II. Tudományos genealogia s ujkor.
II. Tudományos genealogia s ujkor.
A genealogiának terv- és rendszernélküli művelése, a tudomány czégére alatt űzött visszaélések, a megvásárolható irók és nagyravágyó családok szertelen arczátlansága elvégre felkeltették az egészséges visszahatást.
Egyfelől valódi tudományos férfiak arra törekedtek, hogy véget vessenek az elődök tudósitásaiba való vak hitnek, a tekintélyek szavára való meggondolás nélküli esküvésnek s azon fáradoztak, hogy az eddigi genealogiai zagyvalékot a kritika fáklyával megvilágitsák és az okirati források megnyitásával az Augias-istállót kitisztitsák.
Másfelől azok a családok is, kiknek ősrégi eredete minden kétségen felül állt, ösztönszerüleg érezték annak szükségességét, hogy a homályos eredetü olyan családokat, amelyek bitorolt, koholt, vagy vásárolt leszármaztatás utján velük egyenranguak akartak lenni, illő határok közé kell szorítani és tolakodásuknak véget kell vetni; hogy részint saját őseiknek a kellő elismerést megszerezzék, másrészt pedig a kellemetlen versenytől megszabaduljanak. Ennek kapcsán rájöttek, hogy a hamisitatlan nyilvános és magánokiratok a családok genealogiai viszonyainak felderitésére a legalkalmasabb anyagot szolgáltatják.
Valamint a modern jellegű nemesi intézmény franczia eredetü, úgy a genealogiának tudományos reformálása is Francziaországból indult ki. E reformnak az volt a czélja, hogy az eddig használt kútfőket` valódi értékükre visszavezesse és elvitázhatatlan forrásokra való hivatkozás által a genealogiának a valódi történeti jelleget megadja, kapcsolatba hozva az egyetemes történettel, az okiratok ismeretével, valamint a czimer- és pecséttannal.
E munkára nagy nevü férfiak vállalkoztak, köztük első sorban Chifflet János Jakab, d’Hozier Péter* és fia Károly, Duchesne András, a St. Marthe fivérek, le Laboureur, Guichenon, Bouchet János, de la Roque Egyed, Dominicus Márk Antal, Párzsi Anzelm, Jourdain Adorján, Goth Keresztelő János voltak azok, akik a régi iránynyal szakitva a tudományos genealogiát diadalra segitették; a mire – igaz – egy egész század kellett.
d’Hozier Péter, született Marseille-ben 1592: julius 12-én. Emlékező tehetsége és a genealogiai adatidézésekben való jártassága oly rendkivüli volt, hogy d’Ablancourt róla az állitotta, hogy «a világ összes házasságkötéseiben és kereszteléseiben közreműködött». Meghalt 1660. decz. 1-én.
Egészen természetes, hogy a franczia ujitók mindenek előtt a franczia királyi család genealogiájának tisztázásával kezdték meg munkájukat egyrészt, mert ez állt hozzájuk legközelebb, másrészt, mert a Capetingek családja a leghatalmasabb és legterjedelmesebb dinasztiák közé tartozott, amely magas kora és számtalan házassági összeköttetései által ezer karral nyult bele majdnem az összes európai családok genealogiájába s végre mert roppant kiterjedésü «természetes» elágazásokat tudott felmutatni.
A Capetingek családi történetének tisztázása valóságos versenynyé alakult, melyben főleg a következők vettek részt:
Duchesne András, egyike a legtermékenyebb sokoldalu genealogusoknak. Született 1584-ben Isle-Bouchardban (Touraine-ben), királyi historiographus, meghalt 1640-ben. Számos kiváló becsü történeti és genealogiai munkát irt: Duchesne, a Capetingok ősét Vitéz Róbertet, a Karoling Childebrand-tól származtatja le. Ugyanezen állásponton állt Jourdain is, csak hogy «La critique de 1’origine de 1’auguste maison de France. 1071683» czimü müvében Vitéz Róbertet harmadik izig Childebrandtól származtatta le.
