praeventiv eszköze, részint megkönnyitése czéljából, másfelől a közrendészet szempontjából is némileg rendezze. Ezen rendezésnek lettek p. o. eredményei a mezei s erdei rendészetre vonatkozó határozatok, a kihágások elbirálásának módjára vonatkozó számos statutum. Ennek eredményei gyanánt tekinthetjük, hogy a vármegye, mintegy saját közege gyanánt, a községi életet fejleszti, a községi biráskodást főleg ezen mezei, erdei, hegyi rendészet szempontjából szabályozza, rendszeresiti s megállapitja a vármegyei tisztekhez s a vármegyei biróságokhoz való viszonyát.

435Igaz ugyan, hogy aránylag kevés az, mit a XVI. s XVII. század csak a XVIII. század fejlődéséhez képest is producál, de benne mégis megvan az alapvetés. Ha a XVI. századot megelőző időkből nem tudunk olyan adatot felmutatni, mely az őstermelésre vonatkozólag hatósági közigazgatás nyomait mutatná, most már nyilvánvaló, hogy a földesúri szabályzatok, – helyesebben mondva – önkény felett ott látjuk a vármegye kezét is. Állami közeg ugyan ilyen dolgokkal csak annyiban foglalkozik, a mennyiben az állam magán gazdaságáról van szó, de már a XVIII. században az állam is kezd ezen kérdésekkel foglalkozni s a XIX. században a vármegye pusztán az államnak segédközegévé lesz.

Ezen a téren először a munkaidő kérdése az, mely figyelmünket felhivja. A jobbágyság képezte az állandó munkaerőt, melynek viszonya csak általánosságban volt szabályozva a földesurakkal szemben. Sem az állam, sem a vármegye nem nyult bele a földesúr és a jobbágy közötti viszonyba, a jobbágyi szolgáltatások szabályozása czéljából. Vannak ugyan helylyel-közzel már a XVI. század végén, a XVII. század elején is, u. m. urbariumok, sőt tudunk esetet a XV. századból is, midőn p. o. a földesúr tulságos követelései jobbágyaival szemben hatósági vizsgálathoz vezettek: de az urbariumok szabályozására, a jobbágyi teljesitmények országos, avagy csak vármegyénkénti szervezésére nézve nincs sehol felsőbb intézkedés, hanem legfeljebb a földesurak által adatnak ki azok, vagy némely esetben szerződésesek. Sem egyik, sem másiknak megtartása iránt nincs hatósági szabályzat.

A jobbágyok ügyében csak a jobbágyszökés, idegen kézre kerülés esetében lép fel a közigazgatási hatóság. A jobbágykérés is tulajdonképen perbeli előkészitő lépés a legtöbb esetben, t. i. czélja a megtagadás esetében a hivatalos bizonylat nyerés: azonban sok esetben mégis tisztán közigazgatási ténykedés volt.

A szökött jobbágyok felkéréséről nagyon sok törvény rendelkezik. A felkérés a szolgabirák útján történt,* kik az ilyen jobbágyok után a fejedelem jószágaiba, kamara helyekre, városokba is bemehettek. A meg nem adás birsága 200 frt volt. A felkérés nem a jobbágy füstin, azaz lakásán, hanem a földesúrtól, vagy tiszttartótól történt. Később a fejedelmi városokban fejedelmi parancscsal kérték fel a szökött jobbágyokat.* Ha a jobbágy hatósági felkérésre visszaadatott, a közigazgatási eljárás befejeztetett, ellenkező esetben birói útra tereltetett át.

Szilágyi S. i. m. III. 227.

I. m. VI. 226.

A földesuraknak egy és ugyanazon falu határában való tulajdona 436után eső közös joguknak arányát az országos törvények határozták meg. A részesedés megállapitott arányának betartása felett pedig a közigazgatási hatóságok végrehajtói hatalmukból kifolyólag őrködtek, így p. o. a korcsmálás joga és mértéke, a közös erdő, legelő használata felett. A jogok a részbirtokokkal állván arányban, azok tényleges megállapitása a vármegye által eszközöltetett. P. o. hogy egyik vagy másik földesurat mennyi faizási vagy legeltetési jog illeti.

A határnak szántóföldekül évenként, vagy bizonyos időszakokban történő felosztásával, a jobbágyok részeinek, nyilainak kijelölése, kijárása a falusbiró és esküdttársai által eszközöltetett, melynek meg volt egyszersmind a rendes díja is, p. o. Küküllőben egy hold föld után 6 pénz.* A vármegye itten csak arra ügyelt fel, hogy a falusbirák s esküdtek tulságos terhekkel ne zaklassák a szegénységet.

Kolozsvári és Óvári i. m. I. 294.

A mezőrendőri intézkedések között főleg a tilalmas helyek kellő körülkeritésének kötelezettsége és az ezen tekintetben felmerülő kihágások részesültek gyakoribb szabályozásban.

A kihágások legtöbb esetében a falusbiró itélkezett. Eljárásának módját az 1617. évi küküllői statutum a következőkben szabja meg.* A falusbiró törvény nélkül senkit sem büntethet. Különben büntetési joga 1 frtig terjed. A biró a vétkest mindenek előtt köteles volt megkinálni, ha vajjon megbékél-e a faluval. Ha törvény nélkül nem akar megbékülni, harmad napra határidőt tűz ki, a falu esküdtjeivel törvényt lát, itél s az itélet után újabb három napi időt tűz ki a végrehajtásig. Ezen idő alatt a perbe fogott választott biróságot ajánlhat, melynek itélete aztán jogerős épen úgy, mint a falusbiróé is, ha a perbe fogott a három nap alatt a választott birósághoz nem folyamodik. A falusbiró előtti biráskodás ezen eljárási módja a vármegye felügyelete alatt áll s megsértése 3 frttal büntettetett.

U. o. I. 278–9.

Különös gondot forditottak mindenfelé a szőlőkre. Az állam a szőlőültetés előmozditása végett s azoknak büntetése gyanánt, kik szőlőjüket elpusztulni engedték, a szomszédok javára kisajátitási jogot biztositott.* A városokban a három éven át parlagon hagyott szőlőt a szomszédok, vagy a tulajdonos örököstársai, a hatóság becslése alapján kifizetendő ár mellett, maguknak követelhették. Faluhelyen, tekintettel a nemesi birtokra, szükséges volt, hogy valamely szőlő 32 éven át hagyatott légyen parlagon s a falubeli szomszédos részbirtokos ekkor kivánhatta abból a parlagszőlőből az ő részbirtokának megfelelő arányu területeknek, 437becsüszerinti árban való átengedését. De viszont egy év alatt köteles is volt azt a szőlőterületet felfogni, mert különben az tőle visszafoglalható volt.

AC. III. 35: 1.

A szőlők őrzése is igen nagy gonddal történt, a mit bizonyit az, hogy a lopások még 1551-ben a cirkálás alkalmával halállal büntettettek.* A XVII. század elején az ilyen kihágások, mint kóborlás, kisebb lopdosás a falusbiró itélete alá tartoztak; de már 1671 körül az u. n. „erőszak szerinti kóborlások,” melyek alkalmával a tolvajlók még a pásztorra is reá támadtak, a vármegyei tisztek hatósága elé utaltattak.*

Szilágyi S. i. m. I. 364.

Küküllői statutum. Kolozsvári s Óvári i. m. I. 281, 292–3.

Az állattenyésztés körül szinte egyetlen és fontos intézkedés az, a mely a halászati tilalomról szól.* Ugyanis szokásban volt halastavakat tartani, a melyek a haltenyésztésre szolgáltak. Legalább ezeket védelme alá vette a törvény annyiban, hogy a halak ivása, vagy áradás idején való halászatot tiltotta, illetőleg a hal-lopást minősitett lopásnak tekintette, mely tetten érés esetében a tettes díjával, utólagos kibizonyulás esetében 12 frttal büntettetett a vármegyei tisztektől.

AC. III. 36: 1: Szilágyi S. i. m. VIII. 103.

Az ipar- s kereskedelemügy körében az országosan megállapitott limitatiók, vagyis árszabások betartása, a mértékek s a harminczadügy felett épen úgy köteles volt őrködni a vármegyei hatóság a maga területén, mint a városi magistratus.

Az ipar gyakorlása, a czéhrendszer virágzása idejében, magával a czéhrendszerrel állott szoros összefüggésben. A czéheknek székhelye rendesen a városokban lévén, s maga a czéhszabadalom fejedelmi privilegium s a rendtartás városi hatóság által, vagy fejedelemtől jóváhagyott czéhhatározaton alapulván: ipari ügyekben a vármegyei közigazgatásnak aránylag igen kevés hatásköre lehetett s ez az emlitett limitatiók betartása feletti őrködés. Különben is az iparnak abban a korban egészen másnemü jelentősége volt, mint ma s az ipari munkának iparszerü űzése, nehány iparágtól eltekintve, szoros összefüggésben állott a kész munkák előállitásával és elárusitásával.

Az iparos-segédek s tanonczok ügye, ellátása, gazdájukhoz való viszonya a czéhszabványokban nyertek szabályozást, míg p. o. a tanonczoktatás egyes városokban a városi hatóság által rendeztetett. Az ipari hatóságok a czéh kebelében rendezett szervezetben s a városi magistratusban voltak s az ipari kihágások, az alább következő esetektől eltekintve, ugyanazok elbirálása alá tartoztak.

4381569-ben a tordai országgyülés* rendelte először, hogy a vármegyei ispán egy szolgabiróval s egy főnemessel cirkálják meg a mives népeket, hogy betartják-e a limitatiót. Ha nem tartják be: akkor a városi birón, kinek birtokában van a jószág, hol a limitatiót be nem tartó iparos lakott, 200 frt birságot vegyenek. Hasonlókép kell eljárniok a külső, tehát nem a városi fenhatóság alá tartozó városokban és falukon is. Ha a városi biró a birságot megadni vonakodott, a felség elé citálták, hol kétannyira büntettetett. Majd 1592-ben* annyi változtatás történt ez intézkedésen, hogy a városok a kir. ügyész felügyelete alá helyeztettek s csak a falusiak s mezővárosiak maradtak a vármegye felügyelete alatt. A későbbi rendelkezések lényegében mit sem változtattak ezen hatásköri megosztáson.

Szilágyi S. i. m. II. 364–5.

I. m. III. 402.

A mértékek, mint a kereskedelem fontos eszközei, az állam által állapittattak meg. Az egységes mérték felé való törekvés meg volt már a múlt korszakban is. Most 1549-ben* találjuk az első országos határozatot, mely szerint mázsa, font, rőf, köböl a kolozsvári mértékek, a veder pedig szász mérték után, egységes legyen. A szászok számára ugyan utóbb 1578-ban megengedtetett a szebeni, vagy szász köböl használata, sőt 1588-ban* a székelyekre is kiterjesztetett ez, de az ejtel, még a szászok és székelyek között is, a kolozsvári volt kötelező.

I. m. I. 298.

I. m. III. 243.

A vármegyéknek a mértékek körül az volt a feladatuk, hogy az országos rendelkezéseknek érvényt szerezzenek, másfelől, hogy azoknak hitelessége felett őrködjenek. Mindkettőre birság terhe alatt szoritották az illetőket; viszont a vármegyei tisztek is birság terhe alatt voltak kötelesek ezen tisztükben eljárni.

Az 1577. évi tordai országgyülésen* a miatt emeltek panaszt egyesek, hogy a deési és tordai birák a köblöt „megváltják,” majd 1613-ban* a szebeni országgyülésen ismét a deési és beszterczei birák ellen emeltetett panasz, hogy a rendes kolozsvári köböltől eltértek. Mindkét esetben erélyesen lépett fel az országgyülés és az illető hatóságokat szintén szigoru eljárásra utasitotta.

I. m. III. 123.

I. m. VI. 283.

A közhasználatú mérték hitelességéről azok a helyek tartoztak felelni, a honnan már az ilyen mértékeket a környék köteles volt beszerezni. Az ott való czéhbeli iparosoktól készitett mérték a városi magistrátus által láttatott el hitelesitéssel, azaz pecséttel s az ispánok, alispánok a mérték hitelesitett voltára és egyenlőségére ügyeltek fel.*

I. m. IV. 123. AC. III. 45: 1

439A kereskedéssel állottak összefüggésben az állami vámok vagy harminczadok,* melyek állami kezelésben voltak ugyan, de részben mégis érintették a vármegyei hatáskört. Nevezetesen mindenkinek érdekében állott tudni, hogy hol vannak a harminczadok, nem külömben, hogy ezeken minő vámot szednek az egyes átszállitott czikkekről. Azért ezekről kimutatás s tariffa készittetett s ezen kimutatások minden vármegyére s székbe megküldettek nyilvántartás végett.*

AC. II. 12: 1–9.

