DOBSINA TELEPÜLÉSÉNEK ÉS BIRTOKLÁSÁNAK TÖRTÉNETE.
55DOBSINA TELEPÜLÉSÉNEK ÉS BIRTOKLÁSÁNAK TÖRTÉNETE.
Dobsina a legrégibb magyar bányavárosok egyike. Alapító oklevele 1326-ban kelt, vagyis két évvel előbb mint Körmöcbányáé. A felvidéki bányavárosok sorában nevezetes szerepet töltött be úgy az általános, mint a gazdasági kultúra területén. Lakosai hatszáz éven át megtartották ősi nyelvüket, ősi szokásaikat és kultúrájukat és sokban hozzájárultak Dobsina környéke műveltségének emeléséhez. A nép multja szorosan egybeforrt a magyar nemzet multjával, együtt élte át a magyar néppel a századok viszontagságait. Története a magyar történetnek egy része.
Dobsina birtoklásáról legrégibb adatunk a XIII. századba nyúlik vissza. Ez a terület akkor Bors comesnek (1194–1237), Domokos bán fiának a birtoka volt, aki a Miskolcz-nemzetségből származott s rokonságban állt IV. Béla királlyal. Vele kihalt a Bors-nemzetség. Birtokait IV. Béla 1243. jún. 5-én, a Nyulak szigetén az Ákos-nembeli Máté fiainak, Fülöp és Detrik comeseknek adományozza, akik közül Detrik a sajói ütközetben, majd a király menekülésekor Ausztriában és a tengerparton, utóbb pedig Sopron ostrománál tett a királynak szolgálatot. Fülöp pedig Kemluk várát védelmezte a tatárok ellen, valamint a királyt bizonyos szlavóniai lázadók ellen.* Az adományozó oklevél* felsorolja azoknak a helységeknek a nevét, amelyek a birtokhoz tartoznak «Nomina autem possessionum praeattactarum, que quandam Bors comitis fuerunt, haec sunt Plesuck (Pelsőc) cum suis attinentiis, videlicet Chitnek (Csetnek), Toplucha (Taplóca), Somkuth, Plesuck (Pelsőc), Mirk (azóta eltűnt község), Erdes (Ardó) et Lokuna (Lekenye)». Ezek közt nincs megemlítve Dobsina, jeléül annak, hogy akkor ott még nem volt község. Dobsina területe azonban már akkor is a Csetneki-uradalomhoz tartozott, amint ez az 1243. adományzó oklevélből is kitűnik, amely a birtok északi határául a Gölnic-folyót jelöli meg.*
Szentpétery Imre: Az Árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Bpest, 1923. I. k. 223; Forgon Mihály: Gömör és Kishont vármegye nemesi családai. Kolozsvár, 1909. I. k. 158; Nagy Iván: Magyarország családai. III. k. 29. k. 1.; Karácsonyi: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Bpest, 1900. I. k. 111. 1.; Némethy Lajos: Adatok a Csetneky-család genealogiájához. Turul I. évf. 37. és 77. kk. 1.
Fejér: Cod. dipl. IV. 1. 290., IV. 2. 287.
Fekete Nagy Antal: A Szepesség területi és társadalmi kialakulása. Bpest, 1934. 27. 1.; Fejér IV. 1. 287.
Detriknek, aki Szár Detre néven is ismeretes, két fia volt: II. Detre, aki, úgylátszik, gyermektelenül halt meg, és Benedek (1262–1307). Benedeknek öt fia és két leánya volt: Domokos (a Bebek-család őse), egy leány, Miklós (Nicolaus Kun de Tapolcza), László (de Csetnek, a Csetneki-család őse, 1320–1374), János, Péter és Anna. Ezek a testvérek 1318. febr. 2-án osztják fel egymás 56közt a birtokot. De az osztozkodáson nem lehetett jelen János, mert akkor Csák Máté fogságában volt. Kiszabadulása után, 1320. febr. 2-án újból megjelennek a szepesi káptalan előtt s a következő osztályegyességet kötik: A gömörmegyei Pelsőc (Plysouh) birtok Zauzalia (!) faluval «cum foro et tributo», a bányabér felével és egy ólombányával, amely Ardón van, továbbá Derecsk, Lice, Páskaháza és Veszverés birtok («Deresk, Lynche, Passcahaza, Bezueres») egészen addig, ahol a «Dubsyna»-folyó a Sajóba ömlik, és a borsodmegyei Vámos Domokosnak jut; a gömörmegyei Csetnek birtok két része «cum foro et duabus partibus tributi sui», Restér, Gecelfalva («Guchculfalua»), Petermanfalva, Marcelusfalva, «Sebuspatak» (Sebespatak), Tornava, Tapolca, Ardó bányabére felével, Lekenye («Leklene») és Panyit («Ponich»), a borsodmegyei Külső-Vámos,ahol Szent Katalin tiszteletére épült kápolna áll, Pálfalva birtokkal, Miklósnak és Lászlónak jut; Csetnek harmadik része, «cum foro et tertia parte tributi sui», továbbá a gömörmegyei Ohtina, Rohfalva, Szlávosfalva («Sclausfalua»), Gencs («Gunch»), Gacsalk («Gocsolk»), Roszosna (Rozlozsná), Somkut, Kun, «Wyna», Nandrás és Tonfalva, a borsodmegyei Pahhal («Paach») Jánosnak és Péternek jut.*
Iványi Béla: A Márkusfalvi Máriássy-család levéltára, Lőcse, 1917. 21. 1. Az oklevelet átírja a szepesi káptalan 1430. aug. 29-én. Levéltári száma: 120. «Csetneki Benedek fiai János és Péter, valamint Benedek fia László fiai és László egyrészről, Bubek Domokos fiai István és György liptói comesek és kir. zászlótartók, Domokos szepesi prépost és Miklós, továbbá a fenti Benedek fia Kun Miklós mester fia Ákos birtokaik felosztása dolgában barátságosan megegyeznek és az 1320. febr. 2-án kelt egyességlevél helyességét 1357. május 11-én Visegrádon elismerik:» Iványi 23. 1.
Ezzel a felosztással azonban, úgylátszik, László nem volt megelégedve, s ezért 1326-ban a testvérek közös megegyezéssel az egri káptalan előtt kötött családi egyességben átengedik Lászlónak Dobsina területét: a Dobsina-folyónál bizonyos erdőt, amely a Szepesség földje határának közelében fekszik, s amelyben eddig kizárólag a Szepesség földjéről való Radizlaus fia Miklós irtott egyedül a maga telke számára, összes haszonélvezetével és tartozékaival.* A terület határa is pontosan meg van jelölve, amely nagyjában megegyezik Dobsina mai területével.*
Az oklevél eredetije Dobsina levéltárában.
Fejér: VIII. 3. 130–133; az itt közölt szöveg nem egyezik mindenben a dobsinai levéltárban lévő oklevél szövegével.
