A turulról.
A turulról.
Nemzeti hagyományainknak alig van talán oly részlete, a mely tudományos vizsgálat alá még nem vettetett, s tudósaink között többé vagy kevésbbé alapos megvitatás tárgyát nem képezte volna. A kritika kérlelhetetlen szava sok olyat megdöntött már, a mit hosszú évtizedek történetirása valónak hitt és elfogadott; a mondáknak «amodo in posterum» csak a költészetben lehet helyük és jogosultságuk; mindazáltal azt hiszem, senki sem fogja tagadni, s józanúl nem is tagadhatja, hogy a hagyományokban is van igazság, s tudjuk, hogy krónikáink nem egy, csacska mesének vagy hibás feljegyzésnek tartott adata, az újabb történeti, nyelvészeti és régészeti kutatások által felderített tényekben lelt és lelhet még ezután is magyarázatot, igazolást és valóságot.
A hun-magyar hagyományok egyik legérdekesebb és legjelentősebb részlete a turul (kurul, karoly, karvaly) vagy sas keselyű regéje, mely a legszebb költői mythoszként fonódik mondáink egybefüggő lánczolatán végig. A turul-madár pogány korunk hitregés világának saját és eredeti alakja; szereplése tündéri, végzeties, majdnem isteni. Megtermékenyíti az anyák álmát, hogy hősök szülessenek; a nemzeti hadak sorsát végzetszerűen intézi, hosszú vándorútján kisérője a népnek az igért új hazába, melynek határain sokaságának sűrű szárnycsapásaival veri a csüggedőket, «mert az isten akarja vala, hogy hamarább szálljanak alá Magyarországba». Koronás képe ott leng a fejedelmek zászlain, s győzelmesen vezérli harczaiban a nemzetet, melynek bölcsőjétől kezdve hű nemtője marad mindaddig, mígnem szerepében a megváltó hitének jele, az apostoli kettős szent kereszt váltja fel.
A turul mondájával valami rokonságot mutat a norman regék három királyleány szőtte hollós zászlaja, melyről mondják, hogy valahányszor győzni vitték harczba, akkor a holló mintegy megelevenedve röpköd vala a hadak előtt, míg balszerencse kezdetén, szárnyait összecsapva, mozdulatlanul csüngött alá a zászlón.* Tulajdonított-e a régi magyar hit is ily bűbájos jóstehetséget a maga turul madarának? nem tudjuk; de éreznünk kell, hogy Arany csak szebbé és tejesebbé tette a nemzeti hagyományt, midőn Keveháza gyönyörű énekében oly mesterien szőtte belé a norman holló mythoszát. Ime e nehány sor:
Ipolyi, Magyar Mythologia, 79. l.
Barna hajú szép hunfiak,
Mi haszna még a gyors nyilak!
Bár tőlök a nap elborúl,
Tárnokvölgye bealkonyúl,
Zászlótokon lecsüngve áll,
Nem repdes a turulmadár!
Mi haszna még a gyors nyilak!
Bár tőlök a nap elborúl,
Tárnokvölgye bealkonyúl,
Zászlótokon lecsüngve áll,
Nem repdes a turulmadár!
30És ismét alább, a czezunmauri harcznál:
Harmadnapon kürtödbe fúsz
Torda fia hős Bendegúz!
Zászlóidat a keleti
Szellő vigan lebegteti,
Hogy a turul repdes belé –
Nyugot felé, nyugot felé!
Torda fia hős Bendegúz!
Zászlóidat a keleti
Szellő vigan lebegteti,
Hogy a turul repdes belé –
Nyugot felé, nyugot felé!
Ez a költő felfogása. Krónikásaink közt egyedül Kézai az, ki a turul emlékét e néven fentartotta, s egyszersmind a róla szóló hagyományt is legtovább fejlesztette. Nála a turul Attila király jelképe, és másod unokájában Álmosban, újra megtestesülése; nyilván mondja, hogy Árpád, Álmos fia, a Turul nemzetségből származik, s ez állítását alább, Gyeics vezérről szólván, ismételve megerősíti.