Epernon herczeg «Histoire de la veritable origine de la troisičme race des Rois de France 1680 czimű müvében csak az ötödik nemzedéket ismeri el.
A Capetingeknek a Karolingoktól való leszármaztatását ezeken kivül még a következők is tanulmányozták:
Bouchet János, Combaud Auteuil Károly, St. Marthe, Gaucher Scaevola és Lajos fivérek,* Zampini M., St. Julien, Tournemine, csak hogy a három utóbbi nem Childebrandot, hanem más nevü Karolingokat tart a Capetingek ősatyjáinak.
Munkájuk a a kétkötetes «Histoire genealogique de la Maison de France» (1628), a melyen 50 évig dolgoztak és mely talán még napjainkban is genealogiai bibliának tekintetik. «Gallia christiana» czimü művük csak később (Tom. I–XIII. Paris 1715–1785. Tom. XIV. 1857) jelent meg. Ezeken kivül még itták a «l’Histoire Genealogique de la Maison de Beauvau» czimű munkát is.
Chifflet* más álláspontot foglalt el. Ő a Capetingokat Welf Konrádtól származtatja le; Le Gendre pedig Dezső longobárd királytól.
Chifflet János Jakab, tudós-család ivadéka, született Besanconban 1588-ban. Sok utazás után, melyek fo1yamán mindenütt tudásokkal érintkezett, Besanconban telepedett le mint orvos. Innen Erzsébet-Klára-Eugenia főherczegnőhöz került Németalföldre, hol udvari orvos lett. Később IV. Fülöp spanyol királynak háziorvosa lett. Meghalt 1660-ban.
De még a Karolingok eredetének kérdésében is eltértek egymástól a nézetek.
Bouchet, St. Marthe, Dominicus és Chifflet a Merovingektől származtatták le, mig Valois Adorján,* le Févre-Chanterau Lajos (Faber Chanterellus) «la critique contre l’histoire du sieur de Bouchet» művében és Espernon ellenkező álláspontra helyezkedtek.
Valesius, született Párisban 1607-ben; királyi történetiró, meghalt 1692, jul. 2-án. Irta a «Notitia Galliarum» czimü Párisban 1675-ben és «Gesta Veterum Francorum» Párisban 1646-ban megjelent műveket.
A franczia királyok nemzedékrendjével még foglalkoztak: Mezeray Ferencz Eudo,* Bussier Ferencz, Varillas Antal,* Thou Jakab Ágost* és Vignier Jeromos,* s végül, aki valamennyiöket tulszárnyalta, Anselmus de Virgine Maria.* Müve a korszakalapitó «Histoire genealogique et chronologique de la maison royale de France et des grands officiers de la couronne etc. Paris 1674.» (azóta többször kiadva) mely a franczia genealogiának egyik korszakát fejezi be.
Született 1610-ben Ry-ban; történetiró s a franczia akadémia állandó titkára; meghalt 1668-ban. Irta az «Abrégé de 1’histoire de France, Páris 1683» «de 1’origine des Francois, Amsterdam 1688» és «Histoire de France 1643» czimü műveket.
Született 1624-ben Guéret-en; 1648-ban az orleansi herczeg történetirója, meghalt 1696-ban; megirta a franczia történetet XI. Lajostól IV. Henrikig, Páris 1683–1684.)
Latinosan Thuanus; Champagnei nemes család sarja, született Párisban, 1553 okt. 9-én; meghalt Párisban 1617 máj. 17-én. Főműve : saját korának története 1545-től 1607-ig; mely számos kiadásban megjelent és melyet annak idején ókori klasszicitással irottnak neveztek.
Hires genealogus, aki különösen a lothringiai, ausztriai, bádeni, luxemburgi és elzászi családok eredetével foglalkozott.
Anselme de Paris, eredetileg Guibours Péter, született 1625-ben Párisban, meghalt 1694. jan. 17-én; szerzetes.