Ugyanebben az évben (1326), de valószínűleg az előbbi oklevél kelte előtt, az öt fivér együttesen szerződést köt az egri káptalan előtt Radizlaus fia Miklós soltésszal (Nicolaus filius Radizlai de Dobsyna), aki arra vállalkozik, hogy erdőt fog irtani és lakosokat fog ide telepíteni, akik a korponai jogot fogják élvezni (in libertate Teutonicorum de Corpona ...) és az erdőben lakó népeket egy helyre fogja gyüjteni (in ipsam sylvam populos congregandos, et in eandem sylvam congregatos, et in dicta libertate ibidem residere volentes). Ezt a szerződést nevezik a történetírók «alapító oklevélnek».
Ezekből az oklevelekből világosan látható, hogy a mai Dobsina helyén a XIV. század elején még nem volt község. «A Csetnektől északra terjedő terület ekkor (1243) még őserdő volt, és eltekintve gyér, szétszórtan élő szláv lakosságától, jobbára néptelen; az is maradt a tatárjárásig».* Ha azonban végiglapozzuk azokat a történeti munkákat, amelyek, Dobsina történetével foglalkoznak, ezek kivétel nélkül azt állítják, hogy Dobsina már a tatárjárás előtt, sőt már a VII. században bányatelep volt. A forgalomban lévő tévedésekkel részletesen foglalkoztam az Egyetemes Philologiai Közlöny 1933. évi VII–VIII. füzetében megjelent «Téves adatok Dobsina településtörténetéről» című cikkemben. Utalok tehát arra, s itt csupán néhány jelentősebb tévedésre mutatok rá, amelyek e cikk keretébe tartoznak.
Fekete Nagy Antal i. m. 16., 28. és köv. 1.
Dobsina történetével először egy 1733-ban készült, a dobsinai levéltárban kéziratban lévő krónika foglalkozik: «Auß Fürliche Beschreibung. Wie das im Gömörer Comitat gelegene Bergstättel Topschau beschaffen, woher selbiges seinen ersteren Ursprung genohmen, in wass stand selbiges Von zeith zu zeith gekommen, was vor Privilegia und freyheithen genossen, ...» Szerzője ismeretlen. Kétségtelen tanult, de történelmi iskolázottságnélküli író munkája. Az első komoly, történeti és oklevélkutatásokon nyugvó munkát az ochtinai (Csetnek mellett) evang. pap, Bartholomaeides 57László végezte. Két munkája foglalkozik Dobsina történetével: Memorabilia Provinciae Csetnek (Neosolii, 1799) és Inclyti Superioris Ungariae Comitatus Gömöriensis Notitia historica-geographica-statistica. I–II (Leutschoviae 1806–1808). A számbajöhető munkák közül csak Mikulik József, Dobschau, eine monographische Skizze (Kaschau, 1879) és Wenzel Gusztáv, Magyarország bányászatának kritikai története (Bpest, 1880) című munkáját említjük meg, mert a többiek mind ezeknek az adatait vették át.
Bartholomaeides azt mondja,* hogy a dobsinaiak ősei már a VI. század óta itt laknak, mert a dobsinaiak a tótokat még ma is «vendeknek» (binduscha Lait, wendische Leute) nevezik, holott a szomszédos tótokat már a VI. század óta általában «szlávoknak» nevezik. Ebből tehát szerinte az következik, hogy a dobsinaiaknak már akkor itt kellett lakniok, amikor azokat még vendeknek nevezték. Bartholomaeides természetesen nem tudhatta, hogy a dobsinaiak ezt a nevet az őshazából hozták, ahol valóban vendek közelében lakhattak. Bartholomaeidesnek ezt a feltevését azután átvette Mikulik* és sokan mások is.
Notitia I. 103. és II. 546. 1.
I. m. 3. 1.
Bartholomaeidesnek másik ilyen tévedése, hogy a dobsinaiak a quadok leszármazottjai.* Ezzel a tévedéssel részletesen foglalkozom említett cikkemben s kimutatom, hogy szó sem lehet quad származásról.
I. m. II. 547. 1.
Jellemző tévedése Bartholomaeidesnek az is, hogy Dobsina már a tatárjárás előtt megvolt. Érdekes ez azért, mert ezt az olvasási hibából származó tévedést a történetíróknak hosszú sora vette át. Bartholomaeides hivatkozik IV. Béla királynak 1243. jún. 5-én a Nyulak szigetén kelt adományozó oklevelére, s azt állítja, hogy Dobsina első neje «Topsucha».* A Toplucha nevet, amely másutt Toplucza alakban is előfordul,* Topsuchá-nak olvasta; sőt más helyen «Topschucha»-ra torzítja.* Ez a Toplucha-Toplucza pedig nem más, mint Kun-Taplócának középkori latin neve.
«Scilicet quod primam originem Topschinae attinet vehementer mihi falli videntur, dui eam ad Nicolaum et Ladislaum Csetnekios, atque ad saeculum XIV. referunt. Nam primum quidem ipsum, quod vocant impopulationis instrumentum anno 1326. confectum altiorem et antiquiorem loci hujus originem loquitur. Nam et fluvii, jam tum nomine Topschina vocati iterato meminit, et incolarum non tantum congregandorum, sed etiam actu congregatorum mentionem facit, et metas territorii per alveum Sajonis et cacumina montiumductas ita determinat, ut pateat, totam illam, quae vallibus Szlanensi, Redoviensi, Topschensi et Göllnicziensi continetur regionem, tametsi sylvis constaret densissimis, ad incognitas et inhabitatas terras referendum haud esse. Eandem altius collocandam Topschinae originem Diploma Belae IV. Regis, quo idem Princeps Dynastias Pelsöcziensem et Csetnekiensem Bebekiis contulit, clarius contestatur. Nam in eodem ita Rex loquitur: «Nomina autem possessionum praeattactorum, quae quondam Bors comitis fuerunt, haec sunt: Plesuck (Pelsöcz) cum suis attinentiis, videlicet: Chitnek, Topsucha, Somkuth, Plesuck, Mirk, Erdes, et Lokuna.» (I. m. II. k. 546. 1.
Fejér XI. 400. 1.
