ÁRPÁDKORI SZEMÉLYNEVEINK. (Második és befejező közlemény.)
ÁRPÁDKORI SZEMÉLYNEVEINK.
(Második és befejező közlemény.)
(Második és befejező közlemény.)
Itt közöljük azon Árpád- és Anjoukori személyneveinket, melyekről egyelőre föltehető, hogy azon kulturából veszik eredetüket, mely a volga- és donmelléki népeknél a népvándorlás tartama latt a belső- és közép-ázsiai törökségnek, hunnok, ujgurok (avarok, hunugurok), oghuzok (kunok) s más törzseknek a kelet-európai pusztaságra való több mint ezer évig tartó áramlása idején kifejlett, s a mely kulturára a törökség nyomta rá a maga egyénisége bélyegét
Természetes, hogy az alábbi sorozat csak kisérletnek tekintendő, melyen a további kutatások még sokat fognak változtatni s egyes nevek pontosabb összehasonlítás után esetleg szláv vagy germán eredetűeknek fognak bizonyulni.
Tény ugyanis, hogy mint általában a nevek, az alábbiak is többfélekép magyarázhatók s néha a legkülönbözőbb eredetű neveknél is meglepő egyezéseket találunk. Könnyű ott eligazódni, hol két ilyen név között semmiféle kapcsolat nem képzelhető, mint p. a magyar Lajos és az ó-görög Laiosz vagy az ó-bolgár Gosztun s a franczia Gaszton között, ezeket senki sem fogja összezavarni.
De ha régi neveink közt fordulnak elő olyanok, melyeknek analogiáját középkori kulturánk alkatelemeinek egyikében is, másikában is megtaláljuk: sokkal bajosabb már ezúttal konstatálni minden egyes esetben a végleges eredményt. Vegyük p. a Bogát vagy Bugát nevet, melyet egy 921 körül szerepelt előkelő magyar viselt: a név megvolt a szlávoknál is, többek közt így nevezték a cseh eredetű Bogát-Radván nemzetség egyik ősét, jelentése a. m. ó-szlovén: bogatu = gazdag; megmagyarázható azonban a török-tatár nyelvekből is a név értelme s a mi Bogát vezért illeti, róla, ki valószínűen még Lebediában jött a világra, tudásunk mai színvonalán alig tehető fel, hogy szláv nevet viselt volna. Így vagyunk a Ders névvel is, melyet a kún tersz = iracundus szóval vettünk egynek, de az ó-szlovén: druzu (új-szlovén: drz, oláh: dërz, dîrz) = merész szóval is magyarázható. Hasonló Szt.-István pogánykori neve a Vajk, melyet a délszlávoknál és oláhoknál dívatos Vojk* (a. m. harczos, katona az ó-szlovén: vo = exercitus, bellator tőbül, v. ö. cseh: voják, luzicz: vojak) névvel vehetnénk egynek, ha a török bajik = gazdag, hatalmas, úr szó – összhangzásban az Árpád-nemzetség más török eredetű neveivel együtt – nem jelölne ki más irányt is az összehasonlításra.
* Így nevezték p. Hunyadi János apját és egyik öcscsét, mely utóbbi – úgy látszik – fiatalon halt el, 1434-ben, mert csak ő reá vonatkozhatnak azon Hunyadi János által emelt siremlék sorai, melyekben a kormányzó öcscse keresztnév nélkül «miles de Hunyad»-nak van említve. Hiszen a másik öcscse, ifjabb János még I. Ulászló uralkodása kezdetén is életben volt. Ellenben a «miles» egyenesen a Vojk név átfordítása.
Török eredetű neveink konstatálásánál szemben a szláv analogiákkal egy igen érezhető hiánynyal kell a kutatónak megküzdeni, a ki abban a kedvezőtlen helyzetben van, hogy csak kivételesen mutathat rá egy-egy a magyarnak megfelelő török névre. A régi szláv, meg a germán és martyrologiumi nevek ezrével maradtak fenn a szláv és nyugot-európai népek középkori okleveleien s így nemcsak létezésük mutatható ki, hanem az is, hogy mely időben s mely területen divatoztak különösebben. De hol vannak a hunn, bolgár, avar, kozár, bessenyő és kun oklevelek? Vajmi kevés az a személynév, a mi ezen népektől fennmaradt, pedig ép ezen török 113népek voltak hatással ethnikus és kulturális fejlődésünkre; ezek honosították meg nálunk azon török neveket, melyek különösen előkelőbb nemzetségeinknél hagyományszerű használatban voltak, míg a XIV. század második felében a martyrologiumi nevek által majdnem teljesen kiszoríttattak.
***
Aba (Oba, Obo, Ovo) a. m. török-tatár: aba = apa, nagyapa, bátya (Vámbéry: Magy. Ered. 187.). Hagyományos név az Aba nemzetségnél, melynek a XIII. század folyamán s a XIV. század elején mintegy tíz tagja viselte e nevet. Ezenkívűl 1253-ból egy Opour nemzetségbeli nemest ismerünk, ki e nevet viselte. (V. ö. Atha, Apaj, Etei s a magyar nevek közül: Apa, Op, Opus, Up).
Acsa (Acha) a tör. tat. acs = nyit, világosít igéből képzett a végű igenév, a. m. nyilt, világos, tiszta (V. ö. ujgur : acsuk; csagatáj s ozmanli : acsik, csuvas : oze.) Ismeretes e néven a XI. sz. vége felé élt esztergomi érsek, 1086-ból egy, a bakonbéli apátság szolgálatában volt pannanodi lovas s II. István korából egy veszprémi jobbágy. «non ignobilis», mint az oklevél mondja. (Árp. Új Okl. I. 48).
Agha a. m. atya, öreg, úr (ujg. csag. aka, aga, = bátya, ozmán : aga = úr, kazáni tatár : agha = bátya, jakut : aga = atya, kojbál, karagasz : aga = nagy atya, nagybátya. L. Nyelvt. Közl. XIII. 269). A XIII. század elején eléfordúl Agha comes (Vár. Reg. 69), IV. Béla korában pedig a pannonhalmi apátság egy lovas jobbágyát nevezték Agának (Árp. Új Okl. II. 3.).
Agolcs (Agolch, Ogouch) a különben arab eredetű akil (kaz. tat.), achel (kun) = ész, bölcsesség szótul: akilcsi, achelcsi = bölcs, eszes : a török tompa i a magyarban rendszerint u-vá változot s így a kun achelcsi az az achilcsi szó megfelelő magyar alakja: aghulcsu, agulcsu vagy az i hang befolyása alatt a felhangra hajolva: ekülcsü, egülcsü. Eléfordúl a Boksa és Biter-Balassa nemzetségnél, továbbá 1340-ben Bezzeghi Ethkes Péter leányát és Chalanusi János nejét találjuk Aguch néven (Anjouk. Okl. IV. 45), Ekülcsü (Eculsu) alakban pedig Anonymusnál, mint egy honfoglaláskori kunnak a nevét.
Ajdua, Édua. Kun László egyik kun származású szeretőjének a neve; melyet Aydua, Edua és Cydua változatokban találunk a krónikákban; a Cydua azonban nem más, mint Eydua. Valószínűleg a török Ajtogdi = hold-kelte név kun változata az ay = luna szóbúl és a tug, tuv = gignit a végű igenevéből a tuva-ból alkotva.
Ajka (Oyka, Eyka) a tör. tat. uj, uja = ébren lenni igéből: ujaka, ujka, ujgo = ébren levő, éber. Hagyományos név az Ajkay családnál.
Ákos (Akus) az ak, kun: ag = folyni igéből a. m. folyam, melyet az azonos értelmű Oghuz névvel fölváltva használtak nálunk. A Turul közelebbi füzetében mondottak (l. 53. l.) kiegészítéséül még megemlítjük, hogy egy II. István és II. Béla korabeli előkelő magyar úr is eléfordúl Acus néven (1124 Cod. Dipl. II. 80–1137. U. o. 88. l.) s ugyanőt Kinnamos is megemlíti, mint II. István egyik legkiválóbb emberét. ( . Lib. I)
Akur, a. m. ujgur: akir, csagataj: agir = nehéz, tekintélyes, ozmanli: aghir, aair = értékes, nehéz, lassú, kun: ager = gravis, honor, pondus. 1220-ban Tütüsi Akur említtetik e néven, 1263-ból Kuup fia Akurt ismerjük s aztán a Divék nemzetség egy a XIII. század első felében élt tagját s egyik fiát, kitől a Zomorfalvi Jókuthy, testvéreitől pedig a Csermendy, Rudnay, Rudnyánszky, divékújfalusi Ujfalussy és Zsámbokréthy családok vették eredetüket.
Aladár a perzsa eredetű alaidar = zászló, zászlótartó szóbúl (Vámb. Magy. E. 186.), melyet ilyen értelemben (illetőleg a. m. testőrkapitány) a középkori magyar nyelv is ismert (Nyelvtört. Szót. I. 53.). Eléfordúlt a Peech nemzetségnél, nevezetesen így nevezték Ivánka fiát, az Apponyi család ősét, ki Adorján vára ostrománál esett el. Hagyományszerű névvé vált a Guthkeled nembeli Várday családnál s így nevezték Chete ispán fiát, ki a XIII. sz. második felében szerepelt s egy ideig a királyné tárnokmestere volt.
Alap, Olup a. m. tör. alp, alip = hős. Igy nevezték az Ajkay család egy a XIII. sz. végén s a XIV. sz. elején élt tagját, Ehelleus fiát, továbbá egy mosoni várjobbágyot (Olup. Cod. Dipl. VII. 4. 105) s ugyanez a szó van meg Ketel kún vezér fia Olup-Tulma nevének előrészében. Az alsóbb néposztálynál 1138-ban a dömösi prépostság szolgálatában levő személyek közt találunk egy Olup nevű pomázi vinczellért s Alup néven egy wadashui szolgát (Mon. Strig. I. 95. 96).
Álmus (Konstantinnál: Salmutzęs). Vámbéry a Szálmus és Álmus alakot két külön névnek veszi s amazt a tör. tat. Szalmacsi = hurokvető, ezt az alamis, ulumus = nagy, emelkedett, magasztos szóval magyarázza (Magy. Er. 152, 67, 172. l.). Bizonyos, hogy ezek közűl csak az egyik magyarázat állhat meg, de a kérdést komplikálttá teszi az a körülmény, hogy míg az Álmus alak mellet a nálunk fennmaradt emlékeken kívül az ugyanilyen nevű volgai bolgár fejedelemre is hivatkozhatunk: más felől nem szabad felednünk, hogy a midőn Konstantin a művét írta, akkoriban járt Konstantinápolyban Árpád egyik kis unokája Termacsu (Termatzus) s így az általa említett Salmutzes = Szálmus alakot annál hitelesebbnek tarthatjuk, mert a Szálmus – Álmus hangváltozás egészen szabályszerű. Azt is számba kell vennünk, mint egy tanulmányomban részletesebben kifejtettem (Az Álmos monda. Szepsi-Szent-György. 1884), hogy Álmos mondai leszármazása és szerepe csakis úgy érthető meg, ha felveszünk egy elemeire nézve a finn salama = villám szónak megfelelő ősmagyar szalmu = fény, szalmus = fényes szót, mint a nap egyik appellativ nevét s fölteszszük, hogy a történelmi Álmos hagyományát egy a napról, mint szalmuról vagy szalmusról azaz a napról szóló mythosba olvasztották. Álmos mondájának conceptioja ezek szerint a Szalmus alak mellett tanúskodnék, mert az álom szóval való kapcsolat egész világosan fölismerhető későbbi fejleménye a mondának. Bizonyosnak azonban csak annyit tartok, hogy Árpád apjának akár Álmos, akár Salmutzes = Szalmus vagy Szalmucsi volt a valóságos neve: az semmi esetre sem azonos a fölvett ősmagyar szalmu, szalmus szóval, hanem török-tatár eredetű, mert ilyenek Árpád nemzetségének egyéb hagyományos nevei is. – A mi az Álmos név elterjedését illeti, eléfordúl a Marót nemzetségben, hol az 1261-ben Álmosd birtokában új adomány czímén megerősített 114Cyrill ispánnak, az álmosdi Chyre család ősének apját, 1271-ben pedig Tarnuki Sándor mester apját találjuk e néven; 1277-ből Jobagfalvi Pousa fiát Almust, 1281- s 1282-ből az Albews nembeli Palásthi Guze fiát szintén Álmust, honti várjobbágyot ismerjük s a XIV. században a borsai és suuri nemesek megbizottjának Andrásnak az apját nevezték e néven.
Alpra a. m. tör. tat. alp-er, alp-ar, alp-ara = hős férfi (V. ö. ujgur: er = férfi, csagataj, ozmanli: er, eren = férfi, hős, csuvas: ar = férfi, ará = erő, férfiasság, kun: er = mas, masculus, masculinus, maritus. Nyelvt. Közl. XIII. 294. Cod. Cuman. 109, 114, 253.). A Kun László korában élt előkelő kunon kívül (Alpra, Alper) 1303-ból ismerjük e néven Wenyzki Jakab fiát és Sándor ispán testvérét (Haz. Okl. IV. 104).
Apaj, török-tatáros kicsinyítés, a. m. apus, apó. A Boksa nembeli Nadányi család ősei közt találjuk e nevet.
Apor (Opor, Opour) a. m. tör. tat. apur = kicsiny (Vámb. Magy. E. 188.), Kézai, Márk stb. krónikája szerint Opournak neveztek egy X. századbeli magyar vezért. A hasonnevű nemzetségen kívül megtaláljuk a nevet a kézdi széki székelyek közt, a kiknél a XIII. századbeli Apor, Opour és ugyanilyen nevű fia az altorjai Apor családnak volt az őse; a Peech nemzetségben pedig a Péczy család ősét nevezték Opurnak, Opournak.
Árpád, a csagataj arba = mesél, elbeszél igétől a a. m. arbadi, arbajdi, arpadi = jós, mesélő, álomfejtő (Vámb. Magy. Er. 152. l.). Árpádon kívül II. Gejza legkisebb fia fordúlt elő e néven; továbbá Árpádnak nevezték egy 1339-ki okmány szerint a Zemere nemzetség egyik XIII. századbeli tagját (Anj. Okl. III. 546), s IV. Béla korában ilyen néven találunk egy Vosyan pusztai udvarnokot.
Aruk a. m. ujgur: arik = tiszta, erényes, jó, csagataj: arik = tiszta, kun: are = sanctus, purus.
Atha, a Salamon korabeli nádorispán neve. Jelentése a. m. atya, de miként az Aba név, ez is egész pontosan a török alaknak (ata, kun: ata, atta) s nem a magyarnak felel meg.
Baán, a. m. tör. bajan = gazdag, hatalmas. Használatos volt a Divék nemzetségnél; előfordúl a Baján alak is, mely tudvalevőleg az avarok híres khagánjának is a neve volt.
Bagun, Bakin, a bak (ujg. bak, bek = kötés, kötél, csag. bag – u. a. bagin = megerősít, bogun = csomó, ág, bimbó) tőbűl az in melléknév képzővel, a. m. megerősített, szilárd. Egy II. Gejza korabeli főurat ismerünk e néven.
Baja a baj (csag.) = meggazdagodni, nagygyá lenni igéből képzett a végzetű igenév, a. m. nagy, gazdag, csagatajban: baja = öreg, tekintélyes. 1183-ban a Zalok nemzetség egyik tagja fordúl elő Baya néven (Haz. Okl. I. 1.).
Bajadi, u. e. tőbűl di képzővel, a. m. a ki nagygyá lett, meggazdagodott. Ezen a néven találjuk 1138-ban a dömösi prépostság bélai szolgáinak majorját s egy dobozi szolgáját (Mon. Strig. I. 90, 92).
Bakó (Bakov) a bak = néz (kun.: bac, bach, bah, bag = respicere) ige kunos részesülője a. m. a néző, figyelmes.
Bala a. m. török bala = gyermek. A törökségnél gyakran használják névnek, rendesen valamely jelzővel, p. Dsan-Bala = kedves gyermek, Jaman-Bala = rossz gyermek stb. A népies magyar nevek közt megfelel a Balának a Fiad (Fiod, Fyod, Fiud, Fiadi).
Balán a. m. kazáni tatár: balan = kánya, kun: balaban = sólyom. Hason jelentésű népies magyar nevek a Kana (Vár. Reg. 287) és Sólyom (1138. Soulum, a dömösi prépostság szolgája. Mon. Strig. I. 89).
Bas, a. m. tör. bas, altáji: pas, csuvas: posz, pusz = fő, fej, tehát ugyanaz, mint a magyar Feidi, Feud név. 1211-ben a tihanyi monostor egy gamasi jobbágya, Márton fia említtetik Bas néven Augustinus nemzetségéből (Árp. Új. Okl. I. 121), továbbá egy kecui exequialis, Wayad fia (u. o. 110).
Basó (Basou) a basz = nyom, tipor (ujg. csag. ozm. basz- csuv. posz, kun basarmen = premo, basip = premens) igéből képzett igenév. 1380-ból ismerjük comes Basou-t, Gergely fiát (Haz. Okl. III. 213).
Bati, a. m. a mongol-török Batu név, a bat = nagygyá, hatalmassá lenni tőbűl. 1138-ban a dömösi prépostság egy szolgáját találjuk e néven (Mon. Strig. I. 91).
Batiz (Batez, Botez) a. m. ujgur batiz = magas, tehát törökös alakja a magyar Mogus névnek. 1219-ben a mosonyi ispánt nevezték Batiznak (Mon. Strig. I. 223).
Bejdi, a kun: bey = saltare igéből képzett név, bejdi a. m. ugró, szökő. Beidi néven 1086-ban a bakonbéli apátságnak egy lovas jobbágya (melior ad ordinem equitantium. Árp. Új Okl. I. 36) jön elő s 1211-ben nehány a tihanyi monostor szolgálatában levő kézműves (Beyd sutor, Beid pulsator. Árp. Új Okl. I. 108).
Beke a. m. csag. bek, bik = szilárd, jakut: bögö = szilárd, erős, altáji: pökő = erős, férfias. Eléfordúlt a Borsa, Lörente, Kartal és Bazteh nemzetségben; Kun László korában egy bessenyőt, a Lechk fiát, 1374-ben pedig egy kunt, Althabarz (a. m. arany-borz) fiát nevezték Bekének (Lásd: Bik).