Szilágyi S. i. m. VI. 505. III. 107.

A vármegyéknek egyaránt kötelessége volt a közönség és a fiscus érdekeinek megóvása. Az előbbi szempontjából vigyáztak arra, hogy a harminczad állandó helyen legyen, annak zászlóit városról-városra, vásárról-vásárra ne hurczolják; nem különben arra is, hogy a harminczadosok a rendes vámoktól el ne térjenek. Mindkét esetben a harminczadosok a vármegyei ispán büntető hatósága alatt állottak s 200 frtig birságoltattak.* Az utóbbi tekintetében a harminczad elkerülők azon vármegyének birósága alá kerültek, a hol a harmincad feküdt.* Lovas legények vigyáztak állandóan arra, hogy senki álútakon el ne kerülhesse a harminczadot s a kit így elfogtak, azok a vármegye székén előbb a harminczad kétszeres, majd háromszoros összegével birságoltattak.* Ilyen harminczadok az erdélyi vármegyék területén Déván, Váradján, Deésen, Kolozsmonostoron voltak. A többiek pedig a szász földön és a partiumban feküdtek.*

I. m. II. 505.

I. m. V. 470. VII. 392. VII. 517.

i. m. IX. 419. 596.

AC. II. 12: 1

A vallás- és közoktatásügyi igzagatás körében manapság az egyházak aránylag kevés dolgot adnak a vármegyei közigazgatásnak, ellenben az oktatásügy terén az iskolák nagyobb mértékben veszik igénybe tevékenységét. A XVI. és XVII. század folyamán megforditva állott a dolog, sőt – tekintettel arra, hogy úgy az állam, mint az egyház, valamint a társadalom felfogása szerint is az iskolák az egyház veteményes kertjei voltak, az iskolák csakis az egyházak körében jutottak érintkezésbe a vármegyei hatáskörrel.

Ugy az approbált, amint a compilált constitutiók élén a vallásügyre vonatkozó törvények állanak, mintegy jelezve a kor komoly vallásos felfogását, mely mindenek előtt az Isten dicsőségére szolgáló dolgokat végezte. Ezen törvények intézkedései következtében a vármegyei hatóságoknak kiváló gondjuk volt arra, hogy az egyházak és iskolák fekvő javai el ne idegenittessenek. Sőt magok a törvényhatóságok, vármegyék, székek, városok többet tettek, mint a mennyit a törvény előir. Gondoskodtak 440arról, hogy az egyházközség tagjai a templom, paplak, iskola, cinterem épitésében és karbantartásában szorgalmatosan eljárjanak. A falusbirót utasitják, hogy az e nemü tennivalókat, minden egyéb munka mellőzésével végeztessék. Gondoskodnak arról, hogy a hivek idejében beszolgáltassák az egyház s az egyháziak jövedelmét.

Az egyházközségekben az egyházi vagyonnak, nem különben a valláserkölcsi életnek a rendjére a helybeli lelkipásztoron kivül a felsőbb egyházi hatóságok, az u. n. „canonica visitatió” útján őrködtek. Tekintettel arra, hogy az egyházi hatóságok karhatalommal nem rendelkeztek, már pedig ilyennek alkalmazására nem egy esetben szükség is lehetett, e végből az egyházlátogatóság mellé a vármegyei hatóság, a karhatalom képviseletében egy-egy tisztviselőt, vagy vármegyebeli nemest rendel ki. És az egyházlátóságnak, az így kirendelt „bracchium seculare,” rendes alkatrészét képezi. A fejedelmek által kiadott egyházlátogatási védlevélben, vagy főpapi megerősitésben, mindig benne foglaltatik a világi hatóságokhoz intézett azon parancs, hogy az illető egyházi egyén megkeresésére a bracchium secularét kirendeljék.

A XVI. század végén, midőn a szombatosok felekezete terjedni kezdett ezek az u. n. újitók, innovátorok, egyenesen a vármegyei s székbeli tisztek ellenőrzése alá helyeztettek. Az 1595. évi fejérvári VII. t.-cz.* az ispánokat és királybirákat felhatalmazta, hogy a bevett vallásfelekezetek lelkészeivel, t. i. azokéival, kiknek egyházába az egyes innovátorok megelőzőleg tartoztak, felkutassák ezeket az újitókat s rövid perfolyamat mellett ügyüket letárgyalva, őket büntessék.

Szilágyi S. i. m. III. köt. 472. lap.

Midőn ezen eljárásnak egyoldalu és félszeg volta nyilvánvalóan kitünt, az orthodoxia felett való őrködés a vármegyei hatóságok kezéből kivétetett s a gyanus egyének nem a vármegye, hanem a fejedelmi tábla szinén s egyenesen a fiscális direktor vádja alapján, fogattak perbe.*

AC. I. 1: 3.

De ha megszüntettetett is a vármegyei hatóságoknak a recepta religiók orthodoxiája feletti ellenőrködése: annál inkább és fokozottabb mértékben fejlődött a hivek erkölcsi magaviseletére, vallásos kötelmeik megtartására s az egyházi rendelkezések iránt való engedelmességére irányzott ellenőrző munkája. A vallás elleni büntettek, vétségek s kihágások, a legsúlyosabb esetektől kezdve, az országosan meghirdetett bőjt be nem tartásáig, a vármegye rendészeti s fegyelmi fenhatósága alatt állottak. Bár inkább csak a XVIII. századból vannak rendszeres 441statutum gyüjteményeink, de ezek mind a XVII. század szellemét viselik a vallási és egyházi ügyek tekintetében magukon s az országos törvény-compilatiók mintájára, ezek is az egyházi ügyekkel foglalkoznak első sorban.

Némely években pestis, vagy más járvány, nemzeti szerencsétlenség stb. esetében, így p. o. 1618, 1657, 1672-ben stb. az állami törvényhozás valóságos poentitentiális decretumokat alkotott, a melyek értelmében a világi hatóságok a lehető legszigorúbban jártak el minden vallás-, egyház- s erkölcsellenes vétséggel szemben. A vasárnap s más ünnepek megtörése, ezen napokon való korcsmálás, kereskedés, mulatságok, továbbá a szitkozódás, a közerkölcsiség elleni vétségek, egyházi tilalom következtében a criminaliák közé sorolva, megannyi tárgyait képezték a világi hatóság büntető hatáskörének. Ezen ügyekben a vicetisztek hivatal- és tisztvesztés terhe alatt, kötelesek voltak a vármegyei derékszéken fellépni és eljárni.*

Szilágyi S. i. m. VII. 512–3. X. 224–5. XI. 286. XIV. 141. XV. 278. AC. V. ed. 51.

A kor vallásos jelleme, a mint az országos törvényhozást, úgy a közigazgatást is, kiváló mértékben eltöltötte s a világi hatóságok az egyházi ügyek rendben tartása körül talán még nagyobb pontossággal jártak el, mint az állami és saját autonomiájukból reájuk háramló teendők ellátásánál. Az egyházi biróságok itéleteivel kapcsolatos hatósági teendőket még gyorsabban, buzgóbban exequálták, mint saját itéleteiket s határozataikat.

A vármegyék hadügyi feladatai a független fejedelemség korában lényegileg nem változtak ugyan, de az azok megoldása körüli eljárás jelentékenyen módosult s a teendők felszaporodtak. Mindez szoros összefüggésben áll, egyfelől a csaknem szakadatlanul állandó fegyverben létellel, másfelől az állami és vármegyei hadszervezet módosulásaival is. Tehát, ha a vármegye ezen korszakban is a felkelő nemességet és telek katonaságot kiállitó, ellenőrző, hadbavezető hatóság, vagy mondjuk – egy önálló hadtest: ezen hatásköre magának a vármegyei intézménynek az előnyére fontos átalakulásokon megy keresztül az által, hogy hadügyi hatósága az egész vármegye területére kiterjed.

A mint a közigazgatás, polgári és büntető igazságszolgáltatás tekintetében a főurak s a fiscus jószágianak a vármegyében lévő területe a vármegye hatósága alá tartozott, épen úgy történt hadügyi tekintetben is.

Az országos hadügyi szervezetben legfontosabb változás, hogy a 442múlt századbeli banderiumok megszünnek, ellenben úgy a fejedelem, mint egyes urak, vagy a vármegyék szolgálatában zsoldos katonaság is kezd szerepelni és ezen katonaság, a fejedelem zsoldosait kivéve, mind a vármegyei zászlók alá tartozik.

A vajdának egykor két banderiuma volt, a melyet a haszonélvezetbe bocsátott fiscalis jószágok és a kincstártól nyert fizetés fejében volt köteles tartani. Ezen két banderium különbözött a vármegyei banderiumoktól, azaz a vármegyék területén fekvő vajdai birtok után eső telekkatonaság is a vajdai banderiumba és nem a vármegyeibe osztatott be. Minthogy a fejedelem, – bár Erdély külön állása Zápolyai János királyságából is levezethető – tulajdonképen a vajda fokozott hatalmát birta s így hadügyi tekinteben is annak örököse: a fiscalis jószágok után eső telekkatonaságból külön fejedelmi hadseregnek kellett volna a múlt emlékei nyomán kifejlődni. Azonban e helyett azt találjuk, hogy e katonaság beolvasztatik a vármegyei hadtestbe. Báthory István idejében, az 1575. évi kolozsvári III. t.-czikk a fiscalis várak gyalogjait, darabontjait, a vármegyei gyalog és lovas telekkatonasággal a vármegyei ispán elé rendeli mustrára.*Még határozottabban nyilatkozik az 1579. évi tordai országgyülés II. törv.-czikke, mely szerint „Urunk ő nagysága minden várak jószágából, saját jószágából, a ravás szerint, lovast gyalogost állasson, mindeniket külön az ő vármegyéjében.”*

Szilágyi S. i. m. II. 560.

U. o. III. 143.

Az egyes főurakra nézve megmaradt a múlt korszak törvényes intézkedése annyiban, hogy a különböző vármegyében fekvő birtokaik után járó katonáikat egy helyre, rendszerint abba a vármegyébe vonhatták össze, hol residentiájuk feküdt. Itten szoktak ők mustrálni s hadra is felülni. Tehát némileg kevésbbé vett erőt az ő földesuraságukon a vármegyeiség, mint a fejedelem fiscalis jószágain. Sőt e mellett olykor még olyan kifejezésekkel is találkozunk, melyek első tekintetre a régi főúri banderiumokra emlékeztetnek. Igy mondja az 1614. évi medgyesi VIII. törv.-czikk,* hogy „a kik kőváras uraknak neveztetnek zászlóstul és otthon illendő elegendő szolgákkal legyenek.” Azonban ez csak látszat; Erdélyben főúri banderiumoknak se híre, se hamva és bár a főúr, a kőváras úr, zászlóval vezeti is szolgáit, de csak a vármegye zászlója alá vezeti s a vármegyei ispán parancsnoksága alá állitja.*

U. o. VI. 416.

U. o. I. 407. III. 138.

Kétségtelenül igaz, hogy a magyarországi vármegyéknek nagyobb erejére, illetőleg bennük a megyeiségnek nagyobb fejlettségére is lehet 443következtetni abból, hogy ottan a főúr s általában minden nemes zsoldosa annak a vármegyének zászlója alá állott, a melyben fekvő nemesi birtok után kiállittatott: azonban az erdélyi vármegyéknek eltérő gyakorlatát, mely az ősi s az újabb törvényhozással támogattatott, mégis inkább vagyunk hajlandók a czélszerüség szempontjából itélni meg, mintsem hogy a megyeiség kisebb erejére vezessük pusztán vissza. Hiszen ha más tekintetben mindennemü birtokot, mely területén feküdt, hatósága alá tudott vonni; sőt ha hadügyi tekintetben a leghatalmasabb úr, a fejedelem birtokait is maga alá vonhatta: a főurak katonaságának már emlitett összevonását, mely különben úgy is csak egyik, vagy másik vármegye zászlója alá vezette a főúri csapatokat, pusztán a hadügyi igazgatásban előfordult czélszerüség szempontjából történtnek kell tekintenünk. Ennek helyességét igazolja még az is, hogy az egyes nemes által állitandó katonák száma a jobbágyok, vagy porták szerint volt megállapitva. A XVI. és XVII. században találkozunk tized, tizenhatod, huszad lovaggal, vagy gyaloggal, mi ugyanannyi jobbágy után kiállitott egy lovast, vagy gyalogot jelöl. Igy aztán, ha a nemes nem összes jobbágyai után egy csapatban, hanem vármegyénként külön, ottani portái száma alapján, állitotta volna ki zsoldosait, birtokának azon része után, hol a portakulcs már nem telt volna egy koronára, csak másokkal együtt állithatott volna embert, a mi az ellenőrzést, sőt magát a kivitelt is nagyon nehézkessé tette volna.

