Az utolsó nemesi felkelés. Szerkeszti R. Kiss István, Budapest 1909; 1911. t. k. I– XV, + 1–367 l., II. k. I–VIII + 1–408 l. Ára …
Az utolsó nemesi felkelés. Szerkeszti R. Kiss István, Budapest 1909; 1911. t. k. I– XV, + 1–367 l., II. k. I–VIII + 1–408 l. Ára 30 korona.
Győr megye 1908-ban mozgalmat inditott arra, hogy az 1809-ik évi magyar felkelés százéves fordulóját az ország megünnepelje. A magyarlakta megyék örömmel fogadták az eszmét s elhatározásuk arra szólt, hogy megiratják Rugonfalvi Kiss Istvánnal, akkori győrmegyei levéltárnokkal a felkelés hiteles történetét s országos ünnep keretében emlékeznek meg az elesettekről. A nemes elhatározás maradandó emléke ime három év elmultával előttünk fekszik, az ünneplés politikai okokból elmaradt.
Kiss az előtte kezdettől fogva ismert nehézségek daczára lelkesen fog hozzá a munkához, érzi, hogy Kisfaludy Sándor örökébe lép, a mikor az osztrák részről szándékosan ferdén megvilágitott s gyakran a magyarok által is félreértett események hü leirására, a kigunyolt felkelők emlékének tisztázására vállalkozik.
A mű első kötete a felkelés általános történetét tartalmazza. Az előszóban elmondja Kiss a mű létrejöttének feljebb emlitett történetét, felsorolja a használt kéziratokat és nyomtatványokat. A tárgyalás maga három részre oszlik. A kötet legnagyobb része (9–283. l.) a felkelés történetéről szól. Ebben Napoleon viszonyát vázolja ügyesen Ausztriához, vázolja saját felfogását is, megemlitve a magyarokhoz intézett felhivás létrejöttének történetét. Jogosan veti fel a kérdést, vajjon a császári ház iránti hálából nem fogadták-e el a magyarok Napoleon felhivását az elszakadásra. Nem, bizonyitja lelkesen a mű irója; hanem a nemzetünket jellemző nemes érzésből, a mely a védelmet kérő megtámadottat nem hagyja elveszni. Mások által is sokszor tárgyalt alakban, de szintén meggyőző módon mutat rá Kiss arra, hogy az Ausztriával való együttélésünk átka kezdettől fogva a császári ház és tanácsosainak bizalmatlansága irántunk. 46Ez a kormányzási rendszer I. Ferenczben volt a legerősebb. Bajba jutva felhivták 1808-ban a nemzetet, ragadjon fegyvert a trón védelmére. A nemzet a legnagyobb, az előző évtizedekben tapasztalt sokszoros alkotmánysérelem után hősi önuralommal siet a király szavának eleget tenni, a megyék egymás után szavazzák meg a szükséges költséget, embert, a kormány ellenben megszegi igéretét, használhatatlan, ócska fegyvert ad a felkelők kezébe, a kik igy tehetetlenekké válnak a francziák lelkesedéstől tüzelt, jól felszerelt ezredeivel szemben. Ezért kellett a magyar ezredeknek meghátrálniok.
A kormány József nádornak és Károly Ambrus esztergomi érseknek népszerüségét használja fel arra, hogy a nemzetet a kivánt áldozat meghozatalára rávegye. A bécsiek által Rákóczinak csufolt nádor bejárja a megyéket, buzdit mindenfelé, a primás szintén elkövet minden lehetőt a siker érdekében. Az országgyülésen nem volt akadálya a felkelésnek, de a határozat erélyes és gyors végrehajtása mégis a nádor érdeme. A szerző felsorolja a továbbiakban a felkelés szervezésének sokféle akadályát. Ezek voltak: az 1808-ik évi megyei összeirások hiányosak voltak, ujat kellett végezni, nem tudják a szükséges költséget kimutatni, végül országos pénztárt állitanak fel s kimondják a felkelés kötelezettségének főbb elveit, megállapitják a megyék hozzájárulásának kulcsát. Részt vett a felkelésben 17,266 lovas és 20,361 gyalogos, a kiket a lovasságnál 18 ezredbe, a gyalogságnál 1210 emberből álló zászlóaljakba osztottak be. Ismerteti továbbá a mű a felkelők részére irt szabályzatot, a felkelés vezetőségét; panaszosan emliti meg, hogy a vezérkarban feltünő módon mellőzik itt is a magyarokat. János főherczeg fővezérről kedvezőtlen, de pártatlan birálatot mond a szerző s a nádor bizonyságával mutatja ki, hogy a felkelőktől a felszerelés hiánya miatt mit se várhatott a hadvezetőség. Igen bő anyagot hoz fel a mű a győri csata előkészületei és lefolyásának ismertetésére (144–293. l.)