El nem hagyhatjuk a franczia genealogia e korszakát, a nélkül, hogy a nagy polemikust, Blondel Dávidot ne emlitenők. Született 1591-ben Chalonsban; 1614-ben református hitszónok a Páris melletti Houdanban; 1650-ben történettanár Amsterdamban, hol 1655-ben meghalt. Sok hittani munkán kivül egyetlen egy genealogiait irt, a «Genealogić Francicć assertio, Amsterdam 1654» czimüt. Munkája tulajdonképen Chifflet ellen van irányitva, csakhogy szerző benne majdnem az összes európai uralkodó családok és számos franczia nemzetség genealogiáját tárgyalja. A kútfőkben felhalmozott anyagot nem csak Chifflet állitásainak czáfolására használja, hanem tovább is megy, a mennyiben a házassági összeköttetések megállapitása utján a legkülönfélébb családok közös eredetét és egymással való genealogiai összeköttetéseit kikutatja.
Művének utolsó kötetéhez tartozó nemzedékrendi táblái a családtörténelmi anyag nagy mennyiségét nyujtják, melyet ugyan elővigyázattal kell használni, de amely mindamellett minden kutatóra nézve még ma is fontos és hasznavehető. Leginkább sajnálandó, hogy szerző számos franczia kisebb dinaszta-család korábbi korszakát hanyagúl tárgyalja (pl. Alençon-t, Provence-t, [e kettő teljesen hasznavehetetlen] Champagne, Maine, Toulouse, Monthléry, Bretagne, Soissons, Beaux-t), előnye azonban az, hogy mesés levezetésekbe bele nem bocsátkozik és a rendelkezésére állt forrásokhoz szigoruan ragaszkodik. Még az Árpádok nemzedékrendjét is felvette.
108Magától értetődik, hogy a reformátorok a heraldikát is belevonták működésük körébe, a mint ezt Le Laboureur János* a következő művében tette: «Discours de 1’origine des armes et des termes ... pour d’explication de la science heraldique. Lyon 1658».
Született Montmorencyban 1623-ban. Alig 18 éves korában a párisi Coelestinusok templomában eltemetett hires személyek sirköveit és életrajzi viszonyait felölelő művet irt, mely daczára tökéletlen voltának, második kiadást ért meg. Különös figyelembe vette a czimereket, a genealogiát, a jelmondatokat. – 1644-ben, mint udvari tisztviselő Lengyelországba utazott, mely utazást egy 1647-ben kiadott művében ismertette. Később megkapta a juvignéi perjelséget. 1656-ban közzétette Guébriant tábornagy történetét és egynéhány bretagnei család genealogiáját; 1659-ben folytatta genealogiai közzétételeit. Meghalt 1675 juniusában. Halála után 1682-ben Menéstrier kiadta «Tableaux genealogiques, ou les seize quartiers des Rois de France depuis S. Louis» czimü művét. 1684-ben «Traité de 1’origine des Armoiries» czimü művét kiadták.
Felesleges annak hangsulyozása, hogy a királyi ház genealogiáján kivül még a franczia ősnemesség, a pairek családai monographiákban különös méltatásban részesültek s a genealogiai irodalom egyátalán hova-tovább, mind szélesebb rétegeket ölelt fel munkássága körébe.
Lancelot le Blond tovább ment, a mennyiben 1721-ben Bruxelles-ben a «Quartiers genealogiques des illustres et nobles familles d’Espagne, d’Allemagne, d’Italie, de France, de Bourgogne, de Lorraine et de XVII. provinces» czimü művét már az összes családok czimereivel adta ki.
Követte őt Bresler 1722-ben, következő művel: «Les souverains du monde, conténant leurs genealogie et alliance etc.», mely munka úgyszólva a genealogia-statisztika alapját vetette meg.
Diplomatikai kritikával vannak megirva az elzászi Koch Kristóf Vilmos* genealogiai munkái, főleg a «Tableaux des revolutions de 1’Europe 1807» és «Tables genealogiques des maisons souveraines du Nord et de 1’Ouest de 1’Europe, Paris 1808» czimüek. Mindkét munka német nyelven is megjelent.
Született az elzászi Buchsweilerben 1737-ben; 1802-ben jogtanár Strassburgban; 1810-ben a strassburgi egyetem rektora; meghalt Strassburgban 1813-ban.
