Magyar levéltárszöktetés.*
34Magyar levéltárszöktetés.*
A hazai levéltárak első sorban forrásai a történelem mindazon társtudományainak, melyeket folyóiratunk magába felölel. Ezért az azok körében történt mozgalmakra tekintettel kell lennünk; s különösen helyet kell adnunk oly közleményeknek, melyek a külföldön ezek felől elterjedt balvéleményeket iparkodnak eloszlatni és támadásokat visszaverni. Szerk.
Eltünt már az a korszak, melyet holdvilágon epedő bús képű lovagok, sápadt leányok és zsarnok apák jellemeztek, az idegekre egykor oly nagyhatású szöktetés a háremből vagy éppen szerájlból is vesztett nimbuszából s kimentek a divatból az éppen európai gavallér után epedő Zulejkák, Fatimék és a braziliai Donna Juanniták, Donna Elvirák az őket kisérő vén szerecsen asszonyokkal; rég lejárt a kötélhágcsók, zsarnok férjek, bősz testvérek kora: mindazáltal még most, a szökések korában is, bizonyos költői zománcz tapad e szóhoz: «szöktetés».
De éppen ez a költői zománcz az oka, hogy szinte káprázatnak véljük, midőn oly mód fölött prózai kifejezést találunk a szöktetéssel kapcsolatban, mint a levéltárak. Hogy illenek ezek egymáshoz? Hiszen eddigelé azt tapasztaltuk, hogy még ha nagy dobbal csalogattuk is a közönséget a levéltárak megnézésére s e czélból kényelmes útat, előzékeny kalauzolást ajánlánk, alig találtunk valakit, a ki kész lett volna azt igénybevenni s most egyszerre oly nagygyá lett volna vonzó erejük, hogy még meg is szöktetik őket?
De bármennyire kételkedjünk is a levéltárszöktetés lehető voltában, bármennyire törülgetjük is szemünket, hogy talán csak rosszúl látunk, mégis igaznak kell lenni, hogy történt levéltárszöktetés, sőt a mi a legfurcsább, Magyarországon magyarok vitték véghez, hiszen nem a közönséget megtréfálni szokott párisi Figaróból vettük ezt a meglepő hirt, hanem egy komoly tudományos szakfolyóiratból, a mely «Archivalische Zeitschrift» czímmel Münchenben jelenik meg s figyelemmel kísér mindent, a mi bárhol is a levéltárak ügyében történik. Már pedig ennek utóbbi (1882-ki) kötetében, találunk egy czikket e czímmel: Magyarische Archiventführung – magyar levéltárszöktetés.
Így állván a dolog, jobbnak láttuk nem tépelődni tovább az ügy képzelhetősége vagy lehetősége fölött, hanem elolvasni a czikket. Lássuk, mi legyen tulajdonkép az a Magyarische Archiventführung?
Alig olvasunk pár sort, bizonyos kielégítetlenséggel veszszük észre, hogy itt ugyan semmi pikáns történetről nincs szó, hanem arról, hogy a gyulafehérvári káptalan s a kolosmonostori konventi levéltárak a budapesti magyar országos levéltárba helyeztettek át, mi által addigi elhanyagolt állapotukból kiragadva, rendes levéltári kezelés alá kerültek s a bel- és külföld tudományos kutatói számára hozzáférhetőkké váltak.
Nagyon jól tudtuk ugyan, hogy az Archivalische Zeitschrift szerkesztője ama «deutsche Gründlichkeit»-járól nálunk is széles körökben ismeretes Löher Ferencz, a ki nehány év előtt hazánkban tett pár heti tourista-út után annak benyomásait egy eleveneket és holtakat itélő nagyképűséggel irott könyvben állította össze «Magyaren und andere Ungarn» czím alatt (vajjon mit szólnának Münchenben ahhoz, ha egy franczia ezt irná németországi utjáról: «Les deutsches et les autres Allemands»?), a mely ha nincs is jó irálylyal irva, mint Tissot megnevezett munkája, alaposságban teljesen versenyez vele, az, a ki azóta Németországban mint szakértő szerepel magyar ügyekben, előszókat ir szász képviselőknek Magyarországot «tárgyilagosan» ismertető műveihez, a melyekre a német hirlapirodalom a «Schmerzenschrei» nevet találta ki, egy szóval a kinek magyar ügyekkel foglalkozását a leghatározottabb magyar-gyűlölet jellemzi.
