III.
III.
Számos törvényes rendelkezés elismeri, hogy a székely nemzet a földjét a nemzet első bejövetele, az első foglalás alapján bírja.* Területe nem királyi föld (terra regia, fundus regius), mint pl. a szászok földje,* s nem fizetett utána sohasem földbért, mint pl. a szászok az általuk bírt föld után.* A Székelyföld és a királyi terület közötti jogi különbséget a király azzal ismerte el, hogy az előbbin nem érvényesítette a háramlási jogot; ezzel juttatván kifejezésre, hogy a Székelyföld nem volt a királyé és a székelyek azt nem a király adományából bírják. A Székelyföld, melyet országnak is neveznek,* előbb hét, majd öt székre oszlott. Már 1444-ből biztos adatunk van arra, hogy a hét szék teljesen megalakult volt.* A székeket, illetve közönségüket latinul kezdetben universitasnak* vagy districtusnak,* majd 1366-ban már sedesnak* mondták. A székek, melyeknek mindegyike külön-külön önálló törvényhatóság volt, a következők: Udvarhelyszék (Keresztúrszékkel és Bardócszékkel), Háromszék (Sepsiszék, Kézdiszék és Orbaiszék, Miklósvárszékkel vagy más néven Erdővidékkel), Csíkszék (Al-Csíkszék, Fel-Csíkszék, Gyergyószék és Kászonszék), Maros-szék (a régen teljesen beolvadt Szeredaszékkel) és Aranyosszék. Ez a beosztás a legújabb időkig változatlan maradt, ezt csak az 1876: XXXIII. tc. 1. §-a szüntette meg, amikor a székeket vármegyékké szervezték át és területüket megváltoztatták.
Hármaskönyv III. Rész 4. Cím; I. Ferdinánd 1554. évi oklevele: Szabó-Szádeczky id. m. II. 112–114.; az erd. udv. kancellárnak 435/1843. sz. felségelőterjesztése, melyet V. Ferdinánd 1843. január 29-én elfogadott; a belügyi, pénzügyi és igazságügyi minisztereknek 10,598/1868. B. M. sz. felségelőterjesztése, melyet I. Ferenc-József 1869. február 16-án elfogadott.
1868. évi XLIII. tc. 10. §; 1876. évi XII. tc.
II. Endre 1224-ben kelt kiváltságlevele (Andreanum) szerint évenként ötszáz ezüst márkát fizettek.
Szabó-Szádeczky id. m. I. 307., 313., 338., II. 31., 108., V. 49., 124.; Barabás Samu «Székely Oklevéltár» 218.
Szabó-Szádeczky id. m. I. 148.
Szabó-Szádeczky id. m. III. 3.
Szabó-Szádeczky id. m. I. 56.
Szabó-Szádeczky id. m. I. 70.; Barabás id. m. 33., 396.
A székely nemzet (natio Siculica) közjogi és politikai értelemben egyaránt külön nemzeti egyediség volt a legrégibb időtől kezdve egészen az 1868: XLIII. tc. életbelépéséig. Ősi joga a nemzetgyűlések tartása,* melyeken a belkormányzatot érintő külön törvényeket hoztak.* Saját ősi szabadságával* (libertas Siculorum), törvényével* (lex Siculorum), szokásával* (consuetudo Siculica) és jogával* (ius Siculicale) élt, szemben a magyar nemesi szabadsággal, törvénynyel, szokással és joggal. Ispánja* (comes Siculorum) királyi zászlósúr* és az ország igazi bárója* volt, akinek címét az erdélyi választott fejedelmek,* majd 1742-től a Habsburg- és a Habsburg-Lotharingiai-családbeli örökös fejedelmek* címeinek sorában találjuk, s Magyarország és Erdély egyesítése után a magyar királyok címében továbbra is bennmaradt.*
Legrégibb okirati emléke 1344-ből: Szabó-Szádeczky id. m. I. 51.