Béla, a kun bil = élesít igéből, melyből való a szintén kun bila = köszörűkő, vagyis szószerint: az élesítő szó. Ennek fele meg az Árpád házban hagyományos Béla név, melynek Bila alakját, mint egy Taksony korában beköltözött volgai bolgár vezérnek a nevét Anonymus említi s a különben más képzésű, de szintén a bil tőbűl származó Bulan nevet pedig egy kozár fejedelem viselte. A Hunn Krónika a hunn vezérek élén említi Bélát, ez a név azonban a különböző átiratokban Bele és Vela, Vele alakokkal váltakozik. Hogy a Béla, Bila név, melynek hason jelentésű népies magyar alakját az Éles (Eles, Elus) névben kereshetjük, nem származtatható a szláv bel (ó-szlov. belu, új szlov. bolg. bel, szerb bijel, cseh bilý, lengy. bialy, kis orosz bilyj, orosz belyj) = fehér szótól, kitetszik abból, hogy a magyar névnek pontosan megfelelő béla, biela a melléknévnek a nőnemű alakja.
Beled, Belüd (Belud) a. m. kun: bildi, bilüdi = tudott, a ki tud, tudós. (L. részletesebben a Turul előző számát.)
Beleg, u. e. bil, bel = tud, ismer tőbűl képzett igenév, ujgur: bilge, belge = bölcs, okos. 1138-ban a dömösi prépostság egy jobbágyát találjuk Beleg néven (Mon. Strig. I. 91).
Belenik (Belenyg, Belynyg) a. m. kazáni tatár: belemnek = tudomány, bölcsesség. Igy nevezték a 115Csanád nemzetségben a Telegdyek és Makófalvyak ősét s eléfordúl egy gyöngyösmenti nemes neveként is a XIV. század elején, a ki – úgy látszik – Aba nembeli volt. Ugyane néven találunk 1211-ben nehány, a tihanyi monostor szolgálatában levő személyt is (Belenig exequialis, Belenic servus. Árp. Új Okl. I. 110, 112).
Ber, Bere a. m. bere = adó, adomány, a ber igéből. Megfelelő népies magyar alakja Ajanduk. 1086-ban Bere judex jön elő (Árp. Új Okl. I. 33), 1228-ban Cheme libértinus apját említik Ber néven (Haz. Okl. III. 1).
Berd, ugyancsak a ber igéből: berdi = adott. 1211-ben egy a tihanyi monostor szolgálatában levő személyt találunk e néven (Árp. Új Okl. I. 106).
Berend a. m. kun: berindi = a megadott vagyis ajándék. 1138-ban Berendi néven a dömsödi prépostság egy szolgája fordúl elő (Mon. Strig. I. 91), a Márk-féle krónika pedig Álmos genealogiájában Kadicha apját nevezi Berendnek.
Berges, igenév a birge = egyesít, összegyűjt tőből, a. m. egyesítés. 1181-ben egy palani lakos fordúl elé Berges néven (Árp. Új Okl. I. 76).
Beris, v. ö. jakut: birisz = első. 1138-ban Berisnek a dömösi prépostság egy sceri szolgáját nevezték (Mon. Strig. I. 91).
Berk a. m. újgur, azerbejdsani: berk = erős, kemény, szilárd, kunban: berch = firmamentum.
Bicsak, a. m. a hasonló alakú, különben pedig török eredetű szó. 1446-ban egy marosszéki székelyt, Mosoni Benedek fiát találjuk Bichak néven (Szék. Okl. I. 156). Hogy a név csakugyan a «bicsak» szóval függ össze, bizonyítja a Bolta = Balta s még inkább a Csákán név. Mivel azonban a magyar népies személynevek közt nem igen találunk olyanokat, melyeket valamely fegyverről vettek volna s úgy a Bicsak, mint Bolta név a birtokos nemességnél fordúl elő, sőt a Csákány egyenesen jász-kun név s valamennyi török eredetű szó: ezen neveket a törökség alkotásainak kell tekintenünk, melyek hozzánk már készen, nevekűl kerültek.
Bik, Bike a. m. csagataj: bek, bik = szilárd, kemény (ozm. pek – u. a. altáji: pögö = erős, férfias. (L. Nyelvt. Közl. XIII. 445. l.) vagyis ugyanaz a név, mint a Beke. Bik alakban a Zud nemzetségnél fordúlt elő, mint az 1270-ben említett Zodai Nagy Simon nagyapjának a neve, 1295-ből pedig Bike-Luchei Bike fiát Bykét ismerjük.
Biteri, Beter a. m. kun-török: biter = nő, növekedő. (L. a Turul elébbi számát.)
Bod, Boda, Bodó (Bodou, Bodow) a. m. zömök, tömzsi, alacsony a «bod», «buda», «but» tőbül, melyből való a csagataj butu = tuskó, butalak = tuskóforma vagyis buta, ozmanli: bodur = törpe, tömzsi, budala = ostoba stb. (Lásd: Vámbéry A. A török-tatár nyelvek etymologiai szótára. Nyelvtud. Közl. 1876. XIII. 462. l.) A Bod név előfordúl a székely ágak közt, továbbá 1211-ben a tihanyi apátság szolgálatában levők közt (p. egy tihanyi sutor. Cumb fia pecheli udvarnok, Zegen fia fuzegyi udvarnok stb. Árp. Új Okl. I. 108, 109, 120), ugyanezek közt találjuk meg a Boda nevét (p. egy Bogar nevű artifex apja, Adrian fia agricola, Boda fiai fuzegyi vinitorok stb. U. o. 108, 109, 120), a Bodó nevet pedig többek közt egy 1253-ben említett karcsai várjobbágy, Jakab fia viselte.
Bodaj a. m. tör. tat. bódaj, búdaj, bogdaj, bugdaj = búza. 1211-ben a tihanyi monostor egy gomasi udvarnokát találjuk Bodoy néven (Árp. Új Okl. I. 121). Előfordúl személyneveink közt a Bogdai alak, valamint a magyaros Búza is.
Bodola. Kétségkívül a. m. ozm. budala, csag. butalak = ostoba. Hasonló jelentésű nevek nem ismeretlenek a törökségnél, pl. Tentek-bala = ostoba gyermek s mint Vámbéry mondja (A török faj. 261), az ilyen nevekkel a rossz szellemet akarják megcsalni, mintha a csecsemő irányában semmi rokonszevvel sem viseltetnének. 1330-ban egy csallóközi, pethendi nemesnek az apja fordúl elő Budolow néven.
Bodon, Budun. Valószínűleg szintén a «bod», «bud» (rövid, alacsony) tőbűl származik. Használatban volt a név az Aba, Teküle és Zoárd nemzetségnél s a Noszlopy családnál, előfordúl továbbá mint egy karcsai várjobbágynak és egy kis-berei bessenyőnek a neve.
Bodor, Bodur a. m. ozmanli bodur = törpe, tömzsi. Bár az elébbi közleményben a népies magyar nevek közt is felhoztuk, úgy látszik, nem magyarázható a magyar «bodor» szóval, mely, miként a dunántúli «bodri» alak mutatja, tulajdonkép igenév s eredetileg «buduroj» volt; az árpádkori névnek tehát Buduroi vagy Budurov alakban kellene előfordúlni. 1237-ban Bodur ispán fiai említtetnek, 1267-ből pedig ismerjük a Pousafia Bodur ispánt, Lőrincz nádor albiráját. 1211-ben a tihanyi monostor gamasi lovas jobbágyai közt is előfordúl egy Budur nevű az Augustinus nemzetségből, kinek ivadékai közt ezen Budur közelebbi rokonaiúl találjuk a muzulmános nevű Nuhut és Ibrhaent s a törökös Cuchen = Kücsent (Árp. Új Okl. I. 121).
Boga, csagataj: bugu = szarvas. E néven találjuk 1138-ban a dömösi prépostság egy wadashui és egy uteni szolgáját (Mon. Strig. I. 96).
Bogát (Bogat, Bugatus, Bagat) a bak, bog = köt, erősít igéből, a magyarral egyenlő értékű at képzővel, a. m. kötés, erősség, szilárdság. (A tőszó jelentésének és származékainak árnyalatait l. Nyelvtud. Közl. XIII. 445). Liutprand szerint Bugatusnak nevezték a 921-ki olasz hadjárat egyik vezérét, Anonymus szerint Bogát Bulcsunak volt az apja, tulajdonkép pedig előde lehetett a karkhaszi méltóságban, mert az apját a Bulcsuval személyes ismeretségben volt Konstantin császár Kalesznak, Kalinak nevezi. Ugyanezen Bogátra vonatkozhatik a tihanyi apátság alapító levelében (1055) előfordúló «Bagatmezee» helynév is. A tihanyi monostor szolgálatában levő személyek közt 1211-ben szintén találunk egy Bogát nevűt (Árp. Új Okl. I. 110) olyan tiszta török nevűek társaságában, minők pl. Bas, Tay stb.
Bogdai a. m. búza (ozmanli: bogdaj, kun: bugday, bogday, bodaj). Mint személynév előfordúl 1249-ben. Más alakja: Bodaj s a népies magyar személynevek közt Buza.
Bojad, a baj, baja = meggazdagodni tőből di végű igenév, a. m. a meggazdagodott. 1211-ben a tihanyi monostor csopaki udvarnokai közt találnak egy Boyad nevűt, Cheke fiát (Árp. Új Okl. I. 120).
Bojon, Bajon a. m. kiemelkedő, magas, nagy, gazdag, (ujgur: baju, csagataj: baj, tatár: baji = meggazdagodni, nagygyá lenni, innen: bajin, bajun = gazdagság, nagyság; a csagatájban bojun, mojun = nyak, tarkó, t. i. a test magas, hosszú, kiemelkedő 116része. V. ö. Nyelvt. Közl. XIII. 447). Eléfordúlt a név a Divék nemzetségnél, továbbá 1270-ben a locsmáni várjobbágyok közt.
Bojta, Vojta (Báta, Vajta) Anonymus szerint a Sárvíz mentén letelepült kun-kabar vezér neve. Vámbéry a bajtag = magas jel, zászló szóval veszi egynek (Magy. Er. 173), alakilag azonban inkább megfelel a föntebbi ige causativ alakjából képzett gerundium continuitatis-féle igenévnek s jelentése e szerint a. m. gazdagító, nagygyá tevő.
Bojtin ugyancsak a baju, baj = meggazdagodni, nagygyá lenni ige causativ alakjából képzett igenév a. m. bajtin, bajtun – gazdagítás, magasztalás. A zastyi apátság alapító levelében (1067) van szó egy bizonyos Boytin sírhalmáról (Árp. Új Okl. I. 25).
Boka a bak = lát, néz, vigyáz szó a végű igeneve a. m. a vigyázó, éber.
Bokon, Bakon a. m. figyelmes, vigyázó éber. Ugyancsak a bak (csuvas pik) = lát, néz, vigyáz, ügyel igéből. A Képes Krónika a Szent László korabeli Bodus apját nevezi Bokonnak.
Boksa. Vámbéry szerint a. m. tör. mong. baksi, baksai = írnok. próféta, pap, bölcs (Magy. Er. 70, 173); valószínűbbnek tartom azonban, hogy a volgai bolgárok uralma alatti mordvinok egyik ága, a moksák nevének olyan bolgár nyelvű változata, mint pl. a Mohammednek Bachmet, muzulmánnak buzurmán (böszörmény) s a személynevek azon csoportjába tartozik, melybe a régi magyar személynevek közt a Beseneu, Bular, Bulgar, Cazar, Chazar, Cun, Kangiar (azaz kangár-bessenyő), Scicul, Tatar, Zerechen, Nemthe, Bavaro stb., vagy a kúnoknál a Baskard, Jazy (jász) s a II. István korában Magyarországba költözött Tatár, a bessenyőknél Kazar, a jászoknál Magyar, a közép-ázsiai törököknél Madsar, a VI. századbeli feketetengermelléki hunnoknál Muager (azaz magyar) stb. A Boksa hagyományos név volt a hasonnevű nemzetségnél, Anonymus pedig Takson korából egy Bular földről beköltözött Boksu (Bocsu) nevű izmaelita előkelő embert említ.* Többször eléfordúlt az alsóbb néposztálynál is, így 1211-ben egy, a tihany apátság szolgálatában levő «fabert» találunk Boxa néven (Árp. Uj Okl. I. 124), IV. Béla korában pedig a pannonhalmi apátság egyik vosiani szántóvető emberét nevezték Bocsának (Árp. Új Okl. II. 9).
* Anonymus a bulárföldi (nagy bolgárországi) izmaeliták beköltözését Taksony korába, tehát a 950–72 körüli időben teszi. Ezen idő meglehetősen összevág a burtaszok szétszóratásának korával, mely Ibn Haukal szerint 965–969 körűl történt. A burtaszok, Csekalinnak az 1890-ki moszkvai arch. kongresszuson tartott értekezése szerint, a Volga jobb partján, a mai Szaratov, Penza, Tambov és Voronezs tartományokban és Szimbirszk egy részében, a bolgárok és kazarok közt laktak s a kazaroknak voltak az alattvalói; nemzeti nevük után itélve, mordvin félék vagy esetleg zürjén-votják eredetűek lehettek (v. ö. mort, murt = ember). Főfoglalkozásuk földművelés, barom- és méhtenyésztés volt. A mondott időben az oroszok majdnem teljesen megsemmisítették őket, úgy hogy a Volgánál alig maradt nyomuk. Valószínű, hogy Anonymus izmaelitái ilyen menekülő burtaszok voltak. (Heger F. Der achte russische arch. Congress in Moskau. Wien. 1890. 156. l.)
Bolta, a. m. balta (L. Bicsak és Csákán). Előjön az Ajkai családnál, Pál comes fia, 1291–1323 körűl (Haz. Okl. III. 39, 68 stb.).
Bondoford. Árpád genealogiájában említtetik, mint Buken apja s mint ilyen, a Büken nemzetség egyik ősének tekinthető. A név előrészének megfelel a mundo, mündö = kopja szó, utórésze pedig alighanem a berdi = adott szónak a módosulása; jelentése tehát a. m. a kopja-adta s olyan összetétel, mint a Tangriberdi (istenadta), a turkomán Urazberdi (a szerencse adta), a kirgiz Tiläuberdi (a kivánságot megadta) stb.
Bor a. m. fehéres, szürke (v. ö. csag, bor = fehéres, kréta, borúl = szürke, hamuszürke, ozm. mor, boz = szürke, fehéres, altáji: poro = szürke, purul = szürkés, jakut: borong, boron = feketeszürke, tatár: burli = fehéres, szürke, veres). Árpád genealogiában Hunor fia és Dama apja neveztetik Bornak, a ki a hasonnevű, egyébként pedig a karakirgizeknél is meglevő nemzetség őse lehetett; 1086-ban egy a bakonbéli apátság szolgálatában levő s Ketelocán tartózkodó «eques» jön elő Bor néven (Árp. Új Okl. I. 35), 1211-ben pedig a tihanyi monostor egy vinczellérje (U. o. 113). Ugyanezen névnek egy más változata Buz; a két névalak természetesen különböző törzsü törökségtől való s különböző időben honosodott meg nálunk. Az r-es jellegű változat, mint nyelvünknek egyéb ilyen elemei, valószínűleg a hunnoktól valók,* a mire az említett genealogia is utalni látszik; a z-és alak a bessenyő-kun elemtől vette eredetét.
* Hogy az r-es jellegű török elemeket miért származtatom a hunnoktól: erre nézve l. az Ethnographia. 1890. évf. 9/10. füzete, 428–429. lapján elmondott észrevételeimet.
Borid, u. a. bar tőbűl képzett di végű igenév, a. m. a ki járt, járatos. 1211-ben a tihanyi monostor nehány embere fordúl elő e néven (Árp. Új Okl. I. 108, 115).
Boriho, Borin, Borochim (l. alább Borsa névnél).
Bors, Borsu (vagyis Bars), Borsodi (Borsód). Hagyományos és gyakran előfordúló név a Miskócz nemzetségnél, mely Anonymus szerint a kun-kabar Borsu vezértől származott. A nevet a török-tatár burszik az az borz szóval szokták egyeztetni; tekintve azonban a Borsu és Borsód, Borsodi nevek közötti szorosabb kapcsolatot, mely utóbbi nemcsak Bors vezér nemzetsége székhelyének nevéűl ismeretes, hanem személynévként is előfordúl: az -u és -di végzetet egyenértékű képzésnek kell fölvennünk s mint ilyenek, a két személynevet igenévnek mutatják. A bars, bors tulajdonkép tehát ige, mely az ujgur baris = kibékülni, békét kötni (tulajdonkép egymáshoz menni, a bar = menni tőbűl) igével vehető egynek, a Borsu és Borsodi jelentése tehát a. m. békés, engesztelékeny, a kibékűlt. Valószínű, hogy az Árpádkorban többször előfordúlt görög mondai Paris név is összefügg a Barsu, Barisu névvel, annyiban t. i., hogy a két névalakot összezavarták s a Párissal helyettesítették az ős 117magyar nevet. Ugyancsak ide tartozik az 1291 körűl élt Csák nembeli Ugrin dömés perjel apjának a neve, a Parasth (Barisdi) is.
Borsa. Hagyományos név a hasonnevű nemzetségben, mely úgy látszik egy az Anonymustól említett s Bojta kun-kabar vezértől származtatott Bruksa nemmel. A mi a két név közti eltérést illeti: a Bruksa alak a szókezdő kettős mássalhangzónál fogva se magyarosnak, se törökösnek nem mondható, de úgy a magyarságban, mint a törökségben vannak nyelvjárások, nálunk pl. a göcseji, emitt a csuvas nyelv, melyek különösen a br, pr betűket megtűrik a szók elején. Úgy látszik, hogy a kun-kabaroknak Magyarország déli részében megtelepedett ága, melyet a XII. századbeli byzancziak kaliz (káloz) néven is emlegetnek, csuvas-féle elemekből állt vagy erősen volt ilyenekkel keverve s ezektől való a Bruksa alak, mely különben Boruksa, Buruksa volna. Úgy a Borsa, mint a Bruksa, Boruksa a bor, bur = csavar, forgat igéből származott boru, boruk = forgató, csavaró szavak tovább képzett alakjainak vehetők fel (a főnévhez járúló sza-sze képzővel) s jelentésűk körülbelől a. m. csavaros, tekervényes eszű, furfangos. A boruk vagy burik szó magában is előfordúl a Buruh (egy csiki székely neve 1324), Burich (1231) és Boryho (1272) nevekben s ugyancsak a bor, bur ige származékainak tekinthetők a Baryn és Borochim nevek is, a cselekvés folyamatát és bevégzettségét jelentő -in és -kin képzőkkel.