A királyi családról szóló ujabb genealogiai termékek sorából a következőket emeljük ki.
Anzelm munkájának uj kiadása M. Potier de Courcy-tól. 1868.
Dussaeux L. Genealogie de la maison de Bourbon de 1256–1871. Második kiadás, 1872. A d’Hozier-féle művek uj kiadása (heraldikai és genealogiai természetüek) 1868-ból. Gróf Boselli Gyula: Tableaux genealogiques de la dynastie Capétienne, Paris 1885.
A franczia családokról irtak közül kiválóbbak:
Saint-Allais, Nobiliaire universel de la France, 1814. (ujabban kiadva 1873–1877 husz kötetben).
La Chenaye-Desbois F. A. Dictionnaire de la noblesse conténant les genealogiees ... des familles nobles de la France; harmadik kiadás 1863–1876.
Br. la Roche-Lacarelle Ferdinánd, histoire des sires de Beaujeu. Lyon, 1853.
Az egyetemes genealogiát képviseli Oppelt G. műve: «Gallerie hist. genealogique ... des souverains Européens» Bruxelles 1865. és Lehr E. munkája: «Études sur 1’histoire et la genealogie de quelques-unes des principales maisons souveraines de 1’Europe». Strassburg, 1866.
A genealogia történetének ezen fejezetét azon megjegyzéssel végezzük be, hogy a franczia irodalom következő óriás munkái: «L’art de vérifier les dates» és «Histoire de Languedoc» (eredetileg Vic és Vaissette által, jelenleg ujonnan kiadva) habár tartalmuk nem éppen a szigoruan veendő genealogia, mégis az egyetemes történet genealogiai művelésének mintaképei gyanánt tekintendők.
A francziák reformáló és tisztitó törekvései nem hagyhatták érintetlenül Németország genealogusait sem. Náluk Buzlin, Rittershausen és Spener, voltak az irány előharczosai.
Buzlin Gábor1 főművei a következők: «Germania topo-chrono-stemmatographica sacra et profana, Tom. I–IV. 1655-1672, Frankfurt és Ulm» és «Rhćtia sacra et profana, Augsburg 1666.»
1 Latinosan Bucelinus, született 1599 decz. 28-án a thurgaui Diessenhofenben; 1612-ben belépett a weingarteni benczés kolostorba; később tanár és perjel lett a feldkirchi Szt. Jánosról czimzett zárdában; meghalt – teljesen megvakulva – 1681. jun. 9-én. Állitólag 53 történelmi s genealogiai tartalmu müvet irt.
109Rittershusius Miklós* idevágó műve a következő czimet viseli:
Tulajdonképen Rittershaus Miklós született 1597-ben Altdorfban. Tanulmányai bevégzése után Franczia-, Angol-, Olasz-, Lengyel-, Holland- és Dánországban utazott, mialatt számos tudóssal ismerkedett meg. Hazatérve 1634-ben megkapta a tudori méltóságot, Altdorfban jogtanár lett; meghalt itt 1670-ben.
«Genealogić imperatorum, regum, ducum, comitum aliorumque procerum orbis Christiani ab anno 1400 ad annum 1664.»; harmadik kiadás Tübingen, 1669; hozzá «Exegesis historico-genealogica. 1674.»; az egész ujra Tübingen, 1683; két kötetben kiadva Nürnbergben, 1769-ben, Strobel által.
Spener Fülöp Jakab* számos hittani s heraldikai munkán kivül két nagyobb genealogiait is irt: Theatrum nobilitatis Europeć. 1668–1678, Frankfurt. (Tom. I–IV.) és Sylloge genealogico historica e numero prćcipuarum familiarum, quibus suos principes Germania nostra debet duodecim exhibens. 1668. Frankfurt.
Született 1635. jan. 13-án a felső-elzászi Rappoltsweilerben; 1663-ban Straszburgban, 1666-ban majnai Frankfurtban hitszónok. Az ortodox vitaszónoklatok elleni küzdelme következtében sok ellenséget szerzett magának. 1686-ban Drezdába jött, mint udvari főhitszónok és a szentszék tagja. 1691-ben Berlinbe került mint szentszéki ülnök és a Miklós-templom prépostja, hol 1705. febr. 5-én meghalt.
