Viczmándi és Butkai Viczmándy Tamás: Az én őseim. Bpest, 1931. 8°. 132 l. (Két leszárm. táblával).
Viczmándi és Butkai Viczmándy Tamás: Az én őseim. Bpest, 1931. 8°. 132 l. (Két leszárm. táblával).
Szerző már egyszer, 1915-ben, nagyjában összeállította és ki is adta családja történetét. Akkor inkább vázlatot adott. Ezúttal az eltelt másfél évtized alatt nagy szorgalommal összegyüjtött újabb anyagából kibővített és helyesbített családtörténeti müvet írt. Folyamatos és eleven, élvezetes stílusban adja elő mondanivalóját, bár olykor történeti művekben szokatlan, inkább regényes elbeszélésekbe illő népies szólásokkal és újszerü fejezetcímekkel (pl. Ködben, Csúsznak a birtokok). Levéltári búvárkodásainak és meglepően gazdag forrásismereteinek értékesítését sikeresen támogatja olvasottsága és jártassága a magyar történelemben, mellyel családja több ponton érintkezett. Értékemelője művének, hogy nem vesződik apró-cseprő dolgok boncolgatásával és a leszármazások agyonigazolásával, hanem a lényegbe markol és – jóllehet, nem mindenben terjeszkedik ki arra, amit a tudományos genealogia követel – a köztörténet milliőjébe helyezi családja történetét. Nagy szeretettel csüng tárgyán, családján, nemzetségén és vele nemzetén. De ez nem a kellemetlent elhallgató, az árnyoldalakat kendőző, szépítgető szeretet. Nem szédül a genealogia ama kártevői után, akik hiúságra építenek és regényesség után kapkodva erőszakolt, sokszor fantasztikus következtetések valorizálásával olyan kapcsolatokat kovácsolnak, amelyekkel családjuk ősiségét, fényét szeretnék emelni. Lelkiismeretes és elfogulatlan, nem kímélve kemény kritikától erre rászolgáló őseit sem. Amúgyis régi és nevezetes családjának multját tehát nem kívánja azáltal ragyogóbbá tenni, hogy a nagy Gúth-Keled-nemzetségből való eredet feszegetésével – amelyből t. i. a Viczmándyak szerették magukat származtatni – hamis ékkövet illesszen bele. Ellenkezőleg, azt nyiltan kétségbevonja, megállapítván, hogy e származás feltételezésére szolgáló alap, mely szerint a Gúth-Keled-nemzetségbeli utolsó Butkay halálakor (1668) annak birtokáért a Butkai Viczmándy-fiúörökösök jelentkeztek a Butkay-leányokkal szemben, nem nemzetségi vérségi kapcsolatokra, hanem bizonyára korábbi megegyezésekre vezethető vissza. Az I. Ferdinánd által 1558-ban adományozott új Viczmándy-címerben pedig, mely házassági kapcsolat révén az eredeti Viczmándy- és Butkay-címer egyesítéséből áll, a Gúth-Keled-nemzetség hármas farkasfoga kizárólag utóbbi család címerét adja vissza.
Egyébiránt a középkorban még Bács megyében, elsősorban Viczmándon élő és csak később, a török nyomása miatt Zemplénbe költözött Viczmándyakat régebbre vezeti vissza, mint korábbi művében. Ezúttal 1441-ből való első adata, s bár az ekkor szereplő Viczmándytól a szerző részéről bemutatott közvetlen leszármazás okiratilag ki nem mutatható, az adatok összevetéséből feltételezhető. A család egyik tagja, Miklós, akinek Lőrinc ceglédi pap, a Dózsalázadás egyik alvezére állítólag rokona volt, felhúzódott feleségének a töröktől távolabb eső Pilis birtokára. Egyik fia a Losonczy István harcaiban résztvett és Tinódinál is megénekelt István volt. Zemplénbe Mátyás és János testvérek mentek. Előbbi a hatalmas Drugethek szolgálatában és a szintén tekintélyes és vagyonos Butkayak közé való beházasodás révén nagy karriért csinált és a Viczmándyaknak immár 400 esztendő óta állandó fészkén, Butkán telepedvén le, a Butkai-ágazat megalapítója lett. Kelleténél kissé túlmenően kitér szerző a Drugethek e korbeli szerepére, hogy megrajzolja azt a fényes környezetet, melyben Mátyás szerencséjét megalapította. Mátyás 1553-tól a Drugeth-fiak gyámja s ennek, valamint értékes szolgálatai kapcsán I. Ferdinánd, majd Miksa király bőkezűen jutalmazott pártfogoltja. Széleskörű közéleti szerepe mellett, melynek vázolásába itt nem bocsátkozhatunk, nagyterjedelmű birtokok tulajdonosa, még az Alföldön és Dunántúl is. Rá egy évre, hogy a felesége, Butkay Zsófia, családi címerével bővített fenti új címeradományt kapja, pallosjogot is nyer. Nevezetesebb ember volt testvérének, Istvánnak a fia, Tamás is. Jómódú és vitéz katona a Habsburgok pártján.