Mindazáltal azt hittük volna, hogy ha e folyóirat, a mely az országos levéltár fontosabb eseményeiről nem vett tudomást, ezen intézkedésre kiterjeszti figyelmét, azt, tekintettel annak a levéltári tudomány szempontjából örvendetes voltára, csak dicsérettel teszi. S éppen azért valóságos bámulatot keltett föl bennünk, midőn ezt találjuk Archiventführung-nak nevezve s oly hangon tárgyalva, mintha nem is annyira «Entführung», hanem egyenesen «Raub» volna.
Már a czikk kezdete is sokat igér. Legelőször is szemünkre hányja, hogy mi eltérünk azon axiomától, mely szerint minden állam csak azon elven tarthatja fenn magát, a melyen nagygyá lőn. Azt hiszszük, hogy ezen axioma, 35mint annyi más, nem oly egészen abszolut érvényű. Hiszen ha az volna, akkor Bajorországnak ma is szövetkeznie kellene a német császár ellen a francziákkal, ügyét elválasztania a német nemzetétől s figyelmét kisebb-nagyobb szomszéd területek elragadására fordítania. De hagyjuk ezt, hiszen nem lehet szándékunk ilyenek fölött vitatkozni.
Inkább lássuk, mi módon vontuk magunkra ezt a vádat. «Magyarország, úgymond, különböző népek állama (ein Staat von verschiedenen Völkerschaften), a kiknek szabad élését anyanyelvükkel iskolában, törvénykezésnél és közigazgatásnál az ország előmenetele föltételezte».
Hogy mit tekintettek eleink a hazánkat fentartó elvnek, arra, azt hiszem, czikkíró is elfogadja Zrínyi Miklósnak, a ki épp oly kitünő volt államférfinak, mint hadvezérnek vagy irónak, tanuságát. Már pedig ő így ir: «Valamely ország fegyverrel nyeretett, fegyverrel is oltalmaztatik és minékünk magyaroknak valamink vagyon, fegyverrel nyeretett az, a mi eleinktől; úgy tartatott eddig és nincsen kérdés már abban: ezután is úgy kell megtartani».
Vagy talán a tények ellenkeznek Zrínyi előadásával s a magyar nemzetnek fölfogásával? Igaz, hogy Magyarországon a más nyelvű egyének, sőt testületek is teljes szabadsággal élhettek, valamint ma is élhetnek anyanyelvükkel. Ez azonban korántsem teszi Magyarországot szövetséges állammá. Avagy mutasson az, a ki az ellenkezőt vitatja, Magyarországon oly területet, a melyen más nemzetiség lett volna az úr és nem a magyar. Mutasson csak egy megyét, a mely magát nem magyarnak, hanem németnek, tótnak, oláhnak vagy rácznak tekintette és vallotta volna. Az egyedűli kivételt az erdélyi szászföld képezi – mert reméljük, hogy czikkiró nem oly naiv, hogy a székelyeket, kunokat vagy talán a hajdúkat külön nemzetiségnek tekintse – már pedig egy ily kivételes terület fennállásával nem válik egy egységes országból «ein Staat von verschiedenen Völkerschaften».
Miután az előbbi jóakaratú figyelmeztetésnek részesei valánk, megtudjuk, ki az előtánczos ama boszorkánytánczban, a melyet mi «in unseliger Verblendung» járunk. E rettenetes ember: Tisza Kálmán miniszter (talán miniszterelnök), «a ki úgy bánik a magyar korona, mint az első Napoleon császársága országaival; valamint az az európai történet főokiratait Párisba akarta összehordani, hasonlókép hurczolja Tisza az országos levéltárakat Pestre» (talán Budapestre és pedig ott is a budai részre). Szó szerint adtuk a stilus ezen bájvirágait, hogy olvasóink a maga egészében élvezhessék azon eredeti ötletet, a mely Napoleon és Tisza működését azon szempontból veszi bírálat alá – mint jártak el a levéltárakkal szemben. Az eszme ezen megkapó volta mellett egészen harmadrendűvé válik az a kérdés, vajjon megállhat-e a hasonlatosság? az nem erős oldala e résznek, hiszen Napoleon a levéltárak becsesebb részeit az egészből kiragadva kivánta Párisban központosítani, míg Tisza egész levéltárakat egyesít egymással.
A czikk írója nem elégszik meg azzal, hogy csak általánosságban mondja el Tisza Don Juan bűnét. Fölidézi az elhurczolt vagy elszöktetett levéltáraknak (a melyeknek a fölötti bánatukban kétségtelenűl meghasadt a szívük) véres árnyait. Látjuk elvonulni sápadt arczczal az erdélyi fiskális levéltárt, utána kék lángokat szóró szemmel a volt kormányszékét, melyet a Bécsből elragadt erdélyi kanczelláriai követ. De ezekért még talán megkapná a feloldást, de most következnek a legártatlanabb áldozatok. «Hátra voltak még, folytatja elegiai hangon, Erdély tulajdonképi országos levéltárai; a kolozsvári (talán gyulafehérvári?) káptalani és kolosmonostori konventi.»