E három kutató érdemeit a következőkben lehet összefoglalni.
Egyaránt arra törekedtek, hogy az eddigi genealogiai irodalom meséit a kritika fáklyájával megvilágitsák; csakhogy azon hibát követték el, hogy elődeik állitásaiban és adataiban nem bizva és attól félve, hogy elmult századokra visszavezető leszármaztatások által szintén gyenge, megbizhatatlan és kritikanélküli eredményeket szolgáltatnának, a legtöbb esetekben nem merték a XV. század határait túllépni, kivéve az egy Bucelinust.
Mind e hármat pedig későbbi követőjük, Imhoff, a genealogia második klasszikusa, alaposság, tartalmasság és sokoldaluság tekintetében messze felülmulta s azért megérdemli, hogy vele, illetve munkáival kissé behatóbban foglalkozzunk.
Imhoff Jakab Vilmos (1631–1723.) Nürnbergben többrendbeli előkelő hivatalt viselt. Genealogiai téren mozgó főbb művei a következők:
Notitia Sacri Romani Germanici Imperii procerum historico-heraldico genealogica. Tübingen, 1684. (még sokszor ezután is – Köhler J. D. által – kiadva.)
Excellentium in Gallia familiarum genealogia; Nürnberg, 1687.
Regum Pariumque Magnć Britannić historia genealogica. Nürnberg, 1691.
Historia Italić et Hispanić genealogica. Nürnberg 1701.
Genealogić XX. illustrium in Italia familiarum. Amsterdam, 1710.
Spicilegium Ritterhusianum. Tübingen, 1683–1685 (oly német családok kimutatása, melyeket Ritterhaus figyelmen kivül hagyott.)
Stemma regium Lusitanicum. Amsterdam, 1708.
A «notitia procerum Germanić» a német főuri családokról szóló történelmi és genealogiai kézikönyv, mely a góthai zsebkönyvek voltaképeni előfutárjának tekinthető. Az egyes családoknál először a családnak kritikai vizsgálódás utján összefoglalt történetét vázolja, ezután következik a szerző idejében kimutatható családi állás. Mindenütt az elővigyázó kutatóval van dolgunk, ki a források pontos tanulmányozása mellett felette szerencsés kombináló tehetséggel és jártassággal rendelkezik és ezáltal sok kétséges és homályos kérdést megvilágit.
Legszebb munkája kétségkivül a franczia családok genealogiája, habár – a mint ez a tárgy természeténél fogva nem is lehetett máskép – itt kizárólag kiadott franczia előmunkálatok alapján dolgozott.
A munkának majdnem fele a Capetingek nemzedékrendjét tárgyalja, még pedig igen bőven. A portugál ág kivételével 28 táblán állitja össze a Capetingek összes ágazatait, belefoglalva a «természetes» ágakat is. Minden táblához kisebb-nagyobb kiterjedésü magyarázatot is csatol, mely az életrajzi és családtörténelmi jegyzeteken kivül a szereplő személyek birtokviszonyait tárgyalja. Imhoff forrásai itt főleg St. Marthe, d’Hozier Károly, Mezeray; Bussier, Oihenard Arnold,* Froissart, mig Anzelm nagy műve csak 110munkájának bevégzése után jutott tudomására, úgy hogy csupán a javitások alkalmával vehette hasznát. Legkevésbbé jól (főleg kortani tekintetben) az Anjou-Nápolyi, és Dauphinée-beli ágak vannak kidolgozva nála.
Oihenard Arnold született Mauléon-ban; a navarrai parlament ügyésze; «Notitia utriusque Vasconić» czimü, Párisban 1639-ben megjelent művével nagy hirnévre tett szert.
