A NAGYBÁNYAI TYPARIUM.
A NAGYBÁNYAI TYPARIUM.
Teljes épségben fenmaradt középkori typarium a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. A bécsi császári éremtárban pecsét több van 30 ezernél, pecsételő pedig csak 118 s ezek közül is XV. század előtti alig tiz. Ennek oka magának a pecsétnek rendkivüli értékelésében rejlik, okiratok hitelességére vonatkozó bizonyitó ereje akkora, hogy a pecsétnyomó mindenkor a hatalom féltve őrzött kincse. Csalókkal és hamisitókkal pedig már a középkornak is sok a dolga, érthető e szerint, ha a typariumot szigoru rendszabályokkal őrzik az illetéktelenek elől és ha bizonyos esetekben azt meg is semmisitik.
A fejedelmi typariumokat visszaélések elkerülése czéljából az uralkodó halálával szokás használhatatlanná tenni. Igy Zsigmond typariumait 1437 decz. 10-én Znaimban az egybegyült főurak szeme előtt kalapálja össze egy ötvös, «als dann nach solcher fürsten todte gewohnheit ist» – mint az egykoru tudósitás mondja.*
Seyler: Abriss der Sphragistik. Wien, 1884. 84. 1.
A városi pecsételők sorsában már annyi változás természetszerüleg nem fordulhat elő. Használata nincs egy személy életéhez kötve. Elkopás, hosszu időt vesz igénybe, pecsétváltozás sem fordul elő gyakran. E szerint a városi typarium megsemmisitése nem indokolt. Mégis a gyakori dúlások és rablások ugy látszik különösen a XIV. század táján csökkentik fenmaradási esélyüket, mert például az emlitett 10 bécsi typarium aránytalan csekély része mutat csak város-tulajdonosra.
Kiemelkedő eseménynek jelezhetjük tehát azt a leletet, a melynél egy földbe ásott fazékból néhány középkori ékszer társaságában napfényre került Nagybánya XIV. századi typariuma. Bizonyára muló veszedelem elől dugták el őrizői, s már érte nem jöttek vissza soha. Vagy talán tolvajok rejtett zsákmányaként pihent a földben századokon át egész napjainkig.
A lelet történeti értéke mellett müvészettörténeti becscsel is bir, mert különösen annak legszebb darabja, a typarium, ujabb példával enged betekintést hazánk művészi törekvéseinek ama korszakába, a melyből a mostoha viszonyok folytán oly kevés műalkotás maradt fenn. Ezuttal annak technikai és művészi oldalával kivánok foglalkozni.
* * *
A középkori «pecsétlikasztókat» közönségesen az ötvösczéh tagjai közt kell keresnünk. Theophilus Presbyter már a XII. században az ötvös munkaköréhez csatolja a pecsétvésést a Schedula diversarum artium czimü kézikönyvében (caput LXXXIV. De opere quod sigillis imprimitur). Hazai czéhszabályaink szerint is az ötvösséggel mindig karöltve járt a pecsét és «példa» (Bild) metszés. A ránk maradt rimaszombati, kassai, miskolczi stb. szabályok erre vonatkozóan világosan megkivánják a legénytől a remekbe készitendő munkák során: «A te tiszted ez is leszen, hogy rezeket is faragsz ... (pecsétnek) ... másképen szabadon nem mondanak.»
A pecsétnyomó készitése azonos az érmek kinyomására használt bélyegtő készitésével. Minthogy azonban a pecsét anyaga puhább az éreménél, maga a pecsételésre szánt bélyegtő is lágyabb fémből készülhet az éremhez valóénál. A nagybányai typarium ezüstből van.
A megmunkálás többféle. Homoru ábrázolást a sima fémlapra mélyiteni vagy a drágakő köszörülésnél használatos apró kerekekkel lehet, vagy pedig szabadon kezelt véső alkalmazásával. De öntéssel is elő lehet állitani ugyanazt az eredményt segédminta felhasználásával.
