IV.
IV.
Hazai forrásaink – Anonymus és a Krónika egyaránt – Erdély területére telepitenek egy törzset, melynek vezérei közt, a X. század folyamán több Gyula nevüt emlitenek. Ezek közül az utolsónak Szent István törte meg hatalmát. Mivel az ujabb történeti kutatások eredményei 108szerint Erdély nem tartozott a honfoglalásban megszállt területek közé és miután a nyolcz törzs valószinü szálláshelyét forrásainkból megállapitottuk, felmerül a kérdés; történeti alak volt-e a krónikák Gyula vezére s ha igen, melyik törzs főnökének kell tartanunk?
Kézai Simon szerint a honfoglaló hét vezér egyike Gyula volt, a ki «miután a többiekkel Pannóniába költözött, később az erdélyi részeken lakott.» Szent Istvánról mondja ugyancsak Kézai, hogy «miután Koppány vezért megölte s anyai nagybátyját, Gyulát, feleségével és két fiával Erdélyből Magyarországba hozta s Erdélyt Magyarországhoz csatolta, ezután Keánnal a bolgárok és szlávok fejedelmével hadakozott, kit legyőzvén, kincseiből a boldogságos szűz székesfejérvári egyházát, melyet ő alapitott, nem mulasztá el gazdagitani.»
A Képes Krónika megegyezik Kézaival, de bővebben irja le az eseményeket: «A harmadik vezér Gyula volt, – kitől Gyula, László fia, származik. Ez a Gyula nagy és hatalmas vezér vala, ki Erdélyben vadászat közben egy nagy várost talált, melyet még hajdan a rómaiak épitettek vala. És vala egy Sarolt nevezetü gyönyörü leánya, kiről a környékbeli fejedelmek okáig beszélgetnek vala; kit is Géza vezér Beliud tanácsából és segélyével, ki Kulán földjét birja vala, törvényes feleségül vett. Ennek a Beliudnek Kulán saját leányát adta nőül, hogy testvére Keán ellen harczoljon s Kulán halála után földjét Beliud örökölte. Végre midőn Gyula a Pannóniában lakozó magyarokat bosszantotta és sokféleképen háborgatta, Szent István király Pannóniába hurczolta, de nem ezt a Gyula kapitányt, hanem utána a harmadikat.» Később a 37. fejezetben: «Szent István király továbbá, miután Istentől a királyi felség koronáját elnyerte, hires és nyereséges háborut folytatott Gyula nevezetü anyai nagybátyja ellen, ki akkor az egész Erdélyország kormányát birja vala. Urunk születésének ezerkettedik esztendejében ugyanis Szent istván király elfogá Gyula vezért feleségével és két fiával együtt s Magyarországba küldé. Ezt pedig azért tette, minthogy Szent István király által gyakorta megintetve sem Krisztus hitére nem tért, sem a magyarok háborgatásával föl nem hagyott. Igen széles és gazdag országát pedig egészen a magyar királysághoz kapcsolta. Ezt az országot magyarul Erdőelőnek hivják, melyet sok folyóviz öntöz, melyek fövenyében aranyat szednek s azon föld aranya a legjobb.»* A következő (38.) fejezetben irja, hogy «azután seregét a bolgárok és szlávok fejedelme Keán ellen inditá, mely népek a természet által igen megerősitett fekvésü helyeken laknak, holott is az emlitett fejedelmet sok fáradsággal és harczi izzadással végre nagy bajjal legyőzé s megölé és megbecsülhetetlen sok kincset nyere, különösen aranyban, gyöngyökben és drágakövekben.» «Ezzel a roppant kincscsel azután Szent István király nagyon meggazdagodván, a székesfehérvári egyházat, melyet maga alapitott vala ... bőven megajándékozá.» Szól ezután a fejérvári egyházról s végül: «és mivel azon Gyula (?) pénze gonoszul gyült vala, azért égett le gyakorta az egyház».
Szabó Károly forditása a Toldi-féle kiadásban. (Marci Chronica. Pestini, 1867.)
