IV.
IV.
A főrend, a lófőrend és a gyalogrend teljesebb ismertetése végett azokról az alábbiakat mondom el.
A székely nemesség hármas rendi felosztásában az első rendét a főnemesek – primorok – alkotják. E rend tagjait a latin oklevelekben korábban potiores,* 7principales Siculi,* maiores* és superiores,* majd primores,* proceres* és praecipui nobiles* néven nevezték. Hóman Bálint megállapítja, hogy a székely tisztviselő-arisztokrácia – a magyar fejlődéshez hasonlóan – ugyanazon családok folytonos tisztségviselése révén születési arisztokráciává alakult át, mely pontosan fedi a magyar főnemesi osztályt s melynek tagjait főembereknek, primoroknak nevezték.* Ennek a rendnek – miként a magyar arisztokráciának is – születési renddé való tökéletes fejlődése akkor fejeződött be véglegesen, amikor a király az ivadékokra is átszálló primori rangot privilégiális oklevéllel kezdte adományozni. Az első ilyen oklevél 1569-ből ismeretes, amikor a primori rendi állás már olyan fejedelmi adományozás tárgyát képező kiváltság volt, amelyet az adományos összes ivadékai vérszerinti leszármazás útján örököltek. Ezt bizonyítja pl. a Bágyoni Balogh-család 1569. évi fejedelmi privilégiális primori rendi oklevele, melyben az uralkodó az adományosokat és összes leszármazóikat a székely primorok sorába emeli azzal, hogy a jövőben ezek mindannyian primoroknak neveztessenek.* Ilyen diploma a Küsmödi Marton-család 1570-ben kelt kiváltságlevele is, mely «Electio in primores» címmel vezettetett be a királyi könyvbe, s melyben az uralkodó szintén megparancsolta, hogy az adományosokat és leszármazóikat jövendő örök időkre primoroknak tartsák és tiszteljék.*
Szabó-Szádeczky id. m. I. 121.
Szabó-Szádeczky id. m. III. 58.
Szabó-Szádeczky id. m. III. 83.; Kolosvári-Óvári id. m. I. 3.; Történelmi Tár 1900. évf. 136.
Szabó-Szádeczky id. m. III. 82.; Kolosvári-Óvári id. m. I. 2.; Történelmi Tár 1900. évf. 135.
Szabó-Szádeczky id. m. I. 220–221.
Barabás id. m. 220.
«praecipui . . . nobiles, qui quasi baronum aut patritiorum loco habentur»: Szabó-Szádeczky id. m. II. 100.; Az 1790–1791. évi erdélyi országgyűlés jegyzőkönyve 342. A székely rendijegyzőkönyvekbe nobiles gyüjtőszó alá összeírt személyeket primoroknak, főrendeknek kell tekinteni, v. ö. az erd. kancelláriának V. Ferdinánd 1845. január 25-én kelt legfelsőbb elhatározásával elfogadott felségelőterjesztésével: Orsz. levt.: erd. kanc. 807/1845. sz. ügyirat.
Hóman id. m. III. 137–138.; Asztalos Miklós «A magyar nemzet története» 117–118.; Asztalos Miklós «A történeti Erdély» 190.
«primores seu potiores Siculos nominari decrevit in perpetuum» v. ö. Szabó-Szádeczky id. m. II. 266.; Turul II. 30.
«Decernentes expresse, ut a modo in posterum iidem Joannes et Petrus Marton, heredesque et posteritates ipsorum universi, veri primores habeantur et reputentur, iisdemque iuribus, libertatibus, prerogativis et immunitatibus, quibus ceteri primores, utcunque de iure vel consuetudine utuntur, fruuntur, gaudent, uti, frui, et gaudere possint et valeant», v. ö. Szabó-Szádeczky id. m. II. 296–297.
A primorokat a XVI. századtól kezdve a magyar nyelvű hivatalos iratokban és törvényekben általában főemberek,* főurak,* főszemélyek* főnemesek,* főrend* és úrirend* kifejezésekkel nevezik. Az idetartozó családok főnemesi rangjának külső kifejezésére mégis a primor rangjelzőszó a megfelelő, mert ez a rangjelzőszó egymagában is kétségtelenné teszi, hogy a vele megjelölt család vagy személy székely főnemes, ezért a közhasználatban és a hivatalos használatban ez vált általánossá. Ezt bizonyítják pl. Udvarhelyszék közgyűlése által a Hodgyai Tamási- és a Kadicsfalvi Török-családok tagjai részére 1843-ban kiállított bizonyságlevelek, melyekben nevezetteknek «primori rendből való származása»* igazoltatott. A régi székely székek, majd az ezekből alakult vármegyék által kiadott számos régi nemesi bizonyságlevél* azt tanúsítja, hogy a nemesi hatóságok e rendi állást magyar nyelven is rendszerint primornak nevezték. Ezért nem volna értelme annak, hogy e rend tagjait az ősi és megszokott primor rangjelzőszó helyett az azzal egyébként teljesen azonos értelmű, de ritkábban használt főnemes szóval jelöljék meg.
