V.
V.
Mátyás király 1473. évi december hó 9-én kelt és már idézett rendeletében megparancsolta, hogy a székelyeknek magasabb rendbe való előhaladása jövőben a székely ispán tudtával történjék. Majd a XVI. század második felétől kezdve a király, illetve a fejedelem oklevélben adományozta a magasabb rendi állást. Kétségtelennek látszik azonban, hogy rendiszemlék alkalmával a fejedelem vagy az őt helyettesítő főtiszt* és a teljes számban megjelent székely nemzeti közösség együttes jelenlétében ezután is megtörtént, hogy egyeseket magasabb rendbe emeltek.* Ezek a rangemelések mindenkor az utódokra is kiterjedő hatállyal történtek. Ezt az bizonyítja, hogy a fejedelmek és a közfelfogás a székely rendi állást mindkétnembeli utódokra születéssel átszálló állapotnak tekintették.* A székely fő-, lófő- és gyalogrendbeli elődök által megszerzett nemesi rendi állást tehát mindkétnemű összes ivadékok törvényes leszármazással öröklik.
Az Approbata Constitutio III. Része 76. Címének 20. §-a értelmében rendiszemlék tartását a fejedelmek, vagy a székelyek generálisai, avagy az egyes székek főtisztjei (főkapitányai és fökirálybírái) rendelhették el.
Bajorországban és Württembergben a múlt században számos családnak elismerték az önkényesen felvett bárói (Freiherr) rangját azon az alapon, hogy azt néhány nemzedék használta, bár arról szóló adománylevelük sem korábban, sem az elismerés alkalmával nem volt; ilyen családok pl.: Bettendorff, Botzheim, Brand, Gebsattel, Jeetze, Rotenhan, Sazenhofen, Sternenfels, Stetten, stb. (v. ö. Gothaisches Genealogisches Taschenbuch der Freiherrlichen Häuser. Teil A.). E családok maguk kezdték viselni a bárói címet, s ahhoz csak utólag kapták meg a hivatalos hozzájárulást. Ezzel szemben a székely rendijegyzőkönyvek hiteles bizonyítékát szolgáltatják annak, hogy azok a székely családok, melyek primori vagy lófői oklevelet nem tudnak felmutatni, magasabb rendi állásukkal már 1713. előtt bírtak, s azt a fejedelem vagy helyettese és a székely nemzeti közösség már akkor hivatalosan megállapította.
«Régi őstől maradott lófők»: Szabó-Szádeczky id. m. II. 108.; lófők, kik «igaz gyökér szerint lófő ősöktől származtanak»: Szilágyi id. m. II. 118., 123. A fejedelmek a primori és lófői rendi állást mindkétnemű (férfi és női) leszármazókra kiterjesztették, pl.: Balogh-cs. 1569. (Szabó-Szádeczky id. m. II. 266.; Turul II. 30.); Gálfalvi Nagy-cs. 1606. (Szabó-Szádeczky id. m. IV. 170–172.); Ákosfalvi Isza-cs. 1609. (Turul II. 159.); Ákosfalvi Székely-cs. 1609. (Turul IV. 31.; Vass id. m. 49.); Kézdibaksafalvi Kelemen-cs. 1630. (Turul II. 162.; Vass id. m. 27.); Szentgericzei Gál- és Harasztkeréki Incze-cs. 1630. (Turul II. 123., 159.; Vass id. m. 19., 24.); Székelyudvarhelyi Lakatos-cs., melyben két Katalin nevű családtag külön is megneveztetett, 1631. (Turul III. 35.; Vass id m. 32.). Amikor a fejedelmek székelynek adtak erdélyi nemesi oklevelet, vagy lófőséget adományoztak, olyankor az adományost a lófő- vagy gyalogrendben, illetve szabadszékelyként születettnek (in qua natus est) mondták.
Ezzel kapcsolatosan megállapítható, hogy az alacsonyabb rendű székely tisztán megvagyonosodása folytán nem emelkedett magasabb rendbe, mert a rendi jegyzőkönyvekben több lovast kiállító lófőkkel* és lóval kiálló gyalogrendbeliekkel* is találkozunk. Ez utóbbiak, akiket másként lovas puskásoknak is neveztek, a gyalogrendnek olyan tagjai, akik vagyoni állapotuk alapján lóval való kiállásra voltak kötelezhetők, de rangemelés hijján mégsem tartoztak a lófők közé, s őket a fejedelmek csak később ajándékozták meg lófőszabadsággal.* Így kétségtelen, hogy a magasabb rendbe való emelkedés nem volt feltétlen következménye a nagyobb vagyonnak, hanem ahhoz felsőbb jóváhagyás kellett. Ha a magasabb rendbe tartozás a vagyon növekedésének lett volna a tartozéka, akkor a székely rendi oklevelek adományozásának nem lett volna értelme.