Hogy a Turul nemzetség az Árpádokra vonatkoztatva, birhat-e valami historiai alappal, azt ezúttal nem keresem; hogy azonban egy genus Turul (de genere Turul) valósággal, és pedig Kézaihoz igen közel korúlag létezett, azt hiteles okiratok bizonyítják;* nemkülönben áll, hogy Turul mint személynév s mint helynév is többször fordul elő emlékeinkben.* Mindez mégis csak annyiban érdekel jelenleg bennünket, a mennyiben ezekből az adatokból is kiviláglik, hogy a turul szó egyáltalában nem hibás irás vagy olvasás szüleménye, mint Szabó Károly hiszi, s különben igen plausibilis alapon ki is fejti,* hanem oly avult szavunk, mely lehet, hogy nemsokára Kézai kora után eredeti jelentését már elvesztve, csak mint személynév maradt még egy ideig fenn, de a mely – mint alább tüzetesen ki fogom mutatni, – a kurul, karoly meg karvaly mellett, ezekkel együtt s egy jelentésben élt valaha nyelvünkben.
Horvát István, M. orsz. gyökeres régi Nemzetségeiről, 63. 1. – Anjoukori Okmt. I. 297. l.
Horvát I. id. m. 64. 1. – Károlyi Oklt. I. 221. 1. – Fejér, Cod. Dipl. IV. 1. 166., IV. 2. 424., V. 1. 84., V. 2. 217. l.
Kézai krónikája magyar fordításában, az illető helyhez tüzött jegyzetében, 23. l. Erre alább még visszatérünk.
Nem volt czélom föntebb a turul-monda ősvallási jelentőségét bővebben fejtegetnem, csupán azért érintettem azt is nehány főbb vonással, hogy a mi történeti valóság van benne, azt annál tisztábban vehessük ki belőle.
Kitűzött feladatom: a turulnak mint a magyar nemzet legrégibb valóságos hadi czímerének – ha szabad e szóval élnem – történeti nyomait keresni, vagy legalább összeállítani azokat az adatokat, a melyek e nyomokra, úgy vélem, elvezethetnek bennünket.
Hazai krónikáink egybehangzó tanúsága szerint: Attila király czímerén, melyet paizsán és zászlain szokott volt hordani, koronásfejű madár vala ábrázolva, mely czímert a magyarok míg magokat községben kormányozák, Gyeics vezér idejéig, a hadban mindig magokkal hordtak vala. E koronásfejű madarat Kézai magyarul turul-nak, későbbi krónikásaink latinul astur-nak vagy austur-nak nevezik. Az astur szót mint madárnevet a classicai latinság szótárai nem ismerik, Kirsch Cornucopiae-ja szerint sólymot jelent, Szabó Károly karvaly-nak fordítja.* Bármelyik nevén nevezzük, annyi kétségtelen, hogy a sasok fejedelmi családjából való, s mint a bátorság, erő és sebesség jelképe, méltán ékítheté a honkereső nemzet harczi lobogóját.
A bécsi képes krónika ismeretes díszkiadásához készült magyar fordításban.
A sas mint katonai hadi jelvény, kivált mint a hódítás eszméjének kifejezése, régibb és újabb időkben egyaránt szerepel. A persa királyok előtt arany sast hordoztak a táborban, a római legiók sasos vexillumát az egész ókori világ ismerte, s csak a jelen század elején látta Európa a büszke franczia sast győzelmi nimbusában ragyogni.
A mit krónikáink Attila király czímeréről s a magyarok turulos zászlajáról mondanak, az oly egyszerű és természetes, s olyannyira magán hordja a teljes valóság színét, hogy benne kételkednünk semmi ok sem lehet.
A bécsi képes krónika bár primitiv, de mindenesetre tanulságos ábrái, hol a kapitányok, a hét magyar vezér majd mindegyike ugyanazon madár-alak képét viseli paizsán; arra mutatnak, hogy a turul nem kizárólag a fejedelmi ház czímere, hanem az egész nemzet hadi jelvénye vala.* 31Ez a mondák felfogása is, de ez – mint látni fogjuk – a történeti valóság is.