A hadcsapatok mindig vármegyénként állottak ki a vármegye zászlója s a vármegyei ispán vezetése alatt. A mozgósitást, akár szemle, akár hadfelülés volt a czélja, a vármegye eszközölte, a fejedelem parancsára. A hadra felülendőket, az országosan megállapitott felülési mód alapján, a vármegye tartotta nyilván s ő ellenőrizte is.

Az állitási kötelezettség, vagy csak személyre, a nemes személyes felülésére, illetőleg a mennyiben betegség, kor, vagy nem által a felülésben akadályozva volt, a személyes helyettes állitásra vonatkozott, vagy pedig egyúttal zsoldos hadi nép állitás kötelezettségét is magában foglalta. Mindkettő végett a vármegyék rendszeres jegyzéket vezettek a vármegyebeli összes birtokos és egy telkes, vagy czímeres nemesekről, valamint ezeknek vármegyebeli birtokviszonyairól. Ezen nyilvántartás, illetőleg összeirás épen nem különbözött az adózási czélokra szolgáló összeirástól, mert a nemes személyes hadkötelezettsége mellett, úgy a hadi, mint adóbeli teher alapja a nemesnek a jobbágyok által müvelt birtoka, telkei, kapui voltak.

A hadügy terén a fejedelmek által tartott zsoldoscsapatok számának 444a növekedésével az a lényeges változás állott be, hogy a személyes felülés csak a nagyobb hadi expeditiók számára tartatott fenn, ellenben a kisebb hadakozások alkalmával, vagy fenyegető veszély idején, vigyázásra a fejedelem által az állami adók s más jövedelmekből fogadott zsoldoscsapatokhoz az egyes vármegyék bizonyos, meghatározott számu zsoldos hadi népet, u. n. őrséget – praesidium – állitottak ki.

Ezen vármegyei zsoldos sereg eredete 1540-ig visszamegy, midőn a segesvári országgyülésen az határoztatott, hogy a fenyegető háborus hírek miatt állandó készenlét lévén szükséges, a három nemzet együtt 3000 embert tartson készen s a vármegyék embereit egy-egy ispán vezesse.* Majd 1542-ben 1500, 1552-ben 6000 emberből állott az őrség,* melynek tagjai külön zsolddal láttattak el, a zsold kapuadó alakjában szedetvén be s szolgáltatván át vármegyékben az ispánhoz.

Szilágyi S. i. m. I. 40.

U. o. I. 177. 405.

Az 1565. évben 500 lovasból álló állandó őrség rendeltetett el, melynek költségeire a vármegyék portánként 50 denár adót fizettek. Ezen őrség létszáma még ugyanazon évben 1000 lovasra emeltetett.* Az 1576. évben az 500 lovasból és 500 gyalogból szervezett praesidium a vármegyék által állittatott ki s minden vármegyei illetmény előtt egy-egy hadnagy állott. A vármegyére eső részt a főispán fogadta, a tartásuk végett minden birtokra kivetett adó czéduláit ő osztotta ki, a befolyt pénzt ő kezelte s a katonaság hópénzét ő fizette ki. Sőt ugyanezen évben utóbb még az is rendeltetett, hogy a vármegyénként kiállitott zsoldosokkal maga az egyik főispán is jelen legyen a praesidiumban.*

U. o. II. 286., 297.

U. o. III. 106–7., 113.

Midőn 1606-ban a fejérvári országgyülés Bocskainak 500 lovast és 500 gyalogot szavazott meg, ebből Dobokavármegyére 30 lovas, 16 gyalog, Belső-Szolnokra 32 lovas, 15 gyalog Deés városára 10 gyalog és Szék városára 3 gyalog esett,* kiknek zsoldját természetesen az illető vármegyék és városok viselték s a fizetés alól csak a vármegyei vicetisztek birtak mentességgel.*

U. o. V. 423.

Kolozsvármegye jegyzőkönyve I. köt. 30. lap.

A fejedelem testőrsége, várőrsége és egyéb zsoldos csapatai mellett a vármegyék által fogadott s fizetett fenti őrségek, vagy segédcsapatok némileg az állandó hadseregnek képezik a magvát. Bethlen Gábor és a Rákócziak korában az állandó hadsereg alakitása és fejlesztése elég hatalmas lépésekkel haladt előre, csak hogy ezek a hadak, fejedelmi hadak, általuk felfogadva, tartva és elhelyezve. Azonban már a XVI. században 445annak is találunk nyomaira, hogy a vármegyei nemesség által állitandó katonaság az állandó hadsereghez hasonló alakban kezd formálódni.

Ugyanis 1575-ben a kolozsvári országgyülés III. törv.-czikkelyre,* midőn egyfelől jövőre is fentartja azon korábi hadfelkelési módot, hogy mikor a nemesség személyesen felülni köteles, egyszersmind jobbágyai után a 16-od lovagot kiállitsa, másfelől behozza az u. n. 16-od gyalogot, azaz, hogy minden nemes, minden 16 kapuról a lovas mellé egy gyalogot adjon. Ezen gyalogok háboru idején a nemesség által egy havi zsolddal láttattak el s aztán további hópénzüket a fejedelem fizette. Béke idején a nemes az ilyen gyalogot, mint sajátját birta ugyan, de ezek minden perczen készen állottak, kellő fegyverzettel, sőt egyenruhával voltak ellátva s a lovagokkal, valamint a várbeli gyalogsággal együtt évenként kétszer a vármegyei ispán előtt mustrára állottak.

Szilágyi S. i. m. II. 559–60.

Ennek az intézkedésnek a kapcsán fejlődött aztán ki az u. n. „continuus gyalog,” vagyis állandó gyalogkatonaság, mely 1623-ban állittatott fel.* Minden nemes minden két portáról állitott ki egy ilyen continuus gyalogot, ki a „paraszti szolgálatból” kivétetett, de azért béke idején a nemesnek bizonyos munkát végzett. A vármegye az ilyen állandó gyalogok elé rendes hadnagyot állitott be s negyedévenként mustrát tartott felettük.

U. o. VIII. 125–6.

A fentebbi hadügyi alakulások közül az u. n. praesidium tartás, a hadi teher viselésének egy új faját állapitja meg s új terheket ró a vármegyére, mint a minők: zsold fizetés, zsoldos fogadás, tiszt állitás. De már a continuus gyalogoknak, az állandó gyalogságnak szervezése, kapcsolatban a személyesen felülni köteles nemesség évenkénti mustrájával, a vármegyét állandó katonai hatósággá teszi, mely nem csak adhoc, a veszély idején elrendelt felülés alkalmával, hanem minden évben s állandóan működik a hadkötelesek nyilvántartásánál, felszerelésök s hadi készenlétök ellenőrzésében.

A hadállitási kötelezettség pontos lerovása czéljából a vármegyei főispánok évenként kiigazitották a vármegye regestumát s az első gyülésben minden nemesnek czédulát atak az állitandó telekkatonaság számáról.* A mely földesúr s más megyebeli residentája után akart mustrálni, – s minthogy a hol valamely évben mustrált, ott kellett felülnie is – tehát hadra is felülni:* köteles volt ezt a többi vármegyék 446főispánjainak bejelenteni s a tőlük nyert, ottani kötelezettségüket feltüntető czédulákat resitendiás helye szerinti főispánjának bemutatni.

U. o. III. 138.

U. o. XI. 231.

Ugyancsak ezen alkalommal számbavétettek a kisebb birtokosok s megállapittatott, hogy kik, hány és minő katonát tartoznak állitani. Az özvegyek katonaállitásáról, nem különben azokéról, kik személyök szerint vagy a fejedelem, vagy valamely főember „szolgái” voltak s maguk helyett helyettest, telkük után telekkatonát tartoztak állitani:* ugyanezen alkalommal történt határozás. A zsoldos nép fogadására kivetendő adót s az esetleg fogadandó zsoldosok számának megállapitása, mind a vármegyei közgyülésen történt.

U. o. III. 142. VI. 203, 205.

Az országos törvények előirták a felkelő nemes s felültetett jobbágy katona fegyverzetét. Ezen hadi készség, valamint a felett, hogy a nemes kiállitotta-e a kellő számu, reá eső telekkatonaságot, a mustrán ügyeltek fel a főispánok.

A mustra alkalmával a vármegye a megjelentekről és elmaradottakról, esetleg az elmaradás okának a nyilvántartása végett is, rendes jegyzéket vezetett. A mustrán való megjelenés elmulasztása, valamint a hiányos készülettel való kiállás is, szigoru pénzbirsággal büntettetett.* A birságokat az ispánok behajtván, azok egy része az övék lett, másik része a vármegye hadi szükségleteinek fedezésére, zsold pótlására, zászló, dob stb. vásárlására fordittatott.

AC. III. 20: 1.

A vármegyében a főispán épen úgy katonai parancsnok, mint a közigazgatás és igazságszolgáltatás feje. A többi vármegyei tisztviselők, bár egy részök hadba szállani köteles, p. o. alispán és vicebirák, nem tekinthetők egyszersmind katonai tisztviselőknek, hanem ilyenek gyanánt ott vannak a rendes zsolddal beállitott hadangyok a vármegyei telekkatonaság élén, a kik viszont egyszerüen katonatisztek s a vármegye tisztikarához nem tartoznak.

Az 1614. évtől fogva már az alispánok is felruháztatnak némi katonai külön tisztséggel. Ugyanis a medgyesi IX. törv.-czikk szerint,* az erdélyi hajduságnak megtiltatott ezen nevezet viselése s megrendeltetett, hogy a nemességhez tartsa magát és a mely vármegye területén laktak, abba kebeleztettek. Minthogy a hajduság kiváltképen katonáskodó nép voltak, azért egyúttal megállapittatott, hogy nemcsak polgári, hanem hadi tekintetben is a vármegyéhez tartozzanak, annak zászlói alá gyüljenek s a viceispántól függjenek. Igy az alispán a vármegyei hajduságnak kapitányává tétetett.

Szilágyi S. i. m. VI. 416.

447Háboru idején a főispán vezette az egész vármegyei sereget, ennek személyesen felült nemeseit, ezek lovas és gyalog katonaságát és zsoldosait a fejedelem táborába, az ország zászlói alá. Míg hadban állott a katonaság: a nemes saját költségén katonáskodott, magát, lovagját, gyalogját maga tartotta s e végből társzekereket vitt magával a hadba. De a zsoldos katonaság hópénzét, az e czélra beszedett pénzekből az ispán fizette. És pedig az országos meghatározás szerint, vagy csak az első havi zsoldot, a többi a fejedelemre nehezedvén, vagy pedig egészen a had leüléséig.* A béke idejében az állandó gyalog zsoldosok a főispántól, illetőleg helyettesitő „ángáriánként” kapták a hópénzt. A zsoldosok élelmezése a vármegye kötelessége volt. „A vármegye népének élése felől, – úgy mond a törvény – az ispán gondoskodjék, hogy az alatta való nép, lovag-, gyalog-, huszad nép élésből meg ne fogyatkozzék.”*

Szilágyi S. i. m. III. 560. IV. 118.

U. o. III. 503.

De azért igen természetes dolog, hogy daczára az élelmezés és zsoldfizetés szabályozásának, e tekintetben sok fogyatkozás merült fel, és ha nem merült volna is, a hadi nép fegyelmezése nagyon nehéz lévén, a harczosok igen sok kárt tettek mindenfelé. Ezen kártételek megelőzése, majd megtorlása elég gondot adott az egyes vármegyéknek, mivel a vármegyebeli hadokozta károkért nekik kellett elégtételt szolgáltatni.

Már 1551-ben ott találjuk azt a törvényt,* hogy minden vármegye az ispánok mellé 4-4 embert válaszszon, kiknek mindenre gondjuk legyen, hogy a táboron kivül rablás ne történjék. Ezek nevét lajstromban kellett beadni a kincstartónak, hogy a vármegyei had ellen felmerült panaszt tőlük számon vehesse. 1554-ben a szolgabirák bizattak meg a károk összeírásával,* hogy a károsult jobbágyoknak a kárttevők hópénzéből adassék elégtétel. 1568-ban a fejedelmi katonák által okozott károk megbecslésére, vármegyénként jámbor emberek választattak* s a károkért a fejedelem tett eleget.