Ilyenek pl.: Szabó-Szádeczky id. m. I. 306–308., 313–316., II. 119–126.; Kolosvári Sándor és Óvári Kelemen «A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyüjteménye» I. 13–28.; Barabás id. m. 218–221.
Szabó-Szádeczky id. m. I. 70., 338.
Hármaskönyv III. Rész 4. Cím; Szabó-Szádeczky id. m. I. 163., 338.
Hármaskönyv III. Rész 4. Cím; Szabó-Szádeczky id. m. III. 99.
Szabó-Szádeczky id. m. I. 269.
A névszerint ismert első székely ispán Szoboszló fia Bagomér volt, aki 1235 előtt viselte e méltóságot: Szabó-Szádeczky id. m. I. 7.
1498. évi XXI. tc.
Hármaskönyv I. Rész 94. Cím.
Báthory Istvántól II. Apafi Mihályig minden választott fejedelem viselte.
Orsz. levt.: erd. kanc. 399/1742. sz. ügyirat: Mária-Terézia 1742. július 20-án kelt fejedelmi leiratában a székely nemzet kérésére elrendelte, hogy a comes siculorum cím egyéb címei közé felvétessék.
1868. évi XLIII. tc. 17. §.
A székek lakossága hat-hat nemzetségre és minden nemzetség négy-négy ágra oszlott.* A székek élén egy főbíró (később székbíró) és egy főhadnagy (később székkapitány) állott, mely tisztségeket a nemzetségek ágai meghatározott sorrendben viselték,* s a tisztek évenként változtak,* tehát a tisztségek viselésének joga az egyes ágakat minden huszonnégy évben egyszer illette meg. A tisztségviselésben a nemzetségek sorrendje úgy volt megállapítva, hogy a főbíró 5és a főhadnagy együttesen sohasem legyen ugyanabból a nemzetségből. Ezek a tisztségek a XVI. században eltűntek s helyüket a fejedelem által kinevezett főkirálybíró és főkapitány foglalta el. A főkapitányságokat II. Rákóczi Ferenc szabadságharca után már nem töltötték be. A székek a XVII. század elején kivívták, hogy az élükön álló főkirálybírókat, akik a főispánokhoz hasonló jogállással és hatáskörrel bírtak, maguk választhatták,* holott a főispánok megválasztásának joga sohasem illette meg a vármegyéket, így a főkirálybíró a korábbi nemzetségi főbíró (székbíró) autonóm tisztségének örökösévé vált. A főkirálybírák kinevezésének joga csak az 1868. évi XLIII. tc. 9. §-ával szállott át az uralkodóra. A főkirálybírói cím a székely székeket vármegyékké átszervező 1876: XXXIII. tc. hatálybalépésével szűnt meg.
A nemzetségek és ágak neveit nem tárgyalom; csak annyit jegyzek meg, hogy birtokomban van a Bodor-család 1509. évi eredeti oklevelének fényképmásolata, melyből kétségen kívül megállapítható, hogy a tisztségviselési joggal bíró székelyek közös neve ágszáz (= Agzaz), s Sepsiszékben az egyik ág neve Koroneza volt. A kérdéses oklevél 1782. évi kir. táblai átiratába tehát tévesen került az Aghaz szó Agzaz helyett (v. ö. Szabó-Szádeczky id. m. III. 44., 170–175.). Az agzaz szó értelmére l.: «Magyar Történelmi Emlékek» II. oszt. Írók. III. 287.
Hármaskönyv III. Rész 4. Cím bevezetés; Szabó-Szádeczky id. m. II. 78–79., 139–142.
Szabó-Szádeczky id. m. I. 307., II. 282.; Barabás id. m. 219.
Approbata Constitutio III. Rész 76. Cím 1. §; Jakab Elek és Szádeczky Lajos «Udvarhely vármegye története» 380.
