II.
II.
Az ország elfoglalása után az egyes törzsek az általuk megszállott, területeket egymástól függetlenül bírták, melyeken a törzsfők valóságos fejedelmi hatalommal uralkodtak. Hatalmukat csak az egész nemzetet közösen érdeklő ügyekben korlátozta az Árpád véréből származó fejedelem hatalma. A törzsek nem szállották meg az ország egész területét, s egymás között is nagy területeket hagytak szabadon. E területeket első királyunk, Szent István – mint terra regiát, fundus regiust – a korona tulajdonának tekintette, királyi hatalmánál fogva adományozni kezdte és az ottlakó kevésszámú népesség helyzetét rendezte. A törzsek által szabadon hagyott földek így mind a király tulajdonává váltak, ezért ez utóbbinak a hatalma a törzsek rovására nagyon megnőtt, amit jelentőségében emelt az így királyivá tett földek lakosságának a király szolgálatára való beszervezése. Ezzel szemben a törzsek jelentősége fokozatosan csökkent, mert szállásterületüket a szomszédos királyi területek rovására többet nem terjeszthették ki; nem nagyobbíthatták, s ennek következtében folyton szaporodó népességük mindig szegényedett. Ezek az igazi nemesek, akiket középkori okleveleink a büszke veri, primi,* naturales* nobiles jelzőkkel illetnek, néhány emberöltő alatt gazdaságilag sokkal rosszabb helyzetbe jutottak, mint a terra regiának a királytól függő hűbéresei. Ennek az előkelő jogi, de hátrányos gazdasági helyzetnek az lett a következménye, hogy ők is mind többen folyamodtak a királyhoz és a terra regia lakosságához hasonlóan királyi szolgálatot vállaltak, aminek fejében a királyi földből részt kaptak. Mindennek viszont természetes folyománya volt, hogy a király szolgálatában nagy birtokokra szert tett, így gazdaságilag hatalmas és befolyásos hűbéresek kiverekedték maguknak azt, hogy őket jogilag is tekintsék annyinak, mint az ősfoglalóknak a szállásbirtokokon élő elszegényedett ivadékait. Így a hűbéresek is a veri nobiles sorába emelkedtek, aminek az ország területének közigazgatási beosztása szempontjából legfontosabb következménye a törzsi térületek és a királyi területek tökéletes egybeolvadása lett. Ezt a folyamatot elősegítette még a királyi birtokadományrendszer kialakulása, mert ennek következtében a királyság első századaiban az ősfoglaló ivadékok jelentékeny része is sietett birtokjogát királyi adománylevéllel megerősíttetni. Az egybeolvadás akként történt, hogy az egyes törzsi területrészek a királyi területeken székelő és hozzájuk közelebb eső királyi várispánok hatósága alá kerültek. Így kelt életre a magyar vármegye, melynek élén a királyi várispán (főispán) állott.
«veri et primi nobiles» 1255-ből: «Hazai Oklevéltár» 30.
1264-ből: «Hazai Okmánytár» VI. 122.
Az ország területének közigazgatási szervezése általában a megyerendszer alapján történt. E tekintetben azonban jelentős kivétel volt a Székelyföld. A székelység törzsszervezete ellenállott az újabb fejlődésnek, noha sokkal gyengébb volt az új fejlődést hozó királyi hatalomnál. Ennek következtében a Székelyföld autonóm terület maradt, melyhez később Aranyosszéknek V. István király által a kézdi székelyek részére adományozott kis területe járult.* A Székelyföld Aranyosszék kivételével összefüggő terület, abból csak egyes kis szigetek estek ki, mint Felső-Fehér vármegyéhez tartozó királyi várterületek. Felső-Fehér vármegye kis része ugyanis a legrégibb kortól kezdve benyúlt a Székelyföldbe, mégis a székelység ellenállott az ottani várispán hatalmának, s elérte, hogy amikor a királyi hatalom a szomszédos területeket sorra a saját hatalmi körébe vonta, ugyanakkor a székelyek törzsszervezetét és területét érintetlenül hagyta.
Szabó Károly és Szádeczky Lajos «Székely Oklevéltár» I. 21–23., 26–28., 35–36.
Az országot kezdetben közigazgatási és katonai szempontból három területre osztották. E területek közül a legnagyobbnak, a nyugatinak, az élén a nádor állott; a keleti kisebb részt az erdélyi vajda igazgatta; míg a délkeleti legkisebb rész, a Székelyföld, a székely ispán hatósága alá tartozott. A nádor, az erdélyi vajda és a székely ispán egymástól független királyi főtisztviselők voltak, akik közül egyik sem volt a másik alárendeltje, hanem közülük mindegyik a királyi hatalmat a saját területén közvetlenül képviselte. Az 1498. 4évi XXI. tc. a királyi zászlósurak között is őket sorolja fel elsőknek.* Az erdélyi vajda igazgatási területe kisebb volt a nádor területénél, s ezt kiterjedés szempontjából még akkor sem érte volna el, ha a Székelyföldet belekebelezik. Ezenkívül tudjuk, hogy a vajda hatósága a Székelyföldbe szigetek alakjában beékelt területekre is kiterjedt, mert – mint említettem – Felső-Fehér vármegyének egy része rajta feküdt a Székelyföldön. A vajdai és a székely igazgatási területek földrajzi egysége és egymásrautaltsága azt kívánta volna, hogy ezek már az első rendezéskor egységesíttessenek. Ez a megoldás azonban mégsem következett be, legfeljebb annyiban, hogy az erdélyi vajdai és a székely ispáni méltóságot időnként ugyanaz a személy viselte. Ez csak álláshalmozás volt, de sohasem jelentette e két külön méltóság közjogi egyesítését, s az álláshalmozásnak nem volt olyan esete sem, mint amikor az erdélyi vajda a neki hivatalosan alárendelt vármegyék egyikének főispáni tisztét viselte. Az a tény, hogy a székely ispán hatósága a Székelyföldbe ékelt királyi várterületekre nem terjedt ki, arra vall, hogy e méltóság a székely nemzeti szervezet ősi törzsfőjéből alakult át királyi zászlósurasággá.
A királyi bandériumot a nádor vezényelte, v. ö. az 1622. évi XXI. tc. bevezetésével.
Nyilvánvaló, hogy a székelyek ősi törzsszervezetét és ebből folyó sajátos jogviszonyait a királyi hatalom mindössze annyiban érintette, hogy nemzeti szervezetük ősi törzsfőjét királyi zászlósúrrá tette. Annak oka, hogy a székely ispán zászlósúri méltósága a célszerűségi szempontok ellenére sem egyesült a hasonló zászlósúri méltóságot jelentő erdélyi vajdasággal, abban található, hogy a Székelyföldön a királyi hatalom tiszteletben tartotta és érintetlenül hagyta azt az ősi törzsszervezetet, amelyet az erdélyi vajda területén a terra regia királyi várispánságaiba olvasztott bele.