A Névtelen jegyző szerint a hét vezér egyike volt «Tuhutum, Horka apja, Gyula (Geula) és Zumbor nagyapja, kiktől a Moglout-nemzetség származik.» Tuhutum a Nyirség vidékén telepedett le s a meszesi kapunál az országhatárt kijelölve, gyepüket emeltetett. Itt hallott az erdőelői föld jóságáról s ezért Ogmánd vitéz kémkedése után a szamosmenti várában székelő Gelou oláh fejedelem ellen indult, azt legyőzte. A föld lakói Tuhutumot urokká választották és «azon helyen, melyet Eskuleunek hivnak, hitöket esküvel erősiték». «Tuhutum pedig nemzette Horkát, Horka nemzette Geulát és Zumbort, Geula nemzett két leányt, kiknek egyikét Karoldunak, a másikat Saroltunak hivják vala és Sarolt volt István szent király anyja. Zumbor pedig nemzette a kisebb Geulát, Bua és Bukna atyját, kinek idejében a szent király, István meghóditotta az erdőelvi földet; magát Geulát kötözve Magyarországba hozta s egész élte folytán tömlöczben tartotta, mivel a hitben gyenge vala s kereszténnyé lenni nem akarta és sokat ellenére tett István szent királynak, jóllehet anyjának vérségéből való volt.»* Keánról Anonymus is tudott, de megtette őt a honfoglaláskori Szalán vezér ősének, ki Duna-Tisza közi bolgárok és szlávok fölött uralkodott. Tud ezenkivül István hadjáratáról az Alduna menti Ajtony bolgár fejedelem ellen.
Szabó Károly forditása.
109A két elbeszélés összevetéséből kitünik, hogy azok közös forrásból szerezték értesitésüket. Mellőzve mindazt, a mi Anonymusnál és a Krónikában önálló, megállapithatjuk, hogy a kettő közös, XI. századi ősforrásában Gyula egész történetének csak igen csekély része lehetett meg. Megvoltak az őskrónikában (Gesta vetera Hungarorum)* következő részek:
V. ö. Domanovszky, Pauler, Marczali és Kaindl id. helyeit.
1. A honfoglaló vezérek egyike Gyula volt;
2. Szent István hadat vezetett anyai nagybátyja, Gyula ellen, kit két fiával együtt legyőzött;
3. Gyula legyőzetése után István hadat viselt a bolgárok fejedelme (Keán! Anonymusnál: Ajtony) ellen és azt megverte.
A XI. században székely telepekkel benépesitett és nyugati vidékein vármegyei szervezetet nyert Erdély a XII–XIII. század folyamán némileg önálló – az anyaországtól helyi kormányzattal szétválasztott – tartomány volt.*
Már 1111-ben emlitik az erdélyi vajdák ősét: «Mercurius princeps Ultrasilvanus»-t. Fejérpataky. Kálmán király oklevelei. Bp. 1892. 44. lap.
A királyi család hagyományaiban a XII. században még élt annak emléke, hogy Erdély nyugati része Szent István alatt került szorosabb kapcsolatba Magyarországgal.*
V. ö. Karácsonyi id. műveit, különösen Századok, 1901. 1053–58. lap és a Székelyek eredete. Bpest, 1905. 65–67. l.
Az őskrónika szükszavu feljegyzése semmi támpontot sem nyujtott arra nézve, hogy Gyula országrésze hol terült el. Nagyon természetes, hogy későbbi krónikásaink éppen ezt a különálló területet tartották olyannak, hol Gyula a központi hatalomtól független uralmat alapithatott.