A székelyek eredetüknél fogva mindannyian országosan elismert igazi és kiváltságos nemesek,* mert nemességük földjüknek első foglalásán alapszik és a nemesi jogokat az ország egész területén gyakorolhatták,* tehát nem helyi nemesek. A székelység (Siculitas) a székelynek olyan veleszületett személyi joga, mely öt a magyar szent korona egész területén elválhatatlanul kísérte; * egyben olyan jog, mely nem képezhette királyi adományozás tárgyát.*
Szabó-Szádeczky id. m. III. 140.; Kolosvári-Óvári id. m. I. 8.; Hármaskönyv III. Rész 4. Cím bevezetés.
A székely székek által kiadott székely nemesi bizonyságleveleket a magyarországi és az erdélyi törvényhatóságok mindig kihirdették és a hozzájuk költöző székelyeket a kétségtelen nemesek jegyzékébe felvették.
Orsz. levéltár: magy. kanc. conc. exped. 70. e Dec/1750. sz. ügyirat: a Gyergyószékből Csongrád vármegyébe származott Blásy András ügye.
Szabó-Szádeczky id. m. III. 2–4.: V. István király megparancsolta a székelyeknek, hogy Lőrincet és fiát Szederjes és Szentkereszt nevű örökölt falvaikkal együtt fogadják be maguk közé, ezt azonban a székelyek nem teljesítették, v. ö. Századok 1880. évf. 497.
A székely örökség* (haereditas Siculica) más jogi természetű volt, mint a magyar nemesi birtok, tulajdonosának több és erősebb jogokat biztosított, mert a Székelyföldön nem volt királyi háramlási jog (ius regale, ius regium). Ennek folytán a fiúág kihalása esetében a leányok uralkodói fiúsítás* (praefectio regia) nélkül is örökölték az ősi vagyont, ez volt a természetes leányfiúsítás vagy fiúleányság* (praefectio naturalis); ha pedig az elhaltnak leányai sem maradtak, abban az esetben az atyafiak, s ezeknek hiányában a szomszéd, illetve a falu örökölt.* Főbenjáró ítélet esetében a székely örökség szintén nem az uralkodóra, hanem az örökösökre szállott.* A székely örökségnek a magyar nemesi birtokkal szemben fennálló kivételes jogi helyzete abból eredt, hogy a székely örökség birtoklása nem az uralkodó adományán alapult, hanem első foglalású jószág volt. A szomszéd, illetve a falu öröklésének alapját az a felfogás adta, hogy kimutatható rokonok nemlétében a legközelebbi szomszédokat kell az osztozó közös elődök öröklésre hívatott ivadékainak tekinteni.
A székely örökségek sajátos jellegét az 1853. máj. 2g-én kelt erdélyi ősiségi nyiltparancs szüntette meg.
Hármaskönyv I. Rész 7. Cím bevezetése és 1. §, I. Rész 17. Cím 7. §.
Szabó-Szádeczky id. m. I. 162–164., II. 119–127., 20–23. §-ok, IV. 261–263., VI. 133–135.; Kolosvári-Óvári id. m. I. 1–2., 19–28., 20–23. §-ok; Approbata Constitutio III. Rész 76. Cím 12. §. 4. pont.
Jakab-Szádeczky id. m. 361.
Hármaskönyv III. Rész 4. Cím 3. §; Szabó-Szádeczky id. m. II. 121., 30. §; Kolosvári-Óvári id. m. I. 23., 30. §.
A székely nemzetnek soha kétségbe nem vont ősi különállásából folyó autonómiája, önkormányzata volt. Ezt az autonómiát azonban nem a királyok és a fejedelmek állapították meg, s nem ők engedélyezték rendi jogkörként, mert ez honfoglaláskori forrásból eredt, így a székelységre vonatkozó törvények és fejedelmi oklevelek ennek az autonómiának csak közjogi konstatálását tartalmazzák.