Bot, Buth, Buta a. m. török: bota (kirgiz), buta (csagataj) = gyermek, kölök, tevecsikó. Both néven említi a Képes Krónika Kálmán Benedek nevű tanácsosának apját, 1249 körűl pedig az Aba nemzetségből ismerünk egy Bothot, Tekus és Baach testvérét, a Tornay család egyik ősét. A Bota nevet 1211-ben több – a tihanyi apátság szolgálatában levő személy (poposcai exequialis, tihanyi pistor és agricola, gamasi udvarnok stb. Árp. Új Okl. I. 108, 109, 110, 121) s 1239-ben egy galgóczi «castrensis» viselte (Mon. Strig. I. 328). A törökségben főleg a kirgizeknél van e név használatban (pl. Botakán, Botakiz stb.).
Botond. A batu, böt = magassá válni, hatalmassá lenni, nőni igetőbűl, a. m. magas, emelkedett, felnőtt. Krónikáink szerint egy a X. század közepe táján élt előkelő magyar neve, ki erejéről tette híressé magát. Anonymus Bulcsu és Lél vezértársának s Culpun fiának mondja. Megtaláljuk a nevet a XIII. század ége felé a nagyszalontai Toldy család ősei közt; 1296-ban Bichkei Botond ispán említtetik s ugyanezen időtájban élt egy másik bothond ispán is, Miklós nógrádi esperest testvére. 1231-ben a Tamás ispán rokona s Gergely ispán unokaöcscse jön elő Bothond néven.
Bozó, Buzó a. busz, bosz igéből képzett igenév, kun: buzov = romlás, pusztulás (Lásd: Buzagh).
Bozuk u. e. igéből, a. m. zúzó, törő. 1211-ben a tihanyi monostor fuzegyi vinczellérjei közt találjuk Bozucot fiával együtt (Árp. Új Okl. I. 120).
Bua, Bucha, Buga, Buha, Buka a. m. ujgur bugha, csagataj buka, buga, kun boga, buga = bika, szarvasbika. Krónikáink szerint Buának, Buhának nevezték II. Gyula erdélyi fejedelem egyik fiát s azontúl is gyakran előfordúl e név az oklevelekben. A Boga a közép-ázsiai törökségnél is kedvelt név, miként nálunk egykor a népies magyar Bika; sajátságos összetételben fordúl elő a név a szibériai tatároknál, kiknél a dynastia ősapját Tai-Bugának = csikó-bikának nevezték, aztán a szagajoknál ebben: Puga-Deke azaz bika-kos, melyhez hasonló a délnyugoti törökségnél a Gürg-Aszlán azaz farkas-oroszlán név; a kipcsaki tatároknál Ak-Boga (azaz fehér bika) és Kotol-Boga (kutlu-buga = szerencsés bika) összetételekben található.
Bucsk, Bucska, Mocsk (Buchk, Buchka, Mochk), a. m. kazáni tatár mucska = kutya, melynek megfelel a magyar népies Ebed, Agár s az ozmanli Kucsuk (kutyakölyök) név. 1191-ben a Kaán nembeli Siklósi Simon fia s a híres Gyula bán testvére fordúl elő Buchk néven s ezenkívül hagyományos név (Buchka és Mochk alakban) a Buchka nemzetségnél.
Bucsó. 1290-ben említtetik Buchou asszony, a Miskolcz nembeli Turna felesége (Árp. Új Okl. X. 257. Szendrei Misk. tört. III. 30). A bucsov, bucsuk a bics, bucs = metsz, vág tőbűl képzett igenév, az ozmanli bucsuk s a kun bucsu a. m. fél s így a név jelentése körülbelől ugyanaz, mint a magyar Feledié.
Buda, Bud. Vámbéry a tör. tat. bud, but = kicsiny, fiatal (csagataj: buta = fiú, gyermek, a család legifjabb gyermeke) tőbűl származtatja (Magy. Er. 185) s így nem egyéb, mint dialektikus változata a föntebb említett Both névnek. A hangzó gyöngülés az oghuz törzsbeli törökség (turkomán, ozmanli, úz-kun) nyelvének a sajátsága, a Buda nevet tehát ilyen származású török elemek honosították meg nálunk, ugyanazok, a kiktől a turult is átvette czímerűl a magyarság (L. Turul 1886. 124. l.). A magyar mondák Etele öcscsét, Bledát nevezik Budának s ezenkívül a Szent István korabeli Szakállas Buda, Egiruth fia és Sebus apja ismeretes e néven, a kit mint Péter gonosz tanácsadóját a nemzeti visszahatás idején darabokra vagdaltak. A XIII. században főleg kisebb nemeseket és várjobbágyokat találunk Buda néven, így 1226-ból ismerjük Berencsei, Budát, 1235-ben egy soproni, 1268-ban szolgagyőri, 1272-ben trencséni, 1276-ban ungi s 1300-ban egy pozsonyi várjobbágy jön elő, 1295-ben pedig egy turchi nemes ismeretes Buda név alatt. A váradi Regestrumban egy Bud nevű szolgáló is előfordúl (353).
Budli a bud, bot = czomb szótól; budlu, botli = czombos (Vámb. Magy. Er. 187) Árpád genealogiájában fordúl elő, mint Chanad fiának és Beztur apjának a neve.
Buka a. m. csagataj buka = bika. A tihanyi monostor szolgálatában levő személyek közt többször előjön a Buka, Boka név az 1211-ki jószágösszeíró oklevélben, így: Buca, thurkhi vinczellér. Boca focudi jobbágy és thurkhi udvarnok (Árp. Uj Okl. I. 117, 124). 1225-ban Buka fiai említtetnek (filii Bucae. Szendrei Misk. tört. III. 5). A név más változata Bua, Buha s magyarosan Bika.
Bukna, Buhna (Bonyha) II. Gyula kisebbik fiának a neve s ezenkívül 1257-ben egy szolgáló neveként is előfordúl Buhna alakban. Vámbéry (Magy. Er. 183) a bukra, bokra = hímteve szóval veszi egynek, ámde a magyar név úgy Anonymusnál, mint a többi krónikában n-es alakban jön elő s ez kizárja a föntebbi egyeztetést. Úgy látszik, a Bua név kicsinyítése a -kina, -ghina képzővel (Buhkina, Buhgina), tehát a. m. bikácska; ez a jelentés kissé különösnek látszik nőnévnél, de nem példa nélküli; a közép-ázsiai törökségnél az Ajgir, azaz ménló fordúl elő nőnévnek.
Bula, a Béla, Bila név változata, mely közelebbről 118a kozár Bulán névnek felel meg. 1138-ban a dömösi prépostság egy geui szolgáját s egy belsuni szekeresét találjuk Bula néven (Mon. Strig. I. 90, 93), 1135-ben pedig egy bakonbéli jobbágyot neveznek ugyanígy (Árp. Új Okl. I. 50).
Bulcsu, a byzancziaknál így is: Bolesodes = Buliszudi, Boleszodi. Tudvalevőleg az augsburgi csata egyik vezérét, a harmadik magyar fejedelmet nevezték e néven s egyebek közt egy csanádi püspöknek (1229–51) is a neve volt, a ki aztán a martyrologiumi Basiliussal és Blasiussal is helyettesítette pogány nevét. Gyakran eléfordult a név az alsóbb osztálybelieknél is, így 1138-ban a dömösi prépostság szolgálatában levő személyek közt (Bulsu babusai szolga, tamachi preco. Mon. Strig. I. 91, 92), 1211-ben a tihanyi monostor embereinél (Bolchou, szőllősi jobbágy, pilipi vinczellér, besenyői lovász, Bolsou gamasi és szántói udvarnok, Bulchou gamasi földműves stb. Árp. Új Okl. I. 112, 113, 116, 121, 122, 123), 1198-ban pedig a szentgotthardi monostor egyik szolgáját találjuk Bulchov néven (Árp. Új Okl. VI. 193). Vámbéry a bilicsi, bulicsi = tudós szóból származtatja, mely a magyar «bölcs» szónak felel meg (Magy. Ered. 157.); a név ou, ov, uu (Anonymus: Bulsuu) végzete azonban a hasonló alakú kun képzőre mutat s ha számba veszszük, hogy a név a váradi Regestrumban Bulsuhu, Bulsuh alakban is eléfordul, Bulcsu nevét pedig a byzancziak Bolesodes alakban is írták, a tovább képzett buliszi = tudósnak lenni igét kell tőül fölvenni s ebből igenév: bulsov vagy bulsidi = tudós vagy tudomány, bölcseség. Mint külön név eléjön az utóbbi:
Bulsudi, Bulsoudi alakban, így nevezték 1138-ban a dömösi prépostság egyik kalsari és udvarnoki szolgáját. (Mon. Strig. I. 89, 96.)
Bundu a. m. tör. mund = kopja. 1219-ben egy vinczi udvarnok jön elő e néven (Mon. Strig. I. 223), Bondu alakban pedig a tihanyi monostor gamasi udvarnoka nevéűl találjuk 1211-ben. (Árp. Új Okl. I. 121.)
Bungucs a. m. mongics, mungucs = szomorú, bús, bajos. (L. Mongocs.)
Buruh a. m. boruk = forgató, csavaró. 1327-ben egy csiki székely említtetik Buruh néven. (Szék. Okl. I.)
Buz, a Bór név változata, a. m. kun: buz = kékes, égszínű, ozmanli: boz = szürke, fehéres, kazáni tatár: buz, büz = szürke, fehéres.
Buzagh (Buzag, Buzach, Buzoch), Buzó (Buzow) a busz, bosz (kun: bux vagyis buz, busz) = rombol, pusztít igéből képzett igenév, kunok alakja: buzuk, buzig, buzov = romlás, pusztulás, ujgurban: buszuk = sivatag, kazáni tatárban: bozik, bozok = romlott, rossz. Eléjön Bozó alakban is, nevezetesen 1323-ból a Gyoad nembeli Bosow mestert ismerjük e néven (Haz. Okl. IV. 133) s valószínű, hogy az 1284-ben említett (Haz. Okl. IV. 67) Váson nembeli Mencheli Móricz apjának Buzának a neve is ide tartozik s nem a magy. «buza» szónak felel meg.
Büken, Vámbéry szerint a. m. tör. tat. büken = leselkedő (Magy. Er. 187). A hasonnevű nemzetségen kívül, melynek őse az Árpád genealogiájában Bondofárd fiának és Chanád apjának mondott Buken lehetett, eléfordult e név az Aba nemnél (Mokián nádor apja), a Hunt-Pázmánoknál, nevezetesen a XIII. század első felében élt Csekleszi Pál fia Buken ispán, Kozma testvére és III. Béla egy 1260-ban említett Erzsébet nevű unokájának a férje, ugyanennek fia az 1260–90 körül élt Cheklezi Buken. Hasonló nevet viselt az 1255-ben említett Nogolozy Opuz fia és Egyed testvére. Megtaláljuk az alsóbb néposztálynál is, így pl. 1138-ban a dömösi prépostság egy szolgája jön elő buken néven. (Mon. Strig. I. 94.)
Bünger, Anonymus szerint kun-kabar vezér, Bors apja. Vámbéry a tör. büngüz = vénülő szóval egyezteti. (Magy. Er. 173.)
Csaba (Chaba, Choba, Soba, Ceba) a török-tatár csap, szab, szaba igéből (csag. és ozm. csap = üt, ver, rohan, szap = behat, bevág, kirgiz: szaba = üt, ver, sap = üt, siet, rohan, csuvas: csop = fut, szalad, rohan, szap = üt, ver) az a igenévképzővel, a m. vágtató, rohanó, támadó, ütő. A monda szerint Etele fia s az Aba nemzetség őseinek, Ed és Edemen testvéreknek az apja. Mellőzve a mondai Csabát, az első történeti személy, kit e néven ismerünk, a pannonhalmi apátság alapító levelében említett Ceba ispán. 1276-ból az Oghus nemzetségbeli Almadi Chaba ispánról, 1280-ból Ludeni Chaba ispánról van tudomásunk, 1302-ben pedig egy alpestesi nemes jön elé Chaba néven, 1335-ben a fejérvár-váraljai Chaba ispánt találjuk, 1367-ben pedig Choba kun kapitányról van említés. Az egyházi téren is találunk 1265-ben egy Ceba nevű gyulafehérvári kanonokot.
Csák. Hagyományos és nagyon gyakran használt név volt a Csák nemzetségnél, melynek e néven első ismert őse, a fejérmegyei Csákvár építője, a X. század vége felé élhetett s a hagyomány szerint Szabolcs vezérnek volt az unokája. A keresztyén felfogás e névnél is keresett valamely megfelelő martyrologiumi nevet s talált is nemcsak egyet, hanem kettőt, sőt talán hármat is; így Trencséni Csák Máténál egy 1317-ki okmányban Claudiusszal van azonosítva a Csák név,* a Kisfaludyak és Mihályi Csákyak ősei közt egy Izsák nevűt találunk fölváltva Csáknak írva,* ki 1231–47 körül pozsonyi ispán volt, a Buzád nembeli Csák bán nevénél pedig alighanem a nemzetség egyik őse Cyriak nevének magyarosítására kell gondolnunk. A Csák név különben egy eredetű a csákány szóval, származik a török csak = üt, metsz, vág igétől és pedig tulajdonkép i vagy u képzővel alkotott igenév, mint a csagatáj: csaku, ozmán: csaki = kés (azaz vágó, metsző) szó, de ez a végzet egyéb szavainkkal és neveinkkel egyezően (pl. Borsu–Bors, Tosu–Tas, Lelu–Leel stb.) lekopott, csak az olyan helynevek mutatják nyomait, minő a temesmegyei Csakovár, Csakova (azaz Csákvár, Csák) s aztán Csáktornya német neve, a Csakathurn.
* Mathaeus Claudius de Trentsinio. (Katona. Hist. Crit. VIII. 329.)
* Turul. 1884. II. k. 109. l.
Csala a. m. csagataj: csala, csalik, kazáni tatár: csaja = gyors, sietős, mozgékony.
Csama. Egészen megfelelő alak a kazáni tatár csama = szemmérték, hozzávetés (csamasziz = mérhetetlen, mérték nélküli, csamali = körülbelől), a mely a köztörök csin, csene, szen = mér, próbál tőből származik s a képzése (csa-ma e. h. csan-ma) a kun tegirma = rotundus (v. ö. csag. tekermä = rotunditas) tanúsága szerint nem csak főnévi, hanem melléknévi 119értelemmel is bir s mint ilyen, a. m. megmért, kipróbált, s további fogalmi fejlődéssel: igaz, becsületes, miként az ujgur: csün, csin, csagataj: csin, csen, kirgiz: sijn, sén, altáji, csuvas és kazáni tatár: csin. Eléfordult a név a Chana alakkal váltakozva a Teküle nemzetségnél s azonkívül a czegei Wass családnál.
Csamaz. A föntebbi csama alak tovább képzése, melylyel olyanforma viszonyban van, mint pl. a csag. küneš (nappali forróság), a kün (nap, világosság) szóval, vagy a kojbal-karagaz kösz (izzó szén), a köjövel (kiégett szén). Egy oltományi nemesnek és egy piliscsabai jásznak a nevéűl fordul elé, továbbá a Csák nemzetségben.
Csana a. m. csuvas és votják csana = csóka. A Csóka egyike volt a legkedveltebb Árpádkori személyneveknek, mely a magyarság sokféle volgamenti eredetű népeleme szerint a legkülönbözőbb alakokban fordúl elé, így a magyar népies Csókán s a csuvas-votjákos Csanán kívül az északi tatáros és cseremiszes Csenke s aztán a kazáni tatáros Cseüke is. Néha fölcserélték a Csama névvel is, nevezetesen a Teküle nemzetség egy 1312–17 körül élt tagját találjuk majd Chamának, majd Chanának írva.
Csanád (Chanad, Chenad, Chonad, Sunad, Zunadi). Hagyományos név a hasonnevű nemzetségben, melynek őse a hagyomány szerint a Szent István korabeli Csunád (Sunad), Doboka fia és Szent István unokatestvére volt; – így 1256-ban a nemzetségnek két tagja is eléfordul e néven: Waffa fia Chanad ispán és Keczele fia Chanád; a XIV. századból Telegdy Csanád esztergomi érseket († 1349) ismerjük a nemzetség hagyományos nevén. Ezenkívül a XIII. század elején egy zalai várjobbágyot hívtak Chanadnak s 1302-ben pedig egy alpestesi nemest találunk Chanad néven. A Csanád, Csunád, Zunadi di végű igenév a csagataj csina = mérlegelni, megfontolni, ozm. szina = megvizsgálni, altáji: csene = mérni, próbálni igétől s jelentése a. m. mérlegelés, megfontolás, megvizsgálás, azaz kipróbált, igaz, becsületes. (V. ö. még ujgur: csün, csin = őszinte, becsületes, csagataj: csin, csen = igaz, egyenes, helyes, kirgiz: sijn, sén = helyes, altaji: csin = helyes, egyenes, csuvas: csin = igazságos, igaz. (Nyelvt. Közl. XIII. 362.)
Csató a csat (csagataj) = összetalálkozik, összeütközik igéből képzett igenév, kunos alakban: csatuk, csatig, csatov. A XIII. század vége felé egy fejérmegyei zedregi bessenyőt neveztek Chatónak.
Csen, Csene. Ujgur: csin, csün = őszinte, becsületes, csagataj: csin, csen = igaz, egyenes, kun: csin = verus, altáji: csene = megpróbálni, mérni, csin = helyes, egyenes, kazáni tatár: csin = valódi, igaz, szent. 1259-ben az Opor nembeli Péter özvegye említtetik Chen néven, 1349-ben egy sepsiszéki előkelő székelynek a neve jön elő Chene alakban.
