ÁLTALÁNOS TUDNIVALÓK A NEMESSÉGIGAZOLÁSÁHOZ.
90ÁLTALÁNOS TUDNIVALÓK A NEMESSÉGIGAZOLÁSÁHOZ.
Előadatott a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok első kongresszusa alkalmával a levéltárosi szakosztálynak 1936. október 3-án tartott gyűlésén.
Ez a dolgozat a legteljesebb mértékben gyakorlati célt szolgál, amennyiben útmutatást kíván adni azoknak, akik bármily oknál fogva kénytelenek nemességigazolási ügyekkel is foglalkozni. Elsősorban a törvényhatósági levéltárnokokra gondolok s nekik óhajtok segítségükre lenni, mint akiknek közreműködése nélkül nemességet igazolni aránylag ritka esetben lehetséges, de természetesen magukat a nemességigazolókat is szeretném kitanítani a nemességük igazolásához szükséges eljárásra.
Azt kérdezhetné valaki: időszerűnek mondható-e az ilyen felvilágosító munkálat s van-e valami értelme és jelentősége? E kérdésre a válasz csak az lehet, hogy a nemességigazoló eljárásnak ismertetése nemcsak nem időszerűtlen, hanem sokakra nézve valósággal hasznos.
Ugyanis Magyarországon nemesség most is van. A nemesi kiváltságok 1848-ban megszűntek ugyan, de a nemesi címek, rangok megmaradtak. S állandóan sokan vannak, akik nemesi mivoltukat, régi nemes családból való származásukat hangsúlyozni, nyilvántartatni, a köztudatba átvinni óhajtják, a belügyminisztérium (mint nemesi főhatóság) által elismertetni kérik s ez elismerésről bizonyítványt kívánnak, hogy «nemes» címüket s esetleges előnevűket a névjegyükön stb. feltüntethessék és a reájuk vonatkozó anyakönyvi bejegyzésekbe beírathassák.
Vagyis most is vannak nemességigazolók. Sokan; sőt többen, mint valaha. Aminek több oka van. Egyik a kommunizmus szörnyű korszakára következett visszahatás. Másik ok hazánk fájdalmas megcsonkítása, amelynek következtében számtalan ősi nevezetes nemes család fészke, birtoka, kúriája, sírboltja idegen bitorlók uralma alá került országrészeken maradt, s így lélektanilag érthető, hogy ez a tény természetszerűleg erősebben kiváltja a nagy elődökhöz tartozás érzését. Azután a katonai hatóságok eljárása, akik a hadsereg minden tagjától, aki magát nemesnek vallja s előnevet használ, számonkérik, hogy mi jogon teszi ezt. A legfőbb ok pedig az 1930. illetve 1933. évi Anyakönyvi Utasítás 57. §-ának rendelkezése, amely szerint az állami anyakönyvbe csakis olyan nemességet, főnemesi rangot, előnevet szabad feljegyezni, mely belügyminiszteri bizonyítvánnyal igazoltatik.
Minthogy tehát állandóan számosan vannak, akik különféle okoknál fogva szükségét érzik, hogy nemességüket kimutassák, s viszont a nemességigazoláshoz szükséges bizonyítékokat elsősorban a törvényhatósági – nevezetesen vármegyei – levéltárak adhatják (sőt sok esetben csakis ezek! ), úgy vélem, nem végzek hiábavaló munkát, midőn levéltári kartársaimat és magukat az igazolást keresőket a nemességigazolással kapcsolatos teendőkről tájékoztatom.
Kétféle nemesség elismeréséről illetve igazolásáról lehet szó, t. i. I. belföldi, II. külföldi nemességéről.
A belföldi nemességen belül két nagy csoportot kell számításba vennünk: 1. a szoros értelemben vett magyar nemességet és 2. a székely nemességet.
A magyar nemességet igazolni akarók háromféle feladattal állhatnak szemben: a) magának a nemességnek, azután b) az előnévnek s végül c) a címernek kimutatásával. Természetesen nem minden igazolási esetben fordul elő mind a három. Lehetséges, hogy valaki pompásan tudja igazolni a családja nemességét, de előnévhez és címerhez való jogát nem sikerül kimutatnia. Az is lehet, hogy valaki a nemessége mellett még vagy a címerhasználati jogot vagy az előnevet igazolja, de a harmadikat nem. Akárhányan megelégesznek a nemesség bizonyításával, a másik kettővel nem is próbálkoznak.
a) Az első kérdés tehát, amelyre válaszolnom 91kell, az: hogyan igazolhatja valaki magyar nemességét?
