Jahrbuch der k. k. Heraldischen Gesellschaft «Adler».
47Jahrbuch der k. k. Heraldischen Gesellschaft «Adler».
Neue Folge. IX–XI. Band. Wien, 1899–1901. 4r. IV lev., 252 old.; 3 lev., 326 old , 17 tábla és 3 lev., 156 old., 12 tábla.
Az osztrák czimertani társulat évkönyveiből egyszerre hármat mutatunk be ez alkalommal, a IX., X. és XI-ediket. A két elsőt külön ismertetni fölöslegesnek látszott, miután nagyon kevés bennük a magyar vonatkozásu anyag; az utolsóban azonban a magyar családtörténet külföldi képviselője, a fáradhatatlan Wertner Mór ismét megjelent egy tartalmas dolgozattal, a mely megérdemli, hogy érette s vele az utolsó három évben megjelent évkönyvet röviden bemutassuk.
Sorba menve a köteteken, a kilenczediket emlitjük először. Egy rövidebb dolgozaton kivül, a melyben Lampl József dr. a Kierlingek XI–XIV. századi regestáit közli, egyetlen munka foglalja el az Évkönyvet Ausserer Károlytól: A nonsbergi nemesség czimmel. Nonsberg (Val di Non) Dél-Tirolnak egyik kastélyokban s nemesi udvarházakban bővelkedő vidéke, a melynek hübérura a középkoron át a trienti püspök volt. A természeti kincsekben szegény, de festői szépségü kis tartományt nagyszámu nemesség lakta. A gazdagabb s előkelőbb családoknak a középkor végén sikerült a trienti püspökség fenhatósága alul kiszabadulni, mig a nemesség zöme testületté csoportosult s afféle nemesközséget alkotott, a minők 1848 előtt hazánkban szép számmal voltak. «Nobili rurali»-knak nevezték magukat és személy szerint is nemesi kiváltságokat élveztek. 1805-ben hivatalos összeirás szerint 420 családból állt a nonsbergi nemesség, a melynek nagy része ekkor már teljesen elparasztosodott. 1806-ban a bajorok elfoglalták Tirolt s Nonsberg is Bajorországhoz csatoltatott. Ez a foglalás végzetessé vált a nobili ruralikra; Miksa bajor király megsemmisitette kiváltságaikat és a köztük lakó parasztsággal egyenlővé tette őket. Ezt a rendelkezést Tirol visszahóditása után az osztrák kormány is érvényben hagyta, bár az egyes családoknak a nemességét – ha kellőleg igazolni tudták – elismerte.
A dolgozatot régi várak s kastélyok képei és számos szép czimerrajz illusztrálja.
A nonsbergi nemességből egy család Magyarországba is leszármazott s ez a Migazzi grófok nemzetsége, a mely Mihály Gáspár gróf személyében 1769-ben magyar honosságot nyert.
A tizedik kötetben Hauptmann a közép-rajnamenti nemességet csoportositja czimerábrái szerint, kimutatva, hogy a közös czimerü családok egymással vérségi összeköttetésben állanak. Handel-Mazzetti Viktor báró Rathalminger Gergely 1428-iki czimeres sirkövét ismerteti s ezzel kapcsolatban a genealogiai munkákban mellőzött ősi felső-ausztriai Rathalminger családot. Schlippenbach Albert gróf egy családi levéltárában őrzött XVI. századi bibliát mutat be, a mely a Praunfalk bárók tulajdonát képezte s tele van genealogiai feljegyzésekkel. Haan Frigyes báró az egykori alsó-ausztriai Landmarschallamt biróságánál kihirdetett s deponált végrendeletek kivonatait közli. A végrendelkezők közt néhány magyar is akad: Batthyány Károly grófné szül. Strattmann Teréz 1753. VI. 11.; Eszterházy Pál herczegné szül. Tököly Éva 1711. VII. 1.; Eszterházy Pál herczeg 1713.; Eszterházy József Antal gróf, 1721.; Eszterházy herczegné szül. Dessana Anna Margit márkinő, 1749. X. 19; Koháry András József gróf. 1757. IX. 18.; Koháry István gróf 1757; Megyeri Zsigmond, 1656. V. 25.; Megyery György báró, 1704. I. 22.; Megyery Izabella báróné, szül. Verdenberg grófnő, 1745, V. 14.; Nádasdy Pál gróf, 1721. VII. 30.; Pálffy Anna Terézia grófné, 1683. III. 20.; Pálffy Miklós gróf és neje Harrach Eleonora grófnő, 168o.; özv. Pálffy Miklósné Harrach Eleonora grófnő, 1680. X. 10.; Pálffy Miklós József gróf, 1707; özv. Pálffy Szidónia Ágnes grófné szül. Liechtenstein herczegnő, 1718. I. 9.; Pálffy Katalin Erzsébet grófnő, (év?); Pálffy Miklós gróf, 1732.; özv. Pálffy Antónia grófné szül. Souches grófnő, 1748. IX. 28.; Serényi János Károly gróf, 1690. XII. 31.; Serényi Lipót gróf. 1710. VIII. 27.; Serényi grófné sz. Sternberg Teréz grófnő, 1756. X. 1. Zrinyi grófné szül. Löblin Zsófia bárónő, 1676. VIII. 10. Végül a szerkesztő, Pettenegg gróf ismerteti a Reichstadti herczeg czimeit és czimereit.
