Nádasdy Ferencz országbíró mint genealogus.
Nádasdy Ferencz országbíró mint genealogus.
Zrinyi Miklós a költő és hadvezér följegyezte, hogy «egy nemzet sem pattog úgy s nem kevélykedik nemesség titulusával, mint a magyar»*.Annyi bizonyos, hogy főuraink örömest eldicsekedtek fényes származásukkal és alkalomadtán hánytorgatták őseiknek nagy vitézi voltát, nemzetségüknek régiségét, híres, nevezetes családokkal való vérségüket stb., de még a kurta nemes is büszkén emlegette armális-szerző ősapját, kinek szabadságát, jószágát, kiváltságait köszönheté. Ebből is látszik, hogy az az általános emberi érzés, mely már a legrégibb népeket arra ösztönözte, hogy az ősök emlékezetét a maradék előtt örökössé tegyék, nálunk nagy mértékben ki volt fejlődve, és szűkebb körben, mint családi hiúság, a genealogia iránt való különös érdeklődésben nyilvánult.
* Rónai Horváth Jenő, Gr. Zrinyi Miklós hadtudományi munkái. 94 l.
Tapasztalhatjuk is, hogy még a legegyszerűbb család leveles ládájából sem igen hiányzott a genealogia, mely, a mellett, hagy az ősök emléke iránt való kegyeletről tanúskodott, egyúttal gyakorlati czélokra és nagyfontosságú anyagi érdekek védelmére szolgált. Mert a nemes embernek ugyancsak nyilván kellett tartania genealogiáját, hogy a sok körmös prókátor, hamis lelkű atyafi, vagy plane esküdt ellensége a fiskus ki ne forgassa a maga igazságából. Mivelhogy a szent korona képviselője örökösen résen állott, hogy az urafogyott vagyont vagy egyedűl fiú-ágat illető jószágokat a körme közé keríthesse. Akár volt igazsága, akár nem, csak előállott a maga követelőzéseivel, arra számítván, hogy a szegény ügyefogyott nemes embert valami úton-módon sarokba szoríthatja. Gyakran megtörtént, hogy a közös törzsökből eredő, de különböző nevet viselő s egymásra nézve már szinte idegen családoknak ilyenkor 4–500 esztendőre is vissza kellett vinni a genealogiájukat, hogy a magszakadást vitató fiskussal, vagy az ősadományos birtok természetéhez képest a leányági utódokkal szemben örökösödési joguknak érvényt szerezhessenek.
És bizony, ha nincs rendben a genealogiájuk, hiába vitatják p. o. hogy másokat ne említsek, a Kapjon nemzetségből származó Sztárayak, hogy a Nagyrnihályi Tibay, Ödönffy vagy Bánffy családoknak vérség és leszármazás szerint ők az örökösei; hasztalanul hivatkoznak a gr. Károlyiak arra, hogy a Wethéssyekkel nemcsak egy nemzetségből, de egy és ugyanazon őstől is származnak; hiába bizonyítgatja az Ujhelyi család, hogy a Hunt-Pázmán genusból eredő Zowárdffyak jószágában ő a fiú-ág: a törvény a fiskus pártjára áll és a sok szép őstől maradt vagyontól örökre elesnek.
Hát még mikor a Rosályi Kun nemzetség utolsó férfitagja is sírba szállott s a leányági utódok seregestől állottak elő, hogy örököljenek utána, ki tudott volna eligazodni a csaknem 100 esztendeig tartó pörben, mely idő alatt hárorn új nemzedék nevekedett, a genealogia nélkül? mikor Kun János, László és Gáspár ágán a Gyulaffy, Rhédey, Pogány, Ujhelyi, Maróthy, Bicskey, Megyery, Bay, Perneszy, Szentpáli, Bethlen, Vay, Ibrányi, Pongrácz, Desewffy, Sennyey, Barkóczy, Károlyi stb. család és ezeknek minden ija-fia just formált a fejedelmi vagyonhoz.