Legeslegelőször megállapítandó annak a családnak a nemessége, amelynek tagjául vallja és elismertetni kívánja magát valamely folyamodó; vagyis tisztázni kell, mi az illető család nemességének az alapja, gyökere. Másszóval: hogyan lett nemessé a család alapítója, az ú. n. nemességszerző ős?
A felelet pedig e kérdésre a következő: A magyar nemesség kútforrása lehet a honfoglaláskor eszközölt első foglalás (első megszállás) ősi joga és lehet királyi (illetve Erdélyben fejedelmi) adomány, mégpedig birtokadomány, nemeslevél, fiúsítás, örökbefogadással kapcsolatos nemességátruházás és honfiúsítás (indigenatus).
A különféle családok nemessége alapjának kikutatásában az Országos Levéltár cédulamutatói mellett nagy szolgálatot tehetnek a különféle genealogiai irodalmi művek, amelyeknek elsorolását – minthogy bizonyára e sorok minden olvasója ismeri őket – bátran mellőzhetem. Maguk a nemességet megalapító különféle királyi oklevelek (birtokadományok, armálisok stb.) az Országos Levéltár mellett a törvényhatósági levéltárakban és egyes személyek birtokában találhatók. Óriási tévedés – amelynek pedig számtalan nemességkutató a rabja – tévedés, mondom, azt hinni, hogy az Országos Levéltárban őrzött ú. n. Királyi Könyvek hatalmas sorozatába be van jegyezve minden nemesítés. Még Mária Terézia idejéből is tudunk olyan nemeslevelet, amelyet a Királyi Könyvekben hiába keresünk. Azt lehet mondani, hogy egészen rendszeresen s teljes szövegében minden nemesi oklevelet csak II. Lipót király óta írnak be a Királyi Könyvekbe. Ezer meg ezer olyan nemességre emelő diploma van, amelyeknek a Királyi Könyvekben nincs nyomuk; magyarországi is, erdélyi is. Még most is minduntalan mutatnak be az Országos Levéltárban olyan nemesleveleket, amelyekről sem mi nem tudunk, sem a genealogiai irodalom nem ismeri őket.
Mikor már a szóbanforgó család nemességének az alapja megállapíttatott, akkor a nemességigazoló folyamodóra az a feladat hárul, hogy mutassa ki az illető kétségtelen nemes családba tartozását, ahhoz való vérségi kapcsolatát, abból való törvényes származását. Magyarán mondva: azt kell bizonyítania, hogy ő a nemességszerző ősnek törvényes ivadéka. E bizonyítás során a legtermészetesebb és leginkább magától értetődő eljárás az volna, ha az igazoló egyén ízről ízre kimutatná a felmenőit: apját, nagyapját, szépapját, dédapját, ükapját, üknagyapját, és így tovább – egészen az impetránsig.
A bizonyításnak ez a módja a gyökeres bizonyítás.
Persze, az efajta bizonyítás ugyancsak kemény és nehéz feladat lehet sok esetben. Különösen akkor, ha az ős nemességre emelése nagyon régmúlt időben, pl. a XVI. század elején, vagy a XV. században történt. Némelykor szinte a lehetetlenséggel határos. Inkább csak akkor lehet ilyen gyökeres igazolásról szó, ha a nemesítés a XVIII. század elején (esetleg még mondhatjuk: a XVII. század legvégén) illetve azóta eszközöltetett. Régebb időből való nemesség esetében a gyökeres bizonyítás rendesen nem sikerül.
Könnyebb módja a bizonyításnak az ú. n. gyakorlati bizonyítás.
Ez abban áll, hogy a folyamodó felmutatja családjának az eredeti nemeslevelét és egyben bebizonyítja, hogy egyenes felmenői 1848 előtt legkevesebb 60 éven (tehát két nemzedéken) át, vagyis 1788-ig visszamenőleg, megszakitás nélkül a nemesi jogok zavartalan gyakorlatában voltak.