Az első kötet második részében mintegy 40 oldalon ismerteti Császár Elemér a felkelés magyar irodalmát az egykoru emlékektől kezdve a legujabb korig, összefoglaló és áttekinthető teljességben. Végül a harmadik rész többnyire Rexa Dezső gyüjtéséből az irodalomban megjelent, vagy szájhagyomány utján megőrzött anekdotákat beszéli el több-kevesebb magyarázó szöveg kiséretében.
A mű második kötetének eleje közli Kisfaludy Sándor: Az insurrectio hősei czimü kéziratának magyar forditását, a lovasezredek és gyalogzászlóaljak külön történetét s névjegyzékeit, a felkelés költségeinek összegezését, végül a két kötetben közölt 26 kép felsorolását.
Megvallom, a mü elolvasása engem meggyőzött arról, hogy a felkelést eddig hibásan néztük le, hogy felkelési jogunk ezen utolsó megnyilvánulása a nemzeten kivül álló okokból nem érte el czélját. Jól esett látnom azt a felbuzdulást és meggyőződést, a melylyel a szerző a megbizatásnak eleget tenni igyekezett. Ugy látom, hogy az összegyüjtött nagy anyagot ügyesen csoportositotta, a munka beosztása áttekinthető és világos. Az irodalmi rész azonban nem oly teljes, mint a megyei levéltárakból egybegyüjtött becses forrásanyag. Feltünt előttem, hogy Kronesnek Aus dem Tagebuche Johann's von Oesterreich, Innsbruck 1891. czimü munkáját nem használja; Wertheimer Ede értekezése József nádor eszméi Magyarország és Ausztria regenerálásáról 1810-ben (Budap. Szemle 1881.) Széchenyi István levelei a felkelésről s Zichy Antal jegyzetei (Sz. I. levelei szülőihez) elkerülték a figyelmét. A győri csatára is érdekes részletek találhatók Ujváry István értekezésében: Az 1809-i győri ütközet taktikailag szemügyre véve (Tudománytár 1844), Hertelendy Károly: Nemes felkelő ezredek az 1809-iki győri csatában, Veszprém 1809 (két kiadást ért); a muzeumi kéziratok közül Gory Zsigmond 200 lapos Mindennapi jegyzések a a magyar felkelő seregnek hadi történetei felől czimü művében, Nagy Imre katonai számadásai és naplóiban és Torma József országgyülési irataiban találunk még érdekes részleteket a felkelés történetére.
Helyesnek találom azt, hogy a rövid beszédeket, kiáltványokat a szerkesztő teljes szövegökben közli, zavarólag hatna, ha az ilyenféléknek külön utána kellene az olvasónak keresgélnie. Gosztonyi János naplójának szószerinti közlését ellenben (113–-137.) nem látom feltétlenül kivánatosnak. Hogy néha a szerzőt elragadja heve a kormányzás megitélésében, buzgóságából érthető. Igy esik meg vele az is, hogy I. Ferenczet hibáztatja, a miért a seregnél a front mögé huzódik (68. l.) Szivesen láttam volna azt is, ha a műben közölt képek mindegyikénél megmondja, eredetije hol s kinél van. Végül az olvasók nevében kivánom, hogy a szerző mielőbb váltsa be a második kötetben bejelentett igéretét, készitse el a részletes névmutatót, a mely a mű használatát, főleg a második kötetét, nagyon meg fogja könnyiteni. Ismétlem, hogy Kiss jelen munkája is értékes gyarapodását jelenti a magyar történeti irodalomnak.
B. Sz. L.