Némelyek a krónika legelején lévő ábrák közt, a későbbi kettős keresztes és anjoui liliomos, meg a pólyás czímeres vértek mellett a harmadikon vélték a turult kereshetni, a hol egy madárnak csupán hosszú nyaka és szárnyai láthatók egy koronás sisakból kinyulva. E különös alak azonban nem egyéb, mint a Nagy Lajos király gyűrűs pecséteiről ismeretes strucz, mely patkóvasat tart csőrében. Inkább nézhetjük turulnak a vezérek vértjein ábrázolt madarat.
Hogy Gyeics vezér, avagy még inkább István, miután nemzetét a keresztyén vallásra térítette, s a pápától koronát, czímert és apostoli keresztet nyert, a pogányságra emlékeztető turult sem paizsán, sem királyi lobogóin nem hordta többé, az csak természetes. A német Muglen mondja is, mintegy kiegészítve a hazai krónikások előadását, hogy a fejedelmek a keresztyénség felvétele után addigi jelvényüket megváltoztatták, megcserélték; saját szavai szerint: darnach begunden die fursten das vorgenant tzaichen verwandeln und verkeren.* De hogy maga a nemzet, a szabad magyarság, mely a felkelő nemzeti sereget alkotá, azontúl is régi megszokott czímerét lobogtatta harczi zászlain, nagyon valószínű. E föltevés mellett szólhat egyebek közt azon mindenesetre figyelmet érdemlő körülmény is, hogy némely kétségtelenűl ősrégi származású nemzetségeink czímerében mai napig a turul vagy karvaly madár alakja szemlélhető. A gr. Károlyiak még nevét is megőrizték családi czímerük madarának; mert semmi kétségem benne, hogy a család ősi fészke, a szatmármegyei Károly neve nem a latin Carolusnak megfelelő Károly, hanem karvaly, vagyis a szó régibb avult alakja szerint karoly. Világos bizonyság erre a szintén Szatmármegyében létezett Karolyos (Karwlos) puszta neve, melyről a grófi család XVI. századi okiratai még emlékeznek, s a melyet nem magyarázhatunk máskép, mint a hogy a hasonló képzésü Hollós, Varjas, Verebes stb. helyneveket.
Cap. V. Kovachichnál, 9. l.
Azonban a magán családi czímerekről netán vonható következtetéseknél sokkal többet mondó az a történeti tény, hogy az erdélyi magyar megyék nemessége mindenha sast hordott czímerűl, s ezzel élt pecsétjén is, a míg a három nemzet külön-külön pecsétet használt az országúl kiadott okiratok hitelesítésére. Némelyek szerint már János király alatt, 1538-ban végzést hoztak, hogy a három nemzetből álló Erdélyország részére három különböző pecsét készíttessék,* e végzés értelmében a vármegyék magyarsága, kétségkívül régi usus folytán, egy kék mezőben zöld gyep fölött repkedő arany csőrű, egyfejű fekete sast kapott volna czímerül.* De teljes bizonyosságúnak tekinthető és határozott intézkedés az erdélyi pecsétek dolgában csak az 1659. évi szászsebesi országgyülésen történt, melynek egyik törvény czikkelye kimondja, hogy az ország négy nagyobb rendje szerint – a negyediket képezvén akkor a magyarországi kapcsolt részek, – négy külön pecsét metszessék, s ezek közűl az erdélyi vármegyék pecsétjén egy fél sas legyen.*
Nemzeti Társalkodó, 1833. II. 147. l.
Tagányi Károly, M. orsz. Czímertárában, és Dugonics András «A magyarok uradalmaik» czímű munkájában.
Az erdélyi országos czímerekről bőven és alaposan értekezett gr. Kemény József a Nemzeti Társalkodóban, 1833. II. 145–160, és ismét u. o. 321–327. ll. Utána Jakab Elek a Századok-ban, 1867. 336–352. ll.