Az Izbugyai Viczmándy-ág őse Bácskából a mohácsi vész után szintén Zemplénbe költözött V. Lajos lett az által, hogy egy Zbugyay-leányt vett feleségül és vele az izbugyai birtokhoz jutott. Ennek a Butkai-ággal közvetlen, ízek szerinti összekapcsolására szerzőnek nem álltak adatok rendelkezésére; bár kétségtelen, hogy mindkettő közös törzs hajtása. Mindamellett szerző a leszármazási táblán a feltételezett kapcsolatokat határozott alakban mutatja be. Itt kérdő- vagy figyelmeztető-jeleket kellett volna alkalmaznia. Említett Lajost házassága a Drugethekkel hozta rokonságba, s így ennek az ágnak is az emelkedése és gazdagodása részben hozzájuk fűződött. És itt ismét terjedelmesebben foglalkozik szerző e nagynevű családdal; még a fejezet címéül is «Az erőszakos Drugethek»-et teszi. Nézetünk szerint úgyis ismert történetüket szűkebbre vonhatta volna. Művét események és korszakok szerint csoportosítja; de áttekinthetőbbé tette volna, ha családja két ágát teljesen külön tárgyalja. Ezen az ágon is vannak jelentős személyek, de Viczmándy Mátyás nagyságát egyik tagja sem érte utól. Az Izbugyi-ág birtokai később lassan leapadtak.
Butkai Viczmándy Mátyás hasonnevű unokája a XVI. század vegén Morvaországba kerül az itt birtokos Inkei Lóránthok révén (anyja Lóránthleány volt). Új hazájában előneve elszlávosítva, «de Buttkovecz» lett. Összes zempléni birtokait elzálogosította. Aztán, mint a vagyonukban megfogyatkozott családoknál régen történni szokott, következett a küzdelem az elzálogosított birtokok visszaszerzése végett itthonmaradt testvére részéről. A XVII. század vallási gyűlölködései a katholikus Viczmándyakra is kihatással voltak. Száz esztendeig még egy szolgabírói tisztséghez sem juthattak. A XVII. század közepén kihalt Butkayak öröksége körül támadt versengésben a Viczmándyak is résztvesznek; de azok birtokait először a Gersei Pethők kapják meg, azután pedig az utolsó Butkay két leányának, 101akik egy-egy Dessewffynek voltak nejeik, szerzi meg gr. Szirmay István s egyikük fiát, Dessewffy Tamást adoptálja. A Wesselényi-féle összeesküvésben résztvett Bónis Ferencnek elfogása miatt egyes írók részéről becsmérelt Izbugyai Ferenc cs. és kir. kapitányt védelmébe veszi, a kötelességteljesítés kényszerét, a zempléni mozgalmaknak nem hazafias, hanem vallási jellegét és a hazafiság különböző értelmezését állítván szembe. A kuruc mozgalmakban, melyeket kuruc és labanc jelszavak alatt a vallási harcok folytatásának lát, a Viczmándyakat is sok zaklatás érte. Míg később a Butkai V.-ak kurucok, az Izbugyiakat inkább a másik párton látjuk. Előbbiek kuruckodásának a szatmári béke után birtokaik tetemes részének elvesztése lett következménye. A későbbi Viczmándyak is kivették részüket a közügyekben való tevékenységből és Mária Terézia alatt hűségesen katonáskodtak, sőt fogságot is szenvedtek. A XVIII. század végén alföldi és egyéb birtokjogaik érvényesítése végett folytatnak több-kevesebb sikerrel pereket; majd következik felvidéki birtokaik apadása és perek vesztése. Kevés a szerencséjük e részben a XIX. század elején is. Végeredményben a Butkai Viczmándyak a Rákóczi-felkelést követő 150 esztendő alatt nemcsak az egykor királyi adományban nyert, hanem ősi családi birtokaikat is elvesztették. Ugyanily hanyatlás állott be az Izbugyai-ágnál is. A család egyes tagjai résztvesznek az 1848–49-es harcokban és többen az újabb korszakban is működnek a közélet terén. Szerző fivére, Győző, az irodalomban Darmay Viktor költői néven ismert, korán elhúnyt lírikus. Róla hosszasabban értekezik és néhány legszebb versének közlésével rója le testvéri kegyeletét. Könyve végén több, családját közelebbről érdeklő okiratot és levelet közöl, részint kivonatban, részint egész terjedelemben; továbbá családja leszármazási táblázatait is mellékeli.
Tekintve, hogy a szövegben és jegyzet alatt, a Viczmándy-család történetének határán túl, számos rokoncsalád ismertetésére és genealogiai levezetésére is kitér, kívánatos lett volna művéhez névmutatót készíteni. Ugyanis minden genealogiai munka, kivált amelyik ilyen tág térre tolódik ki, forrása lehet egy-egy újabb ilyirányú feldolgozásnak. Szerző föltétlen történeti hűségre törekvő skrupulózitásának tudható be a művében használt sok «talán» (pl. 39–40. l.), olyankor is, amikor erre semmi szükség nincsen. Történeti művekben kerülni kell a «talán»-okat.
Meg vagyunk győződve, hogy e munka írója gazdag forrásanyagából éppoly sikerrel tudott volna megfelelni a családtörténetírás többi követelményei, mint például a birtokviszonyok kimerítőbb megrajzolása, a birtokokon lefolyt gazdálkodás kifejtése tekintetében is, mint amilyennel megfelelt egyéb vonatkozásokban, ha így is kiterjedt műve megírásánál a terjedelemmel való takarékoskodás nem korlátozta volna. Ám ami hiány és fogyatkozás van, eltörpül azokkal az értékekkel szemben, melyekkel ez a legújabb dolgozat családtörténeti irodalmunkat gazdagította.
Czobor Alfréd.