Pl. az 1635. évi háromszéki rendijegyzőkönyvben.
Pl. az 1635. évi háromszéki rendijegyzőkönyvben.
Szabó-Szádeczky id. m. VI. 203–206.; Compilata Constitutio III. Rész 4. Cím 3. §.
A primori vagy a lófői rendbe tartozó székelynek primori vagy lófői rendi állása vagyoni helyzetétől független volt és vagyona esetleges elvesztésének nem volt együttjárója primori vagy lófői rangjának elvesztése. A XV. századból kimutatható ugyanis, hogy ha a lófőség birtokosa szegényebb volt, akkor a szék főbírói és főhadnagyi tisztségének viselésében az esztendő bizonyos részén lófőségbeli birtokos társaival osztozott, a nélkül, hogy ez rendi állapotát érintette volna.* A rendijegyzőkönyvek azt bizonyítják, hogy a primorok között voltak olyanok, akik egy lóval* vagy ló nélkül* szálltak hadba. A rendijegyzőkönyvekben gyakori gyalog lófő* kifejezés pedig azt tanúsítja, hogy a lófők akkor is rendjükben maradtak, ha elszegényedésük miatt gyalog álltak ki. Amikor a XVI. század második felében a férfi és női leszármazókra egyaránt átszálló primori és lófői rendi állásnak fejedelmi oklevéllel való adományozása szokássá vált és e kiváltságokat az ivadékok vérszerinti leszármazás útján örökölték, akkor vagyoni helyzetének rosszabbodása miatt senkit sem tettek ki abból a rendből, melynek tagja volt. Ez ellenkezett volna az 1670. évi decemberi erdélyi országgyűlés XXIV. t.-cikkének utolsó bekezdésében foglaltakkal* és az 1809. évi erd. I. tc. 3. §-ával,* melyek elismerik az elszegényedett lófőknek azt a régi szabadságát, 10hogy mint lófők gyalog szolgáljanak s ne soroltassanak a harmadik rendbe. A székely rendi állásnak a vagyoni helyzettől való tökéletes függetlenségét tanúsítják az 1809. évi nemesi felkelés hivatalos iratai, melyek vagyonos és teljesen vagyontalan primorokrol, lófőkről és puskásokról rendelkeznek, s azoknak mikénti kiállását szabályozzák.* Mindez azt bizonyítja, hogy a rendi állás már a XV. század végén nem volt összefüggésben a vagyonnal s rendi állásának megtartása mellett mindenki olyképpen teljesítette honvédelmi kötelezettségét, amint arra tényleges vagyoni helyzete alapján kötelezve volt. Mindezek – különösen az 1670. és 1809. évi erdélyi törvények – szerint kétségtelen, hogy a magasabb rendbeli székely vagyonának esetleges elvesztése miatt nem süllyedt vissza alacsonyabb rendbe, hanem magasabb rendi állását akkor is megtartotta, ha szegénysége miatt katonai szolgálatát esetleg gyalog teljesítette.
Szabó-Szádeczky id. m. II. 139–142.
Pl. az 1635. évi udvarhelyszéki, 1635. és 1680. évi háromszéki, 1636., 1677. és 1685. évi marosszéki rendijegyzőkönyvekben.
Pl. az 1636., 1677. és 1685. évi marosszéki, s az 1680. évi háromszéki rendijegyzőkönyvekben.
Pl. az 1635. évi háromszéki és az 1636. évi marosszéki rendijegyzőkönyvekben; az 1643. évi csikszéki rendijegyzőkönyvben Csekefalván és Szentmártonban a régi lófők sorában szereplők közül többről megjegyeztetett, hogy lófőségük nincs.
Szilágyi id. m. XV. 177. Az 1592. évi áprilisi erd. VI. tc. úgy rendelkezett, hogy «az újonnan creált lófejek közül» azok, «kik arra az szolgálatra elégtelenek, afféle szabadságban ne tartassanak», hanem tizenöt napon belül mustráltassanak meg és ennek eredménye szerint rendelkezzék róluk a fejedelem (Szilágyi id. m. III. 403.). Ez az intézkedés csak az 1592. évi áprilisi erd. országgyűlés előtt «újonnan creált» lófőkre vonatkozott, s azt bizonyítja, hogy a lófőket kellő felkészültség hiánya miatt csak a fejedelem és pedig kizárólag törvényi felhatalmazás alapján degradálhatta. Ehhez hasonló más rendelkezést nem találtam.