Hogy a magyar nemzeti sas itt már csak fél sassá csonkítva jelenik meg, annak valószínű oka az, hogy a fejedelmek az 1659-iki végzést megelőző időkben már régóta használván pecsétjeiken a három nemzeti czímert saját családi czímereikkel különféle módokon összetéve, a sasnak eltünt fele egyszerűen valamelyik czímercombinatio technikai nehézségeinek eshetett áldozatúl. Egyébiránt teljes épségében is megvan még, és látható Alsó-Fehér vármegye czímerén, mely legrégibb magyar megyéje Erdélynek ma is az imént leírt sas képét viseli paizsában; a mi hihetőleg onnan eredhetett, hogy a nemzeti pecsét őrizete egy időben épen Alsó-Fehérmegye főispánjára volt bizva.*
Jakab Elek, id. h. 339. l.
A magyar fél-sas Erdélyországnak később egyesített czímerében mind e mai napig a főhelyet foglalja el. Megemlítem még egyúttal, hogy Dugonics föntebb idézett munkájában* Pannonia czímerét is a négy folyamból és egy koronás sasból állította össze.
A magyarok uradalmaik, 30. l.
Az elmondottak után szinte lehetetlen, hogy önkéntelenűl is a régi nemzeti hagyományra ne térjen elménk; ne legyünk azért merészek, ha az erdélyi magyar sas képében egyenesen pogány őseink turul-madarát keressük.
Hogy az erdélyi vármegyék magyarsága mint község, nemcsak az újabb korban, s nemcsak pecsétjein élt sas-czímerével, hanem azt már sokkal azelőtt hadi jelvény gyanánt is használta s zászlóin hordta az ütközetekben, hiteles oklevelek bizonyítják:
32Bizonyítja először Róbert Károly királynak egy 1321-ben kelt levele, melyből megtudjuk, hogy Emich fia Miklós, csicsói várnagy, azon időben az erdélyi magyar község sasának hordozója, vagyis zászlótartója volt; az oklevél eredeti szavaival: ductor aquilae seu vexilli universitatis regnicolarum Hungarorum partium Transsilvanarum.* Kitünik ez idézett adatból az is, hogy a nemzeti sas hordózása országos hivatal vala; s talán éppen a csicsói várnagysággal volt össze kötve. Miklós úr ezen minőségében, a király ellen lázongó Petenyefi Péterrel czimborálván, hűtlenségbe esett, minek következtében a király Dózsa erdélyi vajda által minden jószágát elkoboztatta. Később azonban, miután ismét hűségre tért, s Csicsó várát is átadta a királynak, kegyelmet kapott s elfoglalt javait visszanyerte.* Hogy ország-zászlósságával mi történt, annak további nyomait nem találom.
Ezen érdekes levelet, melynek eredetije a czegei gr. Wass cs. levéltárában őriztetik, egész terjedelmében kiadta gr. Kemény József id. h. 322. l. – Jakab Elek a maga értekezésében hibásan tette keltét 1331-re.
Hazai Oklevéltár, 211. l.
Egy másik okirat szerint 1437-ben Vajdaházi Nagy Pál volt az erdélyi megyei nemesség zászlótartója; miként a latin szöveg nevezi: Paulus magnus de Waydahaza vexillifer universitatis regnicolarum Hungarorum et Valachorum (értsd a nemeseket) Transsilvaniae.*
A kolozsmonostori convent kiadványa; idézi gr. Kemény József említett értekezésében; közzétette egyebek közt Fejér is, id. m. X. 7. 893. l.