Szabó-Szádeczky id. m. II. 123., 271–276., 282–285., 321., V. 110.; 1614. évi csikszéki rendijegyzőkönyv.
Szabó-Szádeczky id. m. II. 195.
Szabó-Szádeczky id. m. II. 238., 321., 327.
Szilágyi Sándor «Erdélyi országgyűlési emlékek» II. 504.; Benkő József «Transsilvania» II. kiad. I. 417–418.; Szádeczky Lajos «A székely határőrség szervezése» 653.; Approbata Constitutio III. Rész 76. Cím 10. §; a már idézett 10,598/1868. B. M. sz. miniszterközi felségelőterjesztés.
Approbata Constitutio III. Rész 76. Cím 4. §; Szilágyi Sándor id. m. XVI. 606–607.; Az 1790–1791. évi erdélyi országgyűlés jegyzőkönyve 460., 543.; Orsz. levt.: erd. kanc. 807/1845. sz. ügyirat.
Az 1790–1791. évi erdélyi országgyűlés jegyzőkönyve 647.
Udvarhelyszék 1843. április 4-én tartott közgyűlésének jegyzőkönyvei.
Ilyenek pl.: Nagyváradi és Teleki Horváth-cs. Háromszék vm. 7,276/1878. alisp. sz.; Bethlenfalvi Paál-cs. Udvarhely vm. 29. eln./1884. alisp. sz.; Szentháromsági Szereday-cs. Maros-Torda vm. 2,715/1890. alisp. sz.
A székely nemesség középső rendje: a lófők. Ezeket latin nyelven korábban equitesnek* majd Mátyás királynak 1473. évi december hó 9-én kelt oklevelében foglalt rendelkezése alapján primipili* néven nevezték, mely elnevezést a latin nyelvben a legújabb korig megtartották. Régen primipilatusnak az olyan székely örökséget mondták, mely alapul szolgálhatott a főhadnagyi tisztségnek a nemek és ágak sorrendje szerinti viselésére,* a primipilus pedig a szék főhadnagya volt.* Ezt az elnevezést Mátyás király a lófők rendi nevévé tette. Hóman Bálint azt mondja, hogy a lófők osztálya a magyar birtokos köznemesi osztályt fedi.* Ennek a rendnek átöröklődő születési renddé való fejlődése szintén akkor nyert befejezést, amikor a király az ivadékokra is átszálló székely lófői rangot privilégiális oklevéllel kezdte adományozni. Az első ilyen oklevél 1569-ből ismeretes, amikor a lófői rendi állás már olyan fejedelmi adományozás tárgyát képezte, amelyet az összes utódok vérszerinti leszármazás útján örököltek. Ezt bizonyítja pl. a Malomfalvi Vas- és Székely-családok 1569-ben kelt fejedelmi privilégiális lófői rendi diplomája, melyben az uralkodó az adományosokat a székely lófők sorába emelte. Ilyen oklevél a Benczédi Balássy-család 1569. évi kiváltságlevele is, melyben az uralkodó megparancsolta, hogy az adományosok és leszármazóik örökre lófőknek tartassanak és tiszteltessenek.*
Szabó-Szádeczky id. m. I. 220.
Szabó-Szádeczky id. m. I. 221.
Szabó-Szádeczky id. m. I. 288., III. 129.; Barabás id. m. 179., 182.
Szabó-Szádeczky id. m. III. 27., 83.; Kolosvári-Óvári id. m. I. 4.; Történelmi Tár 1900. évf. 136.
Hóman id. m. III. 138.; Asztalos Miklós «A magyar nemzet története» 117–118.; Asztalos Miklós «A történeti Erdély» 190.
«Decernentes expresse, ut a modo deinceps iidem Nicolaus et Thomas Balassy, heredesque et posteritates eorum universi, veri primipili habeantur, et reputentur, iisdemque omnibus libertatibus, iuribus et immunitatibus, quibus ceteri primipili, de iure vel consuetudine utuntur, fruuntur et gaudent, uti, frui et gaudere possint et valeant», v. ö. Szabó-Szádeczky id. m. II. 247–248.