Csenke (Cheng, Cenke, Chenke, Chencu) a. m. tobolszki tatár: csönge = csóka, cseremisz: csenge = holló. (Lásd: Csana.)
Cseüke a. m. kazáni tatár: csäükä, ozmanli: csauka = csóka. (Lásd: Csana és Csenke.)
Csire. A Marót nembeli álmosdi Chyre család hagyományos neve, melyet középkori szokás szerint a martyrologiumi Cyrillus névvel zavartak össze. A csir, csür (csagataj: csürü, csürük, altáji: csiri, kazáni tatár: cser) = elrothadni, törékenynyé, gyöngévé válni igéből képzett igenév, a. m. gyönge, törékeny, beteg. (V. ö. kazáni tat. csir = kór, betegség, csag. csürük = gyenge.)
Csiz a csiz (ozmanli), sziz (csagataj) = vonni, húzni, bevésni, metszeni s átvitt értelemben: érezni (altáji: szez, ozman: szez, csuvas: sziz) és fájni (ujgur: szizik = szúrás, fájdalom) tőből képzett, kopott végű igenév, melynek eredetibb alakja Csize vagy Csizi volt s jelentése a. m. fájdalmas. Ez tehát a személynevek azon sorozatába tartozik, melybe a népies magyar Bús, Szomorú vagy török eredetű neveink közül az alább említendő Mungucs. II. István korából ismerjük Ciz ispánt, a XIII. században pedig az Aba nembeli Kompolthyak ősét nevezték Csiznek.
Csobánka (Chabanka, Chobanka, Chubanka), Csubán, Szubán (Scubanus). Egyeredetű a Csaba névvel, melylyel együtt ugyanazon csab, csap (csuvas: csop) = szalad, vágtat, rohan, üt igéből származik, csak az igenév-képzőjük más; a csapan, csaban, szaban, sapan a. m. szaladó, vágtató, támadó, ütő. A név az Aba nemzetségnél volt használatban s ez arra mutat, hogy a nemzetség azon ága, melynél divatozott, tudatosan cserélte fel vele a Csaba nevet. Az első, kit e néven ismerünk, Scubanus, 1173–75 körül esztergommegyei ispán; a XIII. század közepe felé élt Chubanka, vagy mint a későbbi oklevelek emlegetik, Chabanka, a kitől származott a Csobánkay család; 1315-ben ismét eléjön egy Chabanka, egyike azoknak, kik Róbert Károly ellen hűtlenségi bűnbe estek; a Kompolthy ág alapítója, ki Imre király korában élt, szintén e nevet viselte, a Chepan alak ugyanis, a hogy a felsőmagyarországi Kompolthyak ősét említik, a jelen esetben semmi esetre sem a délszláv Styepánnak, hanem a török eredetű Csubán, Csaban névnek felel meg. Az Aba nembelieken kívül 1273-ból még Palugiai Chabanról van tudomásunk s 1295-ből Beéli Chubunról.
Csom, Csoma a csom, csöm tőből (ujg. csom = gyűjt, csag. csom, zsom = mind, erősen, igen, csoman = bunkó, csömük = sűrű, szilárd, csömür = összezsugorodni, ozm. csomak = buzogány, czomb. Nyelvt. Közl. XIII. 389) a. m. vastag, tömött, szilárd, gömbölyű. A XIII. század elejéről a fejérmegyei Berki Csomot ismerjük e néven.
Csun, Csuna a. m. kazáni tatár, altáji, csuvas: csin = igaz, szent, igazságos, egyenes. (Lásd: Csen.)
Csura a. m. kun: csura = fehér sólyom. Mint nemzetségnév, a karakirgizeknél is megvan. Egy név az Oslu nemzetségnél divatozó Súr (Suur) névvel, mely Czura alakban is eléfordult. A Csur (Tzur) egy bessenyő törzsnek vagy tartománynak is a neve volt.
(Lásd különben a Turul multkori füzetét.)
Csutur a. m. török csutur = piszeorrú. (Vámb. Magy. Er. 119.) 1269-ben egy toburcsuki bessenyő jön elé Chutur néven s a törökségnél ma is használatban levő személynév.
Csümür (Chumur) a csom, csöm tőből képzett igenév, a melyből való az ujgur: csomla = gyűjt, csagataj: csom = mind, csoman = bunkó, csömük = sűrű, szilárd, tömött, csömür = összehúzódni, összezsugorodni, ozmanli: csomak = buzogány, csumar = gömbölyű szarvatlan fejű bika, csuvas: csumar = gömbölyeg, csomó; megfelel a kazáni tatár jomoro = tömör, gömbölyű s a más képzőjű, de hasonló értékű csagataj csömük = sűrű, szilárd, tömött szónok. A Csanád 120nemzetségnek egy 1256-ban említett tagja fordul elé Chumur néven.
Dama a. m. sűrű, szilárd, tömör a tam, tem, tim tőszóból, melynek kezdő t betűje ép úgy d-vé gyengült, mint pl. a dara (tari, tarig, ozm. dari), délibáb (tilibaba), disznó (tonguz, tonuz, ozm. donuz) szavakban. (V. ö. ujgur: tom = sok, tömen = rakás és szaporodni, csag. toman = szaporodni, tumar = rakás, halmaz, tömen = tömeg, bőség, töm = felduzzadni, tomus, dumsaj, dumszaj = összehúzódni, alt. tem = gyűjtött, egyesített, tim = szilárd, sűrű, csöndes stb. l. Nyelvt. Közl. XIII. 418.) Árpád genealogiájában mint Bor fia s Keled apja jön elé a név, ezenkívül a XIII. századból ismeretes Balogi Dama ispán s Geur fia Dama a Geur nemzetségből.
Damasa hagyományos név a hasonnevű nemzetségben. A föntebb említett tam (vagy dam, dama) tő tovább képzése a sza-sze vagy csa-cse képzővel, mely részint eszközt jelentő főnévi, részint melléknévi értékű. (V. ö. kaz. tat. boron = orr, boronsza = orra való, szájkosár, tatar = tatár ember, tatarcsa = tatár jelzői értelemben, ak = fehér, akcsa = pénz.) A névnek egy más változata Domsa, mely az Ajkay családnál fordult elé.
Deme a Dama név felhangú változata. Ezen a néven jön elé 1270-ben Nanabezter főlovászmester fia, ki Fejérmegyében Berkiben volt birtokos.
Ders, Derseö, Dirsidi, Dersin a. m. kun: ters = iracundus, melynek más képzésű megfelelő alakjai: a csagataj: tarik, ozmanli: dargin, altáji: tarincsak, jakut: tarendak = haragos, boszus, haragvásra hajlandó s származik a tar, ter tőből. (V. ö. ujgur: ter = összehúz, csag. tar = szűk, szoros, ter = összehúz, azerb. der, dir = u. a., ozm. dar = szűk, szoros, l. Nyelvtud. Közl. XIII. 422.) Az eö, di, in képzők igenévi alakokra mutatnak, míg a Ders szorosan megfelel a kun szónak. (A szókezdő d-t-re nézve v. ö. magy. dara, darú, deli, disznó = kun: tari, turna, teli, tongusz.) Hogy a Ders név nem a. m. a latin Desiderius, bár a XI. század derekán Dersy esztergomi érsek már ezen martyrologiumi névvel helyettesítette pogánykori nevét, minden kétségen fölül áll. A magyar hangváltozási szabályok szerint Dezderes vagy valami ehhez hasonló név alakult volna a Desideriusból; az olaszos Desiderio szintén ilyen módon idomult volna nyelvünkhöz (Dezderő, Dezsgerő); a Ders és Desiderius azonosságáról csakis azon esetben lehetne szó, ha ki lehetne mutatni valamelyik szomszéd népnél a közbeeső névváltozatot, mely a magyaros alak szabályszerű átidomulását megmagyarázná. Az említett Dersi (Dersy, Dersinus) érseken kívül, ki az Aba nembeli Péter ispánnak, a zastyi apátság alapítójának volt rokona, 1156-ból Ders ispánt ismerjük; a Váradi Regestrum egy helye (156. §.) az apát Derseonak, a fiut Dersnek nevezi; használatban volt továbbá a Ders név a Bew, Geuru és Hunt-Pázmán nemzetségnél s 1266-ban egy karancsberényi várjobbágyot, a gr. Berényi család ősét találjuk e néven. A népies magyar nevek közt megfelelő név a Horogus.
Deucsa, a Gyejcsa, Gyeucsa név ó-bolgáros változata, a mely néven 1075-ben egy «centurio» említtetik a garam-szentbenedeki apátság alapító levelében. (Mon. Strig. I. 56.) A név jelentése a. m. harczos, vad, kegyetlen, ellenséges. (L. részletesebben a Gejza névnél.)
Dezső (Deseu, Desew) a föntebbi név Derseö vagy Dersi alakjának olyan dialektikus változata, mint Varsánynak az oklevelekben Vosian, orsónak, Pörzsinek stb. Udvarhelyszéken, Göcsejben, a palóczoknál, barkóknál, Ugocsában és Szilágyságban ossó, Pörzsi. Használatban volt a Tomaj és Rátolt nemzetségnél, továbbá a czegei Wass, Melléthey, győrmegyei Puky, somogymegyei Mérey stb. családok eleinél.
Doncs (Donch) a föntebb említett Damasa, Domsa nevek változata, illetőleg a tam, tom tőnek csi képzős alakja. Használatban volt a Boksa nemzetségnél s a Balassa családnál.
Dula a. m. Gyula. Ilyen alakban a Tomaj nemzetség egy 1261-ből ismert tagja használta e nevet. A szókezdő d a magyar gy helyett a köztörök j-s, csuvas-jakut sz-es, kirgiz ds-s kezdetű szókban ó-bolgár eredetűnek látszik; ilyen a Jakh (Ural) folyó régi neve, a Dajkh is, továbbá a délszlávoknál nyilván a bolgárok által meghonosított Dojcsa, Daisa név, mely megfelel a magyar Gyejcsa névnek. (L. különben a Turul elébbi számát, 54. l., továbbá a Gejza nevet.)
Ed, Edü a. m. ujgur: idi, iti, ite = úr (Vámb. Magy. Er. 172).
Edemen, Edümen a. m. idimen, itimen = uraság. Ed és Edemen úgy Anonymus, mint a többi krónika szerint, kun-kabar (hunn) vezérek voltak, kik a honfoglaláskor a magyarokhoz csatlakoztak s tőlük származott az Aba nemzetség.
Ejud a. m. tör. aju = medve. 1211-ben a tihanyi monostor jobbágyai közt találjuk említve Eiudot, mint Riba apját (Árp. Új Okl. I. 117). Ejudnak megfelel a népies magyar Medue, míg a Riba valószínűleg déli ugor név s a. m. róka. (V. ö. finn: repo, eszt: rebu, lapp: repe.)
Ete, Etü a. m. kun: iti = éles. Anonymus két Ete vezért említ, Oundu fiát, a Kálán és Kolsoi nemzetség ősét, ki Csongrád várát építtette s egy kun-kabar vezért, Eüdü apját, ki Baranyában Szekcső vidékén telepedett meg. A székelyföldi Etéd és Étfalva községek azt mutatják, hogy a név a székelyeknél is használatban volt s ezenkívül Ite alakban a Teküle nemzetségnél is megtaláljuk.
Etei az ata = atya szó kicsinyítése, a. m. ätej = atyus. 1067-ben jön elé egy Etei vagy Hetey nevű ispán.
Etele, Ethela, a hunn Attila névnek magyar változata; a. m. kazáni-tatár és baskir: idel, kirgiz: ödel, ó-magyar: etil, etül = Volga, nagy folyam, tehát olyan név, mint az Ákos, Oghuz s a magyar népies Tengürd stb. (L. Ethnographia. 1890. 258. l.) Hogy a hunn király emléke fenmaradt a keleteurópai népeknél s így őseink nem a németektől vették az Etele nevet, a mely az ó-felnémet Ezilo, Etzel alakkal különben sem egyeztethető a hangtani szabályok szerint, mutatja az, hogy Atli, vagy Ettele khán a törökség mondai ősei közt is szerepel (l. Vámbéry A. A török faj. 3. l.), egy kumik monda pedig Adil szultánt Krim khánjává teszi meg. (A török faj. 666. l.) Mint használatban levő személynevet nálunk 1286-ban találjuk (Etele, János fia, sári föld birtokosa. Árp. Új Okl. XII. 448.), továbbá eléfordul 1331/32-ben (Etel) s 1333-ban (Ethele).
Etürüh, Etre, az et, it = tesz, csinál igéből képzett igenév, a. m. tevékeny. Hagyományos név volt 121a hasonnevű karcsai várjobbágy-nemzetségben, melynek egyik Ethuruh nevű tagja a XIII. század közepe táján élt; egy másik Ethuruh, György fia, kiről 1276-ból van említés téve, Aba nemzetségbeli volt s 1279-ben eléjön Etruch mester, Etruch fia.
Ezelekh. Konstantin szerint Árpád egyik unokájának, a Jelekh fiának volt a neve; a. m. kun: iszilik = heves, tüzes, forró.
Falis (Fales, Falitzis) Konstantin szerint 950 körül a magyarok nagyfejedelme, Árpádnak Jutos nevű fiától származott unokája. Szabó Károly a görögösen Falesnek írt nevet Válnak olvasta, a Falitzis (vagyis a görög végzet elhagyásával: Falicsi vagy Falis) változat azonban arra mutat, hogy a Fales = Falisz alakból az és végzet is a névhez tartozik, nem pedig a görög nominativusi rag. Valószínű, hogy a kézdiszéki Apor család ősei közt említett Palus neve azonos a Falissal s megfelel a jász-kun nemzet azon nevének, mely a germánoknál fal, falan alakban volt ismeretes, a szláv népetymologia pedig polovcet (palócz) s a tudákosság philistaeust csinált belőle, tulajdonkép azonban egy régi szkytha-törzsnév, mely Herodotos szerint (IV. 8–10) a mythikus Palostul vette eredetét s ismerte Plinius (VI. 50), úgy szintén Diodorus Siculus (II. 43, 3) is.
Gejza (Géza). A krónikák és oklevelek Geyza, Geysa, Geycha nevét a múlt századtól kezdve Gejzának kezdték olvasni s ez a forma annyira állandósult, hogy mint használatban levő s egyik legelterjedt személynevünknél ezt a kiejtésmódot kell alkalmaznunk, habár az is bizonyos, hogy az Árpádkori kiejtés egészen más volt. A név eredetét keresve, tisztába kell jönnünk azzal, hogy egykor miképen ejtették ki s ha egy kissé tüzetesebben foglalkozunk a kérdés ezen oldalával, eljárásunkat teljesen megmagyarázza azon körülmény, hogy régi neveink közt egy sincs, a melynek helyes olvasása oly eltérő véleményekre adott volna okot, mint ezen név. Lássuk tehát, hogy a különböző forrásokban hogy találjuk e nevet.
Gejza fejedelem nevét az egykorú Thietmar merseburgi püspök Dewixnek írta, Adhemárnál Gouz alakban találjuk, a XII. századbeli Winzenbergi Konrád mölki apát pedig nyilván sokkal korábbi források után egy Gizo nevű hatalmas úrról beszél, a ki nem más, mint Gejza fejedelem. – I. Gejzát VII. Gergely pápa 1074-ki és 1075-ki okleveleiben Geusa és Geuza néven emlegeti (Cod. Dipl. I. 420, 423), ő maga magát a garam-szentbenedeki apátság alapító levelében, 1075-ben – ha az 1217-ki átirat pontos olvasásában bízhatunk – Geisanak írta (Mon. Strig. I. 53), érmein Gevca néven fordul elő, a neki küldött koronán Dukas Mihály bizanczi császár 
-nak, vagyis az egyes betüket a kiejtés szerint írva át, Jeovicsnak nevezte, más egykorú külföldiek Joas, Jojas néven emlegetik. – II. Gejza okleveleiben a következő alakokat találjuk: Geiza (1146. Árp. Új Okl. I. 58. – 1150. U. o. I. 60. – 1156. Mon. Strig. I. 107. Mindegyik oklevél Barnabás kir. jegyzőtől), Geisa (1146. Árp. Új Okl. I. 57.), ugyanezen oklevélben: Geysa (u. o. 56, továbbá Barnabás kir. jegyzőtől 1151. Árp. Új Okl. I. 60. és 1152. U. o. 62, ezenkívül mon. Strig. I. 110), Geyssa (1156 körül Árp. Új Okl. VI. 91 és Mon. Strig. I. 116. Barnabástól), Geythsa (1157. Árp. Új Okl. VI. 92, Mon. Strig. I. 110), Goviso (1161. Árp. Új Okl. VI. 102, az Eberhard salzburgi püspöknek írt levélben), a régiségtárban levő pecsétnyomóján és fenmaradt pecsétjein pedig a GEISA alakot; fiai, III. István és III. Béla a következőkép nevezik apjukat: Geyza (1186. Árp. Új Okl. VI. 162), Geisa (1181. Árp. Új Okl. I. 76), Geysa (1162 körül Haz. Okl. VI. 3. – 1167. Kubinyi: Árp. Okl. I. 4. – 1171. Árp. Új Okl. I. 66. – 1186. Mon. Strig. I. 131. – 1193. U. o. I. 142), Geythsa (1165. Mon. Strig. I. 119. Árp. Új Okl. I. 105. Bicenus kir. jegyzőtől), Geisce regis filius (1188. Mon. Strig. I. 137), Geche regis filius (1166. Haz. Okl. VII. 1.), Gyesse (1183. Árp. Új Okl. VI. 148) s III. Istvánnak a régiségtárban levő pecsétnyomóján Geice regis filius; a II. Gejza uralkodása derekán készült krónika, mely a Béla vezérségétől II. Gejzáig terjedő időszakot foglalja magába s a Márk-féle krónikába van szőve, a Geysa alakot használja, míg a Márk krónikájának egy századdal később szerkesztett részeiben a Geycha formát találjuk; a XII. századbeli Kinnamos byzanczi historikus = Jejcsának, és = Jacsának nevezi II. Gejzát, III. Orbán pápa 1187-ki oklevelében Geyzának írja (Mon. Strig. I. 132), miként a későbbi Dandulo velenczei történetíró, egyéb egykorú külföldiek pedig Guotsonak, Guotsconak, Guizonak, Joitsconak, Jonotsának; a pozsonyi évkönyvekben, melyek a XII. század vége felé készültek, Geyzát találunk, míg III. Béla Névtelen Jegyzőjénél Geysát. Későbbi emlékeink a Geicha, Geycha alakokat használják, lengyel krónikásoknál pedig a Jessa, Jesse forma divatozik.
