Esterházy Miklós nádor iratai. I. Kormányzattörténeti iratok. Az 1642. évi meghiúsult országgyűlés időszaka. Szerkesztette: Hajna…
Esterházy Miklós nádor iratai. I. Kormányzattörténeti iratok. Az 1642. évi meghiúsult országgyűlés időszaka. Szerkesztette: Hajnal István. Budapest, 1930. Esterházy Pál herceg kiadása. 8-ad r., C + 460 l.
«Úgy érzem, hogy a szebb és boldogabb magyar jövőért folytatott szívós erőfeszítéseink közben tanulságos és hasznos olykor-olykor a multba is visszatekintenünk, ahonnan sok reménytkeltő biztatás, követésre intő példa, állhatatos és tervszerű munkára serkentő figyelmeztetés szól hozzánk, késői utódokhoz» – ezekkel a szavakkal bocsátja útjára Esterházy Miklós nádor (1625–1645) kormányzattörténeti iratainak első kötetét a család jelenlegi feje, Esterházy Pál herceg. Méltóbb szavakkal aligha indulhatna ez a vállalkozás, amelynek remélhetőleg gyors egymásutánban megjelenő kötetei a magyar nemzet történetének talán legviszontagságosabb évszázadára, a XVII.-re, vannak hivatva új világosságot vetni.
Egészen természetes, hogy a kiadványsorozat Miklós nádor irataival indul, hiszen a család politikai hatalmának és tekintélyének ő a megalapítója.
Esterházy Miklós működése ugyan eddig is elég bő méltatásra talált. Toldy Ferenc már 1852-ben kiadta politikai iratainak egy részét, amelyek leginkább a nádor életének alkonyára vonatkoznak. Szalay László és Salamon Ferenc pedig egy három-kötetes műben 1629-ig terjedően rajzolták meg a nádor működését, gazdag forrásanyagra támaszkodva. De úgy ezek a testes kötetek, mint a kisebb közlések igen tekintélyes sora, amelyek közt Szilágyi Sándor és Beke Antal publikációit kell megemlítenünk, csak mozaikszerű darabokat nyujtanak a nagy nádor életéből. A fontos forrásanyag lehetőségig teljes közzétételére az a vállalkozás hivatott, amelynek első kötete előttünk fekszik.
Miután Esterházy Miklós nádorságának első fele a Szalay–Salamon-féle műben már elég részletes tárgyalásra talált, helyesen cselekedett a szerkesztő, amidőn a sorozatot Esterházy életének egy későbbi, eddig kevésbbé méltatott fejezetével, a meghiúsult 1642-i országgyűlésre vonatkozó iratok közlésével kezdte. Összesen 137 iratot közöl, amelyekhez függetlenül Szemere Pál abaúji és sárosi követnek a naplóját közli a meghiúsult országgyűléssel kapcsolatos tevékenységéről.
Az iratok mind az országos politikára vonatkoznak és belőlük klasszikus képe rajzolható meg annak a párhuzamosan mutatkozó ellentétnek, amely királyi Magyarország helyzetét, úgy a kül-, mint a belpolitikában szinte vigasztalanul nehézzé tette. A török a béke dacára támadásaival állandóan nyugtalanította az országot. A király viszont kénytelen volt komolyabb hadi akciótól a törökkel szemben eltekinteni, mert a nyugati vallásháborúk minden pénzügyi és katonai erejét lekötötték. Magyarországon viszont nem lehetett igazi békét teremteni a király és a rendek között, mert a királyi hatalom végrehajtó szervei a többségben akkor még protestáns rendeknek és népnek a szabad vallás gyakorlatát abban a mértékben, ahogy azt a törvények megállapították. Ez az ellentét a király és a rendek között olyannyira kiegyenlítetlen maradt, hogy e miatt kellett elhalasztani az országgyűlést is, amely pedig a török elleni védelem eszközeinek megteremtésére volt összehíva. Az államférfiak közül egyedül Esterházy Miklós volt az, aki összhangba tudta hozni a katolikus ügyért Nyugaton folytatott harcot a török elleni védelemmel éppen úgy, mint ahogy a személyes térítésig menő katolikus hitbuzgóság mellett testvérnek érezte, ha magyar ügyről volt szó, a protestánsokat. A vallási ellentétek azonban, a kor uralkodó principiumának megfelelően, annyira uralkodók voltak, hogy kiegyenlítésük hajótörést szenvedett a nádor minden jóakaratán.
Hajnal István mintaszerű publikációban tette közzé az iratokat. A minden lényeges mozzanatra kiterjeszkedő bevezetés kitűnő hátteret rajzol a nádornak az iratokból kialakuló portraitjához. Hajnal István munkája teljes egészében méltó a kiadó nagyvonalú intencióihoz.
Csakis ilyen és ehhez hasonló publikációktól remélhetjük, hogy a XVII. század története is megszabadul a ferdítéseknek és a félreértéseknek azoktól a hamis sallangjaitól, amelyekkel a liberális történetszemlélet elhalmozta. Majd ha a magyar seicento valamennyi vezető alakja az adatok helyes világításába kerül, akkor nem támadhat többé olyan kontroverzia, aminő Szekfű Gyulának Bethlen Gáborról alkotott döntőerejű, objektív ítélete nyomán teljesen feleslegesen felkorbácsolta a magyar tudományos közvéleményt.
Tóth László.