Ezután hosszú ideig nincsen emlékezet sem a sasról, sem annak zászlósáról; de hogy a régi szokás folytonosan, s még a mohácsi, vész után is jó ideiglen fentartotta magát, minden kétségen kívül helyezi egy fölöttébb érdekes adat 1555-ből a mikor még egyszer, s eddigi tudomásunk szerint utoljára lebbenti szárnyát az erdélyi magyar nemzeti hadak harczi sasa. Nyárádtői Pókay Balázs volt a mondott időben Kendy Ferencz és Dobó István Ferdinánd-párti erdélyi vajdák alatt az ország zászlósa: vexillifer aquilaoe gentium Transsilvanarum Hungaricalium; a ki azonban egy ütközet alkalmával, megszegve hitét, s jeles tisztének hivataljáról megfeledkezve, melynél fogva mindig a hadak előtt járni, s a kezére bizott zászlót elől vinni eskütt esküvel tartozott, hűtlenül a törökökhöz pártolt, s ezzel a vajda seregét is nagy romlásba sodorta. E bűne miatt aztán minden javaitól megfosztva, az ország nemesei sorából is kitöröltetett.*
A vajdák erre vonatkozó itéletét közli gr. Kemény József id. h. 325. l. Eredetije a gyulafehérvári kápt. levéltárában, jelenleg már az Országos Levéltárban.
Eddig vezetnek a történeti nyomok. Láttuk, hogy az erdélyi magyar vármegyék nemessége a tizennegyedik század elejétől a tizenhatodiknak majdnem végéig, mindenkor saját nemzeti lobogója alatt harcolt, s lobogóján sast hordott hadi czímerűl. Föl kell tennünk – jóllehet okleveles adataink nincsenek róla, – hogy a sasczímeres zászlót a magyar királyság első háromszáz esztendeje alatt is hordozták Erdélyben, sőt igen valószínű, hogy hordozták Magyarországon, is; mert hihetőbbnek tartom azt, hogy ez ősi szokás a tizennegyedik század kezdetével a nemzet egy részénél megszünt, mint azt, hogy a másiknál éppen csak akkor kezdődött volna.
De hogyan változott hát a turul sassá? Valami rumun történettudós, támaszkodva a föntebb idézett 1437. évbeli adatra, mely szerint Vajdaházi Nagy Pál a valachusoknak is zászlótartójuk vala, aligha nem azt felelné erre, hogy sehogy, mert meg lenne győződve róla, hogy az erdélyi sasok egyenesen régi rámai őseik fészkéből keltek. S meg kell vallani, hogy a rómaiaknak lehet is valami közük a dologhoz, a mennyiben több mint valószínű, hogy az átváltozás az ő nyelvük, már t. i. a latin nyelv révén ment végbe. Okiratainkban ugyanis akár a turul, akár a karuly, igen könnyen felvehette az aquila nevet, a miből aztán századok multán, irva és mondva, előállott a sas.
Idáig jutván, most már visszatérhetünk a turulra. Kisértsük meg, e mindenesetre mesésnek hangzó és sokak által kétségbe vont valóságú ősrégi madárnév kérdését a nyelvészet szempontjából is tisztába hozni.
Szabó Károly, miként már érintettük, abban a nézetben van, hogy miután a turul madárnévnek nyelvünkben nyomát nem találjuk, ellenben közönségesen ismeretes a karvaly, népiesen a karoly vagy karuly madárnév, okvetetlen azon gyanításra kell jönnünk, hogy Kézainak sok másoló kezén átment szövegében, turul hibásan áll 33curul (= karuly) helyett; s annyival inkább áll e véleménye mellett, mivel tudvalévő, hogy a középkori okiratok és codexek irásában mily kevés, gyakran alig észrevehető különbség van a c és t betűk között.* Tagadhatatlan, hogy érdemes tudósunknak, a ki régi történetirataink szövegéhez eddigelé a legkitünőbb commentárokat írta, megfejtése egészen plausibilis, s oly általánosan el is fogadtatott, hogy azóta a turul ügye peremtorie eldöntve látszék lenni. De nézzük meg, vajjon áll-e az a feltevés, a melyből Szabó Károly kiindult; t. i. hogy a turulnak nyelvünkben semmi nyomát nem találjuk? Igaz; mint madárnévnek, Kézain kívül sem az emlékekben, sem az élő magyar nyelvben nincs nyoma, azonban több oly forrást idéztem már föntebb, a hol mint személynév és helynév világosan megtalálható. Bizonyos tehát, hogy a turul szó általában meg volt nyelvünkben, és így nincs rá ok, a miért Kézai turul-madarát pusztán a c és t betűk írásában ismert csekély különbség alapján elvethessük.