Imhoff arra törekszik, hogy kútfői alapján a tárgyalt családokról lehetőleg kritikai genealogiai képet alkosson. Minden családnál öszszegező bevezetést bocsát előre, melyben a külömböző szerzőknél előforduló, a családok eredetét tárgyaló, egymástól eltérő nézeteket addig elemzi, illetve birálja, mig végre egy történelmileg elismerhető ősatyát állapit meg, kitől azután a megbizható nemzedék-rendet levezeti. Mesés ősökkel nem foglalkozik. A hol csak lehet, felveszi a család összes tagjait, ellenőrzi a kortani adatokat és a házassági összeköttetésekre a legnagyobb figyelmet forditja; kiemelendő továbbá, hogy a franczia nemzetségi és családi neveket nem torzitja el annyira, mint ezt. Blondel erőszakos latinizálásával tette.
Imhoff ezen művét különös előszeretettel dolgozta ki, mert többi genealogiai munkái közül egy sem közeliti meg ezt pontosság és megbizhatóság tekintetében. Még az egyes családok czimereinek leirása is elég szabatos és körülményes.
Csak sajnálnunk lehet, hogy szerző a franczia ős-dinaszta családokat (az Auvergne-család kivételével) teljesen mellőzte.
Sokkal gyengébb «Nagy-Britannia genealogiája» czimü műve. Mindenekelőtt hiányoznak itten Skót- és Irország uralkodó családai; a Balliol és a Bruce-családról szóló egynéhány adat pedig ki nem elégit bennünket. Hiányoznak itt is a dinaszta-családok és czimerek csak egynehány családnál találhatók. A könyv beosztása s irányzata máskülönben a «Genealogia Gallica»-éval azonos.
A «Historia Italić et Hispanić genealogica» nem felel meg czimének, mert az, a ki benne az olasz és spanyol családok nemzedékrendjét keresné, nagyon csalódnék. Az olasz családok között csak a Sforza, Visconti (összes mellékágaikkal együtt) és a St. Martin családokat tárgyalja; mig a spanyolok között a Burgundi Rajmond herczegtől származó királyi családok csak arra a czélra szolgálnak, hogy szerző a «természetes» ágazatoknak (Henriquez, Cerda, Noronna) igen terjedelmes genealogiáját adhassa. De mi leginkább jellemzi e könyvet és a mit épen Imhofftól legkevésbbé várnánk ez azon körülmény, hogy szerző a könyvében szereplő kán családokat egy és ugyanazon ősatyától akarja leszármaztatni, és miután ezen közös ősatyát Desideriusban, a régi longobárd királyban véli felfedezni, e longobárd király közvetlen utódainak oly egyenes és szakadatlan nemzedékrendet készit, amely bennünket Henningsre és a kritikanélküli genealogiának korábbi korszakaira emlékeztet.
Szerzőnk, már csak a következetesség kedvéért is, burgundi Rajmondnak, a spanyol uralkodó-családok ősatyjának elődeit is közli s igy magyarázható, hogy a burgundi szabad grófság (Franche-Comté) urai, továbbá Vienne, Maçon, Chalons és Orange urainak nemzedékrendjét is ezen olasz és spanyol» genealogiába vette fel.
Ezzel azonban hálára érdemes munkát végzett, mert éppen ezen fejezet könyvének legjobb része, amely heraldikai és általános történelmi szempontból a «Genealogia Gallić»-t is tulszárnyalja.
Imhoff genealogiai dolgozatai annak idején kellő elismerésben részesültek és módszerük tekintetében, hogy t. i. mikép kelljen a már feldolgozott anyag kiaknázása mellett uj kútfőkből meriteni, még sokáig mérvadók fognak maradni.
Imhoff dicsőségét röviddel utóbb egy új iró homályositotta el, aki népszerüsége révén közmondásos alakká vált s akinek neve – bár erre tudásával alig szolgált rá – a genealogiában valóságos fogalommá lett. Ez az iró Hübner János.
Hübner János született 1668. márcz. 17-én Türchauban, Zittau mellett; 1694-ben merseburgi iskolaigazgató, 1711-ben a hamburgi Johanneum igazgatója; meghalt Hamburgban 1791 márcz. 31-én.