I. m. I. k. 213. 1.
A bennünket érdeklő tévedések közül megemlítjük még azt, hogy Bartholomaeides nyomán elterjedt az a feltevés, hogy Dobsina alapítója Bebek Miklós volt.* A Bebek-család őse Benedek fia Domokos, aki Bebek vagy Bubek Domokos néven is szerepel. A Bebek nevet viselik az ő utódai is.* Ellenben László és utódai a «Csetneki» nevet használják, mert László kapta Csetneket és úgy ő, mint utódai itt is laktak. Dobsinát, mint fentebb kimutattuk, László kapta. A Bebekek mint porta-, bánya- és hámortulajdonosok előfordulnak ugyan Dobsinán, de a dominium mindig a Csetnekieké volt. Arról, hogy Bebek Miklós lett volna Dobsina ura, sehol sincs említés. De különben is az első Bebek Miklós, akiről tudunk, 1416–1434-ben fordul elő, tehát egy századdal később, mint az alapító oklevél kelte. Ez a Miklós III. Bebek Detre nádor fia. Egy másik Miklós I. János főtárnokmester fia.* Ezek után fölmerül a kérdés, honnan származhatott az a föltevés, hogy Bebek Miklós a város alapítója? A valószínű magyarázat az, hogy a régebbi történetírók nem az eredeti oklevelet vették alapul, hanem az eredetinek egy 1632-ből való átiratát. A városi előljáróság, nehogy az eredeti oklevél elvesszen, amikor peres ügyekben el kell vinniök az oklevelet, 1632-ben a szepesi káptalannál átiratta mindkét oklevelet: a Radizlaus fia Miklóssal kötött soltészszerződést és azt az oklevelet, amelyben Csetneki 58Lászlónak engedik át testvérei Dobsina területét; mindkettő 1326-ban kelt. A dobsinai levéltárban megvan mind a három oklevél. Az eredeti és az átírt oklevelek összehasonlítása azzal a meglepő eredménnyel járt, hogy nemcsak szövegbeli eltéréseket tudtam megállapítani, hanem Miklós soltész atyjának a neve is az átírt oklevélben nem Radizlaus, hanem Ladislaus, holott mindkét eredeti oklevélben (az egyiket az egri, a másikat a szepesi káptalan állította ki) mindig Radizlaus áll.* Hogy mi lehetett az oka ennek a névváltoztatásnak, nem tudjuk. Lehet, hogy az átíró azonosnak vette a Ladislaus és Radislaus nevet. Igaz, hogy erre is van példa, amint azt dr. Fekete Nagy Antal levéltárnok úr szíves közléséből tudom. (O. L. Thőke lvt. Dl. 13,470 Lazlow. H. O. VI. 272. Muntuhas fia Vitk. Szepesi kpt. Met. Scep. 3. 1. 1. Razlau fia Tóbiás.) De kétségtelen az is, hogy Radislaus és Ladislaus nem azonos nevek, mint ahogy azt Melich János professzor úr szíves közléséből tudom. A régebbi történetírók Csetneki László fiát «Vörös» Miklóst (1368) azonosították Bebek Miklóssal, ill. Radizlaus fiára Miklósra fogták rá, hogy Bebek Miklós.* De nemcsak a történetírók, hanem Dobsina előljárósága már a XVII. és a XVIII. század folyamán is így állítja be valamennyi peres iratában, amelyek a dobsinai levéltárban találhatók. Talán azért, mert így azt lehetett mondani, hogy egy földbirtokos nemes volt a városalapító. Pedig hogy Radizlaus fia Miklós nem volt nemes ember, azt az alapító oklevélből is meg lehet állapítani, mert míg a földbirtokosokat mindig «vir nobilis», «magister» jelzőkkel illeti az oklevél, addig a soltész Miklósnál egyetlenegyszer sem szerepelnek ezek a jelzők. De az oklevél egyéb adatai is azt igazolják, hogy nevezett Miklós nem volt földbirtokos. Ha földbirtokos lett volna, akkor nem lett volna szüksége arra az ígéretre; hogy ő és utódai minden községben, amelyet ezen a területen létesíteni fognak, két adómentes telket kapnak.
Bartholomaeides i. m. II. 547; Mikulik i. m. 6.; Wenzel i. m. 103.
Forgon i. m. 158. 1.
Forgon i. m. 100. és 159. 1.
A szepesi káptalan átírt okleveleinek megbízhatatlanságára már Fejérpataky László figyelmeztet. (Hiteles hely mint névmagyarázó. Magyar Nyelv 1918. 171. 1.) «A káptalan a saját oklevele átírásánál egy teljes esztendőt tévedett, ami a káptalani átírásokkal szemben elővigyázatra int. »
Mikulik i. m. 5. 1.
A vitát különben eldönti a földbirtokosnak, Csetneki Lászlónak 1334-ben emelt panasza,* mely szerint Razlo fia Miklós soltész arra vállalkozott, hogy Dobsinán népeket fog telepíteni, de kötelezettségének nem tett eleget és megszökött. Nyilvánvaló, hogy ez a Miklós azonos az alapító oklevélben szereplővel, csakhogy itt nem Radizlaus, hanem Razlo fiaként fordul elő. Razlo azonban a Radislaus magyaros formája, épp úgy, mint László a Ladislaus-é. Szó sem lehet tehát arról, hogy Dobsina alapítója Bebek Miklós lett volna, mint eddig hitték. A fentemlített oklevél tanúsága szerint azonban az is kétséges, hogy Razlo fia Miklós volt-e az alapító. Mivel abban a korban gyakran megesett, hogy a vállalkozó valamilyen oknál fogva megszökött, az a jogszokás alakult ki, hogy a földbirtokos a környékbeli községekben közhírrététel útján felszólította az eltávozott soltészt a visszatérésre. Ha egy éven belül nem jelentkezett, megszűnt vele szemben a szerződésbeli kötelezettség. A szepesi káptalannál is azért kellett az esetet bejelenteni, hogy hivatalos nyoma legyen a kihirdetésnek. Már most nem tudjuk, hogy Miklós soltész visszatért-e, vagy sem. Mivel semmi nyoma sincs annak, hogy a földbirtokos más szerződést kötött volna, a település azonban mégis létrejött, fel kell tételeznünk, hogy visszajött és eleget tett kötelezettségének. Hogy itt már a XIV. században virágzó bánya- és vasipar volt, bizonyítja a két rokoncsaládnak, a Csetnekieknek és a Bebek-családnak a dobsinai bányák és hámorok miatti pere a XIV. század végén és a XV. század folyamán.* 1421. május 11-én a nyitrai káptalan előtt László esztergom-szentgyörgymezei prépost, Csetneki László fia László, a maga és a Csetneki László fia Miklós fia György nevében tiltakozik az ellen, hogy Bubek István comes fia László Nagy János volt tárnokmester, ennek fiai Miklós és István, Bubek Domokos fia György fia Bubek Detre nádor fia Péter és Miklós, Pelsőczi Bubek György fia Imre erdélyi vajda fia László fiai Imre, Domokos és István osztályos atyafiak a gömörmegyei «Dobsyna oppidum seu possessio»-hoz tartozó nagy darab földet arany-, ezüst- és rézbányáival és egyéb tartozékaival együtt elfoglalták és használják.* 591429-ben pedig Csetneki László, György fia Miklós, András fia János a budai káptalan előtt tiltakozik a Bebek-család ellen, amiért Somkút határában nagy terjedelmű földterületet, Dobsina határában meg egy erdejüket elfoglalták és nekik mintegy ezer aranyforint kárt okoztak.* De a pereskedés még a XV. század vége felé is tart, úgyhogy végül Mátyás király 1476-ban kénytelen bizottságot küldeni Dobsinára, hogy a helyszínen vizsgálják meg az ügyet és tegyenek igazságot. Mátyás király parancsából Miklai Mihály és Temesvári Lőrinc be is járják a Dobsinától északra fekvő hegyeket és ott tömérdek (copiose) vasbányát és hámort találnak.
Anjoukori Okmánytár. III. k. 98. 1.; eredetije O. L. Dl. 2848.
Mikulik József: A bánya- és vasipar története Dobsinán. Történelmi Tár 1881.