Az 1809. évi erdélyi országgyűlés jegyzőkönyve 199.; Incze József «Nemes Erdélyország nagyfejedelemségének újabb országgyülési végzése» 248–249.
Jakab Szádeczky id. m. 548.; Szádeczky-Kardoss id. m. 358.
Azt az elvet, hogy a primori és a lófői rendek születéssel átöröklődő rendeket alkotnak, a belügyi, pénzügyi és igazságügyi minisztereknek már idézett és I. Ferenc József által 1869. február 16-án változatlanul elfogadott 10,598/1868. B. M. számú miniszterközi felségelőterjesztése a következőképpen juttatta kifejezésre: «1713–1729. között a székelyföldi főkapitányságok rendre eltöröltettek s az óta a székely nemzet tömegesen többé fegyverre nem szólíttatott, a nemzet tagjai közötti osztályzat azonban tovább is fenn maradott». A rendi állás a család vagy családág közjogi helyzetét tükrözteti vissza, míg a teljesített szolgálat minéműsége a személy vagyoni helyzetéhez volt szabva. Ez teljesen megegyezik a magyar nemességnél érvényesülő felfogással, ahol pl. a báró akkor is báró maradt, ha elszegényedett és az 1764–1765: V. tc. értelmében lovagrendűnek (status equester nobilium) nyilvánított magyar nemes abban az esetben is tagja maradt e rendnek, ha vagyonának csökkenése miatt gyalog vonult hadba. Magyarország egész területén mindenkor kizárólag ezzel a jogi felfogással találkozunk, s ellentétes helyzetre csak külföldön, a hűbéri alapokon álló nemesi rendi szervezetekben találunk példát. A nemesi rendi állás nálunk ugyanis mindenütt és mindig az esetleges földbirtoktól és annak nagyságától független személyi jog (ius personale), s csak egyes külföldi hűbéri társadalmakban volt a birtokkal kapcsolatos területi jog (ius territoriale).
A rendi állás megszerzésével és öröklésével kapcsolatosan annak elvesztéséről is említést kell tennem. Régebben ugyanis a székely éppen úgy elveszíthette nemességét, mint a magyar, illetve az erdélyi nemes.
Kézai Simon krónikája I. könyve II. fejezetének 1. §-ában ezeket mondja: «Míg tehát a magyarok meg nem keresztelkedtek és keresztyénekké nem lettek, a hírvivők a táborokban ilyen szavakkal gyüjtötték fegyverre a magyarokat «Isten és a magyar nép szava, hogy ezen és ezen a napon, ezen és ezen a helyen mindenki fegyverben pontosan megjelenjék, hogy a gyűlés tanácskozását és végzését meghallgassa». Aki pedig ezt a parancsot megvetette, a nélkül, hogy igaz okát tudta volna adni, azt a scytha törvény értelmében karddal kettéhasították vagy törvényen kívül állónak nyilvánították, vagy közönséges rabszolgaságra vetették. Az ilyen vétkek és kihágások tettek tehát különbséget a magyar és magyar között. Hiszen különben, mikor mind egy atyától és egy anyától származtak, hogy lehetne az egyiket nemesnek, a másikat nem-nemesnek tartani, hacsak ilyen vétségekért elmarasztalva, nem jutottak volna szolgaságra?» Ez a szöveg szolgált alapul Werbőczi Istvánnak, amikor a Hármaskönyv I. Része 3. Címének 2–5. §-ait fogalmazta. A 955. évi augusztus hó 10-én Augsburg mellett vívott Lech-mezei csatából visszatért hét gyászmagyart és Szent István idejében a keresztyénség felvételét megtagadó magyarokat régi krónikáink szerint szintén szolgaságba taszították.* Ezek a források annak emlékét őrzik, hogy akit őseink a nemzettagságra méltatlannak ítéltek, azt maguk közül kizárták, tehát nemességétől megfosztották. Szent István,* Szent László* és Kálmán* királyok törvényeiben is többször olvassuk, hogy a szabadokat és nemeseket bizonyos cselekményekért szolgaságra vetették.
Budai krónika (Chronicon Budense) 1838. évi kiad. 45., 49.; Thúróczi János «Chronica Hungarorum» II. rész 9., 13. fejezetek.