Azt, hogy a magyar állam e levéltárakhoz nyúlt, egyenesen jogtalanságnak nevezi. S érve valóban lesújtó. «Hiszen ily joggal Németország valamennyi városából Berlinbe vitethetnének a levéltárak.» Látszik, mennyire meg van arról győződve, hogy ily érvvel szemben a magyarok nem tehetnek egyebet, mint mellöket verve kiáltani: «mea culpa, mea culpa». Legalább erre vall, hogy nagy önelégültségében teljesen megfeledkezik a szabatosságról s beszél egész általánosságban levéltárakról, mintha mindegy volna a családi, a városi és megyei levéltáraknak helyzetök és az országosoké. De mi ne legyünk nagyon is pontosság kivánók. Tegyük fel, hogy nem szándékosan, hanem csak véletlenül maradt tollában az «országos» jelző. S ebben annál inkább lehetünk engedékenyek, hiszen úgy is kénytelenek vagyunk, bármennyire sajnáljuk is, 36elrontanunk nagyszerű hasonlata fölötti örömét. Mi nem tartjuk ugyan magunkat oly szakértőknek német dolgokban, mint az «Archivalische Zeitschrift» a magyarokban, mindazonáltal azt hiszszük, hogy a bajorországi, württembergi, szászországi és a többi hasonló természetű országos levéltáraknak Berlinbe szállítása ellen mégis több kifogás volna emelhető, a mennyiben ezek külön királylyal, kormánynyal és országgyűléssel bíró országoknak levéltárai, oly országoknak, a melyek csak némi tekintetben képeznek Poroszországgal egy államot. A mi pedig a hessencasseli, nassaui s hasonló volt államok levéltárainak Berlinbe vitelét illeti, az ellen – úgy véljük – csakugyan bajos volna jogi szempontból kifogást tenni, legfölebb az lehetvén a kérdés, vajjon czélszerű-e vagy nem? Mert ha Poroszországnak nincs erre joga, akkor micsoda jogon van a bajor állami levéltárban a pfalzi választófejedelemség, a maynzi választóérsekség levéltára. Vagy tán ezt is igazságtalannak tartja Löher levéltári igazgató, sőt talán javaslatot is tett «némely intézkedések iránt» a melyek a badeni és hessendarmstadti kormányokkal megbeszélendők volnának a végből, hogy az egyik Mannheimba, a másik Maynzba visszaszállíttathassék.
A mi két levéltárunk ügyének jogi oldala igen egyszerű. Az erdélyi nemzeti fejedelmek idejében az országgyűlés rendelkezett a fölött, a Habsburg-háznak Erdélyben uralomra jutásával azonban megváltozott a helyzet. III. Károly és Mária Terézia a törvényeken alapuló állapotot rendeleti úton megváltoztatták s az ő rendeleteik értelmében állott e két levéltár – bár állami jellegének teljes megóvása mellett – az erdélyi római katholikus státus, illetőleg a gyulafehérvári káptalan felügyelete alatt.
Ilyképen az államnak és pedig Erdélynek Magyarországgal való egyesítése óta a magyar államnak joga kétségtelen s csak az a kérdés merülhet föl, gyakorolhatja-e azt a kormány rendeleti úton, vagy pedig az országgyűlés beleegyezését tartozik intézkedései számára kikérni?
Mikor a kormány rendeletileg akarta e levéltárakat a budapesti országos levéltárral egyesíteni, azon igen természetes elvből indult ki, hogy a mely intézmény fejedelmi hatalomból, rendeleti úton jött létre, azt az intézményt ugyanazon fejedelmi hatalomból, ugyancsak rendeleti úton joga van a kormánynak megváltoztatni. S ha a magyar kormány ily világos jogi alapon állva, kész volt az erdélyi katholikus státusnak tiltakozását figyelembe véve, az ügyet törvényhozás tárgyává tenni, azzal csak annak adta tanubizonyságát, hogy a mennyire csak lehetséges, tartózkodni szokott minden oly intézkedéstől, a mely az államnak csak némileg is figyelemre méltó részében, habár jogtalanúl és oktalanúl, aggodalmat kelthetne.