Iványi B. i. m. 53. 1.
Forgon i. m. 158. 1.
A birtokviszonyokat illetőleg különbséget kell természetesen tennünk a földbirtok és a bányabirtok között. A földbirtok ügye a soltészszerződéssel tisztázva lett. A régi magyar jog szerint azok a telepek, amelyek a királytól vagy a földesúrtól település céljából bizonyos területet kaptak, azt a földesúrtól örökbérletként kapták. A terület a földesúr birtokában maradt, a soltész vagy a község csak haszonélvezeti jogot nyert a területre, de a földesúr tőlük el nem vehette. A soltész, ill. a telepesek tetszésük szerint vághattak fát és fejthettek köveket. Az egyes telepesek számára kijelölt telek után bizonyos ideig nem kellett adót fizetni. A dobsinai soltészszerződés 16 évi adómentességet biztosított a telepeseknek. Azután évi 16 garast és húsvétkor meg szent Mihálykor egy-egy garas ajándékot kellett fizetniök a földesúrnak. A szerződésben pontosan meg van jelölve annak a területnek a határa, amelyet a soltésznak átengednek. Ezek a határok nagyjában megegyeznek Dobsina mai határaival, amely 16,530 kat. holdat tesz ki. Ebből még ma is 9923 hold erdő.*
824 hold szántóföld, 146 hold kert, 5316 hold rét és 322 hold belsőség. 1910. évi statisztika.
Egészen más volt azonban a bányabirtok viszonya. A régi bányajog szerint (a X–XIII. századig) a bányák nem alkották a földbirtok tartozékát, hanem közvetlenül a király földesúri jogának voltak alárendelve.* A földesúr a földnek csak a felületét kapta, azt tetszése szerint művelhette, de az ekenyom alatti terület felett csak a király rendelkezett; a földesúr a területén talált érceket a királynak tartozott átengedni. Ez természetesen nagyon megkötötte a bányászat fejlődését. Ezért a XIV. században a bányajognak új rendszere fejlődött ki. Ez hármas irányú volt. Voltak bányák, amelyek a király közvetlen kezelése alatt állottak (arany, só). Voltak területek, amelyeken a lakosság különleges kiváltságokat kapott bányamívelés céljából; ez a bányavárosok keletkezésének az alapja. Végül voltak földesurak, akik kiváló érdemeikért és szolgálataikért kivételesen megkapták a bányamívelési jogot, ill. szabadságot. Ezek azután vagy maguk míveltették a területükön lévő bányákat, vagy jogukat átruházták a területükön lévő községek lakosaira és viszonyuk a községgel szemben olyan volt, mint a király viszonya a többi bányabirtokkal szemben.* Dobsina az utóbbi csoportba tartozott. Dobsina földesurai, ill. a Csetneki- és a Bebek-család még IV. Béla királytól kapta a bányamívelési szabadságot, amelyet azután Mátyás király 1474. jún 11-én megerősített.* Ezek a családok igen erélyesen és szerencsésen pártfogolták a területükön lévő bányavárosokat. Utalok itt Wenzel G. idézett művének 220., 223., 336. és 375–393., továbbá Mikulik «A bánya- és vasipar története Dobsinán» különlenyomatban is megjelent művének 53–67. lapjaira. Dobsina tehát nem királyi, hanem földesúri bányaváros lett, bár a királyi bányaváros (königliche Bergstadt Topschau) címet a XVII–XVIII. században viselte is. Lényegében azonban ugyanazokat a jogokat és kiváltságokat élvezte, mint a többi királyi bányaváros, amely a korponai jogot kapta.
Károly Róbert okl. 1327. Fejér VIII/3. 198.; Zsigmond kir. 1405. III. végzés 13; 1486:49; 1492:30 1514:3, 5, 6 és 9. §§; 1523:39. tc.
Wenzel Gusztáv: A magyar bányajog rendszere. Pest, 1872. 28. 1.
Wenzel: Magyarország bányászatának kritikai története. Bpest, 1880. 101. és 383. I.; Forgon i. m. 158. 1. Mátyás király megengedi, hogy Csetneki János, László és Miklós Dobsinán és más birtokaikon bármikor bányát nyithassanak, mívelhessenek, csak a kincstári illetéket fizessék pontosan. Orsz. lt. Dl. 26,579.; Hóman Bálint: A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. 152. 1. – V. ö. még Fejér VIII/3. 198. Anjoukori O. II. 305.; III. 327., 478., 571. IV. 9.
Hogy Dobsinán már a soltészszerződés megkötése előtt is folyhatott bányamívelés, erre utal a szerződésnek az a pontja, mely a soltész és 60örökösei részére biztosítja a bányajövedelem egyharmadát.* Ez lényegében ugyanaz a rendelkezés, mint amilyet a király azoknak a földbirtokosoknak biztosított, akiknek nem volt bányamívelési szabadságuk, de a területükön bányák találtattak. A földesurak a területükön talált ércet kötelesek voltak a királynak beszolgáltatni, de az ércnek vagy értékének egyharmada őket illette. Ez a jogszokás a XIII. században alakult ki Csehországban, s Károly Róbert ezt a jogszokást átvette.* Amit azonban a király a hatáskörébe eső bányák földbirtokosaival szemben gyakorolt, azt tették a bányajogosítványt élvező földesurak a soltészeikkel szemben. A dobsinai soltész tehát ugyanúgy megkapta a bányajövedelem egyharmadát, mint másutt a földesurak. Világos, hogy ilyen jövedelembiztosítás mellett a soltész hathatósan támogatta a bányamívelést. Természetesen az aranyat, ezüstöt és rezet a földesúr sem tarthatta meg; azt ő is köteles volt a királyi kincstárba beszolgáltatni megfelelő ellenérték fejében.
Item eidem Nicolao et heredibus de Banya omnium metallorum inibi existentium, similiter tertiam partem libere percipere et possidere commisissent.
* Hóman–Szekfü: Magyar történet. II. k. 320. 1. Zycha Adolf: Das böhmische Bergrecht des Mittelalters. Berlin, 1900. I. k. 176. és 188–192. 1.; Zycha A.: Das Recht des ältesten deutschen Bergbaues bis zum XIII. Jahrhundert. Berlin, 1900. 165. 1.; Wenzel, G.: Handbuch des österreichischen Bergrechts. Wien, 1855. 192. kk. 1.
