Babits Mihály: AZ ELLENSÉG
AZ ELLENSÉG
Ifjuságom sötét, fekete zivatar volt;
csak néha láttam egy kivillant sugarat.
A villám és a szél ellene tépve harcolt
hogy kertemben piros gyümölcs kevés maradt.
csak néha láttam egy kivillant sugarat.
A villám és a szél ellene tépve harcolt
hogy kertemben piros gyümölcs kevés maradt.
S elértem végre így a Gondolatnak őszét:
most kéne fogni már ásót és gerebent
s amit gödrösre túrt s úgy hányt a zord eső szét
mint sír-vájt temetőt: ágyakká töltenem.
most kéne fogni már ásót és gerebent
s amit gödrösre túrt s úgy hányt a zord eső szét
mint sír-vájt temetőt: ágyakká töltenem.
S ki tudja, misztikus erőit hátha majdan
ép e, vad part gyanánt vízmosta, roncs talajban
leli csodálatos álmom: az új virág? -
ép e, vad part gyanánt vízmosta, roncs talajban
leli csodálatos álmom: az új virág? -
Óh kín! óh fájdalom! - Létünk az óra őrli
s a sötét Ellenség, amely szivünkbe rág,
vérünkből szív erőt, élni és nagyranőni.
s a sötét Ellenség, amely szivünkbe rág,
vérünkből szív erőt, élni és nagyranőni.