Ezt a nemesi szabadságban élést igazolja: a) ha az előd 1848 előtt valamely vármegyei szabályszerű nemesi összeírásban előfordul (ilyen összeírások voltak az 1724., 1732., 1754. években, némely helyen 1770-ben s 1792-ben is, azután a XIX. század első felében megyék szerint más-más években, egyes megyékben többször is, néhány megyében pedig a XVII. században is 1670 körül); b) ha az előd megemlíttetik a nemesi insurrectióra kötelezettek jegyzékében 1741–43, 1796–1809; c) ha az előd vármegyei tisztséget viselt 1842 előtt; d) ha az előd a követküldés vagy koronázási ajándék költségeihez hozzájárult.
Újból hangsúlyozom, hogy a bizonyításnak e módja esetén az eredeti nemeslevél birtoklása illetve bemutatása elengedhetetlen feltétel.
Leggyakoribb (mert legkönnyebb) a nemességigazolásnak az a módja, hogy a folyamodó bizonyítványt mutat fel, amely szerint családjának valamelyik tagját a XVIII. vagy XIX. század folyamán arra illetékes hatóság (kormányszék, vármegye) 92elismerte kétségtelen nemesnek azon az alapon, mert kimutatta a nemességszerző őstől való származását. E nemesi bizonyítvánnyal együtt fel kell mutatnia a folyamodónak olyan bizonyítékokat, amelyekből kétségtelenül kitűnik, hogy a szóbanforgó említett nemesi bizonyítványt elnyerő családtag neki egyenes felmenője.
A nemességelismerő bizonyítványok kiadását rendesen vizsgálat illetve per előzte meg, amelynek folyamán az igazolandó egyén felmutatta minden bizonyítékát, minden felhajszolt iratát, kieszközölte tanúk kihallgatását, s ha az ügyész hozzájárulása alapján a megye bizonyítottnak látta a nemességszerzőtől való származását, kimondotta s elismerte a fél nemességét s kiadta az úgynevezett nemesi bizonyságlevelet (testimonialist), amelyet a XVIII. század vége felétől kezdve egész terjedelmében bevezettek a megyei jegyzőkönyvekbe. Az ilyen nemességvizsgálati eljárás iratai a Helytartótanács útján rendesen felkerültek az udvari Kancelláriára is, hogy a legfelső hely is megerősitse a megye határozatát.
Természetesen mind a háromféle bizonyítás esetében legfontosabb feladat a filiatiónak, a vérségi kapcsolatnak a kimutatása. S ép ezért fejtegetésemnek ezt a részét szeretném legjobban kidomborítani, hangsúlyozni.
Akár magától a nemességszerzőtől való származást akarja kimutatni valaki, akár olyan elődöktől, akik a nemesi jogok zavartalan élvezetében voltak 60 évig, akár olyan fölmenőtől, aki nemességéről bizonyságlevelet kapott, mindegyik esetben minden kétséget kizáró bizonyossággal igazolnia kell, hogy ő az illető ősnek, akihez kapcsolódni kíván, törvényes ivadéka.
Ennél a bizonyításnál a dolgok természetes rendje szerint legértékesebb okmányok az anyakönyvi kivonatok, amelyeknek beszerzésénél a következő sorrendet tanácsos megtartani. Kiindulunk a nemességigazolótól, akinek elsősorban a születési bizonyítványát kell bírnia, azután be kell szereznie az apjára, nagyapjára, szépapjára, dédapjára, ükapjára, üknagyapjára stb. vonatkozó keresztleveleket és házasságleveleket.
Ez a sorrend a kivonatok beszerzésénél fontos. Ugyanis igen sokszor egyik anyakönyvi kivonat útmutatásul szolgál azirányban, hogy egy másik szükséges anyakönyvi kivonatot melyik plébánián kellhet keresni. Aki tehát nem tartja meg a mondottam sorrendet, könnyen hamis nyomra téved. A kivonatok megszerzése ugyanis igen sok esetben épen nem egyszerű és nem könnyű feladat. Tudunk mi eseteket, hogy valaki egyetlen egy anyakönyvi kivonatot 3–4–5 évig hajszolt, míg végre egy genealogus segítségével megtalálta. Tudunk esetet, hogy valaki száznál is több plébániával, lelkészi hivatallal levelez évek óta s a hatodik évben még mindig nincs kezében a keresett házasságlevél.