Arról lehetne vitatkozni, vajjon a kormány helyesen járt-e el; midőn ily engedékenységet tanusított, de azzal csak azt mutatta meg, hogy elég hatalmasnak érzi magát élni az erősek legszebb jogával: az engedékenységgel. S elmondhatjuk, hogy nem hiában. Mikor az ügy az országgyűlés elé került, egyetlenegy szó sem emelkedett a javaslat ellen, pedig az erdélyi katholikus státusnak akárhány tagja vesz buzgó részt, mint képviselő vagy felsőházi tag, a törvényhozás működésében.
Kormányunk engedékenységét az idéztük czikkben is fölemlítve találjuk, csakhogy kissé furcsán magyarázva. Mikor a két levéltárnak Budapestre hozatala rendeleti úton elhatároztatott, a katholikus státus ellenben tiltakozott, akkor megjelent az Archivalische Zeitschriftben egy czikk, a mely azt sietett világba kürtölni. A mostani ellenben már egy szóval sem emlékezik meg az akkor örvendetesnek talált eseményről, hanem így szól: «Die Archivalische Zeitschrift legte im III. Bande S. 310 ff. die Ungesetzlichkeit dieses Verfahrens dar, man musste davon abstehen». (Az A. Z. III. kötétének 310. és kk. lapjain kimutatta ezen eljárás törvénytelen voltát, el kellett attól állni). Ismeretes mindenki előtt, hogy a magyar kormány elnöke igen nagy tisztelője a tudománynak általában a németnek meg különösen, de mégis biztosíthatjuk czikkirót, hogy a német tudósok iránti tisztelete csak annyira megy, hogy tudományukat tiszteli, de nem annyira, hogy politikai dolgokban akár legnevesebbiköknek (még kevésbbé az A. Z. névtelen hősének) véleményét parancsnak tekintse. Az igaz, hogy attól is távol van, hogy őket a «csak azért sem» elvének irányukban alkalmazására érdemesítse.
Az ügy jogi oldala teljesen tisztában lévén, 37az iránt merülhet még kérdés föl, hogy czélszerű volt-e ez az intézkedés? A czikk ugyan úgy adja, mintha a törvényjavaslat jogi érvnek tekintené, midőn fölemlíti, hogy ezen országos levéltárak nemcsak Erdélyre, de az ország egyéb részeire is vonatkoznak. Ott azonban az elmondottak után jogi érvre szükség nem lévén, csak a czélszerűségi szempontból van fölhozva azon fölmerülhető ellenvetéssel szemben, hogy az áthelyezés következtében az erdélyi felek nehezebben juthatnának az őket érdeklő okiratokhoz. Ebből a szempontból pedig igenis figyelemre méltó az a körülmény, hogy igen sok okirat van e levéltárakban az egykori kapcsolt részekből, azoknak pedig Gyulafehérvárnál, sőt a legnagyobb részben Kolozsvárnál is jóval hozzáférhetőbb Budapest. – Különben a gyakorlati élet előidézte forgalmuk e levéltáraknak oly csekély volt, s annak fontosságát oly kevéssé érezték az érdeklettek, hogy ezen szempontból a legcsekélyebb fölszólalás sem emeltetett.
Czélszerűségi szempont az is, midőn a czikk azt vitatja, hogy e levéltáraknak Budapestre szállításával tudományos czélból való használhatóságuk csökkenni fog. Ez a szempont, úgymond, a kolozsvári egyetem s az erdélyi német történelmi társulat számára kivánja e levéltárakat. A történetbúvárok számára való hozzáférhetőség kétségtelenűl figyelemre méltó szempont a levéltárak hováhelyezésénél, bár nem egyedűli, de szerzőt az a fátum üldözi, hogy még ez az érve is ellene szól, mert az erdélyi történelem művelői közűl a legtöbben éppen Budapesten laknak. Ezenfelűl a kolozsvári egyetem s a szász történelmi társulat érdekeit is nehéz volna egyeztetni: ha Szebenben vannak a levéltárak, akkor a kolozsváriak, ha Kolozsvártt vannak, akkor a szászok részére épp oly hozzáférhetetlenek, mintha Budapesten volnának.