A felső-tiszavidéki hagyományok alapján dolgozó Anonymus tartotta fenn emlékét annak, hogy a honfoglaláskor őseink nem szállták meg Erdélyt, hogy az országhatár először a meszesi kapunál volt s hogy csak később nyomultak be a Szamos völgyén át Belső-Szolnok-, Doboka- és Kolozsmegyék későbbi területére. A Gyula-Zsombor-nemzetség, mely magát egy testvérpártól, Gyulától és Zsombortól származtatta,* a Szamos mentén volt birtokos; ősi szállásföldjei – köztük az Anonymus elbeszélésében nagy szerephez jutott Esküllő – a Szamosvölgyön, Doboka- és Belső-Szolnokmegyében terültek el.* Az Agmánd-nemzetség Kolozs- és Belső-Szolnokmegyék egyedüli törzsökös nemzetsége volt.* Névtelenünk ismerte e két család hagyományait, melyek szerint az ő őseik voltak a Szamos-völgyön át Erdély megszállói. Mi sem természetesebb, mint hogy az előtte fekvő XI. századi szükszavu ősforrásnak a honfoglaló Gyula vezérről s Szent István nagybátyjáról, a másik Gyuláról szóló elbeszélését a névhasonlóság alapján összekapcsolta a Gyula-Zsomborok Erdély megszállását fenntartó helyi és családi hagyományaival.
Testvérpárt tekintett ősének a Gút-Keled, Hont-Pázmány- és (Baár-) Kalán-nemzetség is, (utóbbi Kalánt és Kalocsát).
Karácsonyi id. m. II. 109–114. l. és III. 230. l.
U. o. I. 76–78. l. és III. 230. l.
A XIII. század második felében keletkezett ujabb Krónikának az összes korunkra maradt változatok ősének* irója nem ismerte Anonymus művét s az abban fennmaradt hagyományokat. Gyuláról csak annyit tudott, a mennyit az ősforrásban olvasott. Nevezetes szerepet játszottak hazánk XIII–XIV. századi történetében a Kán (Keán) nemzetség tagjai,* kik magukat az egyik honfoglaló vezértől, kétségkivül a Dráva mentén Baranya-, Valkómegyék területére telepedett törzs vezérétől származtatták. Ezt a nemzetséget – a II. Endre uralkodása alatt fontos országos tisztségeket betöltő «öreg» Gyuláról (1219–35.: nádor és bán, több vármegye ispánja) a XIII. században «progenies magni Jula bani» néven is kezdik emlegetni.* A családban divatos volt a Gyula név* s az eredetileg dunántuli nemzetség a XIII. században nagy adománybirtokokat szerzett Erdélyben. Gyulafehérvártól keletre, a Küküllő és Ompoly mentén Gyula-Medgyes, Mikeszásza, Hosszuaszó s más birtokok voltak tulajdonukban.* A XIII. századi krónikás 110ismerve a Kán nemzetség hagyományait a honfoglaló vezértől való eredetről, a családban divatos Gyula nevet, Erdélyben Gyulafehérvár körül elterülő birtokaikat (köztük Gyulamedgyest), miként Anonymus a Gyula-Zsomborokat, – ő a Kánokat kapcsolta össze a forrásául használt őskrónika Gyula vezéreivel.
Domanovszky. A Budai Krón. 60–61. l. Kézai Krón. 107–115. l. és id. ért. Árpád és az Árpádok. 4–8. l. – Pauler id. m. II.* 602–3. l. – V. ö. Marczali id. m., ki 1230 körül irtnak és Kaindl id. m., ki Kézai művével azonosnak tartja ez ujabb krónikát.
Karácsonyi id m. II. 287–289. l. Ősi birtokaik Baranya, Verőcze, Pozsega és Körös megyék területén a Dráva két partján feküdtek.
Karácsonyi id. h. II. 280. l.
Karácsonyi és Wertner 7 Gyulát ismernek.
Karácsonyi. II. 289. l.
