3Elmélkedés a czímer- és származástan méltatásáról.
3Elmélkedés a czímer- és származástan méltatásáról.
Korunk politikai jelszava a democratia, uralkodó eszméje az egyenlőség, melynek merev értelmezése negatiója minden kitüntetésnek és megkülönböztetésnek, következésképen a nemesi czím és czímernek is.
Pedig a történelem és az élet tapasztalata nem szolgáltat arra példát, hogy a czím- és czímer-jog a maga egyszerű érvényében akár a szabadelvűségnek, – akár bármely államrendszer közjóléti követelményeinek sérelmére szolgált volna. Hisz maga a czímesek* osztálya szolgáltatta a szabadelvűség legtöbb előharczosát, a szabadság legtöbb hősét és bajnokát.
Czímes nem uj szó. Czuczor M. Szótára szerint annyi, mint «czímmel biró, kinek vagy minek czíme van». Én itt «Czímes» alatt a nemesi osztályt értem általában.
Sőt még a czímek átöröklési rendszere sem okozhat hátrányt a legszabadabb elvű államszervezet fejlődésében sem, részint azért, mert a czímesség a mai nap átalában kizárólagos materialis érdekű kiváltsággal nem bir; más részről azért nem, mert a kitüntetések e neméhez való juthatásnak útja mindenki előtt tárva áll.
Az előbbkelőségre (= megkülömböztetésre) törekvés az emberi természet kiirthatlan hajlama. Innen van, hogy a hol a túlegyenlősítés forrongó ingere irtó kézt emelt is a czímesek osztályára, mint a mult század végén Francziaországban történt: maga az intézmény ismét kihajtott egész terepélyességében. Sőt ezen – az emberi természetben gyökerező – előbbkelőségi czímvágy oly szívósságot tanusít, hogy a szabályszerűleg jogosultak körén túl a nemesi czímek bitorlóinak is még egész légióját termette Francziaországban úgy, mint termi még folyvást napjainkban is mindenütt és nálunk is – a hangoztatott democratiai eszmék daczára – a semmiképen nem igazolható nemesi czím- és előnevek bitorlásában, a mire példát egyebek közt ezer s ezer gyászjelentési levelek is szolgáltatnak.
Ha ily erős, ily ellenállhatlan s a bitorlásig merész az anyagi érték nélkűli czímesség ingere: kell, hogy az intézménynek az üres csillogáson kívűl valamely erkölcsi értéke és haszna legyen. És bizonyosan van is.
Az ember nem a társadalomért, hanem ez van amazért. Egy franczia államférfiú mondá «la liberté, c’est la vie; l’égalité, c’est la mort.» A nemességet is bizonyára az egyéni szabadságra törekvés ösztöne találta fel, és annak az ismert «salvo jure alieno» záradék alapján jogosultsága el nem vitatható; míg ellenben a valódi egyenlőség – minden politikai törekvések daczára – végelemzésileg csak is cosmogoniai értelemben bír érvényesülni.
Mi hiszszük, hogy a társadalmi kitüntetéseknek is – mi alatt itt a nemesség és czímeradományozást, és ezeket együtt véve, a czímesség intézményét kívánjuk értetni: – culturmissiójuk van. Hazánkban is ez intézménynek megállapítása és ápolása az államhatalom részéről mindig ama culturfeltételek érdekéből indúlt ki.
Sz.-István királytól fogva a kitüntetések adományozása mindíg jeles tettek által hasonló érdemek szerzésének ösztöneül állíttatott. Már Robert Károly királyunk egyik, 1326. évben Enyerei Miklósnak adott czímerlevelében mondja «az érdemeseknek... méltó jutalom adatik, hogy az alattvalók hasonló tettek gyakorlására buzdíttassanak»*.
Katona Hist. Crit VIII. 535. bene meritis favor impenditur, fideliterque obsequentibus digna merces redditur... ut subditi ad fidelitatis studia exercenda provocentur. – Hasonló záradékokat olvashatunk többi, következő királyaink czímeres nemesitő adományleveleikben.
Mindenesetre ha a czímesség jutalom; egyúttal kötelezettség is a társadalom irányában és kötelezettség kivált az átöröklés esetében. És ha ösztön az egyéni önérzetességre, kell, hogy példa gyanánt szolgáljon másokra nézve is.
Megengedjük, hogy tenyészhetik ártatlan hiúság a czímerek fényében és a családfák árnyékában: de épen úgy lappanghat dölyf és önzés az áldemocratia üres tüntetéseiben is; ha kivált nem érzi a szív, mit a nyelv beszél. – Lessing szerint nem mind szabadok, kik lánczaikat gúnyolják.
Mi is tudjuk, hogy a családfai régiség nimbusa viszonylag csak látszatos előny, mert mindenkinek egyenlő számban voltak szülői, nagyszülői, ősei, dédjei. Csakhogy míg az egyik fél számban tartotta, registrálta: addig a másik feledésbe hagyta merűlni ősei neveit, illetőleg ízenkénti származását. Tehát csak a nyilvántartás 4egyfelől, az elhanyagolás másrészről okozza a származástani külömbséget; a mi azonban ismét cultur-ügynek tünteti föl a családfák keletkezését s nyilvántartását, a mennyiben a míveltség bizonyos foka képezi egyik lényeges feltételét a registrálás lehetőségének és azon érzéknek is, mely tényezőűl és ösztönűl szolgál a családi emlékek fentartására és megőrzésére.
Mi is egyetértünk a római költővel, hogy «Nobilitas sola est, atque unica virtus». Épp azért ennek külső emblemáit, a miket az emberi természet kiirthatlan hajlama alkotott, a miket a kegyelet ápolt, a történelem registrált, s a művészet gyámolított: sem a tudomány, sem a nevelés nincs hivatva megsemmisíteni.
Sőt éppen társulatunknak és közlönyünknek a tudomány érdekében hivatása leszen ezen a téren az elfogúltság mérséklése; a téves fogalmaknak helyes irányba vezérlése; az ál- és hiú feltevések kiirtása, szóval a hazai származás- és czímertan alapos szakismereteinek a kor színvonalához mérten hiteles és tudományszerű művelése.
Átalában pedig azok ellenében, kik mindennek politikai oldalát feszegetik, utalhatunk a franczia íróra,* ki minap írá: «Oui, ont peut supprimer tous les titres, rendre personels et passagers tous les honneurs; ont peut restreindre notablement les conditions de l’héritage et rapprocher par une éducation commune des classes encore profundément séparées, mais on ne saurait supprimer le penchant qui pousse l’homme á chercher quelque superiorité et le depouiller de tous les moyens d’y arriver qu’ il doit á se facultés mémes. La justice ne consiste pas á assigner á tous la, méme part, mais á garantir á chacun le libre exercice de celle que la nature lui a donnée.*
Alfred Maury, Revue des Deux Mondes 1882. 15. decemb. IV. p. 823.
«Igen, el lehet törülni minden czímet, mulandóvá tenni és személyhez kötni minden kitüntetést, korlátozni főkép az öröklött kiváltságokat és egy közös nevelési rendszer által közelebb hozni az egymástól még távol álló osztályokat; de nem lehet elnyomni azon hajlamot, mely az embert valamely felsőbbség utáni törekvésre ösztönzi, nem lehet őt megfosztani mindazon eszközöktől, melyek által elnyerheti azt, a mire tehetségei képesítik. Az igazság nem abban áll, hogy mindenkinek egy ugyanaz a sorsa legyen, hanem hogy mindenki szabadon fölhasználhassa azt, a mit a természet neki adott.»
NAGY IVÁN.