A lófőrend tagjainak a megjelölésére a magyar nyelvben leghelyesebb a lófő rangjelzőszót használni, mert a XIV. század óta a hivatalos iratokban,* majd a XVI. századtól kezdve az erdélyi törvényekben* ezzel jelölték meg e rendet. Igaz ugyan, hogy a lófő helyett 1600 óta néha az azonos értelmű lovag szót is használták, pl. 1600-ban az aranyosszéki lófőket lovagoknak* írják, Udvarhelyszék közönsége a Magyarzsákodi Hegedüs-családról 1841-ben megállapítja, hogy «székely lovagi nemesi joggal»* él, Udvarhelyszék közönsége az 1843-ban kiállított bizonyságlevelekben a Kisgalambfalvi Zsigmond- és a Csekefalvi Simó-családokat «lovag nemesi kiváltsággal biró»* családoknak mondja, s ugyancsak lovagrendnek 8nevezik e rendet Udvarhelyszék közgyűlési jegyzőkönyveinek bevezető sorai 1848-ig. Az előbb említett források mellett a régi székely székek és az ezekből alakult vármegyék által kiadott számos régi bizonyságlevél* azt tanúsítja, hogy a nemesi hatóságok e rendi állást magyar nyelven mégis legtöbbször lófőnek nevezték. Így nem volna értelme annak, hogy e rend tagjait a lovag rangjelzőszóval azonos értelmű, ősi és megszokott lófő rangjelzőszó helyett a ritkábban használt lovag szóval jelöljék meg.
Szabó-Szádeczky id m. I. 63., II. 194., V. 81.
Szilágyi id. m. II. 123.
Szabó-Szádeczky id. m. IV. 141. O. levt.: magy. kanc. 781/1781. sz. és erd. kanc. 289/1781. sz. ügyiratok szerint a lófőrend «equester ordo primipilorum».
Udvarhelyszék 1841. április 23-án tartott közgyűlésének jegyzőkönyve.
Udvarhelyszék 1843. július 20-án tartott közgyűlésének jegyzőkönyvei.
Esztelneki Jancsó-cs. Szepes vm. 10,722/1891. alisp. sz.; Laborfalvi Benke-cs. Háromszék vm. 8,917/1903. alisp. sz.; stb.
A székely nemesség harmadik rendje a gyalogrend. Ennek a rendnek a tagjait a latinnyelvű oklevelekben a legrégibb időtől kezdve váltakozva pedites* és pixidarii* néven nevezték, mely utóbbi elnevezést a latin nyelvben a legújabb korig megtartották. A gyalogrend a magyar törpebirtokos vagy ősi birtokát vesztett kisnemesi osztálynak a megfelelője.* Ez a rend átöröklődő születési rend, melynek tagjai mindazok a székelyek, akik a főrendbe vagy a lófőrendbe nem tartoztak. Az ivadékokra átszálló székely gyalogrendűségnek privilégiális oklevéllel való adományozására az első adatot 1580-ból ismerjük, amikor Egerpataki Bartók Máté és társai, valamint összes leszármazóik a székely gyalogrend tagjaivá lettek. Ilyen oklevél pl. Gyergyóújfalvi Oláh János és Mihály Gyulafehérváron 1652. december 12-én kelt fejedelmi kiváltságlevele is,* melyben az uralkodó elrendelte, hogy az adományosokat és összes leszármazóikat mindenkor a gyalogrend tagjainak tartsák.*
Szabó-Szádeczky id. m. I. 220–221.
Szabó-Szádeczky id. m. V. 100.
Hóman id. m. III. 138.; Asztalos Miklós «A magyar nemzet története» 118.; Asztalos Miklós «A történeti Erdély» 190.
Turul III. 123.; Vass Miklós «A királyi könyvek székely oklevele» 40.
«Decernentes expresse ut a modo deinceps iidem Joannes et Michael Olah haeredesque et posteritates ipsorum universi pro veris et indubitatis peditibus pixidariis habeantur et reputentur».
A székely gyalogrend tagjai jogi helyzetének elbírálásánál feltétlenül figyelembe kell venni, hogy eredete szerint ez is ősbirtokos nemesi rend, melynek nemessége a másik két rendhez hasonlóan ugyancsak az első hon- és birtokfoglalás ősi jogán alapszik. A szabad székelyek* (Siculi libertini) a gyalogrend tagjai; ezek családi birtokörökségüket az idők mostohasága folytán egészben vagy részben elvesztették, de személyükben továbbra is a székely nemesség tagjai maradtak. A gyalogrendhez tartozó családok nemességének külső kifejezésére a nemes szó használatos. A régi székely székek és az ezekből alakult vármegyék által adott nemesi bizonyságlevelek azt mutatják, hogy a hatóságok e rendi állást magyar nyelven nemesnek nevezték.
Szabó-Szádeczky id. m. IV. 150–154., V. 168–171.