Kézai Simon rövidebb szövegezésü krónikája még csak annyit mond, hogy a honfoglaló Gyula vezér «előbb a többiekkel Pannóniába költözött, de később az erdélyi részeken lakott». A Képes Krónika világosit fel arról, hogy Kézai kivonatos megjegyzése a Gylától származtatott Kán-nemzetség ősi baranyamegyei birtoklására vonatkozik. A Képes Krónika szerint Gyula vezér Erdélynek marosvidéki részén szállt meg, «melyet sok folyóviz öntöz, melynek fövenyében aranyat szednek s azon föld aranya a legjobb»; továbbá, hogy Gyula «vadászat közben egy nagy várost talált, melyet még hajdan a rómaiak épitettek vala» t. i. Gyulafehérvárat. E leirás éppen a Kán-nemzetség erdélyi uradalmai fekvésének felel meg. A Képes Krónika kiemeli, hogy Gyula vezértől származik László fia, Gyula. Ez a Gyula a Kán nb. Gyula (1257–63.), László erdélyi vajda testvére, vagy pedig ez utóbbinak 1278–80 körül szerepelt fia a hires «királyfogó», vajdának, testvére volt.*
* Karácsonyi id. m. II. 287–289. l. a királyfogó László idetartozását nem látja teljesen beigazoltnak, Pór Antal (László vajda cz. értekezése), Pauler (id. m. II 583. l.), továbbá Wertner Mór (Ujabb nemzetségi kutatások. Turul, 1908. 122–129. l.) érvelései azonban teljesen meggyőznek arról, hogy László a Kán nemzetség tagja volt. A család XIII. századi tagjainak leszármazása Wertner ujabb kutatásai alapján: (László) – I. «öreg» Gyula 1219–35., nádor, bán stb. - Erdélyi ág - Siklósi ág - I. László 1217–45 orsz. biró, nádor, bán és herczeg - II. Gyula 1222–33 tárnokmester - II. László 1257–75 orsz. biró, vajda - I. Gyula 1257–63 - I. Miklós eszterg. érsek, † 1279 - I. Miklós 1266. - III. Gyula 1283, † 1300 k. - Péter 1283–1341 - III. László 1280–315 vajda, a «Királyfogó» - II. Gyula 1278–80 - II. Miklós 1280
912-110a
A Krónika és Anonymus különböző vidékek hagyományai alapján dolgozva bővitették ki a XI. századi ősforrást és Erdélynek más-más részét tartják Gyula országának. Anonymus a Szamos-völgyén Kolozs, Doboka és Szolnok vármegyék területén telepiti le Tuhutumot, a Krónika ezzel szemben Alsó-Fehér- és Küküllőmegyék területére, a Maros vidékére helyezi Gyula országát. Egyik a Gyula-Zsombor (Maglód), másik a Kán-nemzetséget származtatja tőle s különfélekép vezetik le Szent István anyját a honfoglaló vezértől.* Mindez csak azt bizonyitja, 111hogy a hazai krónikáink elbeszélése a honfoglaló és a Szent István korabeli Gyula vezér erdélyi birtoklásáról különböző családi és helyi hagyományokon nyugvó, a XIII. század elején, illetve végén keletkezett legenda.
* Az ősforrás és Kézai csak annyit tudott, hogy az egyik honfoglaló Gyula volt s hogy Szent István legyőzte anyai nagybátyját, Gyulát két fiával.
E szerint: 1. - Gyula (900 k.) - 2. - Gyula (1003) - nő - 2 fiu - Szent István
Anonymus származási táblája így alakul:
Tuhutum - Horka - «öreg» Gyula - Zsombor - Karoldu - Saroltu I. Géza - kisebb Gyula (1003) - Sz. István - Bua - Bucna - Maglót (Gyula-Zsombor)-nemzetség.
A Képes Krónika elbeszéléséből pedig, mely egy helyütt Saroltot a honfoglaló leányának mondja, egy közbevetett megjegyzését figyelembevéve, két családfa állitható fel:
1. - Gyula (900 k.) - Sarolt - Gyula (1003 k.) - Szt. István - 2 fiu - Kán nemzetség
2. - I. Gyula (900 k.) - II. Gyula - III. Gyula (1003) - Sarolt - 2 fiu - Szt. István - Kán nemzetség
Az utóbbi kétségkivül a kronológiai tévedés észrevételéből keletkezett.