A soltész és földesúr, ill. a soltészi jogok megváltása után a földesúr és a városi lakosság közti viszony lényegesen megváltozott, amikor az 1523:39. tc. törvénybe iktatta a bányaszabadságot. Maga a bányaszabadság elve azonban már jóval korábban, a XIII. században is teljes mértékben érvényesült a király bányatelepeseinél és a szabad királyi bányavárosok polgárainál, akiknek szabad volt nemesércet bárkinek a birtokán keresni és bányászni a maguk hasznára, de kötelesek voltak a királynak, mint törvényes bányatulajdonosnak a bányabirtok után járó bérösszeget, az urburát fizetni, ami az arany után a mennyiség egytizede, más érc után az ércmennyiség egynyolcada volt.* Dobsinán ellenben csak a Miksa-féle bányatörvény kihirdetése (1573. febr. 16) után lépett életbe. Dobsinán kihirdették 1580-ban.* Mivel Dobsina nem szabad királyi, hanem földesúri bányaváros volt; a földesúr addig ragaszkodott régi jogához, ameddig csak tehette. A város még a XVII. és XVIII. században is kénytelen hosszadalmas pereket folytatni a földesurasággal, hogy törvényben biztosított jogaihoz jusson, s pereit a legfelsőbb fórumon rendszerint meg is nyeri. Egyes bányabirtokokat azonban a régi jogon a földesúr továbbra is megtarthatott, amelyek azután a Csetneki-családnak – Istvánnak 1594-ben, ill. öccse, Mihály kiskorú fiának, Ferencnek 1601 és 1604 közt történt elhalálozása következtében beállott* – kihalása után az örökösökre, többek közt Thökölyre, majd II. Rákóczi Ferencre szállnak. (II. Rákóczi Ferenc a szabadságharc idején dobsinai acélhámoraiban fegyvereket és ágyúgolyókat gyártat.)
Hóman Bálint: A magyar királyság pénzügyei és gazdasági politikája Károly Róbert korában. 15o. 1.; Wagner: Analecta Scepus. I. 191.; Wenzel G.: A bányászat..... 70. 1.
V. ö. Wenzel: A magyar bányajog rendszere. 47. 1.
Némethy Lajos i. m. 80. 1.
Vessünk most egy pillantást a soltész jogkörére. A soltész (mely szó a német Schult-heiß-, Schulze-, ill. középkori latin scultetus-ból keletkezett, s későbbi értelme annyi mint községi bíró) volt az általa létesített község örökös bírája. Hivatalát örökösei örökölték, tehát esetleg özvegye is. Ez a jogszokás a magdeburgi jognak volt egyik lényeges pontja.* A soltész megkapta a földesúrnak a telepesek által fizetett adó egyharmadát; övé volt az «ajándékok» és a büntetéspénzek harmada is.*
Kaindl R. Fr.: Geschichte der Deutschen in den Karpathenländern. I–III. Gotha, 1907–1911. I. k. 189. 1.
A XVII. században már a fele illette meg a bírót. (Dobs. levéltár, jegyzőkönyv: 1654. év.)
A soltészközségek fejlődését a soltészjogok nagyon akadályozták. Ezért minden község arra törekedett, hogy magát megváltsa. Így tett Késmárk (1269), Ó-Lubló (1352), Podolin (1319), Gnézda (1412) stb. A monopolium-jogok (serfőzés, malomtartás stb.) megváltás folytán kerültek a scultetia birtokába, mely ily fontos jogok birtokában tudott éppen várossá kifejlődni.* Hogy Dobsina mikor váltotta meg magát, nem tudjuk.
Dr. Bruckner Győző: A soltészség intézménye a Szepességben. Békefi Emlékkönyv. Budapest, 1912, 116. 1. és szerző szíves közlése; Kaindl i. m. I. k. 214. l
61Csak azt tudjuk, hogy 1417-ben már «oppidum», város, mezőváros, amely bizonyára élt a részére biztosított korponai joggal, ill. az abban foglalt szabad bíróválasztási joggal.
A korponai jog igen nagy fejlődési lehetőséget biztosított Dobsinának. Ez a városjog a székesfehérvári és budai városjog mellett nagy szerepet játszott a felvidéki bányavárosok történetében. IV. Béla király adományozta Korpona városának 1244-ben.* Fontosabb pontjai a következők: 1. Szabad bíróválasztás. 2. A bíró ítélkezik minden magán- és bűnperben, kivéve a «nagy eseteket», amelyekben a király ítélkezik. 3. Korponai polgárt csak korponai bíró ítélhet el. 4. Minden korponai, polgár a város határán belül szabadon vághat fát az erdőben és bárhol fejthet követ. 5. Szabad papválasztás. 6. Vámmentesség az ország határain belül. 7. Az örökösök nélkül elhalt korponai polgár vagyonát a város örökli. Hogy a dobsinai polgárok mennyire ragaszkodtak ezekhez a jogokhoz, bizonyítják a dobsinai levéltárban lévő városi jegyzőkönyvek és periratok, amelyekben mindig erre a jogra hivatkoznak.
Hóman–Szekfü: Magyar történet. II. k. 149. 1.; Kaindl i. m. II. k. 139. és 214. 1.
A korponai jogot abban az időben természetesen nemcsak Dobsina kapta meg, hanem sok más község is; de Dobsina valamennyit túlszárnyalta. Ilyen községek voltak: Dobronya és Bábaszék (1254), Pelsőc és Csetnek (1327), Németlipcse és Turócszentmárton (1340), Zsolna (1370), Privigye (1382) stb.*
Kaindl i. m. II. 139. és 214. 1.; Josef Hanika Ostmitteldeutsch-bairische Volkstumsmischung im westkarpathischen Bergbaugebiet. Münster, 1933. 26. és 61. 1.
Ha azt a kérdést, hogy mikor vált Dobsina zárt községgé, az 1326-ban kelt soltészszerződés alapján nem is tudjuk megoldani, kíséreljük meg annak kikutatását, honnan jöhettek ide az első telepesek. Két lehetőség forog fenn: vagy belső vagy külső telepítés útján, vagyis, hogy a telepesek már itt laktak a hazában, avagy közvetlenül német földről hozták őket ide. Merthogy német telepesek voltak kezdettől fogva, azt igazolja egész multjuk. Több jel arra enged következtetni, hogy belső telepítés lehetett. Az egyik ok az, hogy az alapító oklevélben szó van arról, hogy a soltész köteles az erdőben lakó népeket összegyüjteni, vagyis egy zárt községben letelepíteni. Az erdőben szerteszéjjel lakó népek semmiesetre sem lehettek földmívesek, hanem csak bányászok, akik az akkori bányászszokás szerint ott telepedtek le, ahol bányára akadtak. Ott építettek maguknak ideiglenes lakóházat (der Kram), s addig laktak ott, amíg ércet találtak. Egy dobsinai szájhagyomány szerint az első telepesek nem Dobsina mai helyén laktak, hanem a Silberzech nevű hegyen, délnyugatra a várostól. Mármost az a kérdés, hogyan kerültek ezek a bányászok ide? Nagyon valószínű, hogy úgy mint más bányavidéken, ahonnan vannak történeti feljegyzéseink egyes bányatelepek keletkezéséről, mint pl. Körmöcbánya és Németpróna és környékének a keletkezéséről.* Valószínű, hogy itt is a folyó mentén felfelé haladva jutottak el a Sajó és a Dobspatak forrásvidékéig. Hogy Dobsinától délre már a XIII. században voltak német bányatelepek, azt tudjuk.* Ezekből a bányavárosokból elindulhattak bányászrajok a vidék felkutatására, s egy vagy több ilyen raj akadhatott a dobsinai érctelepekre. De jöhettek a Szepességből is, ahol szintén voltak már a XIII. században bányatelepek,* sőt Abaujból is, ahol már a XIII. század elején kilenc német község volt, amelynek a nyelve a gölnicvölgyi, s így a dobsinai nyelvjárással rokon volt.*
Hanika i. m. 12. 1.