U. o. I. 326.

U. o. I. 502.

U. o. II. 340.

A hadban, vármegye zászlója alatt rendetlenséget elkövető nemes, a zászló alatt is kereshető törvénynyel s ellene ott táborban el lehetett járni, vagy hadbiró elé állitani.* Az ellene hozott itélet, ha jószágvesztésig nem terjedt, ott a táborban azonnal végrehajtatott.*

U. o. VI. 204.

AC. III. 19: 13.

Minthogy a némileg állandónak nevezhető vármegyei katonaság, t. i. a zsoldos huszad-gyalog, lovag, vagy a continuus gyalog béke idejében, 448a gyakorlatok és mustrák kivételével, nem áll fegyver alatt s nem képezett rendes csapatot, azért ezek a katonák akkor nem is szállásoltattak el, hanem ki-ki a maga lakóhelyére tért haza. A fejedelem állandó zsoldos hadai, a törvény értelmében a fiscalis házakban, jószágokban, vagy a fejedelem környezetében voltak elhelyezendők.* Ennélfogva a katonaság elszállásolása a vármegyéknek nem tartozott a hatáskörébe egészen a XVII. század végéig, a midőn császári csapatok szállásoltattak be Erdélybe. Minthogy ezen császári csapatok elszállásolása ekkor még egyelőre csak ideiglenes s csak a következő korszakban lesz a vármegye rendes és állandó terhe, módozatairól is ottan fognak megemlékezni.

AC. III. 21: 1; 22: 1.

Ezeknél fogva azt mondhatjuk, hogy a vármegyéknek a katonai igzagatás körében a fejedelmi korszak alatt gyakorolt teendői: béke idejében a hadkötelesek kimutatására, nyilvántartására, a létszám és felfegyverzés körül tartott ellenőrzési szemlére vonatkozott. Háboruban pedig a vármegye a maga mozgósitott nemesi, telek- és zsoldos katonaságával egy önálló hadcsapatot, – mondhatjuk – hadtestet alkotott, mely egyedül is volt mozgósitható,* s melynek közvetlen parancsnoka a főispán volt, de a mely az országos főkapitány, mint hadvezér alá rendeltetett. A vármegye ezen vármegyei hadtest élelmét, zsoldját s fegyelemben tartását gondozni tartozott. És ennyiben is állott a vármegye hadügyi igazgatása.

Belső-Szolnokvármegye jegyzőkönyve.

Az állami pénzügy, mint az állam materiális létfeltétele, az állami életnek fejlődésével mind nagyobb és nagyobb fontosságot nyervén, a vármegye is ennek megfelelőleg, hova tovább mind jelentékenyebb szerepet játszott a pénzügyi igazgatás terén. Ha még a múlt korszakban inkább csak segédkező a különböző állami adóügyek kezelésében, s inkább a nemesség érdekeinek az állammal szemben való megvédelmezésére van hivatva: addig mostan már az állam pénzügyi igazgatásának rendszeresen beillesztett s így működő közvetlen közegévé válik.

Ez a haladás más oldalról kapcsolatos azzal is, hogy a vármegyének adóügyi kezelése fokozatosan fejlődik, önállósul, vagyis vármegyeivé lesz. De egyúttal azt is tapasztalhatjuk, hogy a mint a vármegye adó- és pénzügyi szervei önmagából, a vármegyei életből, lassanként kifejlődnek, az így megerősödött vármegyei igazgatás egyszersmind a vármegye fontosságának, súlyának, hatalmának a növekedésével, a vármegye fejlődésével jár. Azon tünemény, mely az igazságszolgáltatás, a hadügy 449és más igazgatási ágakban tapasztalható, hogy a vármegye a maga területén minden földesúri hatalomnak felibe kerül, feltalálható a pénz- és adóügyi igazgatásban is, hol még a fejedelem magán jószágai, sőt a kincstári birtokok is, bizonyos mértékig a vármegyei igazgatásba beleolvadnak; tehát a nemesi vármegye, mint közjogi institutió, a földesúri jogot minden téren, a vármegye egész területén, a maga hatalma alá keriti. És a mint a magánjogi tekintetek meghátrálnak a vármegye elől, másfelől ez maga mind közvetlenebb, t. i. a hét vármegye, vagy a magyar nemzet közvetitését mind jobban elkerülve, összeköttetésbe jő magával az állammal, az állam központi organismusával.

Korszakunk kezdetétől végéig, csekély kivétellel, az adómegszavazás joga aképen gyakoroltatik, hogy az országgyülés magát az adókulcsot állapitja meg, t. i. hogy a portánként, vagy marha szám szerint, vagy fejenként ennyi meg ennyi a megszavazott adó. Ezen megszavazás után következett aztán azon igazgatási tevékenység, hogy az adó az egyes adóalanyokra, az adótárgyak felbecslésével, a megállapitott kulcs szerint kirovassék, a mi rovásnak, dicatiónak neveztetett. A rovás jelentette a kirótt összeget, vagy a dicát is. Míg maga a kirovó, dicátornak, rovónak neveztetett.

Az önálló fejedelemséggé alakulás kezdetén a rovás a vármegye közvetitésével, de a kincstár emberei által hajtatott végre. Erre tekintve rendeli az 1543. évi maros-vásárhelyi törvény,* hogy ha a rovó az előírt eljárást szem előtt nem tartaná, a vele járó szolgabirák be nem várván a nemes ember panaszát, álljanak ellent a dicátor eljárásának s ne járjanak vele tovább. Ebből az következik, hogy a kincstári rovó a vármegye assistentiája nélkül el nem járhatott.

Szilágyi S. i. m. I. 186.

A rovó beállitását még világosabban mutatja az 1548. évi tordai országgyülés ama határozata,* hogy connumeratióra, azaz adóösszeírás végett, a királyné küldje ki a maga embereit. 1552-ben pedig a rendek arra kérik Castaldót,* hogy dicatorokat ő válaszszon, de a rendek atyjokfiai közül, kik saját költségükön éljenek. Hunyadvármegye újabb rovásának elkészitésére is 1553-ban,* a generális küldi ki emberét, ki egy szolgabiróval jár el.

U. o. I. 240.

U. o. I. 407.

U. o. 439.

János Zsigmond korától fogva már jobban előtérbe nyomul a vármegye, mivel a rovás készitésében az ispán és szolgabirák foglalatoskodnak.* A rovatlan és egyházi nemes személyeket 1566-ban ők írják 450össze s a regestumot róluk ők készitik el. A rovás kiigazitása az ispánnak a tiszte, ki személyesen köteles kimenni* az elpusztult helyre s maga mellé vevén a szolgabirót ott a helyszinén igazitja ki a rovást és ad erről czédulát úgy a falusbirónak, mint a fejedelem földadószedőjének.

U. o. III. 327.

Szilágyi S. i. m. III. 198, 226.

A Báthoriak korától fogva megállapodott eljárásnak mondhatjuk, hogy az adórovást a vármegye késziti el, a vármegye igazitja ki, de a kulcsot az országgyülés adja meg. Az 1603. évtől 1607-ig* az országgyülés vármegyénként egy összegben veti fel az adót, valamint így vetik fel a korszak végén is a német hadak eltartására szükséges pénz- és élelem mennyiséget. A repartitióval együtt jár aztán, hogy ilyen esetben maga a vármegye állapitja meg a kulcsot,* mely szerint a rovás elkészitendő.

U. o. V. 215–16.

Kolozsvármegyei jegyzőkönyv I. köt. 1. lap.

Az adó Erdélyben, a külön állástól fogva 1599-ig, állandóan kapuszám után volt kivetve. Azonban a kapu fogalma változott. Míg 1543-ban* egy három forint értékü jobbágy (vetését, ruházatát stb. nem számitva) vétetett egy kapura, addig már 1552-ben* oly jobbágy fizetett egy kapuról adót, kinek hat forint értékü vagyona volt. 1578-ban* egy kapurovás még nagyobb értékhez, t. i. négy ökör, vagy egy lóeke birásához köttetett. Végre 1599-ben a kapuadó összeromlott s helyette „ötödnép pénz” vettetik ki, mely öt emberre két frtot tesz s az illető öt ember között, ezek értékéhez képest, a falusbiró osztja fel.

Szilágyi S. i. m. I. 185.

U. o. I. 407.

U. o. III. 137.

A Básta korszak pusztitásai teljesen összerontják a régi adókulcsot. Ezért az 1603. évi országgyülés kénytelen vármegyénként egy összegben róni ki az adót,* s magára a vármegyére bizza a kulcs megállapitását. És mikor a vármegye kitalálja s alkalmazza a „marha számára való rovást,” vagy „ünő rovást,” maga a törvényhozás is erre tér át 1607-ben s maga állapitja meg a kulcsot. De már 1608-ban a régi kapuadó helyreállitása elrendeltetik s e végből újból connumeratió végeztetik. Csak hogy most a kapu fogalma nagyot változott. Ugyanis míg eddig az egy kapura vetett rovást egy három, vagy hat frt értékü jobbágy viselte, most már egy kapura tiz jobbágy számittatott értékére tekintet nélkül. Az öt ház jobbágy egy fél kaput képezett s a fél kapun túl fenmaradó 2–3 jobbágy számba nem jött, hanem ezek segitik a többit. Természetesen ezzel változott a rovás nagysága is s a 99 denárról olykor 20 forintra, sőt többre is emelkedett. A rovó továbbra 451is az ispán maradt, s mellette két-két „meghitt tökéletes atyafi” működött.*

U. o. V. 215–6.

Szilágyi S. i. m. VI. 111–2.

Ha a régi rovás akár új települések, akár a helyeknek elpusztulása miatt már nem volt hasznavehető, új connumeratió rendeltetett el. Ezt szintén a vármegye végzi. A XVII. század közepén a perceptor a connumeratio megállapitásánál a főszemély, mert ő az, ki az elkészitett rovás regestumát a vármegye közgyülésén bemutatja s miután itt kellőleg kiigazittatott, helyben hagyatott, a vármegye pecsétje alatt a káptalanba beadja.*

AC. III. 2: 9.

Az elpusztult helyek, a leégett házak és a teljesen új épitések rendszerint adómentességet élveztek. Nyilvántartásukat a vármegye és pedig eleinte fő-, később alispánja, főbirája s perceptora által végzi. Volt idő, a szomorú 1599–1602. évek táján, a mikor a puszta helyek után is meg kellett az adót fizetni.* De ez a szomoru helyzet nem tratott sokáig.

Szilágyi S. i. m. IV. 431. V. 135.

Az adókirovás módjánál meg kell még emlitenünk az eljárás gyakorlati részét is. Míg ugyanis a jobbágy értéke, azaz vagyona után számittatott, a falusbiró volt az, akinek a segélyével a jobbágy teherviselési képessége megállapittatott. Ő esküjével kimenthette a jobbágyot, állitván, hogy három vagy hat forint érője nincs. A megrovottakat a rovó rovásába vette s a falusbirónak róluk czédulát adott. A czédula olykor, – de ritkábban – az egész falura szólt s azt igazolta, hogy hány rovás, vagy kapu van benne adó alatt; ellenben gyakrabban annyi czédulát adott a rovó a falusbirónak, a hány birtokos volt a faluban, mindenkinek jobbágyai után külön tüntetvén fel a rováson levő kapuszámot. Ez utóbbi arra szolgált, hogy az egy földesúr jobbágyai, főleg a rovásba nem vettek, egymást segitsék. Később a rovás csak annyiban módosult, hogy minden ház jobbágy, ha csak háza új nem volt, – a mikor idővel hat évi adómentességet élvezett, – vagy le nem égett, – a mikor a felépitésig haladékot, vagy utóbb három évi adóelengedést nyert – felvétetett a rovásba s így adatott a falusbirónak, a földesúri birtok után, a rovásról szóló czédula, melynek díja egyenként 2 denárt tett ki.* A marha számra való rovásnál is a falusbiró segélyével állittatott össze a rovás.

U. o. I. 186. IV. 299–300. V. 508. VII. 324. AC. III. 2: 8.

A mint a rovásban, épen úgy haladt elő fokozatosan a vármegyei autonomia az adó beszedésében. Az adó felhajtását nem értjük ide, mivel az eleitől fogva a vármegye executiv hatáskörébe tartozott.