***
Gyula vezér történeti szerepének megállapitásánál teljesen figyelmen kivül kell hagynunk krónikásainknak családi eredetü mondákon alapuló elbeszélését. Anonymus és a Krónika összevetéséből hozzávetőleg megállapithattuk, hogy a XI. századi krónika az egész kiszinezett történetből csak három ténynek szükszavu elbeszélését tartalmazta. Ezek közül egyik az altaichi évkönyvekből került a XI. századi őskrónikába, mely azt forrásul használta.
Az altaichi, illetve hildesheimi évkönyvek szerint István 1003-ban hadjáratot vezetett anyai nagybátyja (avunculus), Julus rex ellen, a kit két fiával és feleségével elfogott és kinek országát keresztény hitre téritette.* Krónikánk ezt szó szerint átvette, de a Julus nevet a hazai hagyományok alapján Jula-ra (Gyulára) javitotta.
Annales Altahenses maiores. Ed. altera. Hannoverae, 1891. 16. l. – Monumenta Germ. Hist. Scriptores. III. 92. l.
A IX. században Lebediában járt keleti utazók emlitik, hogy a magyarok fölött a dsila uralkodik, ki a fővezéri hatáskörrel biró kendeh mellett a békés időkben, s a belső ügyekben döntő szóval birt s kinek tanácsára intézték a támadó és védő háborut.* Biborban született Konstantinus császár értesitéséből tudjuk, hogy a magyarok örökös fejedelme mellette a X. században két birói méltóság is állt fenn, melyek nagyobbika <gilas>, kisebbike <xarkhas> nevet viselt. A dsila és gilasz nevek a magyar kiejtést nehezen értő idegen iróknál kétségkivül a magyar Gyulának megfelelői. A régi gyula méltóság a királyság alapitásával megszünt, a köztudatban azonban maga a név fennmaradt és azt – a XI. század végén és később a magyar és a rokon bessenyő, kun népnél is gyakori Gyula személynévvel azonositva – a nyugati német irók s a magyar krónikások egyaránt személynévnek tartották. Ezek szerint a krónikákban az egyik törzs vezéreként szereplő Gyula a törzsszervezetben élő magyarok főbirája, gyulája volt.* Az utolsó gyula hatalmát István király haddal volt kénytelen megtörni.
Az arab irók szövegének értelmezésére nézve. V. ö. Östörténetünk keleti forrásai. (Századok, 1908.) cz. dolgozatom III. fejezetét. – Magy. Honfogl. Kutfői. 167–168. l.
A gyula, akár a fejedelem, a kendeh és a karhász egyszersmind egy-egy törzsnek vajdái is voltak. V. ö. Kund és kende összefüggéséről mondottakat és Bulcsu karhász méltóságát.
Szent Istvánnak Gyula legyőzése után a bolgárok és szlávok fejedelme Keán ellen vezetett hadjáratát az 1064 körül irt Fundatio S. Albani Namucensis erősiti meg. Ennek irója Leodvin bihari püspök előadásából tudja, hogy a pogányból kereszténnyé lett István, a pannónok királya, a görög császárral szövetségben, hadat viselt a bolgárok ellen. Ezeknek Cesaries nevü városát elfoglalták s István onnan magával hozta Szent György és Szent Miklós hitvalló ereklyéit Pannóniába.*
Bresslau H. közli és ismerteti: Neues Archiv des Gesellsch. f. ält. deutsche Geschichtskunde. VIII. 1883. 589–598. l.