-nak, vagyis az egyes betüket a kiejtés szerint írva át, Jeovicsnak nevezte, más egykorú külföldiek Joas, Jojas néven emlegetik. – II. Gejza okleveleiben a következő alakokat találjuk: Geiza (1146. Árp. Új Okl. I. 58. – 1150. U. o. I. 60. – 1156. Mon. Strig. I. 107. Mindegyik oklevél Barnabás kir. jegyzőtől), Geisa (1146. Árp. Új Okl. I. 57.), ugyanezen oklevélben: Geysa (u. o. 56, továbbá Barnabás kir. jegyzőtől 1151. Árp. Új Okl. I. 60. és 1152. U. o. 62, ezenkívül mon. Strig. I. 110), Geyssa (1156 körül Árp. Új Okl. VI. 91 és Mon. Strig. I. 116. Barnabástól), Geythsa (1157. Árp. Új Okl. VI. 92, Mon. Strig. I. 110), Goviso (1161. Árp. Új Okl. VI. 102, az Eberhard salzburgi püspöknek írt levélben), a régiségtárban levő pecsétnyomóján és fenmaradt pecsétjein pedig a GEISA alakot; fiai, III. István és III. Béla a következőkép nevezik apjukat: Geyza (1186. Árp. Új Okl. VI. 162), Geisa (1181. Árp. Új Okl. I. 76), Geysa (1162 körül Haz. Okl. VI. 3. – 1167. Kubinyi: Árp. Okl. I. 4. – 1171. Árp. Új Okl. I. 66. – 1186. Mon. Strig. I. 131. – 1193. U. o. I. 142), Geythsa (1165. Mon. Strig. I. 119. Árp. Új Okl. I. 105. Bicenus kir. jegyzőtől), Geisce regis filius (1188. Mon. Strig. I. 137), Geche regis filius (1166. Haz. Okl. VII. 1.), Gyesse (1183. Árp. Új Okl. VI. 148) s III. Istvánnak a régiségtárban levő pecsétnyomóján Geice regis filius; a II. Gejza uralkodása derekán készült krónika, mely a Béla vezérségétől II. Gejzáig terjedő időszakot foglalja magába s a Márk-féle krónikába van szőve, a Geysa alakot használja, míg a Márk krónikájának egy századdal később szerkesztett részeiben a Geycha formát találjuk; a XII. századbeli Kinnamos byzanczi historikus = Jejcsának, és = Jacsának nevezi II. Gejzát, III. Orbán pápa 1187-ki oklevelében Geyzának írja (Mon. Strig. I. 132), miként a későbbi Dandulo velenczei történetíró, egyéb egykorú külföldiek pedig Guotsonak, Guotsconak, Guizonak, Joitsconak, Jonotsának; a pozsonyi évkönyvekben, melyek a XII. század vége felé készültek, Geyzát találunk, míg III. Béla Névtelen Jegyzőjénél Geysát. Későbbi emlékeink a Geicha, Geycha alakokat használják, lengyel krónikásoknál pedig a Jessa, Jesse forma divatozik.
Ezen adatokból kitetszik, hogy miként a modern Gejza, úgy az Erdélyi Jánostól ajánlt (Csengery-féle Budapesti Szemle. III. k. 329. l.) s újabban Karácsonyi Jánostól s Pór Antaltól forgalomba hozott Gecse sem tekinthető a név igazi eredeti alakjának, az utóbbi mellett különben is egyetlen egy adatot, a genitivusi Geche (Stephanus, filius G. regis. 1166. Haz. Okl. VII. 1) formát lehet csak felhozni. Kétségtelen ugyanis, hogy az első betüt (g), mely az Árpádkori orthographia szerint e és i előtt részint g, részint gy értékkel birt, a Jesse, Jessa, Gyesse, Joas, Jojas, Joitsco, Jonotso s a byzanczi tanusága szerint gy-nek kell ejteni, mely gy – úgy látszik – d-ből alakult (v. ö. Dewix), miként pl. a Gyód - Diód névben; ha g-nek kellene olvasni, nem a j-s, hanem a gu-es változatok (Gueycha, Keicha, Queicha stb.) fordulnának elő. E szerint a Gejcs-, Gejcsa-féle olvasás sem tekinthető egész szabatosnak s az említett Geche alakban is az első betű bizonyára gy és nem g. Az ei, ey = ej és semmiféle más hangot nem helyettesít, de további hangfejlődéssel könnyen é-vé változik, miként a modern Gejzából is Géza lett; ilyen szempontból kell megítélnünk a szórványosan eléforduló Geche, Gyesse, Jesse stb. változatokat is, a melyeknek első e betüje é hangot jelöl, tehát – visszaállítva a nominativusi formát – Gyécsa és nem Gecse. A következő betű: z, s vagy ch; a két utóbbi, mint azt boldogult Szabó K. teljesen tisztába hozta, cs hangot jelöl, még pedig az s XII. századbeli, a ch pedig XIII–XIV. századbeli orthographiával s ugyanilyen értéke van a Geuca, Geice, Geythsa és a byzanczi Geôbitz, Geitzas stb. megfelelő c, ths, betüinek is. A Geiza, Geuza, Gouz, Gizo, Geisca változatokban levő z és sc azonban világosan más hangot jelöl, 122lehet, hogy z-t (v. ö. cseng-zeng, csörög-zörög) s erre mutat a Geisca = Geisza alak is, de az is lehet, hogy olasz és német olvasásmód szerinti cz, hiszen II. Gejzát III. Orbán pápa is Geyzának írta. A végső a nem fölösleges kihangzás, hanem szerves része a névnek; hazai emlékeinkben általában megvan ezen végső a s csak nehány genitivusi alakot találunk e-vel, de jobbára megvan a külföldieknél is vagy igy vagy mint o (Gizo, Guizo, Guotso, Goviso), mert ezen utóbbi betű nem egyéb, mint a magyar tompa a, mely a nyugoteurópaiak fülében rendszerint o-nak hallszik.
A név helyes kiejtése tehát, úgy a mint a XII. századtól fogva általános használatban volt: Gyejcsa vagy Gyejza, melyet további hangfejlődéssel Gyécsának is mondtak.
A régebbi emlékek azonban más változatokat is fentartottak. Hogy a név eredetileg alhangú volt, azt már a végső a is mutatja, de látjuk az olyan alakból is, minők: Jos, Jatzas, Goviso, Guotso, Geobitz, Jonotso stb.; a felhangra való hajlást, mint nyelvünkben igen sokszor, ez esetben is a jésítés idézte elő. A Dewix, Geobitz, Goviso stb. változatokból pedig az is kitünik, hogy a név eredetileg testesebb volt vagyis a XII. századbeli Gyejcsa régebben Gyevicsa s ez ismét Gyovicsa volt. Ez utóbbiak eléfordulnak aztán véghangzó nélkül is (Dewix, Geobitz) s ezenkívül különböző dialektikus változatokra utalnak a Gyeucsa (Geusa, Geuca), Gyoacs (Joas, Jojas), Gyuocso (Guotso), Gyouz (Gouz) s más egyéb alakok, sőt a Dewix = Deviz vagy Devics még egy d-s változatra is mutat, miként a Gyula névnél is találunk egy Dula alakot.
Mindezekből elég pontosan megállapítható a hangfejlődés menete e névnél: a XII. századbeli Gyejcsa vagy Gyejza elébb Gyevicsa vagy Gyeviza volt, s ez ismét a Gyovicsából vagy Gyovizából alakult, a mely forma a Gyoucsával, Gyovicscsal váltakozott. Kitetszik ezekből, hogy Vámbéry egyeztetése, a tör. jeicsi = nyílas, ijjász (Magy. Er. 182) csakis a Szabó K. által fölvett Gyejcs alakra illik, a név többi változatát pedig nem magyarázza meg. Megfelelőbb egyeztetésnek látszik a magyar jó (óm. jou, jovo) kicsinyítése: a jovocsa, jovics (v. ö. tócsa, kavics); tekintve azonban, a mint már föntebb is megjegyeztük, hogy az Árpád nemzetség hagyományos nevei közt egy sincs, mely félreismerhetlenűl magán viselné a tulajdonképeni népies magyar eredet bélyegét, ellenben a kétségtelen török származású nevek konstatálhatók, minők a Zulta, Tevel, Tarkacsu, Jelekh, Jutocsa stb.: a Gejza vagyis Gyejcsa, Gyovicsa névnél is föl kell tennünk a török eredetet. S ha számba veszszük, hogy a magyarban a szókezdő gy a török j-nek fele meg (pl. gyümölcs – tör. jimis): könnyen megtaláljuk azon szót, melyből e nevünk származott. Ez az ujgur: jaki, csagataj: jagi, jau, jav, kazáni tatár: jau, mescserják: jau, tobolszki tatár: jovu, jau, altaji: ju = ellenség, harcz, háború, melyből a valamivel foglalkozót jelentő csi cse képzővel lesz: jaucsi, jovucsi = harczos, továbbá az ujgurban: javuz = mérges, haragos, csagatajban: jauz, javuz = bátor, ozmanliban: jauz = harczos, vad, kegyetlen, kazáni tatárban: jauiz = gonosz, rossz s a csa-csä melléknévképzővel: jaucsa, jovucsa = ellenséges, harczias. Említettük, hogy a Gyejcsa névnek egy d-s változata is található a Sz. István korabeli Thiethmartól följegyzett Dewixben; hasonló d-s alakra mutat a törökségnél a jaki, jau, jav tőszó megfelelő jakut alakja: a «szak» = ördög. A mint már a Gyula névnek megfelelő ó-bolgár Dula, Duló névből következtettük, de a Jajk VI. századbeli nevéből a Daikh-ból is láthatjuk: az ó-bolgároknál (vagy esetleg a hunnoknál) még meg voltak azon eredeti d-vel kezdődő szók, melyeknek kezdőbetűje a többi törökségnél j-vé, a magyaroknál gy-vé, a kojbáloknál és karagaszoknál gy és ty-vé, a csuvasoknál szj-vé, a jakutoknál sz-szé, a kirgizeknél ds-vé alakult. A köztörök jaucsi, jaucsa stb. szó tehát az ó-bolgárban *daucsi, *daucsa lehetett s a Gyovicsa, Gyojcsa, Gyeucsa, Gyejcsa név ó-bolgár vagy hunn alakjának is ezek szerint Dovicsa, Dojcsa, Deucsa, Dejcsának kellett lenni. S valóban a név ilyen alakban is eléjön. A garam-szentbenedeki apátság alapító levelében 1075-ben egy Deucha nevű hadnagy említtetik (Mon. Strig. I. 56), ezenkívül az ó-bolgárok meghonosították a Balkánon is, maguknál a bolgároknál a Dojcsa név még ma is szerepel epikus dalaikban, a szerbeknél pedig a zsiczai monostor alapító levelében 1222/28 körül egy Daisa nevű szolgáról van szó (Árp. Új Okl. I. 363), míg a horvátoknál Krescimir 1059-ki oklevelében Goyzo bánt találjuk (Goyzo Bano. Árp. Új Okl. VI. 41). Nálunk az Árpádház négy tagján kívül a Váradi Regestrumban találjuk, mint várjobbágyok által viselt nevet, ezenkívül egy 1263-ki okmány Pousa mosoni várjobbágy apját nevezi Geysának, IV. Béla alatt pedig a pannonhalmi apátság egy olupi jobbágyát találjuk Gecha néven (Árp. Új Okl. II. 15).
Gurg, Gürk (Gurcus, Gurganus, Gurke) a. m. persa-török: gurg, gürg = farkas. Megkülönböztetendő a szláv Jurk, Gyurk = György névtől, bár a két névalak később összeolvadt. A midőn a Gurk alakot találjuk, a török-persa név értendő, mert a g betű értéke u előtt mindig g és nem gy. A Gurg név a törökségnél eléfordul a Gurgaszlanban (a. m. farkas – oroszlán), továbbá a XI. századbeli kunok egyik főemberét, Aepa apját nevezték Nestor szerint Girgnek; nálunk a Csák nemzetség három tagja viselte a nevet 1146–1312 közt: I. Gurk nevét a következő változatokban találjuk: Gura (1146. Gwra Comes. Árp. Új Okl. I. 58), Gurg (1161 körül), Güren (1162. Guren, Strigoniensis Comes. Mon. Strig. I. 61. Knauz Sz. László korabelinek véli) és Gurk (1167. Gurk Comes. Kubinyi Árp. Okl. I. 4); II. Gurke 1267 körül élt, III. Gurke 1292–1312 közt. Megtaláljuk ezenkívül a Kaán nemnél (1294-ben említtetik Soklousi Gurk fia Pál), 1252-ben a Péter fia Oltománról olvassuk, hogy Gurk ispán nemzetségéből származott. Eléfordul továbbá e néven egy locsmándi jobbágy, a Bojon testvére; aztán IV. Béla idejében a pannonhalmi apátság egy almási jobbágyát nevezték Gurgenek, társai közt találjuk a szintén török nevű Tordát s Buzochot, továbbá Machsát (Árp. Új Okl. II. 11), mely utóbbinak neve a. m. moksa-mordvin és szintén a Volga mellékéről való; a dömösi prépostság szolgái közt is akad egy Gurk nevű Cuppan faluból s másik kettő Gurgu névvel Vrsiből és Vteniből (Mon. Strig. I. 93, 96). Valószinűleg a gürg szónak a módosulása és tovább képzése (v. ö. Zolta–Zoltán, Taks–Takson) a Geregen név is, a melyet a Borsa nemzetség egy Kun László korabeli tagja, Pál országbiró fia viselt.
Gyapodi a jap = elvégez, csinál, készít tőből a. m. elvégzett, kész, teljes, tökéletes. (L. Nyelvtud. Közl. XIII. 374.)
123Gyapol, Gyopol. A föntebbi névnek egy más képzésű változata.
Gyula (Jula), Dula. Vámbéry sz. a. m. török: jilao, jilau = összegyűjtő. (L. részletesebb ismertetését a névnek a Turul elébbi számában 53. s köv. l.)
Harga a. m. tör. karga = holló, kazáni tatár: karhga = varju.
Hecse a török eredetű «kicsi» szónak kunos, illetőleg tatáros változata (kun: chicsi = parvus, kazáni tatár: kecse = u. a.). A zastyi apátság alapító levelében Heche mint Péter ispán unokja említtetik; 1181-ben nőnévnek jön elé.
Hersek, Hercsek a. m. kun: herszek = luxuriosus. A turkománok szarik törzsénél egy nemzetséget hívnak Herzeginek.
Huba a kop, kob (kunban: kop, chop, hop) = fölkel, föláll, földagad tőből képzett igenév, a. m. fölfuvalkodott, kevély (v. ö. ujgur: kopki, kibki, csagataj: kaburuk = kevély, fölfuvalkodott, gőgös, kazáni tatár: kobsula = fölfuvalkodni, kevélykedni). Anonymus szerint a hét vezér egyikét nevezték Hubának, ki Nyitra vidékén telepedett meg s a III. Béla korabeli Szemere simptei ispánnak volt az őse. (Anon. nyilván mint kortársát említi a Hubától származtatott «prudens Zemerát» s csakugyan egy 1173/75-ki oklevélben megtaláljuk «Zemere comes de Simtei»-t. Árp. Új Okl. I. 69.)
Hubcsa, ugyancsak a kop, kob, chop, hop tőből, a. m. fölkelő, fölálló. Eléfordult az Osl nemzetségben.
Ika a. m. mongol-török: ika = nagy. Használatban volt a székelyeknél, mint az Ika-falva községnév mutatja.
Imecs, az eme, im = orvosság, gyógyulás, enyhítés, tőből a valamivel foglalkozót jelentő -csi, -cse képzővel (ujgur: emcsi, kazáni tatár: emcsi, imcsi = orvos). Eléfordul a név Imes alakban a dömösi prépostság szolgái közt 1138-ban, továbbá egy kézdiszéki székely családnak a neve s innen régi birtoka: Imecsfalva.
Itek, Itik a. m. ujgur: itik, ütük, csagataj: itik = átható, éles. 1086-ban említtetik Vtih (Ütih) ispán, 1283-ban pedig egy kun fordul elé Itek, Ityk néven.
Itemer, Itemir az ujgur: üte = gyógyít, jakut: ütüö = jó tőből, a mur-mer igenévképzővel. A. m. üdvös, jóságos. Eléjön a név 1239-ben mint egy zalai s 1261-ben mint egy szolgagyőri várjobbágynak, továbbá a XIII. század vége felé élt Makuai Péter ispán, Nádasdi Imre és Choui Gothárd apjának s ugyanezen században mint egy bessenyőnek a neve.
Ivachan a. m. kun: aja-khan = recusator (v. ö. ajándék-ivándék). Eléjön 1323-ban, mint egy piliscsabai jásznak, Turdus fiának a neve.
Iváncs, Iváncsi, Iváncsa a. m. kun: oincsi, ozmán: ojuncsi, tatár: ujincsi = játékos, tréfás, zenész. Kun név.
Ivancsuk a. m. kun: aiancsuk = kedvezés. Kun név.
Izbeg a. m. tör. tatár: izbek, izbeg, üzbek = maga ura, szabad. A XII. század közepén egy győri püspök viselte e nevet, a kipcsaki tatároknak pedig egyik khánját nevezték Üzbeknek († 1341).
Jaka, igenév a jak- = jót tenni tőből, a. m. jótevő. A Váradi Regestrumban egy szolgáló jön elő Jaca néven. (346. §.) Ugyanennek felel meg a Ják név, mely aztán összeolvadt a martyrologiumi Jakab név délszlávos változatával, a Jakou- vagy Jákóval.
Jaks, Jaksa a. m. csagataj: jaksi, jakhsi, altáji: jaksi = szép, jó, kun: iacsi, yacsi (jakszi) = bonus. 1238-ban a szlavóniai al-bán jön elé Yaxa néven. Az alsóbb osztálybeliek közt pedig a tihanyi monostor egyik aszófői vinczellérjét és mortusi udvarnokát találjuk Jacsának, Jaxának nevezve. (Árp. Új Okl. I. 116, 119.)
