Babits Mihály: KÍSÉRTET
A SÖTÉTSÉG
hová a Sors vetett, fenéktelen
búnak boltjában, hol fény nem terem,
hol - csak az Éj velem - zord ápolónő, -
egy élces Isten, hogy homályra fessen,
vagy gyászos étvágyú szakács, ki nyersen -
nem úgy - forralva falja önszivét,
egy csillogó kísértet - csupa báj.
Keleti, álmodó mozdúlatárul,
ráismerek látogatómra: nő az,
sötét és mégis oly sugáros: Ő az!
AZ ILLAT
tömjént, mely dómokon remegve száll át
vagy régi zacskó ó levenduláját,
szimattól ínyenc élvre gerjedő?
a mult, ha a jelenben éledő!
Egy drága testen így a szerető
emléknek gyüjti ritka bokrétáját.
eleven zacskó, ágy tömjénezője,
szárnyas zamat tolonga, vad s merész.
mit tiszta ifjusága itat át,
kiválasztá a prémek illatát.
A KERET
(akármely híres ecsettől ered),
külön szépséget ád a szép keret,
a nagy természetből kiszigetelve,
bútor, aranyzás, érmek, ékszerek,
ritka bájának szinte része lett;
tökéletes szegélyt köréje szelve.
minden belé szerelmes, s meztelen
csókjába fojtá a szatinhalomnak
gyors s lassú rebbenéssel mímeli
friss, gyermeteg kecsét a kis majomnak.
AZ ARCKÉP
amelyek értünk égtenek hiven:
e buzgó, gyöngéd, óriás szemekből,
e szájból, melyben fuldokolt szivem,
sugárnál élesb elragadtatás
tüzéből, lelkem, mi marad? Óh szörnyű!
csak sápadt rajz, háromszín krétaváz,
s amelyet az Idő, izgága vén,
naponta megsikárol, sörteszárnnyal: -
nem ölheted meg egyről az emlékem!
arról, ki gyönyöröm volt s büszkeségem!