II. törvénye: 26. fejezet bevezetés és 1. §, 27. fejezet 1. §, 41. fejezet bevezetés és 1. §.
II. törvénye: 11. fejezet bevezetés és 1. §, 12. fejezet 3. §; III. törvénye: 4. fejezet bevezetés.
I. törvénye: 56. fejezet.
A Hármaskönyv I. Része 9. Címének 2. §-a, valamint II. Része 12. Címének 6. és 11. §-ai, továbbá több magyarországi* és erdélyi* törvény ugyancsak egyik büntetésnemnek jelölte meg a nemesség elvesztését. Ehhez hasonlóan a székelyek is elveszíthették nemességüket, amire a következő külön rendelkezéseket ismerjük:
1492. évi CVII. tc.; 1504. évi (V. decr.) I. tc. 5–6. §-ok; 1525. évi XXXIX. tc.; 1597. évi XLVI. tc. 2. §; 1599. évi XXIII. tc.; 1635. évi LXXXVIII. tc. 2. §; 1638. évi XV. tc.; 1659. évi VII. tc. bevezetés; 1681. évi XII. tc. 1. §.
1653. évi erd. IX. tc. (Szilágyi id. m. XI. 166.); 1659. évi júniusi erd. XXVIII. tc. (u. o. XII. 309.); 1660. évi júliusi erd. XVI. tc. (u. o. XII. 446.); 1668. évi februári erd. XXX. tc. (u. o. XIV. 329.); 1691. évi februári erd. I. tc. (u. o. XX. 436–437.); Compilata Constitutio V. Rész XXI., XXXV. Edictumok.
1. 1499. évi július hó 13-án II. Ulászló király 11a székelyek részére kiállított oklevelében azt mondja, hogy hűtlenség esetében egyaránt elveszíthetik székelységüket és nemességüket.*
Szabó-Szádeczky id. m. III. 142.; Kolosvári-Óvári id. m. I. 11.
2. Az 1562. évi segesvári tc. az udvarhelyszéki, marosszéki, csíkszéki, gyergyószéki, kézdiszéki, sepsiszéki és orbaiszéki gyalogrendbeli székelyeket, akik a király ellen fellázadtak, a kincstár jobbágyaivá tette, amit így fejezett ki: «az székely község mi (t. i. a király) szabad birodalmunk alatt légyen».* (Az aranyosszékiek nem vettek részt a lázadásban s nem is kaptak büntetést.)
Szabó-Szádeczky id. m. II. 163.; Szilágyi id. m. II. 203.
3. Az 1619. évi májusi erdélyi országgyűlés XVII. törvénycikke megállapította azt az elvet, hogy a fejedelem jobbágyul eladományozhatta azt a székelyt, aki «vagy hadban nem szolgált soha, vagy zászló alá be nem íratta magát».*
Szilágyi id. m. VII. 517–518.
4. 1678. évi július hó 18-án Apafi Mihály fejedelem rendeletileg megparancsolta, hogy a székely hadak jó hadi készülettel keljenek fel, mert akiknek nem lesz jó készletük, fegyverük és ruhájuk, azokat örökös jobbágyságra adja vagy felakasztatja.*
Szilágyi id. m. XVI. 543.
5. Az 1691. évi februári erdélyi országgyűlés I. törvénycikke szerint a rendek az I. Lipót által adott diplomát elfogadták és egyidejűleg elrendelték, hogy a nemesi szabadsággal élő rendek a székekben «sub amissione bonorum et nobilitaris praerogativae» a felségnek a legközelebbi március hó 1-ig hűséget esküdjenek.*
Szilágyi id. m. XX. 436–437.
Közjogunknak az az elve, hogy a nemességet nem lehet elveszíteni és az bírói ítélettel sem vonható el, csak a XVIII. században kristályosodott ki a maga teljességében. A m. kir. udvari kancellár 1781. évi február hó 10-én kelt felségelőterjesztésében azt mondta, hogy «mobilitas sit character indelebilis, pretiique inaestimabilis».* Majd az 1790: XLI. tc. 1. §-a akként rendelkezett, hogy a nemesi kiváltságtól való megfosztás és az ezt tartalmazó bírói ítéletek érvénytelenek, erőtlenek és semmisek. Ezt az elvet fogadják el újabb törvényeink is. Ugyanis az 1878: V. tc. 54. §-a mellékbüntetésként csak a hivatalvesztést és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztését szabja meg, azoknak a jogkövetkezményeknek a sorában pedig, melyeket ez a mellékbüntetés maga után von, az idézett törvény 55. és 56. §-ai szerint a nemesség elvesztése nem foglaltatik. Az 55. § 4. pontja kifejezetten megmondja, hogy csak «az örökösökre át nem szálló» nyilvános címek elvesztése szabható ki a bírói ítéletekben, ezzel tehát a nemesség elvesztését kiveszi a kiróható büntetések közül. Az 1880: XXXVII. tc. 17., 26. és 27. §-ai pedig azt rendelik, hogy mellékbüntetésként nem mondható ki az, ami az 1878. évi V. tc.-ben nincs felsorolva.