Kézai S. Krónikája, magyar ford. 23. l.
Jóllehet-a most élő magyar nyelv semmiféle vonatkozásában sem ismeri többé a turul szót, de megtaláljuk azt mind a rokon finn-ugor, mind pedig a török-tatár nyelvek szókincsében, többé-kevésbbé eltérő alakban ugyan, azonban alig egy-két kivétellel mindig valamely ragadozó madár nevének jelentésében. Így p. o. a török-tatár nyelvekben turgul, turgaul, turaul bizonyos kisebb fajta fekete sólymot jelent; torgaj; s egy más török dialektusban turuj = seregély. Vámbéry természetesen a magyar turult is egyenesen ezekben keresi és találja fel, s mint analóg példát állítja elénk a magyar karvaly vagy karoly, meg a török karba vagy kargaj (= holló) szók azonosságát.*
Vámbéry, A magyarok eredete, 185. és 293. ll.
Mindenesetre figyelemreméltó adatok; s hathatósan szólnak Kézaink turul-madara mellett, de azt hiszem, hogy sokkal fontosabb és világosabb az a tanulság, melyet a turulra nézve a finn-ugor nyelvek egyik hozzánk legközelebb álló dialectusának, a vogulnak szókincséből nyerünk.
Reguly hagyományai közt egy vogul mondában, a Kältes-nő mondájában, a következőt találjuk: Jol’ untsi. Unlimáten lauí: Tägám, tú sunzen, tä mätä égvai ojkaí ponkänen! Egvatä ponk juos-uj pit’íl pošime; ojkätä ponk pätitä túr-uj pit’il pošime; tämi’e mätä égvai ojkäi. Ez Hunfalvy Pál fordításában magyarúl így hangzik: Leülének. Ültökben mond: Tägám, oda nézz, millyenek ott az asszonynak a férfinak fejeik! Az aszszony feje sas fészekkel van megrakva, a férfi feje keselyű fészekkel van megrakva; illyenféle asszony férfi az.* Ugyanabban a mesében egy más helyen is* előfordulnak az idézett szavak; az asszonyról: ponkä juons-uj pit’il pošvime (feje sasfészekkel van megrakva); a férfiról: ponk pätitä tur-uj pit’il pošvime (feje teteje keselyűfészekkel van megrakva).
Hunfalvy P. A vogulföld és nép, 150. 1.
Id. m. 146. l.
Tehát juos-uj vagy juons-uj = sas, túr-új vagy tur-uj = keselyű; szó szerint értelmezve: tur-uj = torok-vad, vagy torkos madár. Ezen értelmezés adja már kezünkbe a turul vagy karuly szavaink helyes megfejtéséhez a kulcsot. A magyar torok: osztj. tür, északi osztj. tor, vog. turr, finn kurkku, mordv. kurga. A mint ez összehasonlításból látható, a szókezdő t és k hangok a különböző dialektusokban megfelelnek egymásnak; de példák igazolják, hogy olykor ugyanazon nyelvben, sőt egyidejűleg is cserélik egymást.* Én teljességgel nem tartom lehetetlennek, sőt meg vagyok róla győződve, hogy a turul és kurul (curul) egyenesen a tárgyalt hangcsere viszonyában állanak egymással, s minden arra mutat, hogy e két szóalak régen, valószínűleg még a Kézai korában is, egymás mellett s egy jelentésben élt nyelvünkben. A nyelvszokás lassankint elejtette a turult, s megmaradt csak a kurul, mely a tovább módosult karuly* és karvaly alakokban ma is él köztünk.
Budenz. M. Ugor szótár, 244. l.
A föntebb említett Karolyos puszta Szatmármegyében, mint értesültem, most is megvan, s nevét a nép Karuj-nak ejti.
Vizsgálódásaink végeredménye tehát az, hogy a turul csakugyan nem más, mint a karuly; és így Szabó Károlynak is igaza van, a Turulnak is igazsága van. És ha a szíves olvasó még nekünk is igazat adott, akkor a zászlót megmentettük.
NAGY GYULA.