452A múlt korszakban láttuk már, hogy a dicátor olykor pénzbeszedő is volt, máskor pedig nem. Épen így van a jelen korszak elején. 1543-ban* külön exactorok szedik és szállitják be az adót a rovás befejezése után tizenötöd napra Tordára. Ugyanezen év másik adófizetése a dicálás után huszad napra szolgáltatandó be az exactorok által Tordára, a sikkasztás vádjának terhe alatt.* De ezzel aztán a fejedelmi pénzbeszedők el is tünnek és egyedül Hunyadvármegyéből gyüjti be a fejedelem perceptora az adót hosszú időn át.*

Szilágyi S. i. m. I. 184.

U. o. I. 186.

U. o. I. 548. II. 62.

Ugy látszik, hogy Fráter György pénzügyi igazgatásához hozzá tartozott a királyi adószedők alkalmazása, a mi meg a nemességnek nem igen lehetett inyére. Fráter György halálának évében újra előfordult az adófizetésnek ősi módja, t. i. hogy a földesúr szedi be, viszi s szolgáltatja át jobbágyainak adóját Tordán,* a magyar nemzet gyüléseinek régi helyén, a magyar nemzet számára kirendelt főadószedőnek. Az 1555. évben, kivételképen két fő- és egy aladministrator rendeltetik a hét vármegye részére* és pedig Kolozs, Doboka és Belső-Szolnok vármegyék nemessége Mikola László kezéhez szolgáltatja be az adót.

U. o. I. 551.

U. o. II. 36., 367., 375–6.

Ezen adófizetési eljárást János Zsigmond korában felváltja egy másik, a melyiknél nincs ugyan már rendes és állandó vármegyei perceptor, de az adószedés már a hivatalos vármegye hatáskörébe tartozik. Először „a vármegye deákja,” a jegyző a perceptor, kit csakhamar a főispán váltott fel.* Az 1571. évi kolozsvári törvény már csak azt rendeli,* hogy a rovást mindenki haladéktalanul fizesse be az ispánnak, ez pedig szolgáltassa be a fejedelem tárházába. A következő években még mindig az ispán a perceptor, s az adó pontos beszolgáltatásáért felelős és az 1576. évi kolozsvári végzés szerint, hanyagság esetében, hivatalától megfosztandó.

U. o. II. 498.

U. o. III. 165.

Hogy az ispán nem végezte személyesen az adószedést, az igen valószinü. De hogy rendes vármegyei hivatalnokra bizatott volna ez a teendő, annak 1593-ban látjuk az első nyomát,* hol megrendeltetik, hogy a kit az ispán és a vármegye a pénzfelvételre rendelne és fel nem venné, az ispán és a szolgabiró azon 100 girát vegyenek s helyette mást állitsanak. Már 1594-ben a vármegye perceptora, mint rendes hivatalnok szerepel,* ki a regestrumot a vármegye alispánjától veszi át, az adót e szerint szedi be és számolja el a conservatorok kezéhez.

U. o. III. 425.

U. o. III. 431.

A vármegyei perceptor bár így önálló hivatalnok lesz a vármegyében, 453azért az ő felelőssége egyelőre csupán a beszedett összegek elszámolására, de nem egyszersmind a pontos eljárásra is terjed ki. A perceptorok 200 frt birság terhe alatt köteleztetnek már 1596-ban az elszámolásra,* de magának az adónak a beszolgáltatásáért még 1606-ban is az ispán vagyonilag felelős. Ennek szigorú hangoztatása épen akkor következett be, mikor a vármegyére egy summában vetették ki az adót s a kulcs megállapitását a vármegyére bizták. A főispán felhatalmaztatott, hogy az adót a legszigorúbban szedje föl. Ha a főispán idejére fel nem szedi az adóösszeget, bárki is letevén azt, a főispánnak birtokaiból hasonló értékübe behelyeztetik. Sőt három évvel később a főispán kétszeres értékü birtokának az elvesztésével fenyegettetik s főispántársa felhatalmazást nyer az ő járásában végzendő executióra is.*

Szilágyi S. i. m. IV. 104–5.

U. o. V. 216, 423.

Idővel nem fordul többé elő a főispánnak az adó beszedéseért személyesen s vagyonilag felelőssé tétele, hanem egyfelől a perceptor számadási kötelessége hangsulyoztatik, másfelől az adó executió, mint a vármegyei alispán és vicebirák kötelessége, fegyelmi kereset és büntetés súlya alatt szorgalmaztatik. A számolni nem akaró perceptor ellen, főleg 1660 táján és azután, voltak szigorú törvényes rendelkezések életbe léptetve, így p. o. 1669-ben a gyulafejérvári XXXIV. t.-czikk* azt parancsolja, hogy ha a számolatlan perceptorok a főtisztek intésére sem tesznek eleget kötelességöknek, elfogatván, vasba veretve küldessenek Maros-Vásárhelyre számolni.

U. o. XIV. 402.

Mint a vármegyei hatáskör szélesedését kell felemlitenünk, hogy az 1578. évi kolozsvári III. t.-czikk értelmében* a fiscális jószágok azon része, mely korábban rováson volt, továbbra is rováson marad és az adószedés tekintetében a vármegyei hatóság alá tartozik. Ezen kezdeményezés aztán a vármegyék területén fekvő összes fiscálisokat a vármegyei adóügyi igazgatása körébe juttatta.

U. o. III. 128.

Különösen Báthori Zsigmond idejében tapasztaljuk, hogy a vármegye hatásköre úgy a fejedelmi magán, mint a fiscális jószágokra, nem különben a szabad helyekre és rovatlan városokra is kiterjesztetik. 1594. és 1595-ben, mikor a nagy török háboruhoz készült Báthori Zsigmond, mikor lehetőleg mindenki adó alá vonatott, az u. n. rovatlan helyek, továbbá azok, melyek kebelbeli rovás szerint fizettek, mind a vármegye alá rendeltettek adózás tekintetében. Igy került oda p. o. Belső-Szolnokban és Dobokában az u. n. sajói tartomány, Bethlen, Szék, Deés, Deés-Akna, Gerla.*

U. o. III. 460, 470–1.

4541595-ben* az ispánoknak meghagyatott, hogy azon szabad helyeket, melyek az adót – taxa – be nem fizették, megdulhassák. 1596-ban, midőn egyes vármegyei perceptorok azon panaszoltak, hogy a felség jószágaiba a tisztek őket be nem bocsátották,* a főispán és vicetisztjei felhatalmaztatnak, hogy a dolgot kinyomozván, az ilyen tiszten 200 frtot vegyenek, a parasztot pedig, ha ilyen lett volna az akadályozó, proscribálják. 1598-ban a vármegyei perceptornak fizetni vonakodó rovatlan helyekre az ispánok kiküldetnek, hogy a szokott teher alól is dulhassanak.*

Szilágyi S. i. m. III. 500.

U. o. IV. 104.

U. o. IV. 130–1.

A mint nyugodtabb idők következtek, egyes mezővárosok, így p. o. Szék is, kiszabadultak a vármegyei adóigazgatás alól,* mások pedig, mint Deés és a többi kapuszámon levő városok, melyek állandóan saját magok eszközölte rováson állottak,* a vármegyék alatt hagyattak; valamint ott maradtak mindennemü adózás tekintetében az összes fiscális jószágok is.*

U. o. VIII. 324–5.

U. o. VI. 283.

AC. II. 8: 8.

A mi magát az adószedési eljárást illeti, eltekintve attól az időtől, mikor vagy a fejedelem adószedői vették be, vagy a földesurak szolgáltatták be az adót, az volt, hogy a vármegye az országgyülés után azonnal széket tartott, melyen az országgyülés határozatai kihirdettettek és az adónak a vármegyei perceptor kezéhez való befizetésének napja meghatároztatott. Ezen napot, valamint a kapunként fizetendő adó összegét is, az egyes vicebirák járásaikban a szokásos módon meghirdették minden községben. Erre a napra a falusbirák, a rovás alkalmával nálok hagyott czédulák szerint az adót a vármegye székhelyére, az itten reájuk várakozó perceptor kezeihez bevitték. Tehát az adót közvetlenül a falusbirák szedték be a jobbágyságtól. Sőt ők értékelték ezt vagyoni képesség szerint, hogy ki-ki mennyi részt viseljen az ötöd néppénzből, vagy kapuadóból.* Ezért a falusbiró adómentességet is élvezett.* Az adó beszállitása a székes helyre mindig megfelelő fedezet mellett történt, ne hogy az adószállitó birót kirabolják. A kiséretet a falusi jobbágyok és a reájok kerülő sorrend szerint, az egyházi nemesek adták.* A perceptor a falusbiró által beszolgáltatott adóról, a falubeli rovás-csoportonként, 2-2 denárért igazolványt, czédulát adott. Ezek szolgáltak a falusbiró nyugtái gyanánt, melyeknek elvesztése esetében magát harmad magával letett esküvel tisztázhatta.*

Szilágyi S. i. m. IV. 299–300.

U. o. III. 127–8.

U. o. III. 461. Kolozsvári és Óvári i. m. I. köt. 303. lap.

Szilágyi S. i. m. II. 341.

A ki adóját a falusbiró utján idejében be nem szolgáltatta a vármegye 455perceptorához, azon a tartozás összegét a fő-, vagy alispán előbb a fő-, majd a vicebiró segélyével végrehajtotta. A végrehajtás külön birsággal járt.

Az 1551. évi medgyesi országgyülés* az ispánt a nem fizető ellen egyszeri dulásra hatalmazta fel, az adó és birság erejéig. 1557-ben az határoztatott,* hogy az ispán a hátralékos falu biráját idézze az administratorhoz, s az itt magát czéduláival, vagy esküjével igazolja. Az 1573. évi rendelkezés szerint,* az adófizetési határnap letelte után való napon vármegyegyülés tartandó, melyből az ispánt a hátralékosok ellen dulásra kell kiküldeni; úgy mindazonáltal, hogy az ispán csak 15-öd napra induljon el dulni azok ellen, kik eddig sem fizettek.* Majd 1594-ben az rendeltetik, hogy az alispán azonnal duljon. 1595-ben a dulás büntetésből a hátrálék kettős értékéig foganatosittatott.* A fizetni nem tudó szegény ember fogságba került, míg tartozását ki nem fizette, vagy ura ki nem váltotta.*

Szilágyi S. i. m. I. 320. V. ö. I. 548.

U. o. II. 73, 341.

U. o. II. 533.

U. o. III. 431.

U. o. III. 470–1.

U. o. IV. 274, 431.

Báthori Zsigmond és Básta korára alig vethet szomorúan jellemzőbb fényt valami, mint az adóteher rendkivüli fokozása és a behajtás körüli szigoru, szinte embertelen eljárás. Hiszen a főispán szigorú birság – az adó kétszeres összegében való elmarasztalás – terhe alatt köteles volt az adót felhajtani.* Ennek lehetősége végett a Básta korszakban a végrehajtást szenvedő elől a jogorvoslatnak minden útja elvágatott,* ellenben a főispán az executióra még a vármegyei bracchiumot is felhasználhatta.* Elképzelhetni, hogy annak a 300–300 frtnak felhajtása, mely 1603-ban Belső-Szolnokra és Dobokára egyaránt kivettetett, mily szomorú eredményekkel járt azon roppant pusztulás után, mely a két vármegyét épen a jelzett időben érte. A kiket a jobbágyságból a háború ki nem üldözött, azokat az adóexecutió kergette világgá.

U. o. IV. 470–1.

U. o. V. 215.

U. o. V. 215–6.

Még Rákóczi Zsigmond és Báthori Gábor idejében is tart az a végtelen szomorú állapot, mely a letelepüléseket nagy mértékben gátolta. Midőn 1608-ban új connumeratió végeztetett, a települni kezdő jobbágyság nagy száma újra felkerekedett s menekült a rovás elől. Csak Bethlen Gábor idejében consolidálódtak az állapotok, mikor a fejedelem kiváló gonddal és kimélettel fogott a telepitéshez s az új települőket lehető kedvezményben részesitette. Az adóvégrehajtás borzalmai megszünnek. Az eddigi statáriális eljárást szelidebb módszer váltja fel s megszilárdul az az eljárásbeli gyakorlat, mely az Approbátákban is 456megtartatik.* A vármegyei perceptor a fizetési nap leteltével a regestummal együtt beadja a hátralékosokat a viceispánnak. Ez vicebirái által a hátralékosokat a fizetésre meginti azzal, hogy ha nem fizetnek, ő 15-öd napra végrehajtásra megy ki. Ha a hátralékos méltó okát tudja adni a fizetésben való elmaradásának, egyszerüen csak az adót exequálják rajta, ellenkező esetben még további 12 frt birságot is. Ezen dulás alól sem a földesurak, sem a fiscus jószágai nincsenek kivéve.