A székely primoroknak, lófőknek és gyalogrendű nemeseknek egymáshoz való viszonyára Bornemisza Pál és Werner György Erdélybe küldött királyi biztosoknak 1552-ben I. Ferdinánd királyhoz intézett és már idézett hivatalos felségelőterjesztése világít reá, mely szerint a székely nemesség első rendjének tagjai mintegy bárók vagy előkelők (quasi barones aut patritii), a második rend mintegy lovagrend (quasi equester ordo), s a harmadik rend szintén nemes (omnes nobiles). Azok a törvények, királyi (fejedelmi) oklevelek és elhatározások, valamint országgyűlési határozatok, melyek a három rendről említést tesznek, ezeket rendszerint külön sorolják fel.
A példaként felhozott és ezekhez hasonló oklevelekben az uralkodó örökös hatállyal adományozza a primoroknak, lófőknek és gyalogrendű nemeseknek egész kiváltságos állapotát, még pedig az utódokra is kiterjedően. Egyenesen primorrá, lófővé, nemessé tesz, a kérdéses rangot az adományosnak és összes leszármazóinak nevéhez és véréhez tapadó örökös joggá téve. A Habsburg és a Habsburg-Lotharingiai családbeli uralkodók mindig elismerték a székely nemesség három különálló rendjét.* I. Lipót király 1691. évi december hó 4-én kelt oklevelének második pontjában megerősítette mindazokat az adományokat (donationes), kiváltságokat (privilegia), címeket (titulos) és méltóságokat (dignitates), melyeket Magyarország királyai és Erdélynek Magyarországtól való különválása óta annak fejedelmei Erdélyben, a magyarországi részekben, a Székelyföldön és Debrecenben magánosok, valamint különféle világi és egyházi testületek és intézmények részére tettek és adtak. I. Lipót királynak ezt az oklevelét II. Lipót helyett I. Ferenc az 1791. évi erd. II. és III. t.-cikkekben, I. Ferenc újólag az 1792. évi erd. I. t.-cikkben és V. Ferdinánd az 1837–1838. évi erd. t.-cikkben ismételten megerősítették. Majd V. Ferdinánd és I. Ferenc József a székely nemességgel kapcsolatos konkrét ügyekben ugyancsak ezt a felfogást fogadták el. V. Ferdinánd az előnévigazolásra vonatkozóan 1843. évi január hó 29-én kiadott rendeletében megkülönbözteti a három székely nemesi rendet* (primores, primipili, pixidarii); s ugyancsak így sorolja fel e rendeket a belügyi, pénzügyi és igazságügyi minisztereknek már idézett 10,598/1868. B. M. számú miniszterközi felségelőterjesztése is, amelyet I. Ferenc József 1869. évi február hó 16-án 9kelt legfelsőbb elhatározásával változatlanul elfogadott.
I. Lipót király a Remetei Veres- és a Remetei Bakos-családokat 1703-ban a lófőrendbe emelte (Orsz. levt.: Erd. kir. könyvek V. 101., 104.). Ezek az oklevelek a magyar szent korona által adományozott megmásíthatatlan és kétségbevonhatatlan rendi privilégiumok, melyeknek rendelkező részében a király kifejezetten megmondja, hogy az adományosokat és ivadékaikat melyik rendbe veszi fel.
Orsz. levt.: erd. kanc. 435/1843. sz. ügyirat.
A székely nemzet mindhárom rendjének tagjait megilleti a nemesi előnév használatának joga. V. Ferdinánd király 1843. évi január hó 29-én kelt és most említett rendeletében megállapította, hogy mindhárom rend tagjai székely örökségeiket az első foglalás ősi jogával (ius primaevae occupationis) birják és meggyökeresedett szokás szerint lakóhelyeik nevét használják nemesi előnévként. E legfelsőbb rendelet folytán minden olyan székely nemes előneve megállapítható, aki székely nemességét igazolja, tekintet nélkül arra, hogy melyik rendbe tartozik és hogy a kérdéses előnévnek elődei által az 1848. évi vagy ezelőtti időből eredő használatát bizonyítja-e vagy sem?
A székely nemesek címere – rendi különbség nélkül – szintén megállapítható, ha igazolják, hogy elődeik 1848-ban vagy ezelőtt nemesi címerrel éltek. A székely nemzet mindhárom rendjének tagjai ugyanis egyaránt használhattak címert, s nincsen nyoma annak, mintha valamelyik rend tagjainak a címerviselését bármikor is korlátozták volna. A székelyek címerhasználati joga nem függött rendi állásuktól, társadalmi vagy vagyoni helyzetüktől. Ez arra mutat, hogy kialakult az a felfogás, hogy a törzsökös székelynek – mint általában minden nemes embernek – joga van címert viselni.