Konstantinus császár művének az Árpád-család leszármazásáról szóló részében mondja, hogy Árpád ivadékai közül él még dédunokája, Tevel (Τεβελη) fia, «Termács (Τερμαπζους), a ki nemrég tért haza s a ki Bulcsuval (Βουλτζους) – Turkia harmadik fejedelmével és karkhaszával – együtt vendégbarátunk.»* A XI. századi Szkülitzész és Kedrenos görög irók szerint: «a turkok (magyarok) mindaddig nem szüntek meg a római birodalomba ütni s azt pusztitani, mig fővezérük Bulcsu (Βολεσοδης) Konstantinápolyba nem jött, tettetve, hogy a keresztény hitet fölveszi; ki is Konstantinus császár által fogadtatva, megkeresztelkedett s patriciusi ranggal megtiszteltetve s kincsekkel elhalmozva tért vissza hazájába. Nem sokára ezután Gyula (Γυλας) is, ki hasonlóan fejedelmök volt a turkoknak, a császári városba jön és megkeresztelkedik s ugyanazon jótéteményekre és tisztségekre lőn méltatva. Ez elvitt magával egy kegyességéről hires Hierotheosz nevü szerzetest, kit Theofülaktosz Turkia püspökévé fölszentelt, ki is a barbár tévelygésről sokakat a kereszténységre téritett. Gyula azután megmaradt a hitben ... stb.» Bulcsu azonban megszegte Istennel kötött 112szerződését, többször betört a birodalomba, de később Ottó frank király elgfogatta és karóba huzatta.* Gyula megtérését irja le byzanczi források alapján egy XIV. századi szláv forrás is, mondván, hogy a paeonok – (kik magukat mageroknak mondják) – két vezére Konstantinápolyban felvette a keresztséget s egyikük – (István nevü) – igaz keresztény hitben halt is meg. Később a latinok, kihasználva a görögök tétlenségét, a paeonokat istentelen hitökre téritették.*
Petz Vilmos forditása. Századok. 1903, 163. l.
Szabó Károly forditása. A vezérek kora. Pest, 1869. 233–34. l. – V. ö. Századok. 1896. 202. l. – Georg. Cedrenus. Historiar. Compendium. II. 328. l. (Corpus Script. Byzantin.)
Thallóczy. Adalékok az ó-hit történetéhez Magyarországon. Századok. 1896. 200–201. l. A szláv forrás összekeverte Szent István és Gyula emlékét.
Konstantinus 949–951 évek közt irta művét,* ő még csak Bulcsu és Termács látogatását emliti, még pedig mint nem régen történt eseményt. Viszont a jól értesült Szkülitzész* szerint nem sokkal Bulcsu látogatása után jött Konstantinápolyba Gyula fejedelem a keresztséget fölvenni. Ez tehát csak a 951–959. évek közt történhetett, mert Konstantinus 959-ben meghalt.
M. H. K. 96. l.
Jól értesültségére vall pd. hogy tudja Bulcsu kivégeztetését Ottó császár által.
A görög császár és a gyula szövetsége és az utóbbinak megkeresztelkedése pár évvel a nagy fejedelem családjával és Bulcsu karkhásszal kötött vendégbarátság után – külpolitikai szempontból is – nagy jelentőséget nyer, ha a gyula országrészét a byzánczi császárság politikai érdekszférájának szomszédságában keressük. A X. század közepén a kelet-római birodalom legkellemetlenebb szomszédjai, a magyarok régi ellenségei, a bolgárok voltak. A gyula konstantinápolyi látogatása és megkeresztelkedése – miként előbb Termács és Bulcsué – kétségkivül a bolgár hatalom elleni szövetkezés megpecsételésére irányult. Ilyen körülmények közt országrészét csakis a bolgárok szomszédságában kereshetjük, a délvidéki törzsek egyikének szálláshelyén, mert semmi értelme sem lett volna az északi törzsek valamelyikével kötött szövetségnek. Az egyik déli törzs, Bulcsué, önkényt elesik, mert ő volt a másik törzsfő, ki pár évvel az előtt megkeresztelkedett. Hazai krónikáink mitsem tudnak Gyula megkeresztelkedéséről, a mi nem valószinü, ha a Dráva mentén, – Baranya- és Valkómegyék területén megszállt törzs feje lett volna, mert – mint kifejtettük – a Krónika irója dunántuli hagyományokon dolgozott s ily nevezetes esemény emléke száz év alatt nem igen veszett volna ki a köztudatból.*
Másképp áll a dolog Bulcsuval, ki a görög forrás szerint hazatérte után ujra visszasülyedt a pogányságba.