Műveiből a következők váltak világhirűekké: 1. Genealogische Tabellen etc. 1708–1713. I–IV. (Uj kiadásban – Krebeltől – I–IV. Lipcse, 1737–1766. Hozzá Zsófia dán királyné pótkötetet adott ki. 1822–1825. I–IV. füzet, Kopenhága). 2. Lexicon genealogicum, Hamburg. 1729. 111Tabellái magukban foglalják az első kötetben az egyetemes genealogiát, azaz az uralkodó s egynéhány féluralkodó európai és Európánkivüli családokat, mig a többi három kötet a német főrendeket tárgyalja.
Hübner eredetileg azon tervből indult ki, hogy Reineck és Hennings példáját követve, az összes genealogiát feldolgozza, de terve dugába dőlt, hihetőleg, mert nem rendelkezett hozzá elegendő ismerettel. Egyátalán jobb lett volna, ha az ókornak szentelt kevés genealogiai táblát is egészen mellőzi. Jellemzésére különben az európai uralkodó családokról szóló táblái a legalkalmasabbak.
A bizánci császárokat egészen a Palailogosokig mellőzi, mig a román családokat nagyobb figyelemmel tárgyalja.
A Merovingokat egyenesen Antenor-tól, a trójai származásu kimmériai királytól származtatja, ki a világ teremtése utáni 3509-ik évben halt meg. A Merovingoktól származnak fiágon a Karolingok, ezektől szintén fiágon a Capetingek, kik között azonban csak az uralkodó királyi ágakat méltányolja.
Az Egmont-család a régi fríz királyoktól származik; szakadatlan nemzedékrendje 791-től datálódik. Angolország királyai csak Egberttel († 837) veszik kezdetüket; a skótkirályok pedig már Kr. e. 332-ik évben szerepelnek. A dán genealogia a világ a 2910-ik évében veszi kezdetét, a svéd királyoké pedig csak a 221-ik uralkodótól kezdve.
Az Árpádokat egyenesen Atillától származtatja le. Mohamedet és utódait egészen Ismael-ig (Ábrahám fia Iismuél) vezeti vissza. Az Andechsi grófok Rapoldtól, Arnulf császár egyik fiától származnak.
A szász Wittekind-től a következő családok származnak: 1. szász német császárok, 2. szász herczegek Bajorországban, 3. szász őrgrófok Braunschweigban, 4. szász herczegek a Weser partján, 5. Oldenburgi s Delmenhorsti hercegek, 6. Scheswig-Holsteini herczegek, 7. dán királyok, 8. montferratói őrgrófok, 9. szavóyai herczegek, 10. meisseni őrgrófok, 11. thüringiai tartománygrófok, 12. a szász palota (Pfalcz)-grófok, 13. a Wettin-család Szászországban, 14. a Capetingok, 15. a Welf herczegek Bajorországban, Szászországban, Braunschweigban stb. stb.
A Zollern család a Kr. u. 460-ban elhalálozott Pharamund nevü frank királytól származik.
A Liechtenstein család Estei Azzo-tól ered, ki 1083 táján Ausztriában élt. A Fürstenberg család tagjai a bajor Agilolfingoktól erednek; első ősük már 670-ben szerepel. A Seinsheimiak és a Schwarzenbergek az allemán Erchanger nevü herczegtől (916 táján ) származnak; a schwarzburgi grófok az ismert szász pogány vezértől, Wittekind-től († 795), a lotharingiai herczegek a Merovingoktól, a Viscontiak Dezső longobárd királytól, a Este család a régi Actius-tól 390 táján, ez pedig azon Actiustól származtatja le magát, ki Kr. e. 600 körül élt stb. stb.
Ezen szemelvényekből eléggé kiviláglik, hogy Hübner számos család eredetének és korának felkutatásában teljesen kritika nélkül járt el és hogy vele szemben Blondel ezerszer nagyobb mesterként tünik fel.