Jakudi, ugyancsak a jak- = jót tenni igéből képzett igenév. A Jacudi nevet Jerney (Magy. Nyelvk. 60) egy 1128-ki okmány után idézi.
Jelekh, a. m. tör. jele, jelek, kun: jali = sörény, kócsag. (Vámb. Magy. Er. 156.) Árpád egyik fiának a neve.
Jenő, Jenak, Inak, Janda. Konstantin a hét magyar törzs egyikét Genach = Jenahnak nevezi s kétségkívül e törzs nevének emléke maradt fenn a sok Jenő (Jeneu) nevű községben; a Jenő (Jeneu, Jenew) nevet a székely nemek közt is megtaláljuk s mint ilyenből eredt az aranyosszéki Inakfalva és a kolozsmegyei Inaktelke, valamint az udvarhelyszéki Enlaka, Jenlaka, Jandalaka községnév. Újabban – valószinűleg Jósika M. «A Jenők és Adorjánok» cz. színműve után – felélesztették a Jenő nevet s a közhasználat a görög eredetű Eugén (eu-genios = nemes származású) névvel veszi egynek. A Jenő, eredetibb alakban: Inak, Jenakh, egy janou vagy janok szóra mutat, melynek más alakja: janda; ezek más-más képzésű, de egy jelentésű török igenevek a jan = égni, lángolni igéből, értelműk tehát a. m. égő, lángoló, fénylő.
Jutocsa (Jutotzas) a. m. tör. jutacsi = a megsemmisitő, rontó (Vámb. Magy. Er. 156). Árpád egyik fiának a neve, ezenkívül Jutus néven 1086-ból egy a bakonbéli apátság szolgálatában levő lovast és a XIII. századból egy nógrádmegyei nemest ismerünk.
Jürke (1273. Jurke, nőnév), a jür = menni, járni, haladni igéből: jürke, jürügő = menő, járó, haladó.
Kaban (1237. Cabanus) a. m. tör. kaban = vadkan. Használatban levő személynév a kirgizeknél is (v. ö. Kaban-baj). A megfelelő népies magyar név: Kan és Kond (v. ö. kondás); továbbá hasonló értelme van a bessenyő Thonuzoba = disznó-apa vagyis kandisznó névnek.
Kadar, a kad = átszegez, szúr igéből a Biter névhez hasonló képzés. Árpád genealogiájában Beler fia s Othmár apja neveztetik Kadarnak; 1146-ban pedig Cadarius comes curialisról van említés. (Árp. Új Okl. I. 58.)
Kadicsa, Kadocsa (Cadusa, Kadicha) a kun: kad = átszegez igétől képzett igenév a. m. a szúró, szegező. Anonymus szerint Hülek egyik fiának és Zuard testérének a neve; a Hunn Krónika hunn vezérnek teszi meg s Chele fiának mondja. A XIII. században a Zoard nem egyik tagját nevezték Kadychának, a XIV. század első felében a kézdiszéki Apor családban találjuk meg a Kadych nevet.
Kaján, Kaán vagy Keán. Hagyományos személynév a hasonnevű nemzetségben, mely eredetét valószinűleg azon Keántól vette, ki a krónikák szerint Sz. István korában körülbelől Erdély délkeleti részében bolgárok, bessenyők és szlávok fölött uralkodott. Ivadékai Gyula bán nemzetsége név alatt is előjönnek. Így említi egy 1281-ki oklevél Kayant is, a Miklós fiát és Orbán testvérét. A név valószinűleg egy a török-tatár khakhan, kagan = fejedelem, uralkodó szóval, 124melynél a kahan és kajan olyan hangváltozást tűntet fel, minő a fehér és fejér.
Kál, Kali (Kales). Konstantin szerint Bulcsu vezér apja. A tör. kal = marad igéből képzett igenév; megfelel a magyar Maradék névnek.
Kálán ugyanezen kal tőből a. m. kal-an = a megmaradt. Hagyományos név a hasonnevű nemzetségben, melynek egyik ilyen nevű tagja a XII. század végén s a XIII. század első tizedeiben tudvalevőleg pécsi püspök volt. II. Gejza korában egy ispánt találunk Kalán néven. (1142. Calanus comes. Cod. Dipl. II. 117.)
Kálmán ugyancsak a föntebbi igéből a. m. kalman = maradvány. Az Árpád nemzetség egyik hagyományos neve; hogy nem egy a martyrologiumi Colomanus, Colombanus névvel, kitetszik abból, hogy a név mindjárt feltünésekor, t. i. Kálmán király pénzein «Calman» alakban fordul elé, s Kézai, Márk stb. krónikájának is a XII. század közepe táján készült része, mely az úgynevezett királymondákat foglalja magában, Kálmán népies nevét «Qunuues Calman» alakban adja. Az ó-magyar nyelv hangtörvényei szerint a Koloman, Koluman o betüje semmi esetre sem változhatott á-vá, sőt ép ellenkezőleg, az eredetileg nyiltabb kiejtés is néha zártabbá alakult, így lett pl. a Pancrazio névből Pongrácz, a Martinból Mortun, Paulból Poul, Rafaelből Rofain, Rofaly, Balthasarból Boldizsár stb.; a később, körülbelől a XIV. század második felében bekövetkezett nyiltabb hangfejlődés alatt is az o csak a-vá, de nem á-vá változott (pl. Bartholom–Bertalan) s elég gyakran meg is maradt, mint a Loránd (Roland), Rozália (Rosalia), Rozina (Rosina), Jolánta (Yolentha) stb. nevekben. Többen e miatt már el is vetették a Kolumán névvel való hagyományos egyeztetést s a germán Karlman névtől származtatják a Kálmánt. Csakhogy e név nemcsak nálunk, hanem az aldunai bolgároknál is megvolt, a kiknél a XIII. század folyamán két czárt is Kalimannak neveztek s ha I. Kalimánról, mint II. Endre királyunk unokájáról föl is teszszük, hogy nagybátyja, a magyar Kálmán herczeg után kapta ezt a nevet: II. Kalimánnál bajosan gondolhatni a magyar hatásra. Más változatai a névnek: Kolma és Kalmin; azaz IV. Béla egy évnélküli oklevelében fordul elő (Colma, a pannonhalmi apátság udvarnoka. Árp. Új Okl. II. 10), emez pedig 1281-ben. (Kalmyn de Dersyne seruiens. Haz. Okl. 1879. 88 után Szendreynél Miskolcz tört. III. k. 24.)
A Kálmán név ezek szerint török-bolgár eredetű s jelentésére nézve a magyar Morodek névnek felel meg. Patrubány Lukács úr a szlávból származtatja; érveit a következőkben volt szíves összeállítani és rendelkezésemre bocsátani:
«A magyar Kálmán név nézetem szerint szláv eredetű, még pedig szerb Kali-man (Fick. Die griechischen Personen-Namen. Göttingen, 1874. System der slavischen Namensgebung, CV.), jelentésére nézve kalu = fekete, man (mani, a mun gondolni gyökérhez) = szellem(ű), gondolat(ú). Azt az indogermán névképzési alaptörvényt tűnteti fel, mely szerint a személynév két részből álló összetételt alkot. Ugyanilyen jellegű szláv eredetű név a magyar Tihamér és szlov. Tiho-mér, szerb Tiho-mir (v. ö. még szerb Tiho-rad, Tiho-szlav), ebből: tichu = tranquillus, hilaris (Fick CXI.) és miru = híres (Fick CVI.). Az így képzett összetétel nem mindig ad helyes értelmet, ezek aztán időrendi tekintetben természetesen csak analogicus utánképzések az eredeti helyesértelmű összetételek mintájára.»
Ebből az tűnik ki, hogy a Kálmán névnek egyformán megvan etymologiája a törökségnél is, a szlávságnál is. Az a kérdés már most, a Balkánon kívül, hol a bolgárok is meghonosíthatták, divatozott-e a név a többi szlávoknál is, különösen pedig megvolt-e a nyugotiaknál? A másik kérdés, hogy a Kali-man elő- és utórésze előfordul-e más szláv nevekben is olyanformán, mint pl. a Vladi-szláv (a. m. a hatalom dicsősége) előrésze a Vladi-mir, Vladi-boj, utórésze a Roszti-szláv, Bole-szláv, Jaro-szláv stb. nevekben? Ezeket mindenesetre számba kell venni a név eredetének megítélésénél. De számbaveendők még a következők is: a) a man, -men képző, mely főnevekhez is, igékhez is szokott járulni, más török eredetű személynevünkben is eléfordul, pl. Edumen, Odulman, Olthoman stb. s a milyen alakulást tüntetnek föl a Kál, Kálán és Kálmán nevek, ugyanazt látjuk az Edu, Edun és Edumen neveknél is; b) a mi a név jelentését illeti, ugyanannak megfelelő pártját birjuk a magyar Maradék, Morodek személynévben is; c) az Árpádház idegen eredetű személynevei egyúttal a családi kapcsolatot is feltüntetik, pl. szent István fiai a német származású Imre = Hemerich, Heinrich és Ottó nevet viselték, ugyanazon neveket, melyek a felesége családjában divatoztak (Gizela királynőnek apja s nagyapja volt Henrik bajor herczeg, testvére II. Henrik császár, nagybátyjai s unokatestvére a három Ottó császár). Szent István unokatestvérei és unokaöcscsei az orosz és lengyel uralkodó-családokkal házasodtak össze s egyik közülük – Vazul – azt a nevet vette föl, melyet Nagy Vladimir a keresztségben nyert (Vazul megfelel a Basilios, Vasziliosz név oroszos formájának, a Vaszilejnek); a másik – Szár László – a lengyel és cseh uralkodóházban használatos Vladiszláv nevet viselte s ugyanezt a nevet kapta I. Bélának a lengyel Richzától született második fia is; Szár László felesége Rurik házából származott, idősb fiának a neve Endre, mely a martyrologiumi Andreasnak oroszos alakulása (Andrej), másik fia Béla keresztnévül az Árpádház térítőjének szent Adalbertnek a nevét viselte; Béla fiai közül Gejzának a lengyellel rokon északeurópai uralkodó családoknál divatozó Magnus volt a keresztneve, a legfiatalabbnak, Lambertnek nevét pedig anyja Richza lotharingiai rokonai közt találjuk meg. (Richza anyja szintén Richza az aacheni pfalzgrófnak volt leánya, unokatestvére volt Lambert brabanti gróf.) A mi Kálmán királyunkat illeti, ő tudvalevőleg I. Gejzának volt a fia, a kinek az anyja lengyel, felesége pedig byzanczi leány volt; a családi hagyományok és kapcsolatok alapján tehát I. Gejza a fiának adhatott nevet valamelyik őse után, mint tette a második fiúval, Álmossal, adhatott aztán a felesége rokonsága után (apja Theodulos Synadenos, nagybátyja Nikeforos Botoniates császár), adhatott az anyja utáni összeköttetések és hagyományok szerint (Miesko, Kázmér, Boleszláv stb.): de hogy fiának délszláv nevet adjon, arra hiányzik a családi összeköttetésre támaszkodó történelmi háttér.
Kama a. m. kazáni tatár: kama = vidra. Eléfordul 1211-ben s 1268-ban.
Kara a. m. tör. kara = fekete. 1171-ben a bakonbéli 125apátság egy szolgáját találjuk Kara néven (Árp. Új Okl. I.67). Megfelelő magyar név a Fekete.
Karold a. m. tör. karaldi, karalti = feketés, barna és alkonyat (Vámb. Magy. Er. 183). I. Gyula erdélyi fejedelem leánya s a Csanád nemzetség ősanyja. Ellentétes párja a Sarolt = szőke név. A magyar népies nevek közt megfelel a Zuge (szög, barna).
Kartal a. m. török: kartal = közönséges sas, a hat oghuz nemzetség egyikének czímere. (L. Thury J. Turul. IV. 1259. Hagyományos név a hasonnevű magyar nemzetségben.
Karul. Eléfordul a kun eredeti beéli nemeseknél. (Johannes filius Karuli de genere Bel. 1246. Szendrey Miskolcz tört. III. 14.) A. m. karvaly.
Keczele a. m. tör. kecsel = kopasz. Eléjön a Csanád nemzetségben.
Keken a. m. ó-tör. keken, kegen, alt. keen = szép, csinos, mongol: keke, keken = u. a. (Vámb. Magy. Er. 123.) A XI. században egy bessenyő vezért is Kegennek (Kegenes a byzancziaknál) neveztek.
Kicsüm, Kücsen a. m. tör. kücsüm = erő. Mint név gyakori a középázsiai törökségnél s többek közt egy szibériai tatár khánt is így hívtak. Használatban levő név volt a kunoknál is, nevezetesen a Márk-féle krónika szerint Cusemnek nevezték a Sz. László korabeli Akus kun vezér egyik emberét. Nálunk 1165 körül találunk egy Chechen nevű szabadost (Mon. Strig. I. 118) s 1211-ben a tihanyi monostor egy gamasi jobbágyának az apját hívták Cuchennek. (Árp. Uj Okl. I. 121.)
Kicsembürd (Kysemburd) a. m. tör. kücsümberdi = erő adta (v. ö. Tangriberdi = isten adta).
Kolcsa, a tör. kül, gül, csuvas: kol = nevet, mosolyog igéből képzett igenév: kolcsa, külcse = mosolygó, nevető. 1349 s 1351-ben a Solok- vagy Goluhnak nevezett Jakab leányát és Somosi György nejét találjuk Kolcha néven. (Anj. Okl. V. 259, 461.) A név más alakja Külcse (Kölcse).
Kolon, Kolin a. m. tatár: kolon = csikó. Eléjön a Teküle nemzetségnél s 1165-ben mint egy csallóközi várjobbágy neve; továbbá 1292-ben Sarasy Cholon fia Mihályról egy dunántúli nemesről van említés (Árp. Új Okl. X. 108). Hasonló jelentésű név a Tika és Taj s a magyar eredetű nevek közt Chikou és Chikolou.
Kompold. Egy az Aba nemzetségnél használatos név, melynek egyik ága aztán innen Kompolthynak neveztetett. A család legelső ismert tagjainak Nagy Iván és Wagner az Imre korabeli Chepánt s fiait, az 1251-ben említett Chizt és Gompolt mondja (Cod. Dipl. IV. 2, 119), de hogy a Cumpolth név már elébb is használatban volt az Aba nemzetségnél, az kitünik egy 1270-ki okmányból, melyben V. István a II. Endre által «Andronicus cecus de genere Cumpolth»-tól megvásárolt Fyzer várát a szintén Aba nembeli Mihály és Demeter ispánoknak ajándékozza (Árp. Új Okl. VIII. 256). Gompol, Cumpolth vagy Compolch egyik fia, ki a XIII. század ötvenes és hatvanas éveiben szerepelt, hasonló nevet viselt s a XIV. század derekán szintén élt egy Kompold, a ki az utóbbinak az unokája volt. A Kompolthyak különben közelebbi rokonságban voltak a Csobánka ággal s talán az említett Imre korabeli Chepan azaz Csobán, a ki esetleg egy személy volt az 1173/75-ki Scubanus esztergomi ispánnal (Árp. Új Okl. I. 69), volt a közös ős. Az Aba nemzetségen kívül eléfordult a név Szente-Mágocs nemben is, nevezetesen egy 1292-ki okmány említi Compolthot, Dénes apját s ugyanitt találunk egy másik Compolthot, Anyas de Zelchyo fiát (Árp. Új Okl. X. 106, 108); egy Kun László korabeli okmány pedig Cumpold botyáni és nagkwfewi jobbágyairól tesz említést (Árp. Új Okl. VIII. 334). A Kompolt nevet, tekintve, hogy igazi divatja az Aba nemzetségnél volt, multkori czikkünkben török eredetű személyneveink közé soroztuk s értelmét a török Küntogdi (napszületése, napkelte), Ajtogdi (holdkelte), Ajtoldi (holdtelte) személynevekhez hasonló Kün-toldi = naptelte, dél szóval magyaráztuk. A Küntoldiból ugyanis egész szabályszerüen származtatható a Kompold alak. A magyarban értelme vesztett Küntoldi névnek t. i. vagy egészen felhangúvá, vagy egészen alhangúvá kellett válni (Küntöldi, Kuntoldi), s mivel nyelvünk az ú. n. dissimilatio törvényénél fogva az egymásra következő szótagok egyező hangjait sem szokta megtűrni: a kettős foghangnak a Beneditto, Benedit = Benedekhez hasonlóan fog- és torokhanggá kellett alakulnia, minő pl. uborka, leptika (e. h. ugorka, lectica). Számbavéve azonban, hogy az Aba nemzetségnél találunk nálunk nem igen divatozó német neveket is, minő pl. Artolph (Pud comes apja. Árp. Új Okl. III. 155, VIII. 241) s épen a Kompolthyak ágazatában fordul elé a Herthuig vagy Herthueg és Herrik név (egy 1265-ki oklevél Compolth fiainak és Chepanus unokáinak mondja őket s így a velük egykorú Kompold fia Kompold testvérük volt. Árp. Új Okl. VIII. 132. – Herthueg vajda fia ifjabb Henrik mester élt 1286-ban. U. o. XII. 447): a föntebbi magyarázatot el kell ejtenünk s a Kompolt nevet a germán Gundebald osztrák változata, a Gundpold, Gumpold átvételének kell tartanunk.
Kopai (Kopay), Zách Feliczián veje. A. m. tör. kopoi = vadászkutya, kopó.
Koplon, Kuplon, Kaplon a. m. tör. kaplan = tigris. (Vámb. Magy. Er. 188.) Hagyományos név a hasonnevű nemzetségben. Eljutott a név akár tőlünk, akár a bolgároktól a délszlávokhoz is, nevezetesen 1222/28-ban a zsiczai monostor egyik szolgája jön elé Kouplenu, Kuplen néven (Árp. Új Okl. I. 363, 369).
Kós, a. m. tör. kos, kus (kun: chus) = madár. Mint nőnevet meg kell különböztetnünk a Kos férfinévtől s mivel az előkelő osztálynál találjuk, nevezetesen a XIV. században az Aba nembeli Nekcsei Demeter leányát nevezték Koosnak, a törökségnél kell keresni a név eredetét. 1210-ben különben egy szolgálót is találunk Cos néven (Árp. Új Okl. I. 106).