A székely nemzet rendi tagozódása az ősi hadrendből indult ki. A lovas harcosokat a legrégibb időtől kezdve előkelőbbeknek tartották a gyalogosoknál, ezért a lovasok felsőbb társadalmi osztályt alkottak, így a székelység két rendre, lófőrendre és gyalogrendre, oszlott. A lófőrend vezető tagjai pedig magasabb renddé alakultak és külön társadalmi osztállyá tömörültek, így jött létre a főrend. A leszármazókra átöröklődő nemesi rendek létesülését a földbirtok idézte elő. A földbirtok mennyisége teremtett ugyanis állandó különbséget a nemzet tagjai között, s döntő tényezőként irányította az egyes családoknak különböző rendekbe való tartozását. A rendi állapotnak az ivadékokra való átszállása azonban a jogi felfogásban lassanként azt a további változást idézte elő, hogy mindjobban háttérbe került a rendek elkülönülésének alapja, a földbirtok mennyisége; ezzel szemben mindinkább előtérbe jutott az, ami az ivadékokra átszálló, örökölhető rendi állásnak a későbbi jog szerinti alapja lett, a származás. Az örökölhető rendiség az egyes társadalmakban akkor született meg, amikor a rendi hovatartozás súlypontja a földbirtok mennyiségéről a származásra helyeződött át, amikor valakinek a rendi állását többé nem birtokának nagysága, hanem atyjának nemesi rendi helyzete határozta meg. Az ilyen rendek alakulása akkor nyert hivatalos elismerést, amikor a fejedelem oklevélben először említést tett róluk, s ez a folyamat akkor fejeződött be végleg, amikor az ekként kialakult örökölhető rendi állásokat a fejedelem privilégiális oklevelekben az utódokra kiterjedő hatállyal már maga is adományozni kezdte.
A székely nemzet három különálló rendjét Mátyás király 1473. december 9-i oklevelében említi, amikor elrendeli, hogy a székely ispán külön jegyzékbe irassa össze a lófőket, kik ilyen 6állapotú elődöktől származtak és akiket maradandó különbségük végett primipilusoknak fognak nevezni, s külön a gyalogokat, egyben pedig megparancsolta, hogy ezt a beosztást a primorok önkényesen ne változtassák meg.* Ettől kezdve a székelyek három rendje, mint a király által elismert jogi intézmény és rendi szervezet, állandóan fennmaradt és annyira megizmosodott, hogy a XVI. század második felétől kezdve a király, illetve a fejedelem a magasabb rendi állást oklevélben adományozta. Így a székely nemesség három rendjének születéssel öröklődő rendekké való tökéletes kifejlődése az említett időben végleges befejezést nyert.
Szabó-Szádeczky id. m. I. 220–221. A «tria genera Siculorum» már 1339-ben okiratban előfordul (Szabó-Szádeczky id. m. I. 48.), s ezt a három rendre vonatkoztatták, v. ö. Szabó-Szádeczky id. m. II. 80.; Magyar Történelmi Emlékek II. oszt. Írók. III. 286–287.
