Babits Mihály: CSAK EGY KIS MÉHE...
madárszóra,
ahogyan engem márma költött
a hajnalóra.
az ablakra
éji viharnak könnyes emlékét
szárogatva.
vastag hangja,
mordult be kintről az öregtemplom
morc harangja.
a szobába
s az egész szoba most zeng, mint egy zsongó
zeneláda.
Korholj, bátya:
mért veszett bangó figyelmem annyi
csúnyaságra?!
szállt lelkembe
s újra zeng lelkem - zsong, mintha örök
hangszer lenne.