Könd, Kündü (Kundu), Kende a. m. tör. mong. kündü = tisztelt, becsült (Vámb. Magy. Er. 172). A hagyomány szerint a hét vezér egyike, kitől a Kaplon nemzetség származott; eléfordul továbbá a név Kendeffy család ősei közt s ugyanilyen ősre vall a kölcsei Kende család neve is. 1273-ban Kend de Tardot találjuk.
Kula a. m. tör. tat. kula, kola = fakó, vadszamár.
Kulán a. m. kolán = vadszamár. A Márk-féle krónika szerint Kulánnák hívták Keán, az erdöelvi bolgárok és szlávok vezérének testvérét, a ki Gejza fejedelem tanácsadójának Beliudnak volt az ipa.
Kulcs a. m. tör. kilics, (kulucs) = kard. Kulch néven 126egy 1211-ben a tihanyi monostor szolgálatában levő személyt találunk, (fiai coloni lovászok. Árp. Új Okl. I. 113). Megfelelő magyar név a Churd, melyet Jerney egy 1250-ki okmány után idéz (Magy. Nyelvk. 27. l. «Csord» alatt); a «kard» szó ezen hehezetes alakját mutatja az 1278-ki «hord» szó (gladium vel cultellum, quod vulgariter dicitur Hord. Jerneynél 65. l.).
Kunka a. m. tör. kung, kunk = holló. 1221-ben egy szolgálót neveztek Cuncának. A Kunkha név megvolt a hunnoknál is.
Kupán, Koppány a. m. kapan, kopan = fölemelkedő, fölkelő (Vámb. Magy. Er. 187. «lázadó» értelemben veszi). A Sz. István ellen föllázadó somogyi Koppányon kívül eléfordul e név a tihanyi apátság alapító levelében (Cupon iudex) s a bakonbéli apátság javainak összeírásában 1086 (Cupon comes monasterii Batii), továbbá a Márk-féle krónika szerint Cupannak hívták Venczellin unokáját; a XIII. században egy vasvári jobbágyot neveztek Kwpannak, míg az alsóbb néposztályból a dömösi prépostság egyik herudi szolgáját találjuk 1138-ban Cupan néven (Mon. Strig. I. 91). Az egyháziak közt is megtaláljuk, nevezetesen Sz. László udvari káplánját Cupannak hívták (Mon. Strig. I. 85), ugyanez később Kálmán korában a Márk-féle krónika szerint püspök volt (Kuppan név alatt) s a kunok elleni hadjáratban esett el.
Kupsa ugyancsak a kap, kop = fölemelkedik, fölkel tőből képzett igenév. Eléjön a XIII. században,– mint János macsói bán komája, Tamás mester apjának a neve. Továbbá 1082-ben a veszprémi káptalan egy vinczellérjét hívták Cupsának (Haz. Okl. IV. 6).
Kustán a kücs, küsz = erő, hatalom szóból, melyből való a jakut: küsztäk = erős, kojbál-karagasz: küsz = erő, küsztük = hős, vitéz s a cseremiszbe átment török-tatár eredetű kusztán = bátor, hős (az alakilag megfelelő kazáni tatár kosztán a. m. szószóló). Eléfordult a név az Ajkay családnál. A Kustán név megfelel a bessenyő Koszta névnek, így hívták Konstantin szerint a Boro-Talmat tartomány fejedelmét.
Kücse a. m. ujgur, csagataj, kun: kücs = erő, hatalom. 1138-ban egy a dömösi prépostság szolgálatában levő egyént találunk Kuche néven.
Küke a. m. török-mongol: gök, kök, kükü = kék. A dömösi prépostság szolgái közt 1138-ban egy Vten falubelit neveztek Kukenek (Mon. Strig. I. 96).
Külcse, Külcsej, a kül, gül (kun: cul, chul) = nevet, mosolyog igétől: külcse = nevető, mosolygó. Árpád genealogiájában a Márk-féle krónika szerint Ompud fiát és Levente apját nevezték Kulchének; Anonymus a Colsoy nemzetséget említi, melyet a Calán nemmel együtt Oundutól s fiától Etétől származtat. A nevet különben megtaláljuk a Szente-Mágócs nemzetségnél (1292. k. Kulche, nobilis de g. Scenchemagygh. Árp. Új Okl. X. 106), továbbá az Abáknál (1307. Kulchey, Pál mester fia s Aszalói Merhard unokája, 1342–49. Paulus filius Kulche de Scepus. Anj. Okl. I., IV. 229, V. 288), egy 1267-ki okmány pedig említi Kulchey de Gughut, Korrárd ispán apját. A Kolsoi alak, melyet Anonymus említ, csuvasos (csuvasban: kol = nevet).
Küne a. m. kün = nap. 1260/70 körül egy győrvidéki nemest (Cune. Haz. Okl. III. 19), 1276-ból egy ungi várjobbágyot (Kune) ismerünk e néven, 1295-ben pedig mint nőnév jön elő (Kvne, relicta Endree de Zomur). A székelyeknél ugyanezen név Kene alakban volt ismeretes.
Küten (Köten, Keten), Kotjan. A csagataj köt, küt = erő, hatalom szóból: köten, kütin = erős, hatalmas. Kuthen kun király nevét az orosz és lengyel krónikák Kotian és Kotak alakban jegyezték föl.
Levente a. m. perzsa-török. levent = önkénytes, harczos, kalandor (Vámb. Magy. Er. 153). Az Árpád nemzetség egyik hagyományos neve, így nevezték Szár László harmadik fiát s ezenkívül Árpád legidősb fia, a bolgár hadjárat vezére, Konstantin szerint Liuntinesz volt; a liunti = levent, leventi, míg az -n olyan kicsinyítő képző, mint a milyet találunk a Zoltán (v. ö. Zulta, Zalta), Takson (v. ö. Taxis, Toxus = Taks), Kurzán (v. ö. Kurses) nevekben. A Márk-féle krónika Árpád genealogiájában Kulche fiát és Leel apját nevezi Leuentének.
Makicsa a mak = dicséret, dicsőség tőből a. m. makicsa = dicsért, magasztalt.
Makó. Ugyanezen tőből képzett maka ige -i vagy -ov végű igeneve a. m. dicső. Eléfordult a Csanád nemzetségben, mint az 1256–85 közt élt Makou vagy Makou bán neve, 1271-ből pedig Puki Makout, Farkas fiát s a XIV. századból Zentheoi Makout és Nenkei Makout ismerjük.
Manga a tör. mang, meng = fönt, elől lenni, előre jutni tőből (v. ö. csagataj: mangla = valamely test legeleje, homlok, mang = előre jut, megy, altáji: magta, mengde = siet, megelőz stb.) a. m. első, eleje valaminek. 1211-ben egy szolgáló jön elő Manga néven. (Árp. Új Okl. I. 109.)
Menküd, Menged a. m. ujgur: mengi, mingi = magas, emelkedett, magasztos, örök, égi, csagataj: mengi = örök, altáji: möngkü = örök, jakut: mänge = nagy, kiterjedt, ég, menny. A Mengkü a törökségnél nagyon kedvelt név volt, nálunk 1211-ben a tihanyi apátság egy beleni jobbágyát nevezték Mencud-nek (Árp. Új Okl. I. 112. Egyik társának a neve Tatár), 1232-ben pedig egy pogrányi szőllőművest találunk Menguet néven (Mon. Strig. I. 287).
Mikó (Mikou, Mikov) a mak = dicséret, dicsőség tő csuvasos változatából (v. ö. csag. makta – csuv. mukta = dicsér, dicsőít, – az u és i váltakozására pedig: tör. buka – magy. bika, Csunád és Csinád, Urkund és Irkund stb.) a Makó, Mokó névhez hasonló képzésű igenév. A névnek ezen változata – úgy látszik – főleg a kun-kabar és rokon elemeknél volt elterjedve, így nagyon gyakori a Balassák ősei közt (Mikó 1247–54 zólyomi főispán és még három más Mikó), aztán az Aba nemben a Rhédey ágnál, továbbá az Acha, Bors, Divék, Haraszt, Vigmán és Záh nemben; így nevezték a sepsiszéki székelyeknél Benczencz ispán egyik fiát, a hidvégi és bodoki Mikó család ősét; a XIII. század első felében élt Mikó beregi ispán, Mihály apja; 1225-ben említtetik Mycou, a Mocud fia, 1292-ben Szabolcsi Mikó ispán, ismerünk e néven egy kelecséni, bikcsei, béli és alpestesi nemest, továbbá egy csallóközi, zalai, honti, barsi, komáromi és karakói várjobbágyot, s a XIV. század vége felé egy karcsai nemest. A névnek egy más képzésű változata:
Mikud (a. m. dicsért, magasztalt), melynek latinosított formája a Mihedeus. 1173-ban említtetik Mykud bán, 1237-ben Micud ispán s a XIII. század utolsó tizedeiben a Kökényes-Rénold nembeli Mikud bán, Mikud fia.
127Mocsk. (Lásd Bucska.)
Mog, Moghu, Mocho. Egy a XII. század vége felé s a XIII. század elején élt nádornak, továbbá Ajkai Damsa és Elefánti Tamás fiának, egy alasuni és zegyi nemesnek s egy abaujvári várjobbágynak stb. a neve. Vámbéry a név magyarázatáúl felhozza a már említett mak, mag = nagy, emelkedett, dicséret tő mellett a muk, mug = bogyó szót is (Magy. Er. 124); tekintve, hogy a név Maghy alakban is eléjön, a mak tőből kell származtatnunk, a mely különben is sokféle változatban szolgált gyökeréűl a pogánykori magyarságnál meghonosodott török eredetű neveknek.
Moglout. Anonymus szerint egy nemzetség neve, mely az erdélyi Gyuláktól vette eredetét. Mint személynév eléjön 1086-ban. A mak, mog tőből képzett makla, mogla ige egy igenévi származéka a. m. dicsőített, magasztalt.
Mokian. Eléfordult az Aba nemzetségnél. (Buken fia, az 1288-ki nádor) s 1255-ben említtetik Mokyan, Beche ispán fia. A. m. makian = dicsért.
Mokszan, Mokzan. 1323-ban egy piliscsabai jász neve. A makszian, makszan ugyanolyan jelentésű, mint a maian.
Mokud, Magudi. A Mikud név változata. 1086-ban mint egy bakonbéli apátság szolgálatában levő lovas neve jön elé, száz évvel később pedig a Salamon nemzetségnél találjuk a Mokud nevet; így nevezték továbbá az 1225-ben említett Mikó apját s 1272-ben a Kachuz nembeli Mokudról van tudomásunk.
Mongocs, Munguch, Bungucs, az ujg. munk = fáradság, munka, gond, baj, szomorúság, csag. mung = gond, aggság, szükség, ozmanli: bön, böng, bün = öregségtől elgyöngült, kazáni tat.: mong = szomorúság, búbánat tőből a. m. mongics, mungucs = szomorú, bús, bajos. Eléjön a név Bors nemzetségénél, 1245–56 közt (Michael filius Munchucy vagy Munguch de genere Miscouch. Szendrei Misk. tört. III. 13, 15. Árp. Új Okl. VII. 201. Haz. Okl. VI. 86), 1280-ban Jakab, a Mongoch fia említtetik, 1328-ban Ó-Budai Péter özvegyét találjuk Mangich néven, 1312-ben s 1313-ban pedig Bunguch vagy Bunguz asszony, Káldi Marczel ispán neje említtetik.
Moniakh, régi török név, mely már a VI. században megvolt az altájimenti törökségnél (Maniakh), Kálmán királyunkkal egy időben pedig egy kun fejedelmet neveztek e néven (a Képes Krónikában: Monoch, a byzancziaknál: Maniak, Nestornál: Bonak, Dlugossnál: Boniak). Nálunk a név 1211-ben fordul elé Monac és Moniac alakban, így nevezték ugyanis a tihanyi monostor egyik csopaki udvarnokát és csőszi szolgáját. (Árp. Új Okl. I. 120, 124.) Vámbéry szerint jelentése a. m. nemes úr. (A török faj. 19. l.)
Munk, Munka a. m. ujgur: munk = fáradság, munka, baj, szomorúság, csagataj: mung = u. a. 1082-ben Munknak nevezték a veszprémi káptalan egyik vinczellérjét (Haz. Okl. IV. 6) s 1138-ban Muncának a dömösi prépostság egyik szolgáját (Mon. Strig. I. 91). Hasonló nevűeket találunk 1211-ben a tihanyi monostor szolgálatában levő személyek közt is. (Moncha fia pistor, Muncha coloni jobbágy, Moncha gamasi udvarnok. Árp. Új Okl. I. 108, 113, 121.)
Munkács u. e. munk tőből, a Mongocs, Bungucs név változata, a. m. bús, bajos, szomorú. IV. Béla idejében a pannonhalmi apátság egy kenesnai jobbágyát nevezték Munkacnak (Árp. Új Okl. I. 20). Hasonló nevüek találhatók 1138-ban a dömösi prépostság (Muncasci pistor, Muncas setkelui szolga és udvarnici szolga, egyik társa Bulgar. Mon. Strig. I. 93, 96) és 1211-ben a tihanyi apátság szolgálatában. (Monchacj pecheli udvarnok, Monchachy gamasi földműves. Árp. Új Okl. I. 109, 122.)
Ócsád (Ousad). Egyik kun-kabar vezér neve. Vámbéry szerint (Magy. Er. 173) a. m. ujgur: uszad = irány, rend; valószínűbb, hogy a csagataj: olcsa = tisztel, becsül, áld igéből képzett részesülői alak, a. m. tisztelt, becsült.
Odulman, a. m. otluman, utluman = tüzesség, hevesség. Egy bakonbéli szolgának a neve 1171-ben, kinek egyik társa Kara néven fordul elé. (Árp. Új Okl. I. 67.)
Ogh a. m. tör. ok, og = értelem, ész, tudás. A Záh nemzetség egy Kun László korabeli tagja viselte e nevet.
Oghuz, Ochuz, a. m. ujgur: ukusz, kun: ochuz = folyam. (L. a Turul multkori füzetét, 54. l.)
Ogmánd. Az ujgur: ok = fölfogni, érteni, tudni igéből a. m. értelem, tudás. Anonymus szerint Tuhutum kémjének volt a neve, 1171-ből Akai Ogmándot ismerjük.
Ogul, Okul a. m. ujgur: okul, csagataj: ogul. oul = gyermek. Hasonló név Bala és a népies Fiod.
Ohtum, Ohtun, Achtum (mai kiejtéssel: Ajton), az okta = lő, nyilaz igéből a. m. lövő, nyilazó. Egy nemzetség neve, melynek őse a Sz. István korabeli Ohtum, Glád ivadéka.
Olcsi, Olcsa. Egyeredetű az Ócsád névvel. A kézdiszéki székelyeknél, az Apor család ősei közt említtetik Olcy, ki Olec néven is eléfordul. (Szék. Okl. I. 33. III. 14.)
Oltomán, Oltumán. A jal, jil, jol, jul = fénylik, villog tőből (szókezdő j nélkül: csag, ili, ilik = meleg, ilimak = megmelegedni, ozm. ilinzsak = langyos), a melyből van jolduz, jildiz = csillag, jaldiz = aranyozás, jaldirak = szikrázó, ragyogó, iltra, jiltra = villámlani, jildirim – villám stb. Hasonló eredetű a hunn Uldin és a kun Oldamur nevekkel. Az Oltomán név többször eléfordul nálunk, így nevezték pl. 1252-ben a Gurk ispán nemzetségebeli Péter fiát, továbbá egy 1248-ki okmány «Oltumanus sacerdos»-t említi Balarad faluból (Mon. Strig. I. 372), 1268-ban pedig Oltumanus vagy Oltmannus nevű zsidó, Henel ispán fia s Wluen vagy Wluyn és Nekel testvére fordul elő (u. o. 550). Az utóbbiaknál a német Altmann névvel is azonosíthatták az Oltománt.
Oldamer, teljesen egy az ismert kun vezér Oldamur nevével s a török jold-, juld-tőből származik (v. ö. jolduz = csillag, jildirim = villám) az Itemerhez hasonló képzéssel. 1342-ből egy nemest, Sarangi Oldameriust találjuk ezen elnevezéssel. (Anj. Okl. IV. 230.)
Olup-Tulma a. m. olip-tulma = a hős teljessége. A kun-kabar Ketel vezér fia s Komárom alapítója.
Oundu. Anonymus szerint a hét vezér egyike, Ete apja, kitől a Kalan és Kolsoi nemzetség származott. A karakirgizeknél Ondunak egy nemzetséget hívnak. Vámbéry szerint a. m. oundi = elégedett. (Magy. Er. 172.)
Oslu, Osl, Ostlu a. m. kun: usztlu, csagataj és 128ozmanli: uszlu = értelmes, okos, bölcs. (L. a Turul multkori füzetét.)
Pata, Pota az Aba nemzetség egyik hagyományos neve, mely alighanem szkytha eredetű, a. m. a szkytha: pata, akkad: bata = ölő. (Lásd a Turul multkori füzetét.)
Sár a. m. kun: szar = sas. II. Béla korából ismerjük Sar ispánt, 1165-ben pedig egy csallóközi várjobbágy fordul elé Scar néven.
Sarolt a. m. tör. szaraldi = sárgás, szőke s aztán hajnal. (Vámb. Magy. Er. 183.) I. Gyula leányának Sz. István anyjának a neve. (Lásd: Karold.) Eléfordul férfinévnek is, miként a magyar Zeuke, így 1138-ban a dömösi prépostság egy cerepi szolgáját és cepeli vinczellérjét nevezték Sarlaudinak. (Mon. Strig. I. 92, 95.) A Váradi Regestrumban Sorlout alakban találjuk. (381. §.)
Sudan a. m. sodan, szodan (kojbál-kar.) = tompa, csöndes, hallgatag. A hasonnevű nemzetség hagyományos neve, eléfordul ezenkívül az Ajkay családnál.
Szalók, Zolouk a. m. tör. szuluk, tatár: sziliu = szép, kecses, ujgur: szilik = sima, tiszta, jámbor, kojbál-karagasz: szilik = szép, tiszta. (Vámb. Magy. Er. 188.) Anonymus szerint így nevezték Usubuu fiát; eléfordult a név a Csák nemzetségnél.