A szász történelmi társulat igényéinek emlegetése pedig – a kolozsvári egyetem fölhozása csak staffage levén, hiszen az tudja, hogy ha valamit el akar érni, egyenesen Budapestre fordulni sokkal rövidebb út, mint via Nagy-Szeben Münchenben csapni lármát – meglehetősen komikus színt ad az egész czikknek, olyanformán hangzik ugyanis, mintha az olasz kormány a velenczei levéltárat Rómába akarná áthelyezni, magyar történetírók pedig fölszólalnának, hogy a tudományos érdek ezen levéltárnak Velenczében maradását kívánja a magyar történelmi társulat számára, mert annak tagjai nem tehetik meg a költséges útat Rómába. A szász történelmi társulat igénye ugyanis éppen annyi ezekre a levéltárakra: van ugyan bennök sok becses anyag a szász történelem szempontjából, de a levéltár természete és eredete abszolute nem szász.
Az utóbbi kifogás után szinte hajlandók volnánk az egész támadást tudósi elfogultságból származtatni. Azt hinnők, hogy egyik-másik szász tudós Gyula-Fehérvártt s Kolozsvártt lakik, e levéltárakat folyton használta s mai szegénységénél fogva nem tehetvén meg a budapesti útat, el van attól ütve. Az ily egyéni hangulaton alapuló támadás jogosulatlan volna ugyan és figyelembe nem vehető, de mégis megbocsátható, azonban – egy szász tudós sem lakik e városokban s «az olyannyira tevékeny erdélyi német történelmi társulat» eddigelé mondhatni semmit sem foglalkozott e levéltárakkal.
De mi lehet az oka, kérdhetné valaki, hogy a czikk oly élesen megtámadja a magyar kormányt, a magyar nemzetet? Erre a még netalán kételkedőnek megadják a választ a czikk utolsó mondatának szavai: «Haben ehemals die Tataren den Siebenbürger Archiven arg mitgespielt, so wollen jetzt Magyaren ihre eigene magere Sammlung ungarischer Urkunden – das älteste Dokument ist von 1101 – mit siebenbürgischen fett machen». (Ha egykor a tatárok nagy kárt tettek az erdélyi levéltárakban, most a magyarok akarják magyar oklevelekből álló vékony gyüjteményöket – a legrégibb okirat 1101-ből való – erdélyiekkel kövérré tenni.)
Vessük e sorokat azzal egybe, hogy a czikk elején arról van szó, hogy a magyarok a hazánkban lakó idegen fajbeliek jogait megszorítják, azzal, hogy az erdélyi német történelmi társulatnak igényeit emlegeti e levéltárakra, míg utóbbi soraiban annyira megy, hogy ellentétbe állítja a «Magyaren»-t s az ő «ungarische Urkunden»-jeit Erdélylyel s az erdélyiekkel. Mit következtet ily előadásból az, a ki hazai viszonyainkból ismeretlen? Azt, hogy Erdély éppen nem magyar, vagy legalább azok nem magyarok, a kikre ezek a levéltárak vonatkoznak. Mit következtethetünk ezen eljárásból, tekintetbe véve azt, hogy a czikk szerzője kétség 38kívül magyarországi s igen jól tudja azt, hogy a levéltárak Erdélynek nemességét illetik, mely annyira magyar, hogy a törvényekben rendszerint nem is «nemesek», hanem egyenesen «magyarok» néven neveztetik? Csak azt következtethetjük, hogy e czikkben nem elfogúlt ember túlzásai, hanem rosszakaratúnak ferdítései foglalvák, a ki fölhasználva a német közönségnek magyar dolgokban való járatlanságát s az «Archivalische Zeitschrift» szerkesztőjének ismert magyarellenességét, aljas hazugságaival föl akarja még ezen az úton is lármázni a német közvéleményt, olykép tüntetvén föl ezen tisztán köztünk, magyarok között forgó ügyet, mintha az a szászokat elnyomó tény volna.
Különben köszönettel, sőt hálával vagyunk a czikk irója irányában. Mig ellenségeink csak túlzásokkal lépnek a viszonyainkat nem ismerő német közönség elé, annak itéletét könnyen félre vezethetik, azt hitetvén el véle, hogy mi, midőn a középkornak a modern állammal meg nem egyező intézményeit megváltoztatjuk, nemzetiségi vagy éppen németellenes politikát űzünk. De meg vagyunk győződve arról, hogy a német nép, a melynek a becsületesség iránt nem csekély érzéke van, meggyőződvén, hogy némelyek elég arczátlanok járatlanságát hazugságok elhitetésére használni föl, undorral fordít hátat azon egész csapatnak, a mely jelenleg a névtelenség leple alatt magyarfaló czikkekkel árasztja el a német sajtót. Talán éppen ezen az úton fogjuk elérni, hogy bekövetkezik a visszahatás, s az ámítókat fölismert nép nemcsak a rágalmaknak, hanem a túlzásoknak sem fog többé hitelt adni.
SZALAY JÓZSEF.