Bartholomaeides i. művei és Mikulik: Magyar kisvárosi élet 1526–1715-ig. Rozsnyó, 1885. 27. és 244, 1. Egy németajkú város megmagyarosodása a XVII. században. Századok, 1883.
* Vernár 1295, Igló 1268, Poprád 1268, Göllnicz 1245 és 1276 stb. Fekete Nagy Antal i. m. 28., 83., 126. 1.
Fekete Nagy A. 40. és 337.
Mennyi lakosa lehetett Dobsinának a település idején, illetőleg amikor várossá lett? Egy régi dobsinai tankönyv szerint* – nem tudni, milyen adatok alapján – 1326-ban több mint 400 család vándorolt be ide. Erről azonban szó sem lehet. 400 család még a XVII. században sem élt itt. Az 1417-i adólajstrom még csak 53 portáról tud.* Egy portán (mansio, Hufe, Hube, vagy ahogy az alapító oklevél nevezi: «nagy német Laan» que 62more Teutonico Laan dicitur magnum) természetesen több család is lakhatott.* Különben is az alapítás idején kb. 50–60 telekből állt egy-egy település.* A környékbeli községekben a jelzett adólajstrom kb. ugyanannyi portáról tesz említést; Pelsőcön 52, Csetneken 55, Oláhpatakon 33, Veszverésen 32, Berzétén 53 porta volt.*
Orts- und Heimatskunde oder Beschreibung der Stadt Dobschau der Gömörer Gespanschaft und Ungarns. Dobschau, 1852. 17. 1.
Thallóczy L.: A kamara haszna története. Budapest, 1878. 77. és 190. 1.
A Latin, Lahn (német Lehen, altnord. lán, középkori latin laneus) annak a földterületnek volt a neve, amelyet a telepeseknek örökbérletként átengedtek. Volt kis és nagy Laan. A kis Laant a bányászatnál alkalmazták, a nagy Laant pedig a földmívelésnél. Eredetileg hosszmértéket jelentett. A Szepességen a chrudimi (mensura Chrudimensi, Kelet-Csehországban) mérték szerint mértek; Lengyelországban a frank Laant használták (mansi vel lanci Franconici), amelyet nagy Laanak is neveztek (mansi magni). A nagy és a kis Laan közti arány 2:3-hoz volt. V. ö. Karl Berger: Die Kolonisation der deutschen Dörfer Nordmährens. Zeitschrift des Vereins für die Geschichte Mälirens und Schlesiens. 9. évf. 13. és 18. 1. A Laan nagyságát több oklevél jegyezte fel. V. ö. Fejér Cod. dipl. VIII/3. 131., 388.; III/3. 133.; Kaindl i. m. I. k. 172. és II. k. 220. An. Scep. I. 444. Schwartner 33–35. Mint területmérték a Laan kb. 30 kat. hold, vagy 34 magyar hold volt. Bruckner i. m. 116. 1. Rhamm: Ethnogr. Beiträge. I. Die Größhufe der Nordgermanen.
Tagányi Károly: Jelentés a soltészség története című pályaműről. Akadémiai Értesítő 1914. 333 és 341.1.
Érdekes, hogy a régi portabeosztás nyoma néhány dobsinakörnyéki községben mai napig megmaradt. Így Sajórédén (Neuhau) még most is 36 közbirtokos telek van, amelyeknek természetesen igen sok család a birtokosa, de csak olyan, amely ősi jogon azoknak részese lehet.
Van azonban az 1417-i adólajstromnak egy feltűnő adata; nevezetesen, hogy abban a csetneki uradalom csak hét portával, ellenben a pelsőci uradalom 46 portával szerepel. Az 1320. febr. 2-án kelt,* valamint a dobsinai levéltárban lévő 1326-i oklevél tanúsága szerint Dobsina területét Szár Detre fia Benedek fiai mint Bebek Domokos, Tapolczai Kun Miklós, János és Péter közös megegyezéssel átengedik testvérüknek, Csetneki Lászlónak és örököseinek. Érthetetlen tehát, hogy egy századdal utóbb Domokos utódainak, akik Pelsőcöt kapták, Dobsinán mégis több portájuk volt, mint a Csetnekieknek.
Fejér VIII/3. 133.
Mint már fentebb jeleztük, az alapító ok« levél a soltész részére két szabad telket biztosít minden, ezen a területen létesítendő községben,* továbbá a sörfőző és a malom részére is egy-egy szabad telket.* Ez a kikötés is megfelel a magdeburgi jogszokásnak és nálunk csak a Felvidéken vált szokássá, hogy a soltész (bíró), a templom és más épületek számára kijelölte, ill. megjelölte a telkek számát.* Ezeket a telkeket a község akkor, amikor a soltésztól megváltotta magát, szintén átvette a velük kapcsolatos jogokkal (sörfőzés; sörkimérés, őrlés), amelyek megváltozott alakban tulajdonképpen regalejogai a városnak.
«Dantes esdem in qualibet villa, inibi aedificanda, duas Laanas terrae.»
«Domum Brasiorum (braxatoriam) et molendina absque aliquo tributo ad vitam eorum conservare.»
Kaindl i. m. II. k. 220. 1. – A dobsinaihoz hasonló sóltészszerződést közöl Iványi Béla i. m. 17. 1.
A város XIV. és XV. századbeli eseményeiről más adatunk nincs, mint Zsigmond király Konstanzban 1417. aug. 24-én kelt vásárjog-adományozó oklevele, amelyet a dobsinai levéltárban őriznek. 1417-ben Csetneki László, a Szent György lovagja, későbbi nyitrai püspök, résztvesz a konstanzi zsinaton, és ott – testvérei, Miklós, János és Zsigmond (Sigismundus és nem Simon, mintahogy Nagy Ivánnál III. k. 29. 1. olvasható) nevében is – előterjesztett kérésére adományozza a király Dobsinának a vásárjogot azzal, hogy ha később ezt az oklevelet neki bemutatják, rendes kiváltságlevéllel fogja kicserélni. Ezt azonban a dobsinaiak hihetőleg elmulasztották és csak Mária Terézia idejében érvényesítették. Mária Terézia 1756. febr. 16-án kelt adományozó oklevelében megerősíti a régi jogot, sőt még három újabb vásár, tehát összesen évi négy vásár tartására ad engedélyt. A vásártartási jog volt a középkori városok egyik ismertető jele és egyik legfontosabb joga.* A Zsigmond-féle oklevélben szerepel Dobsina először mint «oppidum», város, mezőváros.
A dobsinai evang. torony tetején, ahol a tető kezdődik, négy kis tornyocska látható; ez a négy tornyocska volt állítólag a vásártartási jog külső jele.