Vagy mikor a Káta genusból származó Csarnavodai Surányi nemzetségnek magva szakadt, hogy lett volna képes igazságot tenni a biró a Telegdy, Prépostváry, Alaghy, Bornemissza, Kállay, Perényi, Gyulaffy, Lónyay, Ilosvay, Csomaközy stb. családok, meg a Kusali Jakcsy, Matuznay, Büdy, Perneczy, Salgay, Sulyok, Tegzes, Derencsényi, Szepessy, Árthándy stb. örökösök között, hacsak rendről-rendre, izről-izre ki nem mutatják a genealogiájukat?
És gondoljunk csak arra a híres Bossányi-pörre, mely egymagában is jókora kötet családtani munkához szolgáltatna anyagot s melyből hosszú időn keresztül egész sereg prókátor élősködött!
Látnivaló tehát, hogy valamint a tengeri hajósokat a mindennapi élet parancsoló szüksége csillagászokká, azonképen a magyar nemes embert az örökös perlekedés professzionátus genealogussá tette.
Mindazonáltal családtani íróinknak sohasem győzünk elegendő óvatosságot és szigorú kritikát ajánlani a perbeli genealogiák használatánál, mivelhogy azokat jobbára prókátorok készítették, a kikről pedig már Zrinyi Miklós följegyezte, hogy «nem az igazságnak szeretetiből» 40tanulják a mesterségüket, hanem azért, hogy másokat megnyomorítsanak.*
* Gr. Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. 95. l.
És valóban ha a régi örökösödési, vagy általában az u. n. joggyökös pereket tüzetesen tanulmányozzuk, azt tapasztaljuk, hogy furfangos prókátorok, a kik még a kákán is csomót kerestek, gyakran a legalaposabb genealogiát is összetörték, vagy mindenféle ravasz cselfogásokkal és sophismákkal olyannyira zavarba hozták a hitelesség felett döntő biróságot, hogy ennek következtében az illető fél, nyilvánvaló igazsága daczára is pervesztes lőn.
Viszont az is előfordult – sajnos elég gyakran – a királyi tábla praxisában, hogy hamis genealogiával állottak elő, és ha az adversa pars nem tudta kimutatni a csalárdságot, a mi bizony csak elvétve sikerült, a biróság hitelesnek fogadta el a leszármazási táblát, mely igen sok családtani tévedésnek és bonyodalomnak vetette meg alapját.
Ha valaki a genealogia fejlődésének történetét megírná, ezt az időt a prókátori befolyás korszakának nevezhetné, mely körülbelől a mult század végéig tartott, a mikor már a megindult levéltári kutatások s az annak előtte jóformán ismeretlen historiai kritika következtében az irodalmi férfiak figyelme a történetirásnak e parlagon heverő segédtudománya felé kezdett fordulni, melyet a prókátorok fejlődésének természetes útjáról letérítve, egészen alárendelt, sőt gyakran dicstelen szerepre kárhoztattak.
De hosszú idő telt el addig, a míg szakavatott, tudós emberek fáradhatatlan munkássága a komoly számot tevő tudományok sorába emelte s bizony a régibb századokból alig van rá példa, hogy valaki a genealogiát önállóan művelte volna. Mert azok a tányérnyaló iródeákok, a kik néhány huszasért, vagy bármely adományért, borravalóért, otromba hizelkedéssel az ó-testamentomig vagy legalább is a régi szittya kapitányokig fölvitték gazdájuk vagy maecenásuk családfáját, a kik máskülönben a tudományra nézve korántsem voltak oly veszedelmesek, mint a prókátorok – sem az irodalmi, sem a tudományos czélt nem tartották szemük előtt, és a genealogia művelői közé tulajdonképen nem is számíthatók.
Magasabb intelligentiát, több tudást és hasonlíthatatlanul józanabb felfogást találunk azokban a halotti beszédekben és bucsúztatókban, melyek – legnagyobbrészt a XVII. és XVIII. századból – nyomtatásban és kéziratban maradtak reánk. Ezeknek szerzői többnyire papok vagy iskolamesterek, tehát bizonyos műveltséggel biró, sőt néha határozottan tudós emberek voltak, s bár a genealogiát ők sem tartották tulajdonképi czélnak, de munkájukból már kiérezhető, hogy igazmondásra törekesznek, és konstatálható, hogy eredeti okleveleket, olykor pedig önálló forrásműveket, historikusokat is használnak.