Orsz. levt.: magy. kanc. 783/1781. sz. ügyirat.
Ezek szerint közjogunknak elvitathatatlan szabálya az, hogy a nemesség olyan jog, amely sohasem szűnik meg és azt bírói ítélettel elvonni nem lehet, mert az ilyen ítéletek semmisek és azokat nem létezőknek kell tekinteni. Ezzel szemben kétségtelen az is, hogy ennek a jogelvnek a kikristályosodása előtt az annak idejében érvényes törvények alapján meg lehetett fosztani nemességétől azt, aki arra rászolgált. Így a magyarországi, az erdélyi és a székely nemesi rendi állást el lehetett veszíteni, s ennek következtében a bűnös leszármazóival együtt örökös jobbágyságra jutott. Aki bírói ítélet alapján lett jobbágy, az természetesen csak a fejedelem kegyelméből kaphatta vissza kiváltságait, s azokat is csak olyan mértékben, amennyire azokra érdemesnek bizonyult. Nyilvánvaló viszont, hogy az a magyarországi, erdélyi és székely nemes, aki elszegényedése miatt önként kötötte le magát jobbággyá,* vagy a saját elhatározásából szegődött valakinek a szolgájává,* közjogi kiváltságait nem vesztette el, személyére nézve nemesi rendjének továbbra is tagja maradt és szerződéses urával szemben fennálló magánjogi kapcsolata csak arra az időre volt érvényben, melyre szerződésük szólt.
1613. évi IV. tc. 1. §.
1486. évi XXXIII. tc. 5. §; 1543. évi VI. tc.; 1546. évi XXI. tc.; 1548. évi XXVIII. tc. 3. §; 1647. évi LXVI. tc. 1. §; 1649. évi LXXXIV. tc. 2. §; Approbata Constitutio III. Rész 19. Cím 8. §, 76. Cím 8. §, IV. Rész 8. Cím 1–3. §-ok, V. Rész 67. Edictum.
A székely nemzet ősi rendi szervezetétől meg kell különböztetni a báró Buccov Adolf-Miklós tábornok által Mária Terézia idejében 1764-ben felállított s a Székelyföldről kiegészített két gyalogezredet és fél huszárezredet, amelyek az ősi székely rendi szervezettől független, azoktól eltérő és a Székelyföldnek csak egy részében létező, bécsi osztrák katonai főparancsnokság alatt álló alakulatok voltak. Az ezredek tisztikarának és felettes parancsnokságaiknak nem állott jogában, hogy a besorozandó székelyek nemesi rendi állását megállapítsák vagy azon változtassanak, s esetleg egyeseket a gyalogrendből a lófőrendbe, másokat a lófőrendből a gyalogrendbe tegyenek át. Ezeknek a katonai parancsnokságoknak a hatásköre nem terjedt ki a polgári közigazgatásra és bíráskodásra, s intézkedéseiknek még kevésbbé lehetett hatása közjogi téren. Ezért hibás és közjogunkkal 12a legélesebben ellenkezik az a nézet, hogy a király vagy a fejedelem által mindkétnemű összes leszármazóival együtt egy bizonyos rendbe emelt székely valamely más rendnek a tagjává lehetett azért, mert a közjogunktól idegen cs. kir. katonai hatóság ide vagy oda sorozta. Annak idején maguk a katonai parancsnokságok sem tulajdonítottak a sorozásnak ilyen hatást, amit bizonyít, hogy pl. 1772-ben egy székely gyalogezredbeli vitéz hivatalos iratban «primipilus gyalogi katoná»-nak* írhatta magát. Ez világosan igazolja azt a tényt, hogy aki lófőnek született, az a székely gyalogezredben is a lófőrend tagja maradt. Mindenki megtartotta tehát korábbi nemesi rendi állását, függetlenül attól, hogy a közjogi jogkörrel nem bíró katonai parancsnokság hova sorozta.
Így írta alá a nevét 1772-ben Bikfalvi Teölgyes György, v. ö. a 958/1935. O. L. sz. és a 83,393/1935. B. M. sz. ügyiratokkal.