AC. III. 2: 7.

Minthogy az adószedési eljárás, bármennyire volt is szabályozva, nagyon összefüggött az eljárók személyével, azért rendkivüli esetekben, p. o. 1555-ben* a hátralékok elengedtettek, mivel a múlt évi pestisben a legtöbb ispán, alispán, szolgabiró s falusbiró elhalt s így a hátralékok ügye nem állott tisztában. Későbben azonban, mikor már a regestumok pontosan elkészittettek s beszolgáltattak a káptalanba, legfeljebb csak leirásnak volt helye, mint 1635-ben is.*

Szilágyi S. i. m. I. 548.

U. o. IX. 425.

Az adószedésnél sok dolgot csinált a vármegyéknek a szökött jobbágyok adója, melyet lehetőség szerint nyilván kellett tartani. A szökött jobbágynak úgy régi vármegyéje, mint új lakóhelye szerint illetékes vármegyéje kötelezve volt, hogy egymással érintkezésbe lépjenek, amaz ezt a tartozásról, ez pedig amazt a tartozás teljesitése felől értesitvén.*

U. o. X. 371. AC. III. 2: 6.

A vármegyéből felszedett adónak a fejedelmi kincstárba való beszolgáltatása felől a királyi adószedők még nem voltak a vármegye által felelősségre vonhatók. De mikor a nemesség maga vitte be Tordára az adót, ezeket a vármegye nyilván tarthatta s kötelességük teljesitésére szorithatta. A Tordán várakozó administrator vagy executor a fejedelemnek számolt el, de az országgyüléstől neveztetett ki.

Idővel a hét vármegye ősi kapcsolatából folyó ezen intézmény, t. i. a tordai adószedés megszünvén, a vármegye ispánja vagy preceptora egyenesen a fejedelem tárházába szolgáltatta be a vármegyéből beszedett adót. Az országos perceptor kezénél is meglevő rovás szolgált az elszámolás alapjául, melyhez kiegészités gyanánt járult a főispán, vagy alispán által eszközölt rováskiigazitásokról szóló, vagy a szökött jobbágyokra vonatkozó kimutatás. Az elszámolás a vármegye részéről történt ugyan, de maga a perceptor kapta a felmentvényt, vagy ő marasztaltatott el. A többi hivatalnokok fegyelmileg büntettettek mulasztásaikért, mely büntetés a hivatalvesztésen kivül 200 frt birságig terjedhetett.*

Szilágyi S. i. m. XIII. 293.

457A XVI. században szokás volt, hogy a fejedelem a bizonyos czélokra kivetett adókra egyenesen a vármegyei perceptorokhoz intézett utalványokat. Később még Báthori Gábor alatt is előfordul ez az eljárás,* a mely a perceptorok dolgát igen megnehezitette, de egyszersmind zavarossá tette az országos adókezelést is. Azonban a rendek határozott fellépése, majd Bethlen Gábor és I. Rákóczi György pontos gazdálkodása következtében ezen visszásság megszünik és a vármegyei perceptor soha sem fizet közvetlenűl országos czélra, hanem a kincstárba szolgáltatja be az egész adót.

Szilágyi S. i. m. VI. 169.

Az országos adómegszavazásnak a XVII. század végén divatba jött új módja, t. i. az adóösszegnek megállapitása és ennek kapcsán a repartitió, némileg módositotta a vármegye adóügyi igazgatását. De az ilyen eset 1687-ben fordulván elő,* itten mellőzhetjük s csak a jövő korszakban térünk reá, mikor már ez az eljárás határozott kialakulást nyer.

U. o. XIX. 215.

Az állami pénzügy az adókon kivül a monopoliumok, a tized s az érczpénz forgalma tekintetében vette még némileg igénybe a vármegyét. Azonban ide vonatkozó teendői inkább rendészeti s büntetőügyi természetüek, sem mint valóban közigazgatásiak.

Az állam, vagyis a fejedelmi kincstár Erdélyben többnemü monopoliumot állitott fel. Ilyen volt az ősrégi sóegyedáruság, melyhez járult a bőr, a salétrom, a kéneső monopolium; olykor még a méz, viasz, sáfrány, török-gyolcs, szürposztó és az élő marhával űzött külföldi kereskedés monopoliuma.

Míg az illető monopolium fennállott, addig más, mint a fejedelem, vagy esetleg az, kinek bérbe adta, az illető czikkekkel nem kereskedhetett.* Tehát a vármegyei tiszteknek kötelességük volt, hogy a tilalom ellen vétőket figyelemmel kisérjék s a vármegye területén lakó és e nemü kihágást elkövető egyéneket büntessék.*

U. o. III. 444.

U. o. III. 135.

A tized, mely 1566 óta a fiscus jövedelmét képezte, a fejedelmek által rendszerint bérbe adatott, de viszont az egyes földesuraknak fenn volt tartva azon joguk, hogy a jószágaikról bejövő tizedet ők maguk béreljék. Az egyes földesúri jószágokról kiállitott dézma regestumok a vármegye székes helyén hirdettettek ki s a vármegye által kiigazitva, a káptalanba adattak be.* A tizedelésben a falusbiró és esküdtjei voltak a dézmás segitői. A vármegyei hatóságoknak csupán akkor nyilt alkalmuk ezen ügybe befolyni, ha az albérlő földesúr a dézmabért meg nem 458fizette, vagy pedig, ha a természetben fizetendő dézma kiszolgáltatása körül a dézmaköteles és a tizedbérlő emberei között véleménykülönbség, vagy erőszakosság merült fel. A dézma, vagy arendája behajtásáért az eljáró ispánt és szolgabirót a rendes jargalás, azaz eljárási díj illette meg.*

AC. III. 4: 1, 2.

Szilágyi S. i. m. II. 91, 348.

Az érczpénzforgalom különösen Bethlen Gábor idejében rótt nagyobb terheket a vármegyére, mikor a tisztviselők kötelesek voltak arra vigyázni, hogy a forgalomban levő rosz pénzt mindenkivel elvétessék. A ki az ezüst dutkát és a jó fehér garast el nem venné, akár görög, akár más áros ember, marhája pénz nélkül elvitessék, rendeli az 1616. évi segesvári országgyülés.* A mikor később a fejedelem jó pénzt veretett, akkor meg az lett a baj, hogy az országból kivitték s helyette rosz lengyel pénzzel árasztották el Erdélyt. A tisztek hivatalvesztés terhe alatt köteleztettek a jó pénzt kivivőket s a rosz pénz behozókat felcirkálni. Az elvett pénz fele a tiszteké, fele pedig és a vétkes jószága a fiscusé lett.* Az álpénzverők felcirkálása és büntetése szintén vármegyei teendő volt.

U. o. VII. 391.

U. o. VIII. 310.

Az állami pénzügyi igazgatáson kivül volt a vármegyének saját pénzügyi igazgatása is, mely egyfelől a vármegyei háztartás, másfelől pedig a vármegye külön hadi kötelmei által igényelt pénzek kivetésére, behajtására és felhasználására irányult.

Rendszeres vármegyei háztartással még ezen korszakban sem találkozunk. Nincs vármegyei pénztár, nincs pénztárnok sem; nincs költségvetés. De szükségletek mégis vannak s ezeknek fedezésére van vármegyei adó s ennek olyan a milyen, adhoc kezelése.

A vármegyék rendes szükségleteit egy ideig csupán az országgyülésre kiadott követek s főispánok napidíjai, az u. n. „udvarló pénz”* s a vármegyei jegyző fizetése képezték. Ide járult azután a székház évi bére, míg ilyet a vármegye magának nem épitett; majd ennek épitési költségei. És midőn már ezen korszak végén a legtöbb vármegyének székes helyén rendes székháza van, továbbá vannak vármegyei börtönök is, kellett gondoskodni a vármegyei porkoláb, hajduk, hóhér fizetéséről s a rabok élelmezéséről.

U. o. VII. 541.

A vármegyei adót a vármegye közgyülése állapitotta meg rendszerint olyan kirovással, mint a minő alkalmaztatott az állami adónál is, tehát a porták, vagy barom szám után vetve. Az összeg változott a szükséghez képest, de a 2 frtot az egész korszak alatt soha sem lépte át egy-egy porta után. 1605-ben Kolozsvármegye barom szám után 459vetvén ki a vármegyei adót is, ekkor minden juh után 2-2 pénzt, kecske s disznó után egy-egy pénzt vettek, míg a nagyobb barmok: ló, ökör, ünő, az állami adókulcsot képezték.

A vármegyei adó az ottan birtokos minden nemesnek, a fejedelemnek s a fiscusnak jószágaira is kivettetett. Igy rendelte ezt már az 1568. évi tordai országgyülés,* mely megállapitja, hogy a gyülésre jövetel költségeit s egyéb költségeket, „melyek egyéb közönséges fizetésbe vármegyékbe vadnak,” melybe az urak jószága eddig nem fizetett, ezután fizesse, a mint hogy a felség jószága is megfizeti. De a kik regalissal hivattak meg az országgyülésbe, azok már 1570-ben* kivétettek az udvarló pénz fizetésének kötelezettsége alól.

Szilágyi S. i. m. II. 349.

U. o. 369, 506.

Oláh pakulár.*

Az oláh pakulárt ábrázoló rajz a 424. lap szövegében a „kép” szó magyarázatául szolgál. E kép Tröster János szebeni tudós diáknak theol. phil. és med. doctornak 1666-ban Nürnbergben megjelent „Das Alt und Neu Teutscher Dacia Das ist: Neue Beschreibung des Landes Siebenbürgen” czimü művéből való, a hol az oláh férfit és pásztort írja le. A pásztor jobbjában lévő kopjáról, azaz a „kép”-ről, ezeket írja: „In der rechten Hand tragen die einen grossen Jäger-Spiss, auf einer langen harten Stangen, mit einem Würfreimen, damit sie den spitz an den Hals oder Wagen hangen können.” A rajzon azonban ez a szij nem látható.

Azonban a vármegyei adó fizetése alól maga a vármegye épen úgy mentesitett egyes községeket, mint a hogy a fejedelem is mentesitett némelyeket az állami adó alól. Igy p. o. azt olvassuk Küküllővármegyének 1642. év április hó 2-án hozott határozatában, hogy Dicső-Szent-Márton paraszt lakossága minden időkre mentesittetik a vármegyei adófizetéstől. A határozatnak indokul az szolgált, hogy a vármegye törvényes széki és „egyéb szükséges dolgokért való gyülési” ottan szoktak tartatni s ez alkalommal az ottani lakosok kötelesek voltak bizonyos meghatározott díjért a vármegyei nemességet, ezek népeit, jószágait 460szállással s élelemmel ellátni,* a mi által reájuk nagyobb teher hárult, mint a többi községbeliekre. Ezért tehát, mintegy kárpótlásul megállapittatott, hogy „semmi nemü időben a nemes vármegye szükségére nézendő szedő-vedővel ne tartozzanak és a tisztek is ne erőltessék, hanem a modo in posterum, mindenektől immunisok legyenek”:*

Kolozsvári s Óvári i. m. I. köt. 277. lap.

Küküllő vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 1642.

Rendkivüli vármegyei tehernek lehetne neveznünk az állandó őrség vármegyei hányadának a zsoldjára rendelt adót, de ez, míg a praesidium a János Zsigmond alatt megállapitott formában állott fenn, mindig az országgyülés által, kapuszám szerint állapittatott meg. Báthori Zsigmonddal ez az adónem elenyészik, hanem jött helyette a continuus gyalog béke időbeli zsoldja. De ez sem birt állandósággal s a vármegyei jegyzőkönyvnek, melyek a vármegyei adó kivetésénél a czélt mindig fel szokták emliteni, a XVII. században e czimen mit sem jegyeznek fel. Rendkivüli vármegyei szükségletet képeztek p. o. a fejedelem családjában előforduló ünnepélyek alkalmával adni szokott ajándékok költségei is. Igy olvassuk Küküllővármegye jegyzőkönyvében, hogy „az iffiu Urunk ő Nagysága lakodalmára rendeltetett ajándék pénzbe egy kapura vetettenek fel fl. 1 den. 50.”*

U. o. 1643.

A vármegyének, mint hatóságnak különböző viszonylatait véve tekintetbe, mindenek előtt meg kell emlékeznünk a községekről, mint a melyek a földesúri magán hatalom alól hová tovább mind jobban kiemelkednek, némi közjogi jelentőséget nyernek, s mint közjogi jelentőséggel is biró testületek szerepelnek.