Minden tudományszaknak és irodalmi ágnak akadt művelője hazánkban s a lőcsei kalendarium mellett még a Csizió is nagy népszerűségnek örvendett, de olyan ember, a ki egy már kipusztult vagy még virágzó híres nemzetségről könyvet irjon, széles Magyarországon nem találkozott. Ugyan kinek is jutott volna eszébe ilyesmi, mikor minden ember könyv nélkül tudta a maga genealogiáját és elszámolta az őseit, ha kellett, akár hetediziglen? Arról pedig, hogy a genealogia valaha még tudományszámba menjen, bizony senki sem álmodott.
Annál meglepőbb tehát, hogy Nádasdy Ferencz országbíró, a ki fiatal korában mint hitvitázó, később pedig mint politikai iró ügyesen forgatta a tollat s az irodalomnak és tudománynak buzgó pártfogója volt, e tekintetben is kiválott kortársai közül és* nagy, országos gondjai mellett azt forgatta elméjében, hogy a Báthoryak genealogiájáról «igen szép emlékezetre való munkát» csináltasson.
* L. Pauler Gyula, Wesselényi Ferencz nádor és társainak összeesküvése, I. k. 30. és 183–192. Ll.
Nádasdy, a mint néhány fenmaradt leveléből látjuk, szenvedélyes genealogus volt, és természetes, hogy elsősorban saját családja iránt érdeklődött. Szorgalmasan gyűjtötte a leszármazásra vonatkozó adatokat, és igen jó néven vett. Bálintffy János füzéri tiszttartójától, ha jártában, keltében genealogiák után tudakozódott. A maga egyenes ágon való leszármazása persze tökéletesen rendben volt, mert a főurak mindig különös gondot fordítottak arra, hogy genealogiájukat ahhoz értő emberek által az «ok és perfolyta levelek»-ből összeállíttassák, hogy szükség esetén kéznél legyen, és most a Nádasdyaknak más családokkal való vérséges összeköttetését akarta tisztába hozni. Erről tanuskodik 1663 márczius 19-én Bálintffy Jánoshoz intézett levelének következő passusa: «Az Zólyomi és Gyulai familiák genealogiákat (így), ha szerezhetné kgd, kedves dolgot cselekszik, mind az kettő bemegyen genealogiánkban. Zólyomi familia Báthory, familia után és Gyulay familia Révay familia után».*
* Országos levéltár. Lymbus, Missilisek.
Az országbíró édes anyja ugyanis Révay Judit, Révay Ferencz nádori helytartó és Gyulay Borbála kisunokája volt,* nagyanyja pedig a manapság is sokat emlegetett, gyászos hirű Báthory Erzsébet vala, Nádasdy Ferencznek, a vitéz «Fekete bég»-nek hitvestársa.*
* L. Nagy Iván, Magyarország családai, IX. k. 696 l.
* A Zólyomi-családnak a Báthoryakkal más nexusát nem ösmerjük, mint hogy Somlyai Báthori István erdélyi vajda, István lengyel király atyja, Zólyomi Lászlóval sógorságban volt, amaz Telegdy Katát, ez pedig Fruzsinát birván nőül. A Nádasdy és Zólyomi-család között, tudtunkkal legalább, közelebbi vérség nincsen.
41A következő esztendőben, mikor már a Báthoryak leszármazásaira vonatkozó adatokat nagy fáradsággal csaknem teljesen összegyűjtötte, Bálintffy János útján arról értesült, hogy a keresve keresett genealogia Kemény János fejedelem özvegyénél van. Ahhoz fordult tehát kérésével, és hogy a dolog annál bizonyosabban sikerüljön, Bocskay István, Zemplén vármegye főispánja közbenjárását is igénybe vette, 1664 deczember 15-én az alább következő levelet intézvén hozzá:
«Spectabilis ac magnifice domine, observandissirne salutem etc.