Tudomásul kell továbbá vennie mindenkinek, aki nemességigazolással foglalkozik, hogy a nemességigazolóknak önmagukat kivéve, a nemzedékrendjükön előforduló minden ízre vonatkozólag keresztlevelet is meg házasságlevelet is be kell mutatniok. (A nemességigazoló egyén házasságlevele csak akkor szükséges, ha gyermekei is vannak, akiknek nevét a bizonyítványba be kívánja vétetni.)
Meg kell beszélnem azt a kérdést is: miért szükséges minden ősnek a házasságlevele? E tekintetben a legtévesebb nézetek vannak elterjedve. A legtöbben azt hiszik, hogy a házasságlevélre legtöbbször semmi szükség nincs, és annak bekívánása részünkről fölösleges zaklatás. Mások szépen belenyugosznak az újabb néhánypengős kiadásba, de úgy vélekednek, hogy a házasságlevéllel a keresztleveleken szereplő szülők házasságának törvényességét kell igazolni. Ám egész másról van szó. A házasságlevél dönti el a személyazonosság kérdését rendes körülmények között, vagyis akkor, ha az eskető lelkész annak idején szabatosan vezette az anyakönyvet és minden fontos személyi adatot bejegyzett a házasultakról. Mert ha a házasságlevél nem tartalmazza a vőlegény szülőinek nevét, a vőlegény születése helyét és életkorát, akkor a személyazonosság szempontjából nem ér semmit. Már pedig a személyazonosság, ügye a nemességigazolás legsúlyosabb, legkényesebb, legfontosabb részlete. Voltakép a személyazonosságon fordul meg a nemességigazolás egész sikere, a személyazonosság dönti el valakinek egy bizonyos kétségkívül nemes családba tartozását. A személyazonosság tisztázása a legnehezebb feladatunk nekünk is, akik a nemességigazolások ügyével foglalkozunk. Igen nagy a felelősségünk. Hiszen a mi véleményünk döntő. A belügyminisztérium a mi javaslatunk alapján állapítja meg, hogy valaki az épen szóbanforgó nemes családnak kétségtelen ivadéka. Ha nem 93járunk el a lehető legnagyobb lelkiismeretességgel és a legzordonabb szigorúsággal, könnyen megtörténhetik, hogy a belügyminisztérium olyan egyént nyilvánít valamely nemes család sarjadékának, akinek ahhoz a családhoz semmi köze. És ennek a hibának az Országos Levéltár volna az okozója. A személyazonosság tisztázása tehát sokszor kemény dió számunkra. S minden okunk megvan rá, hogy,kivétel nélkül minden esetben kérlelhetetlen energiával követeljük a megfelelő igazolást. Példával egész világosan tudom illusztrálni a mondottakat. Tegyük föl, hogy a fehérmegyei Tárnokon 1750-ben a kétségtelen nemes Takács (vagy Kovács vagy Nagy vagy Kis vagy Fekete stb.) Mártonnak Fehér Anna nevű feleségétől Pál nevű fia született, 1790-ben (vagyis 40 évvel később) pedig Makón Takács (vagy Kovács vagy Nagy vagy Kis vagy Fekete stb.) Pál és Szép Judit törvényes házasoknak Péter nevű fia jön világra; s a nemességigazoló egyén azt állitja, hogy a Szép Judit férje Takács (vagy Kovács vagy N agy vagy Kis vagy Fekete stb. ) Pál makói lakos azonos avval a Pállal, aki 40 évvel előbb Tárnokon született mint Takács (vagy Kovács vagy Nagy vagy Kis vagy Fekete stb.) Márton és Fehér Anna fia. Már most kérdem: mi adhat biztonságot ahhoz, hogy a makói lakos Pált és a Tárnokon született Pált egy személynek vegyem, ha Pál és Szép Judit házasságlevelében nincs benne a vőlegény születése helye és éve meg a szülőinek a neve? És ne tessék gondolni, hogy csak ilyen kirívó esetekben van nehézség. Ha a nemzedékrenden szereplő egyének mind ugyanabban a faluban születtek és éltek is, a vőlegény életkorának és szüleinek megnevezése nélkül akkor sem lehet bizonyosságom, hogy nem idegent fogadok el 94a szóbanforgó nemes család tagjául. Hiszen azonos keresztnevet viselő Takács (vagy Kovács vagy Nagy vagy Kis vagy Fekete stb.) nevű egyén egyidőben több is lehet ugyanabban a faluban. Igaz, hogy esetleg a másik is, a harmadik is nemes ember, de mégis más-más nemes családból való és, ha nem vigyázok, hibás származási táblázatot fogadtatok el a minisztériummal. Nagyon gyakori eset ugyanis, hogy egy faluban több azonos vezetéknevű (pl. Takács, Kovács, Nagy, Kis, Fekete stb.), de egymástól mégis különböző (más-más időben nemességre emelt) nemes család van. Hát még minő helytelenségek származnának a személyazonosság bizonyítása körül szükséges szigorúság elmulasztásából akkor, ha a kérdéses faluban nem nemes Takácsok, Kovácsok, Nagyok, Kisek, Feketék stb. is élnek ugyanilyen nevű nemes emberekkel együtt?