A birtoklási viszonyokban a XVI. század folyamán történtek változások. A Csetnekiek a mohácsi vész után Szapolyai János pártjához csatlakoztak. Csetneki Zsigmondot a császár hívei el is fogták; de 1533-ban Katzianer közvetítésére szabadon bocsátották.* Zsigmondnak nem voltak 63utódai. Testvére birtokait, Dobsinát, Csetneket és a többi megyebeli birtokait Ferdinánd király elkobozta és Horváth Balázsnak, majd Balassa Jánosnak adományozta.* De 1548. ápr. 13-án Révai Ferenc nádori helytartó a jászói konvent útján Csekekátai Dániel és neje, Csetneki János leánya, Erzsébet fia János fia János ellen Csetneki Lászlót és Andrást a gömörmegyei Somkút, Tornova, Szlavos, «Kazim», Feketepatak, Peterman, Geczel, Visegrád, Dobsina mezőváros egész birtokok, továbbá Lekenye, Pelsőc, Ardó, Géc, Sebespatak, Újfalu, Szalóc, Ohtina, Alsó- és Felső-Rochfalva, Restér, Aranyos, Irmes, Felső-Sajó, Csetnek mezőváros és a barsmegyei Szalonna és Mártony birtokokon lévő részek visszaszerzése miatt megidézteti.* A birtok azután ismét visszakerült a Csetnekiek tulajdonába és Csetneki László fia István a Csetneki várat a XVI. század 70–80-as éveiben sikeresen védi a törökök ellen.*
Nagy Iván III. 30.
Orsz. lt. Kir. Könyvek, III. 315., 336.
Iványi Béla i. m. 96. 1.
Lásd-Máriássy Anna, Csetneki Mihály özvegyének a végrendeletét, 1592. Jan. 28. Történelmi Tár 1882. 542. 1.
A XVI. században két nagy esemény játszódik le Dobsinán, amely mély nyomokat hagy a dobsinai nép lelkében: az egyik a reformáció tanainak a felvétele, a másik a törökök betörése 1584. okt. 14-én. A dobsinaiak Luther tanait állítólag a XVI. század első felében Fischer András lőcsei pap és tanítványa Leidischer György révén fogadták be. Ezekre a talajt már a husziták készítették elő, a XV. században megszállván a Felvidéket.* Gömörben főleg a falvakat lepték el. Nagyon valószínű, hogy a huszita tanok Dobsinára is eljutottak. Támogatta az új tan terjedését Dobsina földesura, Csetneki István is.*
Bruckner Győző: A reformáció és ellenreformáció története a Szepességen Budapest, 1922. 11. 1.
Bártholomaeides: Memorabilia 81. 1:; Némethy Lajos: Turul I. 80.; Forgon 159.
A másik nevezetes esemény a törökök betörése és rettenetes pusztítása. A mohácsi vész után fokozatosan haladtak északra és 1553-ban elfoglalták Fülek várát, amely akkor a Bebekek birtokában volt. Feljebb ugyan már nem mentek a szűk völgyek miatt, de annál gyakrabban küldtek kisebb portyázó csapatokat a környékbeliek kifosztására. Bebek Ferenc Izabella pártjára állván, féktelenségében fosztogatni kezdte a Szepességet. Mikor pedig Ferdinánd király nagyobb sereget küldött ellene, segítségül hívta a törököt. A Rozsnyótól délre lévő lapályon Bebek csapata északról, a török délről fogta közre a császári sereget és megverte (1556. szept. 6). A megvert császári sereg Dobsina felé vette útját, de a török a nyomában volt és be is vonult Dobsinára. Dobsinát évi hadisarc fizetésére kötelezte. Súlyos csapás volt ez a fejlődésnek indult városra, amely még alig heverte ki a murányi rablólovagnak, Basó Mátyásnak 1540-ben történt betörését. De hiába fizette Dobsina pontosan a hadisarcot, őt sem kerülte el a török. 1580-ban a füleki basa, akinek a hadisarcot befizették, Temesvárra került parancsnoknak. Távozása után az új basa újból követelte a várostól az arra az évre már egyszer befizetett adót. Küldöttség ment Fülekre, amely igazolni akarta a befizetést; de csak annyit értek el, hogy a basa a követelt összegnek részletekben való fizetését engedte meg. A töröknek azonban rabszolgákra is volt szüksége. 1584. október 14-én éjjel megtámadta a várost, a lakosságot összefogdosta, 352 embert rabszíjra fűzött, a várost kifosztotta és felgyujtotta s reggel háromkor eltávozott.* Ezt a borzalmas esetet egy 1671-ben megjelent latin nyelvű munkában örökítette meg az akkori dobsinai lelkész, Pilcz Gáspár.* Óriási csapás volt ez a lakosságra, amely ezáltal lélekszámának jelentékeny részét vesztette el, mert hiszen az egész lélekszám akkor nem lehetett több 1200–1500-nál.
Hóman–Szekfü: Magyar történet, IV. k. 345.
Címe: «Deus Adjutor noster! Topscha, sive Dobschina, die hübsche Aue zwischen dem Gebürge ... MDCLXXI. Wittenbergae, Typis Joannis Haken.» – Németre fordította 1795-ben a dabsinai származású iglói pap, Gotthard Mihály, magyarra 1903-ban Klein Sámuel. Ennek a betörésnek az emléke ma is él és a nép szerint ezért harangoznak Dobsinán még ma is minden este 9-kor és reggel háromkor!
1594-ben Fülek visszafoglalásával megszabadult ugyan Dobsina a füleki törököktől, de 1596-ban Eger kerül török kézre és a sarcot most az egri basa szedi. A dobsinai levéltárban őrzi azokat a török nyugtákat, amelyeken a törökök a befizetett összegeket elismerik. De jellemző a korra, hogy ugyanaz a török, aki egyfelől nyúzta a várost, másfelől védelmébe is vette a fosztogató 64császári és kuruc hadak ellen, hogy lakói «iot adoshassanak bátorságosan cséndéségben lakhassanak és minden félelem nékül, söt iarhassanak és hélhéssének akár utfélén akar mésőben akar érdőben, akar micsoda héliekén csak hogi ualami fégiuér né tanálkosék naluk».* Az 1706–1708-i városi registerből tudjuk, hogy a város II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának a támogatására is nagy áldozatokat hozott. Az évi kiadásoknak több mint kétharmadát a fejedelem csapatainak a támogatására fordította.*
Mikulik: Dobschau, Anhang IX.
Mikulik: Dobschau 22.
