Kosztolányi Dezső: BEPPO | Verstár - ötven költő összes verse

Teljes szövegű keresés

BEPPO

George Gordon, lord Byron

Tudjuk, hogy a farsang komor havában

a katolikus népség mint mulat

s míg nem jön Húshagyó Kedd, jó világ van,

emelkedett, pezsgö a hangulat,

és dáridóznak a hivek javában,

szegények és a magas-ranguak,

tánc, hejje-hujja járja és örülnek,
s van maszkabál, ricsaj, ivás meg ünnep.

Mikor az éjjel vad-fekete inget

terít az égre (kormos bakacsint),

kezdődnek a gáláns, finom idillek,

még az Álszent se veti meg a csint,

és az Öröm szilaj lábujjon illeg,

kuncog, cicáz s ledéren bekacsint,

zaj, suttogás hangzik, örömbe párzó
víg hangicsálás és fájó gitárszó.

Járnak szines, török, zsidó mezekbe,

fényes, bohó ruhákba nincs hiány,

bohóc bolondoz, ügyesen rezegve,

görög, román, yankee és indián.

Csak a papok ruháját föl ne vedd te,

másként válassz, amit szived kiván,

ne ingereld a klérust, ettől óvlak:
tanács minden szabadgondolkodónak.

Övezz magadra inkább úti tüskét,

papos-kabát, gyanús nadrág helyett,

nehogy ruhádra véletlen kisüssék,

hogy gúnyolod vele a szerzetet,

mivel leszidnak és megöl a szükség,

pokoli módon alád fűtenek,

s míg nem lakolsz meg duplán, szakadatlan
forralja csontjaid a szörnyü katlan.

Másként magadra húzhatsz nagykevélyen

sipkát, kabátot, minden piperét,

ami a Monmouth-Streeten s a Rag Fairen

tréfálva vagy komolyan int feléd.

Ily tér Itáliában is van, kérem,

de dallamosabb, kedvesebb a név.

Mert nincs "piazzánk", bármit is csinálunk,
csak a Convent Garden piazza nálunk.

Ez ünnepet nevezik Karneválnak,

mely azt jelenti: "ég veled, te hús".

A név talál, mert mind kötélnek állnak,

és sós halat rág a hivő, a bús.

De mért van ekkor ideje a bálnak,

rejtély, csak sejtem mint vén fifikus,

hogy búcsúul csendül meg a pohár itt,
mint hogy barát az indóházban válik.

Le is kerül asztalról a húsétel,

a fűszeres szelet, a dús falat,

mindenki csak sovány halat ebédel

negyven napig, és nincs lé ezalatt,

sok mondja: "juj", a fájdalom hevével,

s káromkodik (leírni nem szabad),

mivel megszokta teljes életében
a lazacot a jó, japáni lében.

Ezért ajánlom, hogy vigyen hamarság

szószt a hajóra, a "szósz-kedvelő"

megízesíti a csukát s a harcsát,

a parti boltba fusson el a nő.

(Vagy hogyha otthon van, ízes habarcsát

elhozza ám, mert a mérték a fő),

a bőjti halhoz gombás szósz, ecet kell,
másképp a koplalástól nem menekszel.

Akkor tudnillik, ha vallásod tiszta,

s úgy élsz, mint Rómában a római,

ha más hited, nem kötelez a lista,

bár az Egyház nagyböjtöt róna ki,

a nő, a göthös, vagy a kálomista,

húst is papálhat, ámde a mai

szabály szerint elkárhozik bizonnyal,
ezt állapítsuk meg némi iszonnyal.

Farsangba legvidámabb volt Velence

és legvadabbul járta egykoron,

táncolt, dalolt a boldogság kegyence

álarcba, mint valami víg toron.

Mit rejtett még e gyémántos szelence?

Ne várd tőlem, hogy mind elsorolom.

Történetem hogy kezdődik, sugáros,
tökéletes-szép volt a vízi város.

A női közt ma is van sok csodás lány,

ívelt szemöld, tűz-szem, fekete tincs,

görög ecset rakott színt ily paráznán,

újabb piktornak hozzá színe nincs.

Mint Vénuszok Tizián buja vásznán

(Firenzében a legszebb - drága kincs)

álmodva könyökölnek ki az esti
erkélyen, vagy amint Giorgione festi

egy képén, hol báj s hűség összecsendül.

Ha a Manfrini-palotába vagy,

nézd meg (kilép a régholt képkeretbül),

s számomra minden festményt tovahagy.

Megfog bizonnyal, vallom ime szentül,

ha szívedet nem vette meg a fagy:

a piktornak, fiának s asszonyának
arcképe; de mily nő! élő imádat!

Maga a szerelem a földi testbe,

nem tódított, varázsolt ideál,

több nála az igaz való lefestve,

igen, ilyen volt e szem és e váll,

megvenni, vagy ellopni titkon, este,

csak erre gondol, aki ide áll:

egy régi arc sajog e nőnek arcán
mit egyszer láttál s többé soha aztán.

Egy drága nő, kit megpillantasz ifjan,

mikor szemed még minden nőre néz,

és jaj! a kedves újra tovaillan,

egy percre itt van, s aztán elenyész,

megrajzolod sovárgó álmaidban,

rózsás kisértet, álom és egész,

és útját látod messzinek, ködösnek,
mint tovatüntét tündér üstökösnek.