Elérkezvén Bálintfy János uram, jelenté kgd hozzám való több jó affectioi között, hogy az Báthory familiának genealogiája valamikor kgd kezénél is lett volna, és most, mint kgd gondolja, Kemény Jánosné asszonyomnál ő kglménél volna, melynek megszerzéseiben én immár annyira fáradoztam (nem egyebért, hanem nemzetem és annak az méltóságos régi familiával dicsösségeért, melyben sok nevezetes főrendek részesek), hogy az mi kevés héjával volnék, ha összve szerezhetném, igen szép emlékezetre való munkát csináltathatnék.
Minek okáért bizodalmasan kérem kgdet és igen szeretettel, mutassa megszerzésiben tellyes informatióval jó akarattyát, kirül hogy efficatiusbban requirálhassa Kemény Jánosné asszonyomat is kglmed, noha nem kétlem meghitt elmével lenni kgdhez ő kglmét, irtam én is ő kglmének, azt kgdhez his annexis dirigáltam. Ebben kgd fáradozván, oly jó akaratot mutat
hozzám, mely által minden alkalmatossággal kötelez maga szolgálattyára. Kivánván in reliquo, Isten sokáig éltesse kgdet jó egességben. Pottendorff die 15 decembris 1664. – Spectabilis ac magn. dom. vestrae
servitor paratissimus
Comes F. de Nádasd mp.*
Comes F. de Nádasd mp.*
* Külczim: Spectabili ac magnifico domino Stephano Bocskay de eadem, Comitatus Zempleniensis supremo Comiti. S. C. R. majestatis consiliario, domino observandissimo. (Országos levéltár, Lymbus, Missilisek).
A Báthory család genealogiája úgy került a Kemény Jánosné birtokába, hogy a fejedelem első
felesége Kállay Zsuzsánna halála után, a mint tudjuk, Lónyay Zsigmondnak Varkocs Margittól született Anna leányát, Wesselényi István özvegyét vette nőül, a ki Lónyay István és szaniszlóffi Báthory Kata unokája volt, viszont Bocskay István felesége Lónyay Zsuzsánna jussán került a Báthoryak atyafiságába. Összeköttetésüket a következő tábla mutatja:*
* L. bővebben Doby Antalnak a Lónyay-családról irott érdemes munkájában.
Szaniszlóffi Báthory Elek Kusali Jakcsy Anna; Báthory Kata Lónyay Istvánné; Lónyay Zsigmond Varkocs Margit; Lónyay Anna 1. Wesselényi István 2. Kemény János fejedelem; Lónyay Zsuzsánna Bocskay Istvánné
Nem valószinű, hogy akár Bocskay, akár Kemény János özvegye megtagadta volna az országbiró kérését, a ki azonban, sajnos, a szép emlékezetre való munkát sohasem fejezhette be. A következő 1665. év február 20-án olaszországi zarándok útjára indult, hogy régi óhajtását teljesítvén, Szent-Péter és Szent-Pál sírján imádkozhassék,* s mire visszakerült hazájába, már nagy dolgok voltak készülőben s a forrongó politikai élet, a nemzet fölszabadítása nagy lelkesedéssel és magyar szokás szerint nagy zajjal szőtt Wesselényi-féle összeesküvés végkép elvonta őt a csendes irodalmi munkásság teréről. Hű embere Bálintffy János még mindig szorgalmasan gyűjté számára a genealogiákat s a főúr – mint 1666 július 12-én kelt levelében olvassuk – igen kedvesen vette a küldött adatokat és kérte, hogy csak fáradozzon tovább,* maga azonban nem törődött most már családjának régi dicsőségével, de a hazáját fenyegető veszedelem láttára tollat ragadván, rámutatott az ország sebeire, irgalmatlanul ostorozta az egész társadalom, kiváltképen pedig a clerus romlottságát, és lángoló gyűlölettel festette a zsarnoki uralmat, mely a nemzetet a gyalázatos vasvári békekötéssel a végromlás szélére juttatta. Úgy írt, úgy gondolkodott, úgy érzett, mintha csak Zrínyi Miklós lelke támadt volna föl benne.
* Velenczéből és Rómából irott levelei az orsz. levéltárban, id. h.
* U. ott.
A Báthoryak genealogiája tehát nem készült el, mi azonban az elmondottak után jogos büszkeséggel számíthatjuk Nádasdy Ferencz országbirót a genealogia úttörő munkásai közé.
Dr. Komáromy András.