A törökök kiűzetése után nyugalmasabb napokat élt, úgyhogy a XVII. század végén néhány évtizedre terjedő gazdasági fellendülés tapasztalható. Rákóczi szabadságharcának leverése után azonban ismét igen súlyos helyzetbe jut. Mint már jeleztük, a Csetneki-család kihalása után a dobsinai uradalom az örökösökre szállt. Csetneki István 1594. jún. 15-én halt meg Dobsinán, eltemették Csetneken az evang. templomban.* Öt testvére (II. András, IV. János, II. Mihály, Zsófia és Klára) már előbb meghalt örökösök nélkül, csak Mihálynak az özvegye, Máriássy Anna élt két gyermekével, Ferenccel és Annával, aki később Monaky Miklós neje lett. Ferenc 1601–1605 között meghalt, s a birtokot Máriássy Anna örökölte. E réven jutott Dobsina a Máriássyak, Cserneyek, Szécsyek, Jánokyak, Lorántffyak, Thökölyek, Andrássyak, Görgeyek, Szepessyek, Horváthyak s mások birtokába. E családok idők folyamán még tovább tagolódtak, úgyhogy a XVIII. század végén már egészen kis birtokrészek vannak az egyes családok kezén. Thököly révén a birtok egy része II. Rákóczi Ferencre szállt, aki itteni bányáiban és hámoraiban sokat dolgoztatott a hadsereg részére. A szatmári béke után Rákóczi itteni birtokait is elkobozták és a fejedelem egykori bányabiztosának, Lányi Jánosnak adományozták; az ottani fegyvergyárakat, ágyúgolyóöntőket pedig leromboltatták.* A várost, amely a Rákóczi-felkelés idején nagy adósságokba keveredett, még súlyosabban érintette Lányinak a szerepe, aki Dobsinára költözött és nagy lendülettel látott hozzá a réz- és vasbányák kiaknázásához. A Lányiak nevéhez fűződik a dobsinai vasiparnak a XVII. század végén való fellendülése. Lányi Pál építette pl. az első magas kohót (Hochofen) Dobsinán 1680-ban Fischer Dániel szász technikus tervei szerint, amely egyben az első kohó volt Magyarországon.* Lányi János létesítette a nevéről elnevezett Lányihuta nevű telepet, ahol nagy rézolvasztója volt. De a Lányiak nevéhez fűződik a dobsinai lakosságnak sok szenvedése is a XVIII. század elején. Lányi János ugyanis semmibe sem vette a lakosság ősi kiváltságait s azt úgy kezelte, mintha jobbágyai lennének; regáljogaikat elvette; sörfőzőt építtetett, korcsmát nyitott a maga javára, s ezzel a városnak több mint 30,000 forint kárt okozott. Hiába fordult a város segítségért a dominiumhoz Csetnekre, ott csak Lányi talált meghallgatásra. 1731-ben már azzal vádolta Lányi János a várost, hogy jogtalanul használja a «város» címet és a pecsétet, amelyet csak kiváltságos városnak szabad használnia. Erre a dominium Csetnekre idézte az előljáróságot (1731. szept. 24), s ott a bírót és az esküdteket vasraverték, börtönbe vetették, botbüntetéssel sujtották és a bírónak a homlokára egy iratról letépett pecsétet ragasztottak. A dobsinaiak erre panaszukkal egyenesen a királyhoz fordultak. A király igazságot szolgáltatott nekik, amennyiben utasította a dominiumot, hogy a jövőben tartózkodjék ilyen eljárástól s tisztelje a város jogait. Lányi, aki szintén járt Bécsben, hogy a város jogos ügyét ott elgáncsolja, póruljárt, mert a királytól kemény leckét kapott, ami miatt búskomor lett, s rövidesen rá meg is halt. Lányinak le kellett romboltatnia a sörfőzőjét, be kellett szüntetnie a korcsmáját és utasíttatott, hogy a malmot, amelyet a város neki zálogba adott, 400 forint lefizetése után adja vissza. A per fiával, Pállal még tovább folyt, mert a városnak is, meg Lányinak is sokféle követelése volt, amit csak per útján tudtak elintézni.
A sír fedőlapjának a rajzát lásd Bartholomaeides, Memorabilia címlapján.
Thaly Kálmán: Irodalom- és műveltségtörténeti tanulmányok a Rákóczi-korból. Budapest, 1885. 35. 1.
Vályi András: Magyarországnak leírása. I–III. Buda, 1796–99. 501. 1.; Edvi Illés Aladár: A magyar vasbányászat és vaskohászat ismertetése különös tekintettel az 1900. párizsi nemzetközi kiállításon való résztvevő vállalatokra. Bpest, 1900. 67.; Kerpely Antal: Adatok a vas történetéhez Magyarországon a XIX. század elejéig. Budapest, 1899. 69. 1.
65De a dominiummal is pereskednie kellett a városnak, minthogy ezt még a történtek után is igyekezett elnyomni. A pert a város itt is megnyerte és 1772-ben a dominium szigorú utasítást kap legfelsőbb helyről, hogy a várost összes eddig élvezett jogaiban, tehát a reáljogok élvezetében is meg kell hagyni. Ám 1779-ben újból megindul a pereskedés.*
Dobsina város levt.: A per 1782. évi nyomtatásban.
A századvégi birtokviszonyokra vet némi fényt az 1784. jobbágyösszeírás. E szerint Dobsinának ez időben következők a birtokosai, jobbágyaik száma szerint feltüntetve: Andrássy István 24, Andrássy Károly 27, a kir. kamara 18, Pletrich Gábor 6, Rochfalussy Mátyás 10, Grünblath János 27, Benedicty Mihály 3, Szepessy Pál 3, Szvoboda Mátyás 8, Szontágh Gáspár 5, Czékus Imre 2, Martinidesz-család 4, id. Gömöry János 2, Pogány Ádám 2, egyes magánosok 6, Szontágh Mihály 3, Krajnik Sándor 1, Losontzy László 2, Czékus János 1, Antony Péter 1, Maritinszky Mátyás 4 jobbágy. Utánuk 70 városi adófizető neve következik.*
A régebbi birtokviszonyokra ad némi útbaigazítást az Orsz. Lt. Urb. et Conscr. Fasc. 66. Nr. 33, Fasc. 67. Nr. 4, Fasc. 91. Nr. 54
A XVIII. század vége felé a város tekintélye igen megcsappant. A városi előljáróságra ugyanis a megejtett vizsgálat a város pénzével elkövetett súlyos visszaéléseket bizonyította rá. Ennek az lett a következménye, hogy a várost a megye felügyeleti hatósága alá helyezték; a bányabíróságot, amely a XVII. század közepe óta ott működött, Rozsnyóra tették át és a város eddigi kiváltságos helyzetét csaknem teljesen megszüntették. A város ebbe nem tudott belenyugodni és ezért a XIX. század elején megváltási pert indított (Loskaufprozess). A dominium azonban, amely most már az Andrássyak kezén volt, oly magasra szabta a megváltási összeget, hogy ezt a város nem tudta megfizetni. Hosszas pereskedés után a mult század negyvenes éveiben azonban mégis sikerült a megváltás és a város újból visszahelyeztetett régi jogaiba. Visszanyert szabadságát azonban a szabadság leveretése után az osztrák hatóság megszüntette és a várost a megyei közigazgatás keretébe osztotta be.
Dobsina kivette részét a szabadságharcból is. A harcképes férfiak beálltak a csatasorba. Akinek vagyona volt, tehetségéhez mérten adakozott, a város pedig 2000 forintot ajánlott a haza oltárára s egész vagyonát Kossuth-bankókba fektette. Sorsa ugyanaz volt, mint minden magyar városé, amely kivette részét a szabadságharcból.
Dr. LUX GYULA.