A csanádi helyi hagyományokon épült Gellért-legendának Ajtonyról szóló XI. századi elbeszélése sok rokonságot mutat a görög iróknak Gyuláról adott értesitésével. A Gellért-legenda szerint «Marosvárában vala az időben egy Ajtony nevezetü igen hatalmas fejedelem, ki a görögök szertartása szerint Viddin városában keresztelkedett meg...* Hatalmát pedig a görögöktől vevé s az emlitett Marosvárában monostort épite Keresztelő Szent János tiszteletére, apátot helyezvén bele görög barátokkal az ő törvényük és szertartásuk szerint.»*
Viddin bolgárföldön volt, de a XI. század végén élő legendairó idején már byzánczi uralom alatt állt.
Szabó Károly forditása.
Az a körülmény, hogy a görög császár és a gyula szövetségének csakis úgy volt jelentősége, ha ennek törzse a bolgárok szomszédságában lakott; hogy a XI. századi krónika, – nyugati irók műveit és dunántuli hagyományokat hsználva forrásul – semmit sem tudott Ajtony marosvári birtoklásáról s keresztény téritéséről; hogy Szent István hadjáratairól szólva, a Gyula ellen vítt harczokról a német forrás alapján ir, de Gyula országrészét nem tudja megjelölni; végül hogy hazai, még pedig egykoru források Ajtony országában és csakis ott tudnak görög téritésről, feljogosit bennünket arra, hogy a gyulák országrészét Ajtony törzsének szálláshelyén, a Maros mentén s az attól délre eső vidéken keressük.*
Marczali. A magyar nemzet tört. I. Bpest, 1895. 279. l. már czéloz Ajtony és Gyula kapcsolatára s Thallóczy is összefüggést keres Gyula és Ajtony közt, id. ért. Századok, 1896. 205–206. l.
Szent Istvánnak Ajtony ellen vezetett hadjáratát tudósaink többnyire a király uralkodásának utolsó éveire teszik, így Karácsonyi s utána Pauler 1028-ra.* A főérv erre az, hogy 113István 1018 táján s 1019 után Bolgárországnak byzánczi hódoltsága után még kevésbbé támadhatta meg a görög császár védnöksége alatt álló Ajtonyt. Ezt az állitást azonban teljesen megdönti a görög császár és István szövetségéről és közös bolgár hadjáratáról szóló – emlitett – külföldi tudósitás. Ezek szerint 1018 táján – mert a bolgár háborut ez időre kell tennünk – a byzánczi császár a hatalma tetőpontján álló magyar király szövetségét kereste a bessenyőket segitségül hivó* bolgárok ellen. A szövetségesek betörtek Bolgárországba s a hadjárat eredményekép Bulgária és a Szerémség görög kézre kerültek,* viszont István már előbb – a szövetségkötéssel – szabad kezet nyert az addig görög védőség alatt álló Ajtonynyal szemben.*
Karácsonyi. Szent Gellért élete. Bpest, 1887. 87–90. l. – Pauler I. 44. és 398. l.
Marczali. I. 296. l.
Bresslau közlése id. h. és Pauler, I. 378. l. 18. jegyzet. 396. l. 89. jegyzet.
Ennek a marosvári püspökség szervezése sem mond ellent, mert Szent Gellért 1015 táján jött hazánkba. – Karácsonyi id. m. 61–62. l.
A Julus rex-ről iró altaichi évkönyv – a magyar krónika forrása – legyőzetését 1003-ra teszi, krónikánk 1002-re, de feltünő, hogy a Krónika közvetlenül Gyula legyőzetése után szól a Keán bolgár fejedelem ellen vezetett hadjáratról s ezt amazzal összekapcsolja. Mivel Keán legyőzésében a német forrásban emlitett bolgár hadjárat emlékét kell keresnünk, közel áll a gondolat, hogy Gyula Ajtonynyal azonos volt. Legalább is egy – a XI. században még élénk – hazai hagyomány létezését kell feltételeznünk, mely a gyulák országrészének teljes meghóditását egy bolgár háboruval kapcsolatosnak tartotta.