Forrásait Hübner minden kritika nélkül használta fel; távol attól, hogy elődeinek minden hitregei és mesés zagyvalékát, minden üres feltevéseit – ha ezeket már minden áron emliteni akarta saját művében – valamikép mint történetileg el nem fogadható adatokat megjelölte volna, odáig jutott, hogy – nem tudni vajjon hizelgési vágyból vagy azon gyöngeségtől vezettetve, hogy «szép» genealogiai levezetésekkel kedveskedjék – mind ezt oly módon közölte az olvasóval, hogy az mindenki előtt a valódiság látszatát nyerte.
A családtagok felsorolásában következetlen; helyenként jelentékeny személyeket mellőz, mig másutt az összes jelentékteleneket is felveszi. Mellékágakat – nevezetesen a korábbi korszakokból valókat – teljesen mellőz, mig másrészt a házassági összeköttetéseket és egynéhány uralkodó család «természetes» ágait különös gonddal dolgozza ki; de a mi saját napjainak anyagát illeti, bátran mondhatjuk, hogy e tekintetben kifogástalan.
Ha Hübnernek mindezen roppant hibái és fogyatkozásai mellett sikerült oly elismerést és eredményt felmutatni, a minőt előtte minden bizonynyal egyetlen egy genealogus sem tudott elérni s a minőt utána e téren aligha fog más valaki elérni, akkor felette érdekes lehet, ha e példátlan siker genezisét és inditó okait kissé 112közelebbről megvilágitjuk, már csak azért is, mert Hübner nemzedékrendi tábláit még napjainkban is bizonyos körök genealogiai evangeliumnak tekintik.
A Hübner előtti genealogusok részint a latin nyelv használata, részint a genealogiának nagy kiterjedésü történelmi magyarázatokkal való összekapcsolása és részint a nyomatott vagy irott kútfőkhöz való ragaszkodás által arra törekedtek, hogy a genealogiának szigoruan tudományos jelleget adjanak s művelését minden beavatatlanra nézve hozzáférhetetlenné tegyék; minek következtében azonban egyoldalu eredményt értek el; a genealogia t. i. csak a tudós körök részéről vétetett figyelembe, mig az érdekelt családok és személyek benne csak valamely noli me tangere-félét láttak és miután a genealogiai kutatás többnyire csak az uralkodó és féluralkodó családok keretében mozgolódott, a nagy közönség előtt mindig csak abszolut idegen, hozzáférhetetlen és népszerütlen valami maradt.
Hübner e tekintetben mint hatalmas ujitó lépett fel.
Az által, hogy a német nyelvet használta, hogy művének keretébe majdnem az összes német főuri családokat belevonta, hogy saját napjainak statisztikai adatait leggondosabban felhasználta, főleg pedig az által, hogy kutfőinek kiegészitésére az illető családokkal egyenes összeköttetésbe lépve, tőlük a hozzájuk intézett kérdőivek kitöltése után sok anyagot beszerzett: sikerült neki az, hogy a genealogia számára az eddig hiányzott népszerüséget páratlan fokban kivivja, a mivel a genealogiában örök érdemeket szerzett.
Hübner hatása – bár munkái tudományos szempontból Imhofféit utól nem érik, – a genealogia müvelésén igen sokáig meglátszik.
Miután mindenki arról volt meggyőződve, hogy az egyetemes genealogia Hübner művében már a tökéletesség netovábbjáig ki van dolgozva s hogy e téren már nem lehet babért aratni, arra törekedtek, hogy oly egyes részleteket dolgozzanak fel, amelyeket Hübner vagy teljesen mellőzött, vagy csak nagyon felületesen dolgozott ki; ennek következtében a genealogiai különlegességek keresése vált általánossá, s ebből magyarázható, hogy a XVIII. és XIX. század genealogiai termékei leginkább csak a monografia keretében mozogtak. Hogy Hübner az egyes családokkal egyenes érintkezésbe lépett, annak a következménye az lett, hogy a családok most már a genealogiai nyilvántartásra különös figyelmet forditottak, a családi levéltárak tudományos értékét is mindinkább méltányolták s mindezek alapján életre kelt a genealogiai periodikus irodalom.
Dr. WERTNER MÓR.