A három rendet már teljesen kialakult helyzetében mutatja be Bornemisza Pál veszprémi püspök és Werner György királyi tanácsosoknak és Erdélybe küldött királyi biztosoknak 1552-ben I. Ferdinánd királyhoz intézett következő hivatalos felségelőterjesztése: «A székelyek általában mindannyian nemesek és mindenféle adó alól mentesek, mégis három rendbe tartoznak; közülük az előkelők, akiket nemeseknek mondanak, mintegy a bárók vagy patriciusok helyével birnak. Mások azok, akiket saját nyelvükön lófő székelyeknek neveznek, ezeket latinul primipilusoknak mondják, akik mintegy lovagrendűek. A többiek a közrendűek, mégis mindannyian, amint mondtuk, nemesek».* Az 1790–1791. évi erdélyi országgyűlés 1791. évi június hó 4-én tartott 58-ik ülésében figyelembevéve, hogy «a székely nemzet három egyenlő nemesi eredetű rendekből, úgymint: primores, vagyis fő-rend, primipilus, avagy ló-fő, és pixidarius, avagy darabontságból áll» – sarkalatos törvények és régi privilégiumok alapján egyhangú határozattal elrendelte, «hogy a székely nemzetnek, hol annak emlékezete előfordul, mind az három rendjei említessenek».* Báró Wenckheim Béla belügyi, Lónyay Menyhért pénzügyi és Horváth Boldizsár igazságügyi minisztereknek 1869. évi január hó 23-án kelt 10,598/1868. B. M. számú közös felségelőterjesztése, melyet I. Ferenc József király 1869. évi február hó 16-án kelt legfelsőbb elhatározásával változatlanul elfogadott, a székelyek rendi viszonyairól a következőket állapítja meg: «bátrak vagyunk megjegyezni először azt, hogy a székely nemzet az általa birtokolt földet ősi foglalás jogán bírta s a korona itt nem birván örökösödési joggal, birtokos nem is lehetett; másodszor azt, hogy a székely nemzet minden tagja született nemes, s mint ilyen, a hon védelmére személyesen volt kötelezve. Ezen honvédelmi kötelezettség a székely nemzetet három részre osztotta. Az első osztályt képezték a főnemesek, kik többed magukkal, a második osztályt a lófőnemesek, kik lóháton, a harmadik osztályt a darabontnemesek, kik gyalog voltak kötelesek a hon védelmében részt venni. A honvédelemnek ezen szervezete a szathmári békekötés után korszerűetlennek tűnvén fel, 1713–1729 között a székelyföldi főkapitányságok rendre eltöröltettek s az óta a székely nemzet tömegesen többé fegyverre nem szólíttatott, a nemzet tagjai közötti osztályzat azonban tovább is fenn maradott».*
«Siculi in communi omnes sunt nobiles, et ab omnibus contributionibus exempti, sed distributi tamen in tres ordines, quorum qui praecipui sunt, vocantur nobiles, qui quasi baronum aut patritiorum loco habentur. Alii vocantur lingua eorum Lófű Székelyek, ipsi latine primipilos vocant, qui quasi equestris sunt ordinis. Reliqui sunt ceu plebei, omnes tamen, ut dictum est, nobiles», v. ö. Szabó-Szádeczky id. m. II. 100.; Az 1790–1791. évi erdélyi országgyűlés jegyzőkönyve 342.
Az 1790–1791. évi erdélyi országgyűlés jegyzőkönyve 460.
Orsz. levt.: miniszteri oszt. 10,598/1868. B. M. sz. ügyirat, a 9,422/1873. B. M. sz. ügyirathoz csatolva.
Előfordul, hogy egyesek a székelyek jogi helyzetét a jászok, a kunok, a szentgáliak és a hajdúk helyzetéhez hasonlónak mondják. Ezek azonban elfelejtik, hogy e népelemek közigazgatási berendezkedése más gyökérből származik, mint a székelyeké. E népek egyikének a kiváltsága sem ered a honfoglalás korából, hanem azzal későbbi uralkodók kegyelméből bírtak. A jászok és a kunok kiváltsága nem volt nemesi kiváltság,* a szentgáliak csak helyi nemességgel birtak,* a hajdúkat pedig Bocskai István emelte nemességre; ezekkel szemben a székelyek az összes nemesi jogokat a magyar szent korona egész területén a honfoglalás óta zavartalanul élvezték és szabadon gyakorolták. A kunok nemzetségi beosztása némi hasonlóságot mutat a székelyek szervezetéhez, de ez a jelenség – minthogy a kunok csak a XIII. században telepedtek be – hazai jogunk szempontjából nem vehető tekintetbe, ezért ennek legfeljebb az eredet kérdésében van jelentősége. A kun törökfajú nép, ennélfogva természetes dolog, hogy beköltözésekor az ilyen népeknél divatozó törzsrendszert hozta magával.
1514. évi XXIII. tc.; Hármaskönyv III. Rész 25. Cím 1–2. §-ok.
Orsz. levt.: magy. kanc. 8204/1783. sz.; számos közjogi író véleménye.