Mi hát a teendő, ha a házasságlevél (tökéletlen, hiányos volta miatt) a személyazonosságot nem dönti el? Ilyenkor bizony a folyamodónak más bizonyítékot kell bemutatnia. Meg kell szerezni a szóbanforgó egyénnek a halottlevelét. Ez igen sokszor megoldja a nehézséget. Ha pedig ez sem segít, ismét más bizonyítékokat kell felkutatni. Az anyakönyvi adatok pótlására nagyon alkalmasak a végrendeletek, amelyek néha három (sőt akárhányszor négy) nemzedéket is megneveznek. Ugyanilyen kitűnő szolgálatot tesznek legtöbbször a szintén több nemzedéket megemlítő osztálylevelek. Azonkívül a különféle periratok, szerződések, záloglevelek és más egyéb iratok szintén sok esetben elősegítik a nemességigazoló kérvényének kedvező elintézését. Nagy értékük van a sok családban szokásos családi feljegyzéseknek is, amelyeket imakönyvek, bibliák, szertartáskönyvek elejére szoktak feljegyezni a családfők a családban előforduló házasságkötésekről, születésekről, halálesetekről. Ezek mind megmenthetik a nemességigazoló ügyét, amikor az anyakönyvi kivonatok hiányosak vagy egyáltalán nem szerezhetők be (pl. oly esetben, mikor valamely egyház anyakönyvei elégtek). Az sem egyedülálló eset, hogy igen magas korú rokonok vagy ismerősök közjegyző előtt eskü alatt tett vallomása pótolja az anyakönyvek hiányát.
Nem fejezhetem be előadásomnak ezt a fő részét a nélkül, hogy legalább röviden ne érintsek néhány fontos tudnivalót.
Nevezetesen: 1. A vármegyék által kiállított nemesi bizonyságlevelek az igazolás szempontjából rendkívül nevezetesek és értékesek. Hiszen már említettem, hogy, ha van valamely családnak bizonyságlevele, a folyamodónak nincs más feladata, mint az, hogy a bizonyságlevélben megnevezett valamely családtagtól való származását mutassa ki. Ez pedig sok esetben valóságos gyerekjáték. De nem hallgathatom el, hogy a bizonyságleveleknek csak akkor van igazi értékük, ha pontosan megállapítják a család nemességének az alapját és azonkívül kimutatják a bizonyságlevél szerzőinek a szóban forgó nemes családhoz való tartozását. 2. A különböző időkből való vármegyei nemesi összeírások – amelyek egyes vármegyékben, mint pl. Veszprém, Zala, Vas megyékben, igazán kitűnőek és három-négy nemzedéket is megneveznek – az egyes nemességigazolók filiatiójának kimutatása tekintetében igen nagy jelentőségűek. De félreérthetetlenül ki kell jelentenem: egymagában az a tény, hogy a folyamodó igazolt őse felvétetett a nemesek valamely jegyzékébe, nem elegendő a folyamodó nemességének megállapításához. Hanem ezenfelül az is szükséges, hogy az illető összeírás pontosan megnevezze az illető család nemessége gyökerét. 3. A nemesi összeírások közt legfontosabb az 1754. évi, mely az egész országra kiterjedő. Általánosan elterjedt vélemény igen nagy értéket tulajdonít ez összeírásnak. Igen nagy hibája azonban, hogy általában (néhány megye, pl. Liptó, Túróc, Zala, Ugocsa, Vas megye kivételével) nem nevezi meg a jegyzékbe fölvettek lakóhelyét. Döntő bizonyítékul csak akkor fogadható el, ha a család nemességének gyökere is kimutatható, t. i., hogy mi alapon került az illető családtag a jegyzékbe. 