József Attila: Ilarie Voronca Sokaság, te
Sokaság, te
tapintottam a levegőt tétován, mint vállát félénken emelő lomb a tavasz kezdetén
álltam erdők mellett, melyek énekeltek szakadatlanul külön tagokban
mint ahogy a szétvagdalt giliszta részeiben is vonaglik tovább,
mint Fortunatus erszényében, szivemben apadatlanul csengett a dal
álltam a vándor kereskedővel csapszékek gőzgomolyában
sírtam vagy énekeltem együtt a letarolt ligetekkel.
magányosan ugy sajtolódtam beléd, mint szénbe csillogás
s ráismertem hajótöréstől mélyre hasított sávban
hangomra, mely egyre nagyobb hullámokat vet benned.
mignem a fej hajója egyszerre fölszabadul
s eltűnik a bú meg a sajnálat zűrzavarával
a föld nedves, nagy függönyein át.
mint madár zuzáját, melyben még meleg a málé
megtalálod majd benne a hegyeket, országokat, óceánokat
fölhalmozódva minden látomást, mint a laterna magikában.
telten az éhség jajával, megtorpanással, telten
a homokon átszüremlett sós nappal,
jéghegyekkel, melyek csendesen siklanak az álom hajói felé?
még a husomban romboló fényben is velem leszel,
áttörsz rajtam mégegyszer városaiddal, vágóhidaiddal,
dalomat kiszakitottad, mint vén banyából az aranyfogat.
im a bozóttá vált csukló és mirigy,
ám valahol a mélyben lesz egy délután
ablakkal s azon egy arccal, mely esőcseppként hozzájatapad.
Hangom ott volt a zengő palotában, a mélabus viskóban ott volt,
szivemmel ugy jártam-keltem mindenütt, mint kalitkával,
melyben a költemény szomorú madara magányosan dalol.