A tizenegyedik kötet első czikke Wertner Mór tollából folyt; czime: Genealogiai kutatások. Két részre oszlik; az első a Hunyadiak származásával foglalkozik s magyarul is megjelent a Hunyadmegyei Történeti és Régészeti Társulat XI. évkönyvében. Ez a dolgozat folyóiratunk olvasói előtt bizonynyal ismeretes, már csak azon polemia révén is, a mely felőle a mult évi folyamban olvasható. A másik rész nem annyira a genealogiához, mint inkább a köztörténethez tartozik A németek bevándorlása és a nagyszebeni prépostok a XIV. század végéig. A németek bevándorlásának kérdése már sokakat foglalkoztatott s lapokat lehetne megtölteni az idevágó munkáknak csak a czimeivel is. Wertner mellőzi az irodalomból merithető adatokat és egyedül az oklevelekre támaszkodva bizonyitja, hogy hazánkba Németország minden részéből jöttek telepesek s hogy a «Saxones» elnevezés nem csak valóságos szászokat, hanem egyátalán német jövevényeket jelentett és csupán ezen elnevezés alapján nem szabad valamely német telep faji hovátartozandóságát eldönteni. Érdekes, a mit Nagy-Szeben alapitásáról mond. Szerinte a német bevándorlók először valamely már 48régebben fennálló Szebény (később Szeben) nevü hely mellett alapitották meg villa Hermanninak nevezett telepüket. A két hely az idők folyamán egyesült s innen kezdve a két nevet felváltva, sőt (mint ma is) egymás mellett használták. Mert kétségtelen, hogy ha Szeben első neve Hermannstadt vagy Hermannsdorf lett volna, úgy a magyarok s az oláhok vagy átvették, vagy leforditották volna az uj telep nevét, de semmi esetre sem adnak annak egészen eltérő nevet. Viszont a szászok sem kereszteltek volna el uj névre egy helységet, a melybe ők csak betelepültek s a mely már akkor meggyökeresedett nevet viselt.
Fejtegetéseihez kapcsolja a szebeni prépostok lajstromát, minden egyesről összegyüjtve a megszerezhető életrajzi adatokat. Munkája sok uj adatot tartalmaz s Erdély és a szászság történetirói jó forrásra lelnek benne.
A második czikk Pettenegg gróftól való s a heraldikai diszü könyvkötésekkel foglalkozik. Mükedvelő munka, mükedvelők számára. Jóval érdekesebb ennél H. G. Ströhlnek orosz-ázsiai czimertekercs czimü dolgozata. Oroszország csak a XVIII. században állapitotta meg egyes részeinek, kormányzóságainak s városainak czimereit. E czimerek azonban nagyrészt éles ellentétben voltak a heraldika szabályaival, a miért is a mult század derekán az orosz kormány egy német tudóst, Köhne Bernát bárót az összes területi czimerek revideálásával s kijavitásával bizta meg. Az általa megszerkesztett, szigoruan szabályos czimereket három 1857-ben kiadott czári ukáz hagyta jóvá s ezek a czimerek ma is érvényben vannak.
A czimerek nagy része a német heraldikus javitásai daczára is nagyon magán viseli az egzotikus jelleget. Sok bennük a «jelenet» és telve vannak olyan ábrázolásokkal, a minőket csak a legujabb kor romlott izlése honositott meg a czimerekben. Gyakoriak például a csoportositott hadi emblémák, természetesen ábrázolt házimacskák s hasonlók. Achalzych város czimerében az Ararát hegye Noé bárkájával, Goriéban két kéve által kisért leomló torony, Petropawlowskéban csinos tájkép megrakott tevével s ennek vezetőjével, Barnauléban füstölgő vaskohó látható. Ströhl czikkét számos szövegkép és kilencz szines nyomásu tábla disziti. Mirbach-Harff Ernő gróf folytatja a német rend mestereinek és komturjainak még a VII. évkönyvben megkezdett lajstromát. Bezárja a kötetet Ströhl rövid czikke az angol czimerkirályok hivatali czimereiről.