A vésés maga hosszas és fáradságos gyakorlat eredménye. Minden vonalat a felelősség öntudatos érzésével kell kivájni. A legcsekélyebb túlmélyités képes az egésznek fáradságosan összehozott 11egységes hatását lerontani. Azért van az, hogy a pecséteknél legtovább követték a könynyitő sémákat és sem technikában, sem elrendezésben nem törekedtek újitó feladatok megoldására. Az elődök által elért eredményt akarták csak megismételni, új kisérletek koczkázatos próbáira már nem merészkedtek. A képes és czimeres pecsétek minden plasztikai érzék nélkül csupán a rajzolat kimélyitéseként tünnek föl. Még ha arczképes akar lenni a képes pecsét, akkor sem ád portrét, hanem csak egy fejedelem vagy főpap tipusát. A jelképesek is, a városokra vonatkozó védőszentjeik, kapuik és épületeikkel közelednek a rendes vésési szabályok követése folytán a czimerek stilizácziójához s mindez a munka menetének egyszerüsége kedvéért. A pecsét ábrázolásait természetszerüleg korlátozza az a czél is, a mire szolgál. Annak a jegynek, a mely egy személyt vagy testületet az okiratokon hitelességi szempontból pecsét formájában jelez, nemcsak technikai, hanem hasznossági szempontból is egyszerünek könnyen megjegyezhetőnek és felismerhetőnek kell lennie. Ez a másik oka, hogy a pecséten visszaadott tárgyak és alakok rendesen stilizálva állittattak elő, azaz a valóság lényegtelen részletei ki vannak belőle küszöbölve. S minthogy az ábrázolás csak jel, képirás szerepét tölti be, a kompoziczió is kaligrafikus jellegü, hosszú gyakorlatban megállapitott, százszor és százszor utánzott sémáknak megfelelőleg.
A középkornak – a pecsétek virágkorának – e tekintetben valóban meg voltak a maga szokás által szentesitett tipusai. A többi közt a felség-pecsétek például megőrizték szigoruan hosszu időn át a királyság intézményét jelző sematikus ikonográfia azonos jellegét. Ismeretes az a sorozat, a hol a király trónon ül gazdag hajtéku öltönyben, koronával, országalmával és jogarral annyira általánositva, hogy csak a felirat árulja el, kire vonatkozik.
Ez a művészi megkötöttség a középkori tekintélyi elv uralmából származik, a melynél fogva egyéni leleményesség helyébe az általános érvényü normák és az emberi tevékenységet szabályozó tipusok lépnek nemcsak a vallásban, gondolkozásban és kormányzatban, hanem a művészetekben is. A pecséteknél – mint láttuk – az ábrázolás szintén nem müvészeti önczél, hanem csak heraldikailag felfogott jelképes irás. Diszitő karakterbe burkolódzik, igazodik a mondatszalagtól bezárt tér alkatához, felidézi a trónus vagy baldachin alakjában az épitészet részleteit s elrendezésében alig lépi át a szimmetria törvényeit. Az alakok mozdulatlansága hasonló a herbariumokban őrzött lepréselt növényéhez. A valóság visszaadása, a testiség keresése hiányzik s a formák, kosztümök, jelvények vonalas rajzu sémákra vezethetők vissza. Az alakok állapotszerü nyugalomban jelennek meg, tiszta reprezentaczionális czélzattal.
Ha most a nagybányai typariumot alaposan megvizsgáljuk lenyomatával együtt, azt fogjuk találni, hogy sok tekintetben különbözik technikailag is és művészetileg is minden őt megelőző vagy vele egykoru typariumtól. Annyi benne az ujitás, hogy alkotóját kiváló művészi egyéniségnek kell tartanunk. Mestere többet értett a reliefekhez, mint a pecsétvésés hagyományaihoz.
Az kétségtelen, hogy ötvösműhelyben készült és pedig olyan ötvösében, a ki sokoldaluságával tul tudta magát tenni a régi gyakorlat által szentesitett stilszerű technika akadályain. A nagybányai typarium készitője bevonja munkája körébe mindazt, a mi neki a czél elérésére az ötvösmühely eszközei közül alkalmasnak kinálkozott. Segédminta után önt, mint az éremnél szokás, ponczvasakkal diszit, mint a kelyheknél s edényeknél s pecsétnyomóján legkevesebb épp a megszokott vésés, a mely alig lépi tul a czizellálás jellegét.
Maga az ezüstlap, a benne mélyülő ábrázolás főbb homoruságával, öntve van. A kimunkálás előtt hátul megfoldozták egy másik kisebb ezüstlappal, mert az öntésnél alkalmazott segédminta reliefje igen magasnak bizonyult az öntött lap magasságához viszonyitva. Aztán következett a vésővel és ponczvasakkal a részletezés. A betük, a ruhahajtékok és a sziklák éles vonala vésett, mig a csillagfejü virágok és aranyrögek ponczvasakkal készültek. A cserfalevelek, úgyszintén a fejek, még a segédmintához, patriczból lettek kinyomva s utánmodellálva, legalább mindhárom arczhus idomja úgy hasonlit egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz. A betük sikja egyenetlen, ez mutatja, hogy készitésöknél a vésőnek is volt szerepe, mig az azt övező gyöngysor egyenletes, a mi viszont annak 12a jele, hogy a segédmintánál igazi sodrony alkalmaztatott. E föltevést erősiti az a körülmény, hogy a térdelő bányász lába mögött a sodrony összeillesztési nyomát is felismerhetjük. A pecsét kerülete nyolczszögü a szokásosabb kör vagy ovalis alak helyett. Előfordul ugyan néha a pajzsformáju, három- vagy négyszögü pecsételő lapidom is, de a nagybányai typarium készitője önkényesen járt el, midőn mindezek helyett a használatos pecsétformák helyett nyolczszögbe komponált. A typarium hátoldalán a fül úgy van elhelyezve, hogy a hátoldalról is tájékoztat, hol a pecsét kompozicziójának a fölseje.
Rendkivül fontos momentum felismerése annak, hogy a segédminta, a mi után a pecsétnyomót az ötvös öntötte, miből készült. Azok a művészettörténészek, a kik érdeklődnek a műalkotások vizsgálatánál a technikai fogások iránt is, már észrevették, hogy érem és pecsételő öntéshez való segédminta Olaszországban rendesen viaszból vagy agyagból készült, Németországban pedig kehlheimi kőből vagy fából; szóval az első helyen mintázás, a másodikon faragás révén jött létre a modell. Ez pedig nagyjelentőségü vezető a stilkritikai vizsgálatnál. E réven meghatározhatjuk azt, hogy pecsétünk stilusa minő behatás révén jött létre. A ruharedők lágysága, az arcz sikjának puha mintázása, a patriczból kinyomott cserfalevelek a viasz segédmintára mutatnak. Különben az a természetesebb is a pecsételésre szánt műnél, hogy ugyanabból az anyagból mintázódnak meg a formák, mint a minek a czéljára készülnek: viasz pecsételőhöz viasz segédminta. Ez megint a nagybányai typariumnál itáliai mühelygyakorlattal rokon tanultságu mesterré vallana. Erősiti ezt az, hogy mig a német pecsét- és éremvésők a fafaragókkal és bábsütő minták készitőivel voltak egy kalap alatt, addig ugyanazok Olaszországban – mint nálunk is – az ötvösök közé soroztattak és pedig az olaszoknál olyan ötvösök közé, a kik a festészetben is otthon voltak.
Az ötvösműhely s annak festészeti felfogását felszivó jegyei világosan leolvashatók nagybányai pecsétünkről. Az elrendezés teljesen szabad. Meg van még a háromszögbe való komponálási vágy, de ez szabad cselekvésükben nem gátolja az ábrázolt alakokat. Az ütemesen emelkedő sziklákon és a csucson ülő alak által a csucsives izlés kedvelt rithmusát látjuk ugyan visszacsendülni, de az anatomiai hibák szerencsés elkerülése, a valóság megfigyelt jelenségeinek visszaadása, a sziklákon észlelhető perspektivikus törekvések nem hagynak kétséget az iránt, hogy olyan érdekes keveredésével az olaszos és németes felfogásnak van dolgunk, a minőt a hazai műalkotások sorában csak ritkán találunk. Csak egy művészet áll ez irány tetőpontján s ez a Kolozsvári Márton és Györgyé, de az is páratlan a maga nemében.
A nagybányai typarium egyszóval olyan ötvösműhelyben készült, a hol a mesternek fogalma volt anatomiáról, perspektiváról s a mellett igénybe tudta venni a műhelyében kinálkozó előnyöket, a ponczvasat, a matriczot, a vésőt és az öntést. Csodálatosképen ez eszközök ugyanazok, a melyeket a váradi királyszobrok s a prágai Szent György alkotói oly nagy sikerrel vezettek be szobrászatukba.
Az Anjouk liliomaikkal sok művészeti plántát átültettek hozzánk Dél-Itáliából s azok hatása keveredett itt a magyar néplelken átszűrt német sajátságokkal. Ez esetben a typariumon nem is annyira a firenzei vagy nápolyi pecsét és érem nyoma érezhető ki, a melyeknél ez időben ott a szigorubb heraldikai jelvények uralkodtak, hanem inkább a valóságra törekvő általános itáliai művészi felfogás. A nagybányai mű ábrája nem czimer, hanem jelkép, melyet az ötvös a valóság figyelembe vételével állitott össze, bizonyára a város amaz utasitását szemmel tartva, hogy a város védszentje rajta legyen s bányász és földmivelő jellegét is feltüntesse. E mellett azonban nem tagadja meg az Alpeseken inneni gothika romantikus irányát sem. Minden arcz a néző felé fordul. A vonások egyöntetüek, a homlok domboru, az arcz telt, a szájszögletben szelid mosoly gödröcskéje huzódik meg. Fürtös hajuk a vállat veri. Testalkatuk nőiesen puha. A legnagyobb akczióban működő bányász is negédes.
Mindeneket összefoglalva kimondhatjuk, hogy a nagybányai typarium a legszebb XIV. századbeli magyar ötvösművek egyike. Pecsétnek nem stilszerü, de reliefműnek a maga korlátain belül monumentális.
Dr. CZAKÓ ELEMÉR.