A községek jelentőségének emelkedését semmi sem mutatja jobban, mint hogy a jobbágy községeknek falusbirája administrationalis ügyekben, már első fokon is,* a vármegyei szék illetékessége alá tartozik. Tehát hivatala útján quasi nemesi praerogativát birt. De még jobban kitünik az, ha e mellett látjuk, hogy az adózás, a tized, méz- és viaszmonopolium terén minő szerepe van a községnek s ebben a falusbirónak, ki valósággal a közigazgatásnak legalsóbb foku, de integráns része.

Belső-Szolnokvármegye jegyzőkönyve. A birósági constitutiók jegyzéke.

A vármegyei közigazgatás különböző ágainál már érintett községi teendők mellett különösen ki kell emelnünk itten azt, hogy a községekben a mezőrendőri, a közmunka körüli teendők, az erdei és hegyi kihágások, tehát főleg az őstermeléssel összefüggő kérdéseket a jobbágyközségekre nézve is nem a magán földesurak, hanem a vármegye szabályozza. Ezek az ügyek többé nem a magán gazdaság, hanem a közérdek szempontjából biráltatnak el.

461Ha csak nagyjából soroljuk is fel a község közigazgatási teendőit, már ez is eléggé fogja mutatni, hogy ebben a korszakban községi életről már nem beszélhetünk, daczára, hogy községi vagyon, a földesurak tulajdonjoga mellett, lehetetlenség. Ime! A falusbiró esküdttársaival eljár az adókirovásnál; némelyeket mentesithet, másokra az ő becsüje állapitja meg a rovást. Ő tartja nyilván a községi adófizetéseket; ő szedi és szállitja be a perceptorhoz a vármegye székhelyére az adót. Az ő bizonyságára ad a fejedelem a kárvallottnak adófizetési haladékot.* A dézmálás az ő jelenlétében történik s ő felelős a jobbágyok dézmabeli kötelezettsége betartásáért. A fejedelem méz és viasz gyüjtői a czédulákat nála deponálják s a mézet és viaszot ő szállittatja be a rendeltetési helyre.* A crimináliák terén ő köteles a latrot fogságba vetni s három napig őrizni, és ha addig ispán, szolgabiró oda nem jönne, azt hozzájuk beszállitani.* A mely falusbiró a tolvajt be nem veszi, 12 frt, majd 40 s végül 500 frttal büntettetik.*

Szilágyi S. i. m. II. 363.

U. o. VIII. 512.

Kolozsvári és Óvári i. m. I. 275. kolozsi stat. 1606.

U. o. I. 287. dobokai stat. 1649.

A falusbirónak a jobbágyok kihágási ügyeiben büntető hatalma van egy frt erejéig és pedig nem csupán saját földesurának, hanem a községben birtokos bármely földesúr jobbágya felett.* Tehát a falusbiró nem a magán földesúr birája, hanem a községé. Még jobban kitünik ez akkor, ha látjuk, hogy idővel birságoló hatalmát a vármegye az egy házhelyü nemesre, sőt a sessionatusra, azaz a nagyobb birtoku, a több lelkesre is kiterjeszti. Ugyanis a falusbiró az egyházi nemest, ha a falusi közmunkát nem teljesiti, épen úgy birságolja, mint a jobbágyot, 1 frtig.* A jobbágyos és nemes egyházi személyeket, ha a porgolát és gyepü csinálását elmulasztják, a falusbirák megbüntethetik, „úgy mint a maguk felekezetit szokták megbüntetni.”* A puszta nyilas földdel biró nemes ember ezen földjét, ha a gyepükert felállitásában részt nem akar venni, zálogba vetheti.* Az ő mesgye, barázda és határjárásaikat s igazitásaikat a nemesek is kötelesek respectálni.*

U. o. I. 279. küküllői stat. 1617.

U. o. I. 285–6. küküllői stat. 1637, kolozsi stat. 1640.

U. o. I. 292, 296. küküllői stat. 1668.

U. o. I. 299. küküllői stat. 1679.

U. o. I. 300. küküllői stat. 1683.

Mindezek arra mutatnak, hogy a község valóságos közigazgatási organum, bár még igen tökéletlen alakban, mivel egyfelől hiányzik belőle a teendők végzéséhez a kellő intelligentia s így hiányzik a rendszeresség is, de meg másfelől a földesúri hatalomnak alávetettsége nem engedi, hogy közjogi korporatióvá fejlődhessék, tehát saját feladatokkal s ezek végzésére megfelelő eszközökkel rendelkezhessék.

462A vármegye a községek számára statutumokat alkot, a községeket bizonyos teendőkkel ruházza fel; felhasználja őket az administratiónál, fel a biráskodásnál, fel a közrendészetnél s felügyel arra, hogy teendőiket miképen végzik.

Míg a vármegyének a községhez való viszonya inkább csak mennyiségileg változik, tehát a viszony lefelé csak szabatosabb, rendszeresebb és tömöttebb: addig felfelé való viszonya az egyes pontokon lényegben alakul át.

Hiszen a vajdaságnak önálló fejedelemséggé változása okvetlenül kellett hogy lényeges változásokat hozzon létre a vármegyének a központi hatalomhoz való viszonyában. Különösen az volt fontos e változásban, hogy a hét vármegyéből álló magyar nemzet polgári és katonai főhivatalának, a vajdaságnak folytatása, önállósulása a fejedelemség, legalább Báthori Istvántól fogva, a mikortól fogva számithatjuk igazán Erdély önálló fejedelemségét. Tehát így a magyar nemzet külön főhatósága egyszersmind az állami főhatalom birtokosa. Más oldalról a három nemzetnek az uniója képezte ennek a fejedelemségnek az alapját.

A három nemzet uniójából következett, hogy a kapcsolat, melyben eddig a hét vármegye állott, mint magyar nemzet – teljesen meg nem szünhetett, de egyúttal a saját különleges főhatóságnak, mint ilyennek megszünése s a három nemzet közös és rendszeres gyülései, – az országgyülések, – melyek a régi nemzeti vagyis vajdai congregatiókat háttérbe szoritották, megszüntették: a hét vármegye régebbi összetartozását is erősen megbontották s a vármegyéket közvetlenebb viszonyba hozták a főhatalomhoz, a fejedelemhez és az országgyüléshez. Mindezeknek következménye az lett, hogy az egyes vármegyék jelentősége növekedett. Nem volt többé a vármegye, mint Mohács előtt, csak egy járásforma a hét vármegye egységes vármegyeszerü jellegével szemben. Olyan lett az erdélyi vármegye is, mint a magyarországi, t. i. a központi kormányzatnak önálló s közvetlen szerve.

A „magyar nemzet” még János király idejében, mint szervezett hatóság működik, gyüléseket tart s statutumokat alkot.* János halála, még inkább Izabella lemondása után, még vannak vajdák s még van külön „magyar nemzet,” mely olykor külön gyüléseket tart. A vármegyék adóját külön hordják össze Tordára, a régi gyülések székhelyére. Még szerepel a hét vármegye nemessége, mint biráskodó hatóság.

Magyar országgyülési emlékek I–II. köt.

463Azonban János Zsigmond visszahozásától, – még inkább önálló uralkodásától fogva, a magyar nemzet külön szervezete megszünik. Külön gyülésekre, külön biróság tartása végett nem jön össze; külön helyre nem hordanak adót. De a régi külön intézményeknek mégis maradt két lényeges nyoma, nevezetesen a fejedelem közös tábláján a külön terminus a perekre nézve és a Torda melletti Keresztes-mezején tartott katonai szemle, mely kettő közül amaz állandó, ez pedig időleges természetü, t. i. a mikor a fejedelem a lustrát a hét vármegyére nézve elrendelte. Igy tehát a hét vármegyének amaz egysége, mely a vajdai congregatiókban fennállott, úgyszólván teljesen megszünt. A közigazgatás, az adók megszavazása a vajdai közgyülésekről az országgyülésre szállott át; a perek felebbezése pedig a fejedelmi táblára történt, mely táblával, – mint azt részletesen előadtuk, – az egyes vármegyék szinte concurráltak hatáskörben.

A fentebbiek szerint a vármegyéknek a magyar nemzethez, mint organisált hatósághoz való viszonyáról ebben a korszakban már nem beszélhetünk és maga a magyar nemzet az Unión és ennek szervein, hatóságain kivül megszünt külön létezni. Csakhogy az Unión belől továbbra is létezik s az Unión felépült állami köteléknek legfontosabb, tulajdonképeni súlyhordozó alkatrésze a hét külön vármegyébe szétfoszlott magyar nemzet volt.

A magyar nemzet szerepét az Unióban tárgyalni, ez nem tartozik egyébképen feladatunkhoz, csak a mennyiben ebben a szerepben a vármegyének, mint ilyennek befolyása volt. Minthogy pedig az Unió concréte formájában, az önálló állam alakját öltötte fel, ezen állam központi intézményeiben, a fejedelemségben, az országgyülésben, a kormánytanácsban s a kormányzati fő s állami szervekben kellene puhatolnunk a vármegye befolyását.

Mielőtt erre reá térnénk, ismételnünk kell azt, a mit már egyszer emlitettünk, t. i. hogy az erdélyi vármegyéknek alig van jelentősebb politikai élete ebben a korszakban, úgy hogy a mi mutatkozik is, az enyésző csekélység a magyarországi vármegyékéivel szemben. Minthogy a magyar nemzetnek az állam kormánya élére emelkedésével a régi külön „nemzet” léte is megszünt a régi formában, tehát nem volt meg még az az organum sem, melyre politikai szerepét a vármegye átruházhatta volna. Míg azt látjuk, hogy a „szász nemzet” külön gyülései megmaradnak a fejedelmi korszakban is és ez instructiókkal látja el az egyes székek követeit, hasonló jelenségre a magyar nemzetnél nem találunk. Hanem e helyett ott találjuk az egyes vármegyék politikai 464utasitás nélkül küldött követeinek összetartását s közös megbeszélés alapján megállapitott politikai szereplését – az országgyülésen.

A vármegyéknek az Unióban, az állam, a fejedelem s az országgyüléshez való viszonyában tehát a legkiemelkedőbb mozzanat az, hogy minden vármegye megválasztja a maga képviselőit, a fejedelem által írt számban és járások szerint,* (eleinte 8–6–4, később állandóan kettő s a főispánok) az országgyülésre s ezeknek lelkökre bízza, hogy a nemesi szabadságot s a vármegyei privilegiumokat védjék, egyebekben pedig szabad kezet enged nekik.

Minden vármegyében az országgyülési követek fele az egyik, másik fele pedig a másik járásból választatott.

Ezek a vármegyei követek, főispánok s más magyar nemzetbeli állami s udvari főméltóságok, kik az országgyülés tagjai, ezek alkotják az országgyülésen a másik két nemzettel szemben a magyar nemzetet. Ezeknek a követeknek az országgyülés helyén „lakásul egy bizonyos utcza rendeltetett” a szállás osztóktól, hogy így egymáshoz közelebb lévén, jó alkalom lehessen az együtt való consultatiókra,* Tehát itt, az országgyülés székhelyén, külön-külön, majd együtt gyült össze a három nemzet s így határoztak a szükséghez képest felmerült tárgyakról, akár csak Magyarországon a kerületi táblák; vagy pedig, ha vallásügyről volt szó, akkor felekezetenként különültek el s tanácskoztak a tenni valókról, mint ez Magyarországban is szokás volt.

Szilágyi S. i. m. XIV. 399.

A vármegyék ezek szerint országgyülésre küldött követeiknek közös tanácskozásaiban, a melyek különben szervezve nem voltak és követüknek az országgyülésen való szavazataival folytak be úgy a fejedelem választására, mint a kormánytanács megalkotására, a törvényhozásra, kormányzatra, pénz- és vérbeli közterhek megállapitására. Ennek az állami példának hatására igen jellemző dolog, hogy p. o. a négy bevett egyháznak egyházi szervezete, melyet az 1848, illetőleg 1868-iki politikai s területi Unió nem érintett, még mai napság is hasonló vonásokat tüntet fel.

A vármegyének fölfelé való viszonylatai közül tehát leginkább csakis az országgyüléshez való viszonyáról kell megemlékeznünk s ebben úgy a magyar „nemzethez,” mint a három „nemzethez,” a fejedelemhez s központi kormányhoz való viszonya bent foglaltatik.