A történeti és mondai elemeket gyönyörüen egyesitő Gellért-legendában Ajtony legyőzőjének, Csanádnak, vitézei közt szerepel Gyula, még pedig egy szép népies elbeszélés központjában. A levágott fej és kivágott nyelv története ismert keleti monda, mely majdnem minden nemzet népmeséi közt megtalálható. Nagyon valószinü, hogy a nép a gyula méltóságnév jelentését már nem ismerve, mikor azt Ajtony nevével kapcsolatban hallotta, a közhasználatu Gyula személynév hatása alatt, külön személynek tartotta. A névhez – történeti adatok róla nem lévén – hozzáfüzték az ajkról-ajkra szálló legendás mesét s azt Gellért életrajzirója – mint kialakult történetet – elbeszélésébe foglalta. E szerint a legenda Gyulája Ajtony méltóságnevének a nép által történt megszemélyesitése volna.
A Keán elleni harcz leirásában krónikáinkban nagy szerepe jut a bolgár fejedelem kincseinek, melyeket a szent király egyházi czélokra forditott. Leodvin bihari püspök elbeszélése szerint István Szent György és Szent Miklós ereklyéit hozta magával a bolgár háboruból. Kétségkivül érdekes találkozás, hogy a marosvári (csanádi) püspökséget éppen Szent György tiszteletére alapitották, a miből sejthető, hogy az ereklyéket a marosvári székesegyházban helyezték el, ezt viszont megmagyarázza az Ajtony és a Bolgár fejedelem, vagyis Gyula és Keán ellen vezetett hadjárat kronologiai egymásutánja.
Gyula nevü helységek az ország minden részében vannak* s így inkább kuriozumképen emlitem fel, hogy Ajtony országrészében – a Köröstől Aldunáig terjedő vidéken – hat Gyula található.*
Igy Baranya, Bodrog, Hunyad, Alsó-Fehér, Doboka, Kolozs, zala, Abauj, Ugocsa s más megyékben, különösen a Kán és Gyula-Zsombor-nemzetségek birtoka közt.
Gyula (Békés), Gyulavári, Gyulavarsány, Gyulatő, Kápolnás-Gyula, Gyula (Temes). – Csánki. I. 647. l. 732., 763. II. 12., 60., 106. l.
A X–XI. századi források adatainak öszevetése után nagy valószinüséggel állithatjuk, hogy «a magyarok második fejedelmének», a gyulának törzse, azonos Ajtony törzsével és Ajtony volt az utolsó gyula.
A csanádi hagyományokon épült legenda fenntartotta Ajtony nevét, mig a külföldi forrásokba s innen a hazai krónikába csupán czime került személynév alakjában. Ajtony és Gyula azonossága magyarázza meg azt a sajátságos jelenséget, hogy a Krónika hallgat a «nagy következményekkel járó» Ajtony-féle háboruról.*
Ebből Pauler (I. 398. l.) Ajtony és Kean azonosságára következtetett.
Anonymus használta úgy a legendát, mint a XI. századi krónikát, de nem ismerte fel a két – Ajtonyról és Gyuláról szóló – elbeszélés azonosságát. Itt is, mint annyi más kérdésben, 114zavart csinált következtetéseivel. Ajtony viddini megkeresztelkedését félreértve, őt bolgárnak tartotta. Személyéhez kapcsolta Istvánnak a bolgár fejedelem ellen viselt hadjáratát és ezzel tévutra vezetett sok jeles történettudóst, kik «néhai jó emlékü, dicső Béla király jegyzőjének» elbeszélését e pontban akaratlanul is elébe helyezték az egykoru görög császár és a Gellért-legenda föltétlen hitelességü értesitéseinek.
HÓMAN BÁLINT.