Szelemen, a csag. ozm. szil = török, dörzsöl, simít tőből, hasonló képzéssel, mint az ozm. szülmen = kenőszer. 1135-ben a bakonbéli apátság egy vinczellérjét találjuk Zelemen néven. (Árp. Új Okl. I. 50.)
Szemere a. m. szemiz, szimez = kövér, szimer = meghízni, szimere = meghízott, kövér. (Vámb. Magy. Er. 188.) Úgy látszik, Huba nemzetségében volt hagyományos név, ki Anonymus szerint Nyitrát szállta meg s a kitől a «prudens Zemera», valószínűleg az 1173–75 körűli Zemere simtei ispán származott. A Zomor név, mely a Divék nemzeségben fordult elé, nyilván a Zemere csuvasos változata.
Taj, Taja a. m. tör. tat. taj = csikó. E néven nehány a bakonbéli és tihanyi apátságok szolgálatában levő személyt találunk. (1086. Taia, eques in Cupon. Árp. Új Okl. I. 35. – 1211. Tay, exequialis in villa Kecu. U. o. 110. l.) Megfelelő népies magyar név a Csikó, Csikóló s egyéb törökös nevek: Kolon és Tika. A szibériai tatároknál a kháni családban volt egy Tajbuga nevű, a mi annyit jelent: csikó-bika. (Hasonló kategoriájú török név pl. a Gurg-arszlan = farkas–oroszlán vagy a szagaj Puga–Deke = bika–kos is.)
Takson (Tocsun, Toxun), Konstantin szerint: Taxis = Taks vagy Taksi, a nyugoti krónikásoknál: Toxus = Toksu. A. m. takis, tekis = ütközet, harcz. (Vámb. Magy. Er. 156.) A Takson alak kicsinyítés, de nem a törökös Takis-kon összevonása, hanem népies magyar.
Tarkacsu a. m. tör. tarkacsi = szétszóró, szétkergető. (Vámb. Magy. Er. 155.) Árpád egyik fiának a neve.
Tas, Tosu a. m. tör. tasz, taz = kő. (Vámb. Magy. Er. 157.) A hagyomány szerint a hét vezér egyike, ki, mint Anonymus mondja, Lélnek volt az apja; Konstantin azonban Árpád egyik unokáját nevezi Tasesnak s úgy tetszik, hogy a két Tas tulajdonkép egy személy volt. Azalsóbb néposztálybelieknél a dömösi prépostság szolgái közt találunk 1138-ban Tos, Tosu nevűeket, egyet Sagu, másikat Tamach faluból. (Mon. Strig. I. 90, 92.) Megvolt a név a kunoknál is, nevezetesen Nestor és Dlugoss szerint Monak vagy Bonjak vezér testvérét nevezték 1107 körül Tasznak vagy Taszának. Megfelelő magyar név a Keve.
Teke a. m. kazáni tat. és mescserják: täkä, baskir: tákka, kirgiz: töke = kos. A szagai személynevek közt ilyen összetételben fordul elő: Puga–Deke, azaz bika-kos. A népies magyar nevek közt megfelel a Cus, Kus, Cosu, Cosda, Cusda. Az Árpádkorban gyakran megtaláljuk a Teke nevet, pl. 1211-ben a tihanyi monostor szolgálatában számosan voltak ily nevüek (mint Theke pulsator, Teke pistor, Teke és testvére Ibrahim cuessi jobbágyok, Tecu zeuleusi jobbágy, Thecu coloni jobbágy, Theke mortusi udvarnok, társai Pota, Beke, Texe, Jaxa stb. Árp. Új Okl. I. 108, 109, 113, 119).
Teküle hagyományos név a hasonnevű nemzetségben, melynek két 1240 s 1312 körül élt tagja jön elő Tekule, Thekele néven. A. m. csagataj: tükel = tökéletes.
Teksze, Tegze a. m. kun tekszi =aequalis, kazáni tat. tigez, csag. tigesz, tigiz, tegiz = sima, sík, lapos, egyenlő, csuvas: tigisz = sima, sík, egyenes, hasonló. 1082-ben a veszprémi káptalan egy vinczellérjét találjuk Texe néven (Haz. Okl. IV. 7), továbbá 1211-ben a tihanyi apátság nehány udvarnokát. (Texe, Texa. Árp. Új Okl. 119, 120.)
Teküs a. m. török tekis, takis = ütközet, a Takson név változata. a Tekus alak az Aba nemzetségnek volt egyik hagyományos neve, melyet a Törnay ágnak egy 1249–1270 és egy 1293 körül élt tagja viselt.
Telük a. m. kun-tatár: tülkhü, tölkö = róka, megfelel a magyar népies Róka (1211. Ruka, 1228. Rucha) és Ravasz (Rouz, Rouoz, Ruuoz, Rovosti) névnek. Eléjön a Váradi Regestrumban (Teluc, Telceu. 31. §., 206. §.), továbbá IV. Béla egy évnélküli oklevelében, mint a pannonhalmi apátság szolgálatában levő személy. (Teluch. Árp. Új Okl. II. 10.)
Temer, Temerdi, Timurdi a. m. temir, timur = vas. Eléjön e név a Teküle nemzetségben, így a XIII. század vége felé Ite fia viselte a Themer nevet, egy 1252-ki oklevél pedig egy honti várjobbágyot, a Kerd és Kezyv földjén birtokos Simon, István és Péter apját nevezi Temernek. (Mon. Strig. I. 390.) A megfelelő magyar név: Vas (1218-ban egy esztergomi kanonok jön elő Wos néven. Mon. Strig. I. 220), Vasad, Vosud, Vasadi. A Temir, Timur név nagyon kedvelt a törökségnél magában is, összetételben is (pl. Ak-Timur = fehér vas, ezüst, Kutlug-Temir = szerencsés-vas, Temir-Khodsa, Mengkü-Timur = örökvas, mennyei vas stb.).
Tene a. m. csuvas: tina, csagat. kaz. tat. tana, mong. düne = tehén, tinó. 1289-ben Karcsai Süge (Suge de Corcha) leánya említtetik Thene néven.
Termacsu a. m. termacsi, tarmacsi, tarmascsi = erőlködő, fölhevülő. (Vámb. Magy. Er. 157.) Árpád kisunokája.
Tika (Thica 1211.) a. m. csuvas: tiga, tyiga = csikó. A tyiga alaknak az 1238-ban eléjövő Thyuka név felel meg. A Csikó, Csikóló a népies magyar nevek közt a legkedveltebbek egyike.
Timboldi, Tumbold a. m. kun: timboldi = tranquillitas. 1266-ból ismerjük Tumbold gömöri ispánt, 1294-ben említtetik Bolugi Tumbold fia Tumbold, 1296-ban pedig Lőrincz ispán fia Thonpoldus.
129Tokus a. m. takis, tekis = ütközet. Alhangú alakja a Teküs névnek. 1211-ben a tihanyi monostor Hugsoy nevű szolgálójának a fia fordul elő Tokus néven. (Árp. Új Okl. I. 109.)
Tolon, Tulun a tol, tul = megtelni igéből képzett igenév a. m. teljes, tökéletes. Egy Kun László korabeli előkelő kunt találunk Tulun néven, 1313-ból pedig egy Tolon nevű aranyosi székelyt ismerünk. (Szék. Okl. I. 35.)
Tolonig a. m. tolomnik = teljesség, tökéletesség. A név képzése olyan, mint a Belenig névé.
Tonuzoba a. m. tonguz-aba, tonuz-aba = disznóapa, vagyis vadkan. Egy a X. század vége felé beköltözött előkelő bessenyő neve, kitől a Tomaj nemzetség származott. A Tonuz név a XIII–XIV. századbeli Tomajoknál már nem fordul elé, de hogy hagyományos neve volt a nemzetségnek, mutatja az, hogy helyette a hasonló hangzású martyrologiumi Dienes, Dioniz nevet használták nagy előszeretettel a Tomaj nembeliek. A Dioniz és Tonuz, Tomiz ilyen értelemben való összetartozása semmi kétséget sem szenved. Hasonló értelme van a nálunk szintén használatban volt Kaban névnek, mely teljesen azonos a kirgiz Kaban baj = vadkan-fejedelem névvel; a népies magyar név volt: Kan és Kond.
Torda, Turda a. m. török: turdu, turdi = a megállt, állhatatos s megfelel a kirgiz Turdu-bek s turkomán Turdi-beg = állhatatos fejedelem névnek. Árpád genealogiájában a Márk-féle krónika szerint Scemen fia és Bendekus apja jön elé Turda néven. Anonymus szerint egy Velektől származott püspököt hívtak Turdának. A többször említett II. Gejza korabeli krónikában a Boricspárti Sámsonról olvassuk, hogy Tamás és Turda ispánoknak volt az apja; Tamás egy 1173/75-ki oklevélben is eléfordul (Thomas comes, filius Samsonis. Árp. Új Okl. I. 69), Turdáról azonban nem tudunk semmit, ha csak azon Jánosnak nem volt az apja (Johannes, filius comitis Turde), kit egy 1193-ki okmány említ. (Mon. Strig. I. 144.) 1227-ből a Zaah nembeli Turdát, Turdos fiát ismerjük. (Árp. Új Okl. VI. 445.) 1323-ban egy piliscsabai jászt, az Iwachan apját találjuk Turduh néven. Az alsóbb rendből a dömösi prépostság alapító levele 1138-ban említi Turdit, min cepeli vinczellért. (Mon. Strig. I. 95.) 1219-ben egy vinczi udvarnok jön elő Torda néven (u. o. 223), IV. Béla korában pedig a pannonhalmi apátság nehány jobbágya, ú. m. egy almási és egy kenesnai lovas jobbágy. (Árp. Új Okl. II. 11, 16.)
Tordas, Turdos u. e. tor, tur = föláll, fölkel, áll tőből. Használatban volt a név a Záh nemzetségnél, nevezetesen egy 1227-ki okmány szerint Chozmas, András, Mikou, Turda, Yrasmeus és Barakon apját nevezték Turdosnak. (Árp. Új Okl. VI. 445.)
Torna, Turna a. m. csagataj, kazáni tatár: torna, kun, ozmanli: turna = darú. Eléjön a név a Bors nemzetségnél, nevezetesen 1299-ben említtetik nobilis vir Turna de genere Miskoult. (Szendrei Misk. tört. III. 30. Árp. Új Okl. X. 357.) Továbbá 1279-ből ismerjük Turnát, a Hegmuguy faluból való Zepus fiát, tornai várjobbágyot. (Haz. Okl. III. 32.)
Tuhutum. Anonymus szerint a hét vezér egyike; a nevet Szabó K. Töhötömnek olvasta, de ép úgy lehet Tuhutum is s a Kézai- és Márk-féle krónikában említett Tatun nemzetség neve, mely nyilván a. m. Tahatun, Taatun, egyenesen az alhangú formát mutatja helyesnek. Vámbéry a perzsa tehemten, tuhumtun = hatalmas, vitéz szóból származtatja a nevet (Magy. Er. 173); valószínűbb azonban, hogy megfelel az avar-kazar tudun, tugdun = fejedelem vagy helytartó szónak s etymologiailag a tit, tut = fog, tart, kap szóból származik, mely ismét a tok, toj, tüg, tüj = sűrű, szilárd, köt, erősít tővel függ össze. (L. Nyelvt. Közl. XIII. 434.) Érdekes, hogy az Anonymusnál levő Tuhutum-féle genealogiában három fejedelmi méltóság-nevet is találunk, ezek: Tuhutum, Horka (a. m. karkasz, karka) és Gyula (a Konstantin-féle gylas s az Ibn Daszta-féle dsila).
Turika a. m. csag. turuk = tulok.
Turul a. m. ozmanli: túrul = nagyobb fajta sólyom vagy sas, mely a vezérkori magyarok és oghuz khánok czímere volt. 1270-ben Turul ispánt ismerjük. 1239-ben pedig egy zalai várjobbágyot találunk e néven. (Thury J. Turul. IV. 124.)
Ula egy 1086-ban említett s a bakonbéli monostor szolgálatában levő lovas neve; a m. kun: ulah = ló.
Urkund, Irkund s betűcserével Rugon és Ugrun, Ugrin, melyet aztán az olasz Ugolin névvel vettek egynek. Anonymus sz. Urkonnak hívták Eusee fiát s Urkundnak Tonuzobáét. Egyik hagyományos név a Tomaj nemzetségnél, míg a Csákoknál, a kik alighanem szorosabb viszonyban voltak Pannonia egyik hódítójával, Euséevel, az Ugrin alakot találjuk. A székelyeknél Ugron és Rugon (v. ö. Rugonfalva) alakban volt használatos s ugyancsak Vgrun alakban megtaláljuk a tihanyi monostor 1211-ki udvarnokai közt is. (Árp. Új Okl. I. 119.) Vámbéry a csagataj: ürkün, ürkünti = ijedtség, zürzavar szóval veszi egynek. (Magy. Er. 127.)
Urmand a. m. török: ormna, urman = erdő. Megfelel a magyar népies Erdeu, Erdeud, Erdeus neveknek. 1086-ban egy a bakonbéli apátság szolgálatában levő lovas fordul elő Vrmandi néven, társai közt találjuk Beseneut, Sunadit. (Árp. Új Okl. I. 36.)
Uros a. m. tör. urus, oros = harcz, ütközet, kumik: urus = harczos, katona, tehát hasonló értelmű név, mint a szintén török Taks, Tokus vagy Teküs s a népies magyar Satadi. Az Uros név a középkorban nagyon el volt terjedve a délszlávoknál, de maguk a szláv írók is ó-bolgár eredetűnek tekintik. Hozzánk is tőlük került, míg a Taks és változatainak eredetét az oghuz-törökségnél kereshetjük. A kunoknál Urusoba összetételben találjuk e nevet, kiknek egyik fejedelmét nevezték eképen. Nálunk nagyon gyakran eléfordul az Uros s többek közt ez volt a neve egy II. Endre korabeli pannonhalmi apátnak, a ki felváltva a bibliai Urias (Urijah) nevet is használta. (1211. Vros, tihanyi prelatus. Árp. Új Okl. I. 106. – 1213. Orez apát. U. o. 129. – 1211 s 1216. Vrias, Urias apát. U. o. 100, 139. – Kubinyi Árp. Okl. I. 5.)
Ursuur (Örs, Ürs), u. e. urus, oros tőből, urusur = harczol, a harczos. (Vámb. Magy. Er. 187.)
Usz. Igy nevezték a Teküle-nemzetség egy 1337 körül élt tagját; a. m. kun: usz = humidus.
Vajk a. m. bajik = gazdag, hatalmas. (Vámb. M. E. 183.) A szókezdő b-v közt ugyanazt a hangváltozást tapasztaljuk, a mit pl. a Bojta-Vojta névnél. Tudvalevőleg Sz. Istvánt hívták pogánykori nevén Vajknak.
130Vatha a. m. kun-török: bata = elmerülő, lebukó, – a nyugvó nap. (L. a Turul multkori számát.)
Vejteh. Eléjön 1256-ban a Csanád nemzetségnél, a XIV. század elején az Aba nembeli Lapispataky és Segnyey családnál. Mint családnevet Böjte alakban a háromszéki székelyeknél találjuk. A csag. böjü, biji, ozm. böj, büj = nő igéből származott igenév a. m. növő.
Záh (Zaah, Zaach, Zak), a. m. ujgur: szak, csagataj: szg, szao, ozmanli: szagh, szaa = egészséges, helyes, jó. Hagyományos név a hasonnevű nemzetségben a Torda, Vatha, Oslu s más szintén török eredetű nevek mellett, így nevezték többek közt a szerencsétlen végű Feliczián apját is, egy másik 1244-ben említett Zach «de genere Zaah» Vathának volt a fia. A tihanyi apátság alapító levelében 1055-ben «Zache» nádort találjuk (Signum Zache comitis Palatii), a mely név – a nominativusi formában visszaállítva – Zakha vagy Zaha lehetett. 1156-ban a borsi Sz. Márton egyház alapító levelében az egyik tanú fordul elő Zah néven. (Mon. Strig. I. 110.) Ezzel vagy egy személy, vagy egykorú volt azon Zah nevű előkelő ember, kinek fia Tamás 1173 körül élt. (Árp. Új Okl. I. 69.) Az alsóbb néposztályból valók közt a dömösi prépostság egy szolgáját találjuk 1138-ban Zahu néven. (Mon. Strig. I. 96.)
Zember a. m. tör. szümbür = zaj, a Zombor név felhangú párja. Eléjön 1211-ben a tihanyi monostor alkalmazottjai közt.
Zoltán, Zulta, Solt. Valószínűleg a szil-, szul- = czirógat, dédelget tőből származik, melyből az ujgur: szilik = sima, tiszta, jámbor, kojb. kar. szilik = szép, tiszta, kazáni tatár: sziliu = szép, kecses s egyeredetű a Szalók, Zolouk névvel. (L. a Turul multkori számát 53. l.)
Zombor. Anonymus szerint II. Gyula erdélyi fejedelem apját hívták e néven; a Márk-féle krónika Árpád genealogiájában Leel unokáját, Zamur fiát s Bolug apját nevezi Zamburnak, 1280-ban Máté királyi tárnok testvérét találjuk Zumbor néven, IV. Béla idejében egy lovas jobbágyot neveztek Zumbor- vagy Zumburnak, 1082-ben pedig egy a veszprémi káptalan szolgálatában levő Zumbor nevű juhász fordul elő. (Haz. Okl. IV. 6.) Vámbéry egynek veszi a nevet a török szümbür = zaj szóval. (Magy. Er. 188.)
Zomor, Zamur a. m. csuvas: szamir = kövér. Eléfordult a Divék nemzetségnél s a csallóközi pókatelki Kondé családnál. (L. Szemere.)
Zuárd, Zovárd, Zoard a. m. kun: szouvar = szeretetre méltó. Egy X. századbeli előkelő magyar neve, ki a 921-ki olaszországi hadjáratnak volt a vezére (Liutprandus Salardus néven említi) s Anonymus szerint Árpádnak az unokatestvére. Hagyományos név a Zoárd nemzetségben, mely Galgócz vidékén székelt s a Zoárdokkal való vérségi összeköttetés után a Hunt-Pázmánoknál is.
NAGY GÉZA.