4. A vármegyék illetve alispánok által 1848 után kiadott nemesi bizonyítványoknak csak akkor van értékük, ha az érdekelt fél nemességét, valamely nemes családhoz tartozását, leszármazását, személyazonosságát illető állításaikat a vármegye levéltárában őrzött vagy a fél által az alispánnak bemutatott iratok pontos és részletes elsorolásával igazolják. De még ebben az esetben is szükséges, hogy a fél nemességét a bizonyítvány alapján a nemesi főhatóság, a belügyminisztérium ismerje el. 5. Az anyakönyvi kivonatokra vonatkozólag arra kérek minden érdekeltet, hogy kivétel nélkül minden anyakönyvi kivonatot lehetőleg eredetiben – tehát úgy, amint a lelkészek, illetve anyakönyvi hivatalok kiállították – mutassanak be, ne közjegyzők (vagy katonai és egyéb hatóságok) által hitelesített másolatban. Távol van tőlem minden gyanúsítás, eszemágában sincs rosszhiszeműséget s csalni akarást föltételezni, de mégis ki kell jelentenem, hogy az anyakönyvi kivonatokról készülő másolatokba a legjobb akarat mellett is sok hiba, tévedés, helytelen adat csúszhatik be és szokott is becsúszni. Sok meglepő tapasztalatunk van e téren, úgyhogy épen nem tekinthető fölösleges akadékoskodásnak részünkről, mikor eredeti anyakönyvi kivonatokat követelünk. Ez a szigorúságunk teljesen megokolt és a lelkiismeretességünket bizonyítja, minthogy helytálló megállapításokat többnyire csak az eredeti anyakönyvi kivonatok alapján tehetünk. Elég sokszor még a lelkészek által kiállított anyakönyvi kivonatokkal sem elégedhetünk meg, hanem kénytelenek vagyunk bekérni az illető anyakönyvi lapnak (amelyről a kivonat készült) a fotográfiáját, mert csak így tudunk tisztázni bizonyos kétségeket. A lelkészek ugyanis nem értenek a paleografiához; nem is tartoznak érteni. 6. Az Országos Levéltárnak a nemességigazoló ügyek elbírálása alkalmával némelykor arra is szüksége van, hogy a belügyminisztérium útján felkéressen bizonyos vármegyei levéltári iratokat, amelyeknek másolatai találhatók az ügyiratok közt. Ez eljárásunkon a megyei levéltárnok urak ne botránkozzanak meg. Nem akarjuk mi az ő reputációjukat kisebbíteni. Ha ilyen kívánságot nyilvánítunk, komoly, nagy okaink vannak rá. Ok nélkül nem teszünk ilyent, csak mikor a tárgyalás során felmerülő bizonyos nehézségek megoldása szükségessé teszi.
b) A nemesi előnév igazolására vonatkozólag a következőket közölhetem:
Valamely nemes család kétféle módon szerezhetett előnevet: Királyi adomány és jogszerző gyakorlat útján. A mostani utódok előnevének elismerése magától értetődőleg ehhez igazodik.
Ha valamely nemességszerző a címeres nemeslevelében vagy birtokadománylevelében kimondottan előnevet is kapott, avagy ha a címeres nemeslevélben vagy birtokadománylevélben a király által előnévvel említtetik, az esetben a nemességigazoló utód számára – föltéve, hogy a szóbanforgó családhoz tartozását, vagyis nemességét már igazolta – a kérdéses előnév viseléséhez való jog megállapíttatik akkor is, ha egyetlen egy elődjéről sem tudja kimutatni, hogy valaha is használta volna az előnevet.