A XVI. és XVII. században találkozunk u. n. tábori vagy fegyveres országgyülésekkel, a melyek a hadban jelenlévő összes nemesség részvételével tartattak. Ugyanis az erdélyi hadsereg és fejedelem bármikor tábori gyüléssé alakulhattak s így országos törvényeket alkothattak.

465De ezek az országgyülések kivételes intézmény voltak s így ilyen formában való összehivásuk a legnagyobb ritkaság,* hanem a szükséghez képest adhoc alakult csak a tábor országgyüléssé. (P. o. a léczfalvi tábori országgyülés 1600-ban.)

I. m. t. 183. VIII. 5134.

A rendes országgyülésre a fejedelem külön hivta meg a vármegyéket és az u. n. regalistákat, amazokat felszólitván, hogy bizonyos számú követeiket válaszszák meg és teljhatalmú instructióval ellátva, küldjék a meghatározott helyen és időben tartandó országgyülésre. A fejedelmi meghivóhoz fejedelmi előterjesztések, vagyis a gyüléstárgyak megjelölése részletezve soha sem csatoltatott, hanem csakis általánosságban az ország közjava emlittetik fel. Igy aztán az országgyülési tárgyakra nézve a vármegye sem foglalhatott előre állást.

A vármegye megválasztá a kívánt számú képviselőket, napidíjukról gondoskodott és esetleg megbizván némely, írásba foglalt, sérelmeiknek az országgyülésen felemlitésével, megbizó levelet adott nekik mintegy mandatumul. Volt ugyan egyes vármegyékben arról is szó, hogy a követek részletes utasitással láttassanak el. Igy p. o. 1629-ben azt határozza Küküllővármegye, hogy „a kiket a vármegye gyülése eligál mind most, mind ennek utánna a nemes vármegye pecsétes instructiójával menjenek, mely instrucitón kivül semmit egyebet mondani a vármegye országgyülés eleibe bocsátott követeinek szabad ne legyen.”* De rögtön utánna teszi mégis a határozatot, „de mindazonáltal most in hoc casu, ha kiket eligál, pleni potentiája legyen az instructio mellett, ebben az egy előttünk álló gyülésben”.

Vármegyei jegzyőkönyv i. köt. 1629. év.

Azonban e határozatnak jövőben sem lett foganatja. 1630 január 7-én választott követeinek instructiójáról mit sem szól a vármegye. 1631 november 18-án azt határozta, hogy követeinek „in hoc saltem casu quoniam status regni in dubio versaretur, plena authoritast ad, hogy a mostani kegyelmes urunk ő nagysága az országnak proponálni ha mit fog, a mint az ország javára és megmaradására egyenlő képen feltalálhatnak, ő kegyelmek azt cselekedjék.* És ezzel el is aludt a követi utasitás ügye Küküllővármegyében.

U. o.

Mindazonáltal ismerünk nehány követi utasitást, úgy a székely székekből, mint egyes vármegyékből,* a melyek világosan mutatják 466az itteni utasitás eltérését a magyarországi vármegyékéitől. A legtöbb esetben helyi panaszok foglaltatnak azokban és csak ritkán oly tárgyak, a melyek országos érdeküek. De minden esetben a vármegyében előforduló ügyekre vonatkoznak és sohasem foglalnak magukban bizonyos meghatározott tárgyakban való magatartásra nézve kötött utasitást. Természetesen, a fejedelmi propositiók ismeretlenek lévén, az azokra nézve adandó utasitásnak sem lehetett helye. Itt tehát követek visszahivásáról szó sem volt. A vármegye országgyülési követeinek utasitás nélkül, vagy épen a most emlitett utasitással való küldése a vármegyének aránylag csekély politikai sulyára, de másfelől a kormány politikai irányával szemben a bizalom nagyobb fokára is mutat. A képviselők küldőiktől függetlenül alkothatták meg a concréte fenforgó tárgyakra nézve véleményüket s határoztatták meg a többi követekkel együtt, úgy a magyar nemzet politikai szerepéből kifolyó magatartásának, mint általában a szőnyegen levő állami ügyek tekintetében követendő eljárásuknak az irányát.

Szilágyi S. i. m. XI. 470–4. Fehérmegye, XV. 88–9. Udvarhelyszék, XV. 371. Hunyadvármegye, XV. 435. Külső-Szolnokvármegye utasitásai. Belső-Szolnokvármegyének egy követi utasitása 1660-ból következőleg szól: Instructio Dominorum Legatorum in Generali Congregatione Dominorum Nobilium Comitatus Szolnok Interioris extradata. Nos Nicolaus Toma de Ghirolt supremus iudex Stephanus Szucsaki de Néma vicecomes et Jur. Assessores caeterique universi nobiles Cottus Szolnok Int. notum facimus per praesentes, hogy ad 5 diem Mens. July Segesvárot celebrálandó országgyülésében menendő vármegyénk követségére Unamini voto et suffragio választottuk Nemzetes Nagyalmási Márton deák s Deési Bácsi János Uriamékat, eő kegyelmeket, plena Authoritást adván eő kegyelmeknek, hogy valamit az mi kglmes Urunk ő nga bölcs tanácsival együtt ez megromlott, ügyefogyott szegény hazánknak megmaradására, békességünknek helyben állitására az több ns. elsőbb vármegyékkel is együtt megegyezvén, feltalálnak, ő kglmek is mindenekben ahoz alkalmaztassák magukat, semmiben ne contrariálódjanak. Melynek bizonyságára adtuk ez pecsétes instructiónkat. Datum in oppido Deés, die 28. Mensis Juny Ao. 1660. Nicolaus Csoma de Retteg Jur. Notar Sedriae Nobilium Cottus Szol. Int. m. p.

Van ugyan egy országos törvény, az 1603. évi kolozsvári X-ik t.-czikk,* mely a követi függetlenséget a kormánynyal szemben esetleg illusioriussá tehette volna, a mely t. i. arról beszél, hogy „a kit az ispán a gyülésre választ”, 200 frt büntetés alatt tartozik elmenni; de a gyakorlatban még sem látjuk a főispánoknak a kormány érdekében a követválasztás szabadságára gyakorolt illetéktelen befolyást.

Szilágyi S. i. m. V. 219.

Az országgyülési követ köteles volt a gyülésen idejében, vagy a gyülés előtti este, vagy legkésőbb a gyülés első napján, 200 frt birság terhe alatt megjelenni s ott végig az országgyülés bezártáig maradni.* Hasonlóképen a regalisták is.

I. m. III. 443. AC. III. 17: 1.

Az országgyülésen összegyült, a három nemzet által választott s a fejedelem által meghivott követek választották a fejedelmet, a fejedelemmel együtt a tanácsosokat, alkották a törvényeket.

Magának a törvényhozásnak az ügyköre sajátságos módon emlékeztet a régi vajdai congregatiókra vagy a három nemzet közös gyüléseire 467abban a tekintetben, hogy az országgyülés nemcsak törvényhozó testület, hanem legfőbb biróság is volt, sőt az állami közigazgatásnak is legfőbb szerve. Ugy szólván oly mértékben közigazgatási, mint törvényhozási hatóság. Ennélfogva is lényegesen különbözni kellett az erdélyi vármegyének a magyarországitól, mivel a közigazgatás functioiban nem hagyatott annyira magára, mint amaz, sőt az országgyülés vele mintegy concurrál tárgyi illetékesség tekintetében.

De viszont az országgyülésnek ezen közigazgatási szerepköre biztositékául is szolgált a vármegye zavartalan működésének, mert nem idegen szellem s nem idegen czélzatok irányitották azt, hanem ugyanazon alkotmányos testület akarata nyilatkozott meg benne, mint a törvényhozásban. Igy az országgyülés közigazgatási tevékenysége már magának a gyülésnek időleges természeténél fogva is inkább per incidentem működő correctivum jellegét ölti fel s nélkülözi a permanens centralis hatóság vonásait. Csakhogy viszont létele és az alkotmányos közszellemmel egybehangzó működése mégis egyöntetübbé tette s eredeti jellemében megőrizte a vármegyének autonom munkálkodását. Ezeknél fogva az erdélyi autonom vármegye működése szervezetével bensőbb harmoniában, a központi hatalommal élénkebb összeköttetésben, a többi vármegyékkel fejlettebb összhangban van, mint a magyarországié, de egyúttal kifelé kevésbbé zárt és ellenálló képessége jóval csekélyebb.

Az erdélyi országgyüléseknek főleg közigazgatási tevékenysége valamely központi állandó közigazgatási külön hatóság kifejlődésének nem igen kedvezett. Ennek tulajdonithatjuk be azt, hogy a fejedelmi tanács sokkal inkább külpolitikai ügyekben foglalatos a fejedelem személye mellett, mint a belkormányzatban. Belkormányzati szerepének jelentéktelen voltából folyik, hogy közte és az egyes vármegyék között érintkezési pontokat nem találunk. Ha tanácsaikkal befolytak is – a mint hogy be is folytak – a kormányzatba, ezen befolyás nem a fejedelmi tanács, hanem a fejedelem kormányzati tevékenységében nyilatozott meg.

A fejedelemnek a vármegyével való érintkezése sem viseli magán a tulajdonképeni központi kormányzat jellegét. Legalább a fejedelem e nemü tevékenysége csekélyebb körü, mint az országgyülésé. Az országgyülés kezdeményez, irányit, javit, míg a fejedelem inkább arra ügyel fel, hogy a szokás alapján kifejlett és a törvények által kijelölt hatáskörben szorgalmasan és pontosan lássa el a vármegye teendőit. Ezért a vármegyékhez intézett fejedelmi parancsok általában a fejedelmet a 468kormányzásnál megillető legfőbb felügyeleti jog s ellenőrző hatalom kifolyásai, vagy pedig a fejedelem és központi hatóságai részére fentartott igazgatási ágkahoz alkalmilag szükséges adatok beszolgáltatására, teendők elvégzésére irányulnak.

A vármegyei hatáskörben azonban mégis volt egy igazgatási ág, a melynél a fejedelem és vármegye állandó érintkezésben állottak, a melynél valóságos központi kormányzat van, t. i. a hadügy. A fejedelem a legfőbb hadúr, kinek kezébe személyesen van letéve az egész hadügy. Rendeletére tartatnak a mustrák, a gyakorlatok, az általános csapatszemlék s történik a hadfelülés és hadba indulás. A hadügygyel kapcsolatos elszállásolás, élelmezés tárgyában szintén ő intézkedik.

Minthogy a hadügy, kapcsolatosan a külpolitikával, a fejedelem és tanács-rendei által igazgattatott, a XVII. század vége felé Apaffy uralkodása alatt, az állandó hadi készület, a bujdosók s a török háboruk, majd a beszállásolt német sereg a fejedelemnek és tanácsának igen nehéz helyzetet teremtett, mely helyzet a tanácsnak szinte permanentiáját hozta létre. Ezen állandó tanácsülések, melyek* némely meghivott tekintélyesebb egyénekkel kiegészitve, mint „Consultatiók” vagy delegatiók olykor az országgyülések helyére lépnek, mintegy előre vetik a jövő átalakulásának az árnyékát is. A Consultatiók nem országgyülések, de azoknak fontosabb tárgyaival foglalkoznak és a kormányzatra különösebb befolyást gyakorolnak. A független fejedelemség megszüntével a leopoldi hitlevélben felállitott főkormányszék, gubernium némi halvány előképét látjuk tehát már fejlődni, annak centralisált s a közigazgatás minden ágát felölelő hatásköri jelleme nélkül.

1685-től fogva.

Ime az erdélyi vármegye abban a szervezetben, melyet a független fejedelemség korszaka kifejlesztett, azzal a hatáskörrel, melyet legnagyobb részben önmaga vívott ki magának, azokban a viszonylatokban, a melyek az erdélyi közjog s ennek fejlődése folytán alakultak számára.

Ezen korszak annyira állandósitotta a vármegyei szervezetet, hogy az most már a legújabb átalakulásokig, az állami kormányzat intensivebb fejleményei követelte igazgatási ágakkal kapcsolatos bővüléstől eltekintve, fontosabb változásokon nem megy keresztül. A szervezet és hatáskör keretei megszilárdulnak, de egyúttal mindjoban ki is töltetnek.

469Azonban a következő korszak a vármegyének felfelé való viszonyát teljesen átalakitja, a felállitott központi kormányszerv, a főkormányszék működése fokozatosan fjelődő idegen szellemével az erdélyi vármegyét is a politikai térekre sodorja.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem