A Zéchéniek.
A Zéchéniek.
Ez eredetileg Nógrádmegyében vagyonra és tekintélyre emelkedett család az I. Károly odaadó hiveként fokról-fokra emelkedő, de ősi fészkéből és szülő vármegyéjéből úgy látszik Trencséni Mátéék által kiszoritott Tamásban Farkas fiában, érte el teljes fényét, kiről az első okleveles emlités 1299-ből szól*, midőn még atyja Farkas is életben volt. Az erdélyi vajdai méltóságot 1321-től huszonegy éven át a szolnoki s közben-közben más ispánságokkal együtt viselte, miután ez országrészben már megelőzőleg is jelentékeny birtokokhoz jutott, mert nem is számitva a belsőszolnokmegyei Mayor (ma ismeretlen) birtokot, mely 1321 előtt csak ideiglenesen volt kezén,* már 1319 julius 28-án még mint szerémi bácsi és aradi ispán nyerte adományul a hütlen Ipochfia András erdélyi birtokait, úgymint Nagysajó, Paszmos, Berlád, Serling, Simontelke, Várhely, Ráglya, a ma ismeretlen Hermantelek (talán Kisdemeter lehetett), továbbá Sebes, Friss (akkor Greseph), Solymos, Sárpatak, Sáromberke, Várhegy (akkor Pynar), Gernyeszeg (akkor Knezeg), Unoka, Körtvélykapu, Magyar és Szászfülpös (akkor Nag- és Kissepfilpus), Szent-András (akkor Scentusháza), Harasztos és Oláh Ujfalu (akkor Barthaleuswyfalva) falvakat.*
W. X. 345–6.
Anjouk. Oklt. I. 640.
Urkb. Zur Gesch. d. D. in Siebenb. I. 340–341. az Országos levéltárban levő 1323-iki hiteles átirás alapján.
Érdekes, hogy e falvak, melyek közül a 11 első Beszterczétől délre egy csoportban mintegy 150-200 négyzetkilométernyi területet foglalt el, a 11 utolsó pedig Szászrégentől északnyugatra kezdődőleg s délnyugatra végződőleg mintegy 30 kilométer hosszu vonalban szintén olyforma kiterjedésü volt, s igy ez adomány tárgya együttvéve körülbelől hetvenezer kataszteri holdat tett ki, nem is egészen három hónappal előbb, 1319 május 13-án,* a mi Tamásunk unokatestvérének, Mihályfia Simon mester somlyói és krassói ispánnak voltak adományozva, mint kinek azokhoz örökösödés jogán volt igénye. Mindkét adománylevél csaknem egészen azonos kifejezésekkel, ugyanazon egyénnek, János fehérvári prépost és küküllői esperesnek mint alkanczellárnak kezei által kelt, s úgy látszik utóbb is mindkettőnek érvényben tartásáról gondoskodni kivántak, mert a megadományozottak kérésére az utóbbit 1320 márcz. 28-án a gyulafehérvári káptalan,* a Tamásnak szólót pedig 1323 junius 19-én maga a király* irta át.
U. o. I. 339–40 az Orsz. levéltárban levő 1320-iki hiteles átirás alapján.
Orsz. levéltárbeli eredeti alapján Urkundb. z. Gesch. d. D. in Siebb. I. 345, 346.
U. o. I. 374–376.
Hogy e két ellentétes adománylevélből kifolyólag a két unokatestvér vagy utódaik közt valami per támadt volna, annak nyomai nem maradtak fenn; sőt még annak sem, hogy a két megadományozott közül melyiknek ága volt a Besztercze felé eső 11 faluban birtokos. Ellenben, hogy a Szászrégen melletti másik falucsoportot Tamás vajdának utódai birták, arra, miként utóbb még szó lesz róla, vannak okleveles bizonyitékaink.
E birtokok megszerzése után Tamás vajda csakhamar ujabbakat is kapott adományul Erdélyben. Igy 1324 április 11-én* megkapja a hütlen Corrardfia János összes birtokait Salgó várával együtt, mely a mai Orláth szebenmegyei helység táján lehetett, s hozzátartozott kilencz falu, úgymint Szászszékes (ma még biztosan meg nem határozható) Omlás, Feketeviz (ma Szecsel) és Váraljafalu (a mai Orláth) helységek, és öt meg nem nevezett oláh falu, kétségkivül a mai Szelistye tájékán.
Orsz. levéltárban levő eredeti után Urkundb. zur Gesch. der D. in Siebb. I. 383–385.
De úgy látszik e várnak, s a hozzátartozó birtokoknak is nem kizárólagos tulajdonosa volt a hütlen János szász főur, kiktől azok elvétettek, hanem családi birtokot képeztek, melyet Corrardus talmácsi comes fiai közösen birtak, s magtalan haláluk esetére sógoruknak a később a Geréb családnál tárgyalandó Péternek és rokonságának szántak * s mig János már előbb is hütlen és lázadó levén, birtokai a páterfalvi Hennig lázadása után, miként láttuk, eladományozatattak: 96addig hüségben maradt, de magtalan testvére Miklós az általa birt jószágokat, melyek Salgó várának már fennebb látott tartozékain kivül Talmács, Alamor, Kisszőllős, Bolkács, Sidve, Sülye, Medvés, Mártonfalva, Gezés, Hortobágy, Mártontelke és Örményszékesből állottak,* s melyekhez utóbb 1322 aug. 5-én* a királynak visszaadott Salgó vára és tartozékaiért cserében még Hosszuaszó, Mikeszásza, Pánád és Szépmező is járultak, rokonainak ajándékozgatta el, igy 1323 jan. 13-án* disznódi házát, 1324 január 30-án* pedig Sidve és Bolkács vásárolt, valamint Szépmező és Pánád adományos javait nővére Katalinnak és sógorának Mihály-fia Péternek, 1323 május 16-án* keresztényszigeti malmának felét vejének, Miklósnak a Hezo keresztényszigeti Comes fiának, igy 1335-ben Gezést és Hortobágyfalvát leánytestvérétől való unokaöcscse fenyőfalvi Christian comesnek,* igy 1336-ban a Sülye és Medvésért cserében kapott Péterfalvát és Ripafalvát (Nagyselyk mellett) feleségének Toroczkai Erzsébetnek;* mig végre Miklósnak halálával összes javai 1340 aug. 13-án* Hosszuaszó és Mikeszásza kivételével a már akkor tárnokmesteri helyettessé s második házassága folytán a király sógorává lett Tamás vajdának adományoztattak, ki ezen a történt elidegenitések daczára is még mindig jelentékeny javakat birta is, de nem minden nehézség nélkül; mert Bolkácsot és Sidvét a Miklós nővére Katalin követelte magának azon czimen, hogy azok vétel utján szereztettek, s 1343-ban ideiglenesen viszsza is kapta, de utóbb megint Tamás vajda – illetőleg utódai – birtokában maradtak, kik ezért Mártonfalvát és Gezést engedték át a Cerrardfia Miklós unokaöcscseinek,* a vingárdi Gerébek őseinek.
Ugyanott I. 342.
1319 nov. 12-iki oklevél, Orsz. levélt, nyomán Urkundenbuch I. 342.
Ugyanott I. 365–6.
Ugyanott I. 371.
Ugyanott I. 380–1.
Ugyanott I. 573–4.
Másolatok nyomán ugyanott I. 466–7.
Orsz. levéltárbeli eredeti nyomán Urkundb. I. 473–4.
Ugyanott I. 508–9.
Fr. Schuller Beiträge zur äuss. Gesch. der Erbgrafen der sieben Stuhle. Vereins Archiv, Neue Folge 1887, 313 sat. lapjain.
Tamás vajda azonban, daczára, hogy a mint láttuk, csak Erdély területén is annyi birtokot szerzett össze, (voltak olyanok is, melyek megszerzése idejét nem is tudjuk, például a kolozsmegyei Kamarás)* a Királyhágón tul pedig épen óriási kiterjedésü jószágokkal gyarapitotta ősi vagyonát, még sem volt valami tulságosan kapzsi főur, igy a péterfalvi Hennig javait is, melyek annak legyőzetése és eleste után neki adományoztattak, nem tartotta meg magának, hanem már 1325 ápril. 12-én* a Hennig árváinak 200 márka finom ezüst váltság ellenében visszaadta.
Teleki Oklvt. I. 52.
Orsz. levéltárbeli eredeti nyomán Urkundb. I. 392–3.
Leszámitva az erdélyi káptalan egy 1339-iki tiltakozását kolozsmegyei Szászbányicza, Komlód és Szászakna, Teke közelében fekvő, birtokai elfoglalása ellen,* s egy halála után felmerült 1366-iki tiltakozását a kolozsmonostori conventnek Dátos és Lekence birtokok elfoglalása miatt* alig is találunk ellene erőszakoskodások és foglalások miatti panaszokat, egészen vajdaságának utolsóelőtti évéig, mikor, a mint látni fogjuk, az erdélyi püspökkel tüzött össze.
Ugyanott I. 499–500.
A kolozsvári kath. plebánia levéltárában levő eredeti alapján Urkb. II. 236., 238.
Hatalmát okosan és mérséklettel s megnyugvást keltőleg használta, miként Károly király is kiemeli 1324 márczius 25-iki oklevelében,* melylyel a vajdai hatóság alul régebben engedélyezett kivételeket megszünteti. Ez oklevéllel párhuzamos s tartalmával úgy látszik kapcsolatban áll az a körülmény, hogy Tamás vajda 1324 jan. 14-től* 1325 február 9-ig,* a vajdai és szolnoki ispáni czimen kivül a szebeni ispáni czimet is használta. Az ez időtájból fennmaradt* s a szász oklevéltárban megtalálható oklevelek arról is tanuskodnak, hogy péterfalvi Henning szász lázadóvezérnek leveretése nem – miként némely történetirónknál olvassuk – 1323-ban, hanem 1324-ben történt; valamint az is kitünik belőlük, 97hogy téves egy jeles historikusunknak* az a szász forrásokból meritett közleménye is, mintha Hennig leveretése után Tamás vajda erőszakosságai miatt uj szász zavargások lettek volna készülőben, melyeknek Károly király a szász kiváltságok 1324-iki megerősitésével vette elejét. A szászok Andreanum diplomájának megerősitése ugyanis évekkel a Henning-fele lázadás kitörése előtt 1317-ben történt,* 1324-ben pedig, a mint láttuk épen nem az ily kiváltságok megerősitését, sőt inkább a kiváltságok és kivételes helyzetek megszüntetését mondta ki a király, mintegy megbánással és mentegetőzéssel adván elő, hogy szorultságának amaz idejében, midőn országának kormánya még nem teljesen jutott királyi kezeibe, a gonosz hütlenek eljárása kényszeritette arra, hogy alkalmas segitségről gondoskodandó, az erdélyi részekből némelyeket, kiknek kérésére hajolni szükségképen kénytelen volt, az erdélyi vajda itélete és hatásköre alul kivegyen és saját itélkezésére tartson fenn; – most azonban, midőn a mindenható kegyelméből a hütlenek támadásától menekülve országa minden részeiben teljes uralomra jutott, kötelességéhez hiven mindenkinek igazságát meg kivánván adni, miután a békeszerető és hü Tamás vajdában kiváló segédet választott maga mellé, ki megnyugvást és az igazság megóvását eszközli, ezért minden kivételi kegyelmet és kivánságlevelet, melyet bármi erdélyrészi embereknek adott, ezennel visszavon s minden ügyeiket Tamás vajda és e hivatalban való utódainak biráskodása alá rendeli. – A Henning-féle lázadás leverése tehát épen nem paktummal és kedvezményekkel, – miként némely szász forrás, az adatokat elferditve, fel szeretné tüntetni, – hanem ellenkezőleg szigoru retorzióval, a kiváltságos helyzet megszüntetésével s a legfőbb szász tisztségnek, a szebeni ispánságnak nem szász vérbeli hanem magyar nemzetségbeli dignitariusra, Tamás erdélyi vajdára, ruházásával végződött.
Ugyanott I. 381–3.
Szabó K. Székely oklevélt. I. 38.
Orsz. levéltárbeli 1336-iki átirás nyomán Urkundb. I. 390–1.
L. Urkundb. I. 385–392.
Szalay L. Magyarorsz. Tört. II. 152.
Urkb. I. 322–3.
E hatalmas főur egész története s találó jellemzése feltalálható a fennidézett oklevelekben, különösen azokban, melyek megadományozásairól szólnak.
Tamás vajda erős kezü, de nyugodt, békeszerető, királyához önfeláldozólag hü és eltántorithatlanul ragaszkodó ember volt, ki mihelyt Károly király trónra jutott, nem nézve, hogy rokonságának nagy része (mint Simon, ki trencséni Máténak volt egyik főembere, s Leustách és Jákó a Kachyk nembeli Péter fiai, kik szintén a trencséni Máté emberei voltak* vagy Péter a Mihály fia, ki valószinüleg a Venczel ellenkirályhoz ragaszkodásáért kapta a «Cseh» melléknevet) többnyire mind az ellenpárt mellett foglalt állást, ő azonnal, szükségtől, nyomortól vissza nem rettenve, Károly királyhoz csatlakozott, s vele tartó nehány rokonával együtt királyáért vitézül harczolt. Dicsőségesen részt vett és megsebesült a kassai csatában, majd Visegrádot ostrommal visszafoglalta, azután pedig mint akkoriban Lippa és Hasznos (ma Törökbecse) várak várnagya s a kunok kapitánya János cseh királyhoz küldetett, ennek testvére Beatrix és Károly király közt házasságot eszközlendő, mely küldetésében sikeresen eljárt s a király menyasszonyát el is hozta. A rákövetkező 1319. évben Szerém-, Bács- és Aradmegye főispáni székében látjuk, két évvel utóbb az uj királynénak, Erzsébetnek tárnokmestere, 1321-től 1342-ig erdélyi vajda és szolnoki ipán s közben-közben hol szebeni, hol aradi és csongrádi, hol nógrádi ispán volt, 1341 óta pedig a tárnokmestert is helyettesitette,* mig aztán 1342-ben megszünik vajdasága* s erdélyi szereplése, s előbb mint tárnokmestert 1347-8-ban mint kevei és krassói főispánt, 1349–54-ben mint országbirót s turóczi főispánt találjuk okleveleinkben,* mely főtisztséget 1349-ben a Nagymartoni Pál hivatalvesztése 98folytán vette át.* Halála 1354 szep. 18-án történt.*
Anjouk. oklt. II. 65.
Urkundenb. I. 515–7.
Azután csak mint «quondam Vaivoda» emlittetik. – 1351-ben feltünik ugyan egy Tamás, ki tényleg erdélyi vajdaként szerepel (l. Urkundb. II. 78. és 127., de ez egy másik Tamás lehetett, ki István és Konth Miklós között vajdáskodott. – Egy 1361-iki oklevél (Urkb. II. 191.) Konth Miklóst megelőzőleg valamely «Thomas filius Petri»-t nevez meg egykori vajdául.
L. Urkb. II. 97. és Karácsonyi Magy. Nemzets. II. 268, valamint az előbb idézett adományozási okleveleket.
Turul VII. 64.
Karácsonyi Magy. Nemzets. II. 268.
Vajdaságának vége felé, daczára, hogy neki is egyházi pályán levő fia volt, ki ekkor már pozsonyi prépostságig emelkedett, komoly összeütközésbe keveredett Tamás, az akkori erdélyi püspökkel, Andrással. XII. Benedek pápának Avignonból 1341 október 31-én a pécsi, váradi és egri püspökhöz intézett leveléből* olvashatjuk meg ennek történetét. Megirja benne a pápa, hogy András erdélyi püspök panaszt emelt, miszerint Tamás erdélyi vajda az erdélyi vagyis fehérvári egyház ellen feltámadva, tisztjeinek s más maga mellé gyüjtött világiaknak bünrészessége mellett a mondott egyházhoz tartozó Fejérvár városát Rimai Miklós az erdélyi egyházmegyebeli Kecskés várnagya által kiraboltatta, a városbeli férfiakat és asszonyokat ruháiktól megfosztatta, s többet közülök megsebesittetett és megöletett s magának a városnak egy részét felégettette, az Enyed helységben lakó Henchimant, az emlitett káptalan emberét elfogatta, kinoztatta s addig tartotta fogságban, mig kétszáz márka finom ezüstöt nem fizetett neki. De még ezekkel sem elégedvén meg, Harina, Bilak és Nécz püspöki falvakat kifosztotta, s egy más falut, Búnt, a káptalanét, elfoglalta s Kőhalom várához csatolta, s a nevezett egyházmegye hunyadmegyei s némely más megyékben levő falvaiban is a káptalant illető dézmákat elfoglalta s hosszu ideig elfoglalva tartotta, nemkülönben Tamás áldozópapot azon egyház őrét elfogatta, László szolnoki esperest az emlitett erdélyi egyházban megverette, s nagyon sok más azon egyháznak alárendelt egyházi és világi férfiaknak elfogatását, ingó és ingatlan javaik kifosztását, azon egyház világi emberei tagjainak megcsonkitását és megölésüket rendelte és eszközölte saját lelkének ártalmára. S még sok más erőszakoskodást, sérelmet és megbántást is követett el az emlitett püspök, káptalan és egyház ellen; úgy hogy az általa és parancsára tett károkért huszezer márka ezüsttel is alig volna kellő kárpótlás adva azon egyháznak. S bárha az emlitett Tamás, többszörös intésre, némely földeket és birtokokat a püspök és káptalannak visszaadni és adatni megigérte, s ez igéreteért a fenyitékek alul, melyek rászabattak, feloldoztatott s ez igérete és feloldoztatása után Károly király parancsára, valamit a püspök és káptalannak vissza is adott; mindazáltal Tamás szándékát roszabbra forditva s most roszabbakra vetemedve, nemcsak hogy a visszaadott földek és birtokokból némelyeket – a melyekkel tudniillik ezt tehette – ujra elfoglalt, hanem a visszaadottak minden mesgyéit és határjeleit is lerontatta, és sok püspöki falut, ugymint a Sárd, Senthivikles (ma ismeretlen) Tótfalu, Püspöki, Barathpy, Spylyx (ez utóbbiak is talán Biharmegyében Püspökihez tartoztak) nevezetüeket kifosztatta, megrongáltatta, s leromboltatta, némelyeket fel is égettetett s a püspök alattvalóit és jobbágyait megfogatta és öldököltette, s magát a püspököt és egyházát megbélyegezte s kárhoztatta, közzétevén, hogy bárki legyen azon püspök szolgálatában, az az ország iránt hütlennek tekintendő, s minden vagyonától megfosztandó. Az emlitett egyházmegye számos papját és lelkészét, kik az e közönségesen ismert kihágások miatt rá kimondott interdictumot megtartották, egyházaikból kiüzette s javaiktól megfosztatta s helyökbe olyanokat tett, kik parancsára az interdictumot gonoszul megsértették. Továbbá Tamás parancsára kecskési várnagya, Sinka, elfogta Zovachi István papot, a püspök dézmaszedőjét, egy más pappal együtt, s tőle a püspöknek kétszáz márka jó ezüstjét erőszakkal elvette s házanépét minden javaiból kifosztotta s kegyetlenül megsebesitette. És sok más borzasztó dolgot követtek el úgy Tamás mint tisztjei és büntársai az isteni felség sulyos megbántására, az apostoli szék sérelmére és megvetésével, a püspök, káptalan és egyház nem csekély kára és bántására. Miért is ugyanazon püspök az emlitett Tamás és az ő tisztjei, úgymint alvajdája Péter, Rimai Miklós és Mihály, Junhus nevezetü András, Gender Tumpus nevezetü Gergely, Bonczhidai Fábián, Peethi Gergely, Péter kőhalmi várnagy, Sinka és Pogán nevezetü István, valamint Tamásnak azon egyházmegyében lakó többi büntársai ellen, kánonszerü megintésük után az excommunicatiót kimondta, bárha ők üdvükről megfeledkezve a 99püspök ezen eljárását és itéletét kárhozatosan megvetik. Miért a püspök orvoslatért, a pápához folyamodott. Ez tehát, mindenkinek igazságtétellel tartozván, ha az előadottak valóságon alapulnak, nem akarva, hogy ekkora vakmerőség vétsége büntetlen maradjon, meghagyja az elől megnevezett püspököknek, hogy csendesen és itélkezési formaságok nélkül az előadattokról minden tekintetben értesülést szerezve, ha úgy lenni találják, Tamást és nevezett büntársait felebbezés kizárásával a pápa tekintélyével excommunikáltaknak hirdessék ki nyilvánosan, s az esztergomi tartomány által is, hol némelyikök állitólag lakik, hirdettessék ki, s kerültessék el őket szorosan mások által, mig megfelelőleg eleget nem tesznek az elősoroltakért és a kellő feloldozás jótéteményét elnyerni méltóvá nem teszik magukat.*
Urkb. I. 512–20.
Vatikáni levéltárbeli eredeti után Urkb. I. köt. 518–20.
Hogy e sok erős vád, mely épen nem oly szinben tünteti fel Tamás vajdát, mint a Károly király adományozási s egyéb okleveleiben foglalt dicsérő nyilatkozatok, valóban igaznak bizonyult-e be s megtörtént-e az excommunicatio, arról forrásaink hallgatnak. Annyi bizonyos, hogy egy évvel rá Tamásnak erdélyi vajdasága megszünt, de épen nem bünhődés képen, mert ugyanakkor a tárnokmesteri méltóságot foglalta el.
Még hátra van házasságairól megemlékeznem. Első nejének nevét nem ismerjük. A második Oswiecim* Anna herczegnő volt László herczeg leánya a Piaszt házból, Erzsébetnek, Károly magyar király nejének közel rokona, kit 1333 előtt vett nőül Tamás vajda, mert ez év elejétől fogva találjuk őt a királyi oklevelekben a király «proximus»-a gyanánt is emlittetni.*
Nem tartom indokoltnak e lengyel helynevet Auschwitz-re megnémetesiteni, ezért tehát az eredeti elnevezést tartottam meg.
L. Anjoukori Oklt. VI. 234. és Károly király 1333 január 2-án kelt oklevelét az Orsz. levéltárbeli eredeti nyomán Urkundt. I. 458. Valamint dr. Wertner Magyar Nemz. 131.
E két házasságból való utódait a következő táblázat mutatja, melynél a dr. Wertner adatait is felhasználtam.*
Wertner, Magy. Nemzets. II. 142. és az ott felsorolt oklevelek.
II. TÁBLA; A Zéchéniek.; Tamás (ki az I. táblán) 1299 és 1354 közt számos oklevél. † 1354 sept. 19 előtt. Erdélyi vajda utóbb tárnokmester, majd országbíró. (a) N. N.) (b) Oswiecimi Anna, a László herczeg leánya, 1332–1354); a) Kónya (Miklós) 1327, 1355, 1364–1367. Főtálnokmester, több megye főispánja, majd dalmát-horvát bán (Harsendorfer Erzsébet a Wölfing leánya, 1347, 1353, † 1355 előtt); a) Mihály 1333 † 1377 Pozsonyi prépost, utóbb váczi, majd egri püspök, †; b) Gáspár 1338, 1340, 1346 †; b) László 1339, 1340 †; Anna, † 1354 előtt; Frank 1369, † 1410 előtt. Soproni főispán, azután erdélyi vajda, majd országbiró; Miklós 1369; Simon 1387, 1409 Országbiró, azután főajtónállómester; László † 1424 előtt (Felsőlindvai Herczeg Anna a Péter leánya a Balog nemből); Kata v. Dorottya* (Bolondóczi Stybor János 1416); Krisztina (Losonczi Zsigmond a Thomaj nemből. 1443 özv.); Salgai Miklós 1418, 1435. † 1437 körül; László 1422. 1459 Nógrádi főisp. † 1460 (Rozgonyi Borbála a György leánya 1455); János 1437, † 1454 deczemberben; Hedvig 1437, 1460 (Losonczi Bánffi Albert a Thomaj nemből 1454, 1455; Katalin 1437, † ifjan; Anna 1437–1454 és 1455-ben még hajadon. 1460 (a) Guthi Ország János a Gutkeled nemből) (b) Gersei Pethő János a Nádasd nemből)
Nagy Iván Magyarorsz. Csal. XII. kötetében levő Zechéni geneal. tábla alapján felvéve.
Ezek közül már nem sokat találunk Erdélyben. A Tamás vajda fiait: Kónyát a királyné főtálnokmesterét, Mihályt, akkor még csak prépostot, valamint a második házasságbeli s még akkor fiatal Gáspárt és Lászlót az erdélyi káptalan egy 1338 julius 4-én kelt oklevelében s az ennek következtében 1339 november 22-ről kelt relatoriában* találjuk erdélyi ügyben először felemlitve, mely oklevelek az általuk és atyjuk által Huntpázmán nembeli Pogány Istvánnak ajándékozott belsőszolnokmegyei Róna 100nevü birtokról s a megajándékozottnak ebbe történt beiktatásáról szólnak. Annáról, Tamás vajdának még életében elhalt leányáról, egy 1354 szept. 19-ről kelt oklevélben* van szó.
Anjoukori Okmt. III. 470 és 611 alapján Wertner Magy. Nemzets. II. 131 és 132.
Anjouk. Okmt. VI. 234.
A két fiatalabb testvérnek csakhamar ezután nyoma is vész okleveleinkben, valószinüleg még fiatalon és magtalanul elhaltak. Mihálylyal 1353-tól 1362-ig mint váczi, 1364-től 1373-ig mint egri püspökkel sokszor találkozunk; erdélyi vonatkozásban azonban csak egy később a Vingárdi Geréb családnál bővebben tárgyalandó 1364 február 6-ikán Visegrádon kelt oklevélben* fordul elő, s ott is csak annyiban, hogy testvére, Kónya mester az ő nevében is bizonyos feltételekkel átadja a küküllőmegyei Mártonfalva és Gezés birtokokat Cseh Péter fiának János disznódi gerébnek az ez által igényelt Sidve és Bolkács birtokok helyett. Ellenben testvére Kónya ki már 1330-ban* főtálnokmester volt, 1355 május 23-án* a tordai gyülés előtt helyt kellett, hogy álljon szolnok- és dobokamegyei birtokaiért az ellene s a fennebbi I. táblán látható unokatestvérei, István, Tamás és Farkas-fia Péter fiai ellen foglalások miatt panaszt emelő Benes-fia Miklóssal szemben s igy erdélyi birtokos gyanánt látjuk ugyan, de aligha Erdélyben tartózkodott, mert az ugyanazon Sófalva, Kentelke, Szeretfalva, Magyaros és Árokalja dobokamegyei s Szeszárma és Középfalva szolnokmegyei falvak Benes-fia Miklós részére való statutiójánál őt, mint egyik ellenmondót, rokona István a Farkas-fia Péternek fia képviselte.* Ugyanazon Kónyát 1347-ben sárosi, szepesi és nógrádi, 1361–62-ben pozsonyi ispánnak találjuk, mely tisztséget 1364-ben már nem viselte, de 1366-1367-ben dalmát és horvát báni méltóságban állott,* s valószinüleg azután nemsokára meg is halt.
Urkb. II. 207–209.
Fej. Cod. D. VIII. 6., 114.
Urkb. II. 107–108.
Urkb, II. 108–109.
Urkb. II. 195., 199., 207-9., 271., 279., 286., 288., 306.
Fiai közül 1377 ápril. 30-án Frankot találjuk Erdélyben, kit Régeni Tamás tiltat Szentivány (a mai Vajdaszentivány) birtok megvételétől; 1391-ben pedig Simont, testvére Frank mester és ennek fia László nevében is perlekedve Bolkács és Sidve birtokáért, rokonaikkal a Bogátiakkal, kiktől e falukat meg is nyerték.* Frank 1394–1395-ben erdélyi vajda és szolnoki ispán, 1399-ben már országbiró volt* s úgy látszik ekkor is birta a nagyatyja által megszerzett Corrardfia János és Miklós-féle erdélyi javakat, vagy legalább igényt tartott hozzájuk, mert a rájuk vonatkozó oklevelekről 1399 aug. 15-én* szolgája által a váczi káptalantól hiteles átiratokat kért ki.
Bánffy Oklvt. I. 330 és Urkb. III. 22.
Urkb. III. 110., 119., 242., 243.
Urkb. III. 242., 243.
De egyátalán kétségkivül közösen birták a testvérek erdélyi birtokaikat. Frank vajda 1395 ápril. 18-án is testvérének, az akkor (bizonyosan a rácz és török háboruban, katonáskodó Simonnak nevében is adja cserében tordamegyei Sáromberke és Gernyeszeg népes, valamint Nebáncs (ma Libáncs, egy határrész Nagyernye és Marosszentgyörgy közelében az utóbbihoz csatolva) és Ebes (ma Iklandhoz csatolt határrész szintén Nagyerenye közelében) csaknem puszta birtokaikat a dobokamegyei Harina, Bilak és Nécz királyi birtokokért.*
Urkb. III. 431.
Frankot országbirói méltóságában 1399-től 1407-ig találjuk; s 1409-ben e méltóság már üres 1410 febr. 6-án Frank már néhaiként emlittetik.* Testvére Simon 1395 szept. 14-én országbiró, 1405-től 1409-ig* pedig a főajtónállómesteri méltóságban van, 1410-ben azonban ezt már más által találjuk betöltve.* A harmadik testvérről Miklósról csak mellékesen van emlités egy 1414 jul. 30-án kelt oklevélben,* hol hogy testvéreivel együtt ő is a «néhai» kifejezés alatt értetik-e, tisztán ki nem vehető. Az oklevél különben egy vitás földterületet tárgyal Királynémeti királyi birtok és a Kónya bán fiainak Frank, Miklós és Simonnak Orozfalu és Zereth (ma Sajómagyaros és Szeretfalva) birtokaik között. E testvérek birtokai közé tartozott a fennidézett 1011395 szept. 14-iki oklevél szerint a többször emlitett Bolkács és Sidvén kivül Hyud (ma ismeretlen falu) s Czintos, Teke és Sajó is.
Teleki oklvt. I. 349·., 354·
Urkb. III. 157., 340. 345. Teleki oklt. I. 349.
Urkb. III. 491., 492.
Urkb. III. 623.
Nagy veszteség a genealogiára nézve, hogy a Frank utódainak Teke helységbeli birtoka pusztitásaért Tusoni Bolgár Miklóssal folyt per elintézéséről szóló 1408-1421 közti oklevél oly csonkán maradt kezeinkre. Igy csak azt látjuk belőle, hogy néhai Frank fia Lászlónak szintén László nevü fia is emlitve van benne, s szó van Frank özvegyéről is, de hogy ez ki volt, erről, mivel az oklevél egy része ki van szakadva, semmit sem találunk benne. Nagy Iván a Vingárdi Gerébekről irva Zsuzsánnát az Orbán leányát nevezi meg Frank vajda nejéül,* de azon nemzedékrendi töredék, hol ez előfordul, chronologiailag és genealogiailag oly téves, hogy teljességgel nem is sejthetjük belőle még azt sem, hogy mely családbeli lehetett Frank vajda neje, minthogy csak az az egy biztos, hogy ama bizonyos Orbán nem a Vingárdi Geréb családból volt.
Urkb. III. 466.
A tizenötödik század közepén már csak pár tagból áll a kihalásnak indult egykor oly hatalmas család. Csak két férfitagját látjuk: Miklóst, kit néha Salgói jelzővel is emlitnek, a néhai Simon főajtónálló fiát, kit noha nincs tudomásunk, hogy valaha báni hivatalt is viselt volna, az akkori szokás szerint atyja után olykor bánnak vagy talán tulajdonképen «báné»-nak, bán fiának, neveznek,* és Lászlót a László fiát s igy Frank unokáját.
Nagy Iván Magyarorsz. csal. IV. 368.
Salgai Miklóst szenvedélye bajba keverte; mert Mazoviai Hedviggel, rokonának (consobrinus) Garai Jánosnak nejével bünös viszonyba keveredvén, a király 1435 márcz. 13-án számüzetésre itéli, mely itélet úgy látszik foganatositva is lett; mert 1437 január 18-án kelt végrendelete, melylyel javait rokonának Lászlónak hagyja, miként fáradhatlan szakirónk, dr. Wertner Mór kideritette, a velenczei levéltárban van meg.**
Igy egy 1411 május 10-iki oklevélben (Teleki oklt. I.. 374.) ezt látjuk: «iobagiones Simonis filii bani et Ladislai filii condam vayvode de Zechen», mig egy 1443 julius 12-ikiben (Bánffy oklt. I. 647.) igy áll: «filiae olim Simonis bani de Zechen».
H O. VII. 455 és Wertner Magy. Nemzets. II. 136.
Egy nővérének Krisztinának, ki Losonczi Zsigmond neje volt egy 1443 julius 12-én Tordán kelt oklevél tartotta fenn emlékezetét,* mely szerint Hunyadi János egyéb méltóságok mellett erdélyi vajdának a Bogáti Péter egy másik székely Péter s néhai Losonczi Dénes fiai János és Albert s néhai Losonczi Zsigmondné Krisztina asszony és leánya Margit ellen a tordamegyei Sárpatak, Unoka és Körtvélykapu, a kolozsmegyei Magyarfülpös, Szászfülöpös, Erked, Akna, (ma Szászakna) Teke, Péntek, Paszmos, Ludvég, Nagysajó, Várhely, Simontelke, Oláhbudak, Harasztos, Ujfalu és Solymos és a fehérmegyei Lándor, Heyod (ismeretlen, de talán a mai Gabud) és Czintos birtokokba való beiktatásuk miatt tett ellenmondása az ország nehéz ügyei miatt jövő Szentmihálynap nyolczadára elhalasztatik. Ez oklevél szerint a felsorolt jószágok előbb a Losonczi Zsigmond felesége «filić» scilicet olim Simonis bani de Zechen» birtokában voltak.
Bánffy oklvt. I. 647.
Később ez ügyben Hunyadi János kormányzó és a nevezett özvegy közt valami egyezség jött létre, melynek következtében a kolosmonostori konvent a Sajó, Sárpatak, Unoka és mindkét Fülöpös jószágok jövedelmét megbecsültette.* 1457 márczius 22-én pedig vagyis közvetlenül a Hunyadi László kivégeztetése után s a Hunyadiak elleni mozgalom idején, V. László király Teke, Péntek, Sajó, Paszmos és Sárpatak birtokoknak Hunyadi János néhai kormányzó által saját jogtalanul elfoglalt s fiai által visszatartott fele részét (másik fele úgy látszik a Frank vajda ágáé volt) a Losonczi utódoknak, ha jogaikat igazolni tudják, visszaadatni rendelte.*
U. o. T. 653,· 654
U. o. I. 700., 701.
Miután igy egyetlen leányutódra szállott a Simon főajtónállómester ága, a másik ág is, a Frank vajda s későbbi országbiróé, szintén gyorsan közeledett enyészte felé.
Az idők sulyosak voltak. Miként az utolsó Zéchéni László 1454 október 27-én a sági konvent előtt kelt oklevelében elpanaszolja: a 15 év óta tartó folytonos zavarok, s főkép a csehek betörései (de néha még magyarok is) birtokait 102folyton pusztitották, égették, rabolták; védelmükre fegyvereseket kellő számban tartani már nem győzte, jövedelme nem volt, úgy hogy veje Losonczi Albert segitette meg vagy 17,000 forinttal, melyet neki visszafizetni nem tud, s ezért Hollókő várát Bathka, Zwn, Almás, Echegh hozzátartozó jószágok és a konchydai adózással, továbbá Zechen mezővárost, Rymolcz, Loocz, Dol˙an, Endrefalwa, Felfalw, Strachen, Warbo, Pathwarcz, Dra, Straz, Pwzthaalmas, Kerezthur, Kyschytar, Nagchytar, Wassan, Sypek és Kovachy nógrádmegyei jószágokkal, valamint Gyöngyös és Pata mezővárosokat a Tharyán, Zenth-Iwan, Fokoro, Zaazberek és Alchy helységekbeli részekkel Hevesmegyében, saját és egyetlen fia János nevében zálogba adja vejének Losonczi Albertnek s ennek felesége Advigának, s fiai László és István s leánya Dorottyának.*
Bánffy oklt. 682., 683. Megtartottam a helyneveknél az oklevél eredeti irásmódját, minthogy nem mindeniket tudtam volna biztosan azonositani.
De a vagyoni bajoknál nagyobb volt Lászlóra mérve egyetlen fiának elvesztése által, ki 1454. évi deczember 21-ike előtt néhány nappal halt el, minek következtében e napon összes javait a sági konvent előtt leányára, Advigára Losonczi Albertnére, és az akkor még hajadon Annára hagyta, mit a következő 1455. évben ápril. 30-án a budai káptalan előtt is megerősitett,* mely oklevélből nejének Rozgonyi Borbárának, a György leányának nevét is megtudjuk s a birtokok neveit is előszámlálva látjuk. Voltak pedig ezek: Erked, Akna, Solmos, Harasthos, Wyfalw, Thekee, Penthek, Lwdweg, Pazmos, Barlaa, Waral˙a, Gersenfew, Symonthelke, Sa˙o, Kyssebes, Naghsebes, Jordan, Bwdak, Sarpathak, Kerthwelkapw, H˙wd, Nandor, Acz˙ntus, Sythwe és Balkach az erdélyi részekben, G˙enges (Gyöngyös) mezőváros fele, Sabocz, Zenth Iwan, Fokoro és Alch˙ birtokokkal, továbbá az egész Zechen mezőváros és Farkasfalwa, W˙waras, Endrefalwa, Felfalw, Dol˙an, Geecz, Rymolcz, Wassan, mindkét Chytar, Kereszthwr, Sypek, Dra, Warbo és Stras birtokok, nemkülönben Hollokew vár Pwztha Almas, Swn, Loocz, Baatka tartozékokkal, ezenkivül Somoskew vár Dománháza, Barathon, Czered, Hydegkwth, Obasth, Waral˙a, W˙falw, Lopwthew, Vendeg˙ és Boglyasal˙a tartozékaival.
U. 0 684–686.
Ilyen volt minden viszontagság után is a Zechéniek utolsó férfitagjának vagyoni állása! Érdekes, hogy egy évvel utóbb, midőn leánya Anna Guthi, Ország Mihálylyal jegyben járt, ez utóbbi nem volt teljesen megelégedve a már ismertetett oklevelekben a Zéchéni leányok javára tett intézkedésekkel, s inkább a mi napjaink üzleti szellemének mint az akkori idők nagyuri érzületének megfelelő nem csekély körmönfontsággal azt kivánta, hogy az após javai hatvanezer arany forintba zálogosittassanak el a vejek javára, ezek pedig ugyanazon összegért zálogositsák el azokat nejeiknek, kiknek részére azon felül az após az örökös jogot még külön is átruházza; mi végett Keszi Benedek országbirói protonotárius az akkor nógrád- és hontmegyei főispánságot viselő Zéchéni Lászlótól egy Berkiben 1456 aug. 19-én kelt igen érdekes latin levélben utasitásokat és előiratokat kér.*
Bánffy oklvt. I. 691., 692.
A felsorolt birtokok azonban nem voltak teljesen igénymentesek, mert már 1456 november 11-én az Alsólindvai Bánffi Pál és gyermekei tiltatják Zéchéni Lászlót Patka, Thar˙an és Alchy hevesmegyei, nemkülönben Zakal, Raros és Ethyes nográdi, valamint Wysk, Perezlen és Zemered hontmegyei birtokoknak, úgyszintén több másoknak, melyek az övéik, s őket a tiltatókat illetik, minden elzálogositásától és elidegenitésétől s Ország Mihályt, Losonczi Albertet s bárki mást azok megszerzésétől.*
Bánffy oklt. I. 693., 694·
Hogy a Zecheniek utolsó férfitagja László 1460-ban halt meg, azt Nagy Iván állitja s valószinüleg helyesen; ellenben, hogy egyetlen fia János benczés szerzetes lett volna, annak semmi nyomát nem találjuk, s azon évben, melyben Nagy Iván irja épen nem élhetett a garamszentbenedeki zárdában, mert miként láttuk már I454 deczemberben, tehát azelőtt husz évvel elhalt. A család óriási vagyonán úgy látszik akkép osztoztak meg a leányági utódok, hogy az erdélyieket a Losonczi Bánffyak kapták.
Most aztán áttérünk a Zéchéniekhez legközelebb 103álló másik Kacsics nembeli családra, mely mondhatni kizárólag Erdély földén virágzott és ott leghosszasabban tartotta fenn magát, s melynek származási igazait az ujabban napvilágot látott oklevelek teljesen bebizonyitják; ez a:
