A HONFOGLALÓ TÖRZSEK MEGTELEPEDÉSE.
89A HONFOGLALÓ TÖRZSEK MEGTELEPEDÉSE.
Pauler Gyula ugyane tárgyról negyvenöt esztendővel ezelőtt irt alapvető értekezésében a hypothezisekre alapitott történeti művekkel vitatkozva, «egy biztos adatot» értékesebbnek mond «száz bármily éleselméjü combinatiónál». De hol keressünk és hol találhatunk biztos adatokat a honfoglaló törzsek szállásának földrajzi meghatározásához?
A XI. század csekély számban fennmaradt oklevelei és a X. század irói oly jelentéktelen részleteket tárnak elénk, melyekből az ország képét rekonstruálnunk alig lehetne. Biborban született Konstantinus császár néhány értékes megjegyzésén kivül az egykoru irók semmi figyelemreméltót sem jegyeztek fel tárgyunkra vonatkozólag, a miért is oly források használatára vagyunk utalva, melyek értesitéseit csak szigoru kritika alkalmazásával fogadhatjuk el.
A történelem forrásai nem csupán az egykoru irásos emlékek. A krónikás hazai hagyomány mondai elemekkel át meg átszőtt elbeszélése, a későbbi kor állapotaiból vonható következtetések s a helynevek magyarázata mind felhasználhatók a vitás kérdések megvilágitására. Nem uj dolgok ezek. Anonymus óta minden történetirónk használta e forrásokat, csak a legujabb időben volt meg a hajlandóság ezek teljes mellőzésére. A mellőzés nagyon indokolt volt. Iróink legtöbbje nemcsak élt, hanem viszszaélt is e forrásokkal és előre megalkotott nézeteit bizonyitandó, ezek egyik értesitését vakon elfogadta, a másikat – czéljának megfelelően, elvette. A mondákból szerencsétlen kézzel gyakran a legkevesebb hitelt érdemlőket válogatták ki tételeik bizonyitására. A XIII. század viszonyait ismerve, azt – egy-két század leforgását oly távoli korszakban semmibe sem véve – áthelyezték a X–XI. századba. A helynevekből üres szójátékokat, ügyetlen etimologiákat faragtak.
E kritikátlan eljárás tette kötelességévé a XIX. század hetvenes éveiben iró tudósainknak, hogy az őket megelőző kor iróinak műveit mellőzve, mintegy «tabula rasa»-t csinálva, ujra fogjanak a vitás kérdések tanulmányozásához. A forráskritika szigoru alkalmazása mihamar az ellenkező véglethez vezetett. Sokan a hazai krónikákat teljesen használhatatlan, silány férczmunkáknak minősitették, mások nem méltatták figyelemre a későbbi korviszonyok tanulságait, ismét mások a helynevek magyarázatát nem vették komolyan.
Forrásaink felhasználásánál kellő kritika alkalmazásával a helyes középutat kell eltalálnunk. A kritikát egyrészt az emlitett források adatainak öszevetésével, másrészt annak megállapitásával gyakoroljuk, hogy az egyes források mily értesitései fogadhatók el bizonyitékul?
A korunkra XIII–XIV. századi szerkesztésben maradt krónikák honfoglaláskori része a népies mondaköltészet termékein és családi hagyományokon alapult. Bár e krónikák s különösen a Névtelen jegyző hitele erős támadásokban részesült s ujabban – igen tekintélyes oldalról – még családtörténeti értesitéseik fölött is pálczát törtek,* mégis – úgy vélem – a krónikáknak hagyományokban és mondákban 90gyökerező eredete feljogosit, hogy Paulerrel* éppen a családi hagyományokon nyugvó részeket tartsuk a legértékesebbeknek és leghitelesebbeknek.
Karácsonyi J. A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Bpest, 1900. I–III. kötet különösen: I. köt. IV–VI. 1.
A magyarok megtelepedéséről. Századok. 1877. 381. l.: feltétlenül hitelt érdemlőnek tartja a genealogiai adatokat és a birtokfoglalások leirását. V. ö. Magyar nemzet története Szt.-Istvánig. Bpest, 1900. 34. l.
Untig ismert dolog, hogy primitiv népek hagyományai mily régi időkre nyulnak vissza s mennyire megőrzik a száz-kétszáz év előtti ősök és viselt dolgaik emlékét, – persze mondai kiszinezéssel. A hagyományok a krónika törzsének keletkezésekor, a XI–XII. században, élénken éltek a családtagok emlékében s messze visszanyultak a királyság előtti időre, a X. századba. A hagyomány tartotta fenn a pogánykor hőseinek emlékét, kiknek tetteit Szent István még a hegedősök ajkáról sem szerette hallani.
A mondák sajátsága, hogy bennük a távoli idők elhalványodott emlékei, méltóságnevek, tünemények s más fogalmak megszemélyesitve, emberi alakban jelennek meg. Másik jellemző tulajdonságuk, hogy «kronológiát egyáltalán nem ismernek.» Gyakran két-három emberöltő hőseit kortársakul szerepeltetik, viszont kortársakat egymás ősének tüntetnek fel. Ezek s hasonlók meggátolnak abban, hogy a krónikák elbeszélését a maguk egészében történeti igazságul fogadhassuk el.
Elfogadható a krónikák értesitése egy-egy nemzetségnek valamelyik hőstől való leszármazására vonatkozólag, mert az rendszerint való hagyományokon alapszik.* Az adott pontos genealogiai leszármazás hitelét azonban megingatja, hogy a hős elődöt elbeszélésük folyamán gyakran anakronisztikusan szerepeltetik. A nemzetségi szállásbirtokok helyzetére nézve elsőrangu forrás a Krónika. Igen nagy valószinüsége annak, hogy a XI–XII. században honfoglaláskori szállásföldnek tartott birtokok tényleg azok is voltak.
Költött személytől – középkori krónikások – csak a legritkább kivételképen származtatnak családot. Ha szerepeltetnek is ilyent, utódait többnyire nem emlitik.
Anonymus és a Krónika (értve a Képes Krónikát, Kézait s a rokon szerkesztéseket) eltéréseinek birálatánál szemmel tartandó, hogy az ujaabb forráskritikai tanulmányok a Névtelen hitelét erősen leszállitották s hogy a Krónika törzse, mely valószinüleg a XI. század közepén, de semmiesetre sem a XII. század eleje előtt keletkezett, amannál régibb és eredetibb szerkesztés, melyet a XII. század végén élő királyi jegyző már ismert és műve irásánál fel is használt.*
V. ö. Marczali H. A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Bp. 1880. Pauler Gy. A magyar nemzet története az Árp. korbában. 2. kiadás. Bp. 1899. II. 600. s köv. 1. Domanovszky S. A budai krónika. Bp. 1902. A pozsonyi krónika. Bp. 1905. Kézai Simon mester krónikája. Bp. 1906. Kaindl R. Fr. Studien zu d. Ungarischen Geschichtsquellen. VII. és VIII. 1898–99. cz. műveit.
A későbbi kor állapotaiból csak a fejlődési és átalakulási folyamatok figyelembevételével vonható következtetés. Tárgyunknál nagy segitségünkre vannak az ujabb nemzetségtörténeti és földrajzi tanulmányok,* melyeknek vezetése mellett nagyjából megállapithatjuk, hogy a XIII. századi nagy birtoktestek közül melyek voltak szállásbirtokok s azok hol terültek el?
Wertner, Pór, Ortvay s különösen Csánki Dezső és Karácsonyi János munkái.
A birtoklás nagyon megbizható adatokat nyujt, mert nincs annyi változásnak alávetve, mint például az intézmények, illetve a változások jobban megfigyelhetők. A szerzett birtok többnyire már fekvéséről is megkülönböztethető a szállásföldtől. Segitségünkre lesz némileg az árpádkori Magyarország közigazgatási (egyházi és világi) beosztásának képe is, a mennyiben a nemzetségi elhelyezkedéssel összefügg.
Legóvatosabban kell bánnunk a helynevek magyarázatával. Az etimologizálás tulhajtása igen könnyen tévedésbe ejthet, de hogy a tulzások elkerülhetők s a helynevek tanusága a topográfiai történetben mennyire felhasználható, eklatánsan bizonyitja Karácsonyinak a Szent István korabeli Magyarország határairól irt értekezése.* Elvül kell azonban elfogadnunk, hogy a helynevek tanuságát csak más adatok erősitésére, másodrendü bizonyiték gyanánt használjuk fel.
Századok, 1901.