Ha pedig valamely nemes család az imént leirt módon nemesi előnevet nem kapott, az esetben a nemességigazoló utód számára – ha már a szóbanforgó nemes családból való származását kimutatta – előnév viseléséhez való jog akkor állapíttatik meg, ha hiteles okiratokkal bebizonyítja, hogy elődei az általa óhajtott előnevet 1848 előtt valóban használták és azonkívül – s ez elengedhetetlen! – igazolja az illető előnév használatának 95jogalapját, vagyis azt, hogy távoli ősei az előnevet adó helységben valamikor nemesi birtokkal rendelkeztek illetve onnét származtak. S e tekintetben a belügyminisztériummal való megegyezés alapján messzemenő enyheséggel járunk el, amennyiben a jogszerző gyakorlat elegendő bizonyítékául fogadjuk el az előnévnek egy fölmenő által való egyszeri (természetesen 1848 előtt való) használata kimutatását is.
Fontos tudnivaló – amit pedig sokan nem tudnak – hogy a nemesi előnév nagy kezdőbetűvel íratik. Ha pl. kis kezdőbetűvel írom, hogy inárcsi, az nem előnév, hanem csak azt jelenti, hogy az illető személy Inárcsról való.
Megjegyzem, hogy némely család számára két vagy három előnevet is (de többet nem!) állapítunk meg.
c) Végül a nemesi címer igazolásáról kell még röviden szólanom.
Az armális útján nemességre emelt családok részére az uralkodó címert adományozott. Ha tehát valaki – az első részben ismertetett módon – igazolja, hogy ilyen armalista nemes családnak a kétségtelen sarjadéka, a nemességszerző ős számára adományozott címer használatához való joga is természetszerűleg elismertetik.
A birtokadomány útján nemességet szerző családok a birtok adományozásával egyidejűleg régente csak ritkán részesültek címer adományozásában is, Inkább az történt meg, hogy a birtokadományos családok jóval később (mikor már javában virágzottak és szerepeltek) kaptak címert. A rendes azonban az, hogy a XIX. század előtti birtokadományos családoknak adományozott címerük nincs. S az adományozott címerrel nem rendelkező családok jogszerző gyakorlat útján szoktak maguknak címert szerezni.
Az ilyen családok mostani tagjai részére mondanom sem kellene tán, hogy ismét csakis a nemességük előzetes szabályszerű igazolását feltételezve – valamely címer használatához való jog akkor állapíttatik meg, ha elődeinek hiteles okiratokon eszközölt sajátkezű aláírása mellett levő címeres pecsétlenyornatokkal kimutatja, hogy felmenői közül 1848 előtt legalább ketten ugyanazt a címert használták. Ha pedig a pecsétlenyomaton a fölmenőnek teljes neve vagy legalább nevének kezdőbetűi láthatók, egy pecsétlenyomat is elégséges a címer igazolásához, illetve elismeréséhez.
Síremlékeken, kriptákon, régi ékszereken, régi edényeken stb. látható címerek természetesen szintén bizonyítanak.
S ezzel be is fejezem fejtegetésemet.
Nagyon jól tudom, hogy a nemességigazolással kapcsolatban még igen sok a tudnivaló, és hogy jelen cikkemben a felét sem adtam elő annak, amit a szóbanlevő tárgyról mondani lehet, de – úgy gondolom – a cikkem címében megnevezett feladatnak mégis megfeleltem, vagyis a legfőbbet, amit minden nemességigazolónak elengedhetetlenül tudnia kell, legalább nagy vonásokban iparkodtam megvilágítani és ismertettem azokat a szempontokat, amelyek általában mindenféle (t. i. akár belföldi vagy külföldi, akár magyar vagy székely) nemesség igazolása alkalmával figyelembe veendők.
A többiről, amit a nemességigazolással kapcsolatosan még tudni kell, esetleg egy másik értekezésben lehetne beszélni. Ezúttal nem is mondhattam volna többet, mert hiszen most arról van szó, hogy a magyar könyvtárosok és levéltárosok első kongresszusának levéltárosi szakosztályi gyűlésén elhangzott előadásom – az érdeklődő levéltárnokok és nemességigazolók által leendő felhasználhatás céljából – nyomtatásban jelenjék meg: már pedig a kongresszuson a mondandóm terjedelme illetve időtartama szigorúan ki volt szabva, s így többet a legjobb akarat mellett sem adhattam. Ha Isten engedi, majd ismertetem máskor, ami most elmaradt.
Ányos Lajos.