Szóval Giorgione képéhez hasonló

Velence nője, s mostan is ilyen.

Amint az erkélyen van, nézni oly jó

(a messzeségtől még szebb a szivem).

Mint Goldoni hősnője, lágy, elomló

bájjal kacsint az ablak mélyiben

igazat szólva bájos, drága fajta,
s mutatja is - de hát a lelke rajta!

Mert egy tekintetből lesz mind a sóhaj,

csábos kacsintás, vágy, szó és levél,

mit Mercurral, az égi híradóval

mindjárt a kedves nőhöz küldenél,

s az Isten tudja mennyi "ah", meg "ó jaj",

pusztán mivel két bús szív összekél -

tilos találka, hitves-ágyi szeplő,
tört szív, sőt tört kobak, megszöktetett nő.

Shakespeare leírta, milyen Desdemona,

csodálatos szép, pusztán híre rossz,

és mai napig is ilyen a donna,

akit az ördög kísértésbe hoz.

Én nem hiszem, hogy az a tény levonna

bájából, hogy a férje, a gonosz,

azóta is csak gyilkol néhanapján,
és immár nem merő gyanú alapján.

Akad ma féltékeny férj (ámde nem sok),

reájuk a bölcsesség fénye süt,

nem olyanok, mint a kormos Othellók,

kik tollaságyba fojtják kedvesük,

inkább, miként a szép fiú, ki ellóg,

ha már unott a házassági nyüg;

ne búsulj, ád majd újat a csodás ég,
végy másik asszonyt, vagy vedd el a másét.

Láttál-e gondolát már? Íme lássad,

leírom a hosszúkás csolnakot:

bátor remeke az elgondolásnak,

könnyed, zömök, az orra faragott,

az evezősét hivják "gondolás"-nak,

sötét vizén libbenve suhan ott,

mint egy koporsó, mely ladikba lenne,
s nem tudni, mit beszélsz, csinálsz te benne.

És siklanak a hosszú, nagy csatornán,

sodorva a Rialtót s más hidat,

éjjel-nappal lebegve, vagy mogorván

a színházak körül valami vad

gyásszal vigyáznak, lesve holmi tort tán,

de el ne fogjon a bús áhitat,

mert az öröm honol ölükbe mélyen,
mint temetés után a gyászszekéren.

De kezdjük el. Volt ennek néhány éve,

harminc, vagy negyven, több vagy

kevesebb,

a Karnevál lángolt dévaj tűzébe,

sok víg bohóság, mókaság esett,

egy hölgy is ott volt, gondját félretéve,

igaz nevét hiába keresed:

engedve a rímnek, a vers urának,
nevezzük őt ezennel Laurának.

Nem volt öreg, de már ifjú se akkor,

s nem volt, mint mondják: "bizonyos korú",

mi mellesleg nagyon bizonytalan kor,

titokzatos és furcsa, szomorú,

ha firtattam, hogy ifjuság-e, aggkor,

nem válaszoltak, s rám szállt a ború,

kérdésem egyszerűen elfeledték,
amit furcsának tartottam felettébb.

Hősnőnk virult, bár szebb korát leélte,

és hóditott az emberek között,

a kor kegyesen bánt mindenha véle,

még ragyogott, ha kiöltözködött.

Örülnek a szép nőnek, bármiféle,

ő nem ismerte a bút és ködöt,

szeme mosolygott, tündöklő igézet,
s a szíve dobbant annak, kire nézett.

Már férje volt: de nálunk a keresztény

földön ilyen a hitves, mindahány.

Sosem sopánkodunk mi az elestén,

ellenben, hogyha vétkezik a lány

(és közbe nem tér meg, férjet keresvén),

a bűne botrány és kinos talány,

mint él meg a szégyenben a szegényke
kivéve, hogyha csak titok a vétke.

Ura a kéklő Ádrián vitorláz,

s a tengeren hoz mindenféle jót,

majd veszteg-zár alatt nyög, hogy az orv láz

ne esse meg (ilyentől magad ódd).

Fönn a magas padlásszobája formás

ablakján várja nője a hajót:

kereskedő volt, városa Aleppo,
neve Giuseppe, rövidítve Beppo.

Mint egy spanyol, sötét és furcsa szerzet,

napégetett, hatalmas figura,

a bőre durva, érdes és kicserzett,

okos, vidám és ideges-fura,

jó tengerész, derék nevet is szerzett,

s a nő, bár nem figyelte az ura,

erkölcsös és kemény, szigorú jellem,
és úgy beszélték, majdnem feddhetetlen.

De férje nem tért vissza évek óta,

rebesgették, eltűnt hajó s hajós,

fél hazanézni a merész pilóta,

suttogta a nép, mert - szegény - adós,

fogadtak a fejére - régi nóta -

nem jön sosem meg, szónokolt a jós,

mert sok fogad, titokba azt remélve,
hogy vész a tét, és győz a véleménye.

Azt is beszélték, válásuk valóban

csupa ború volt, csupa szenvedély,

megérezték, hogy lángjuk elhalóban,

örökre válnak, s véget ér a kéj,

(költői sejtés, melyben sok való van,

éreztem én is, réveteg, de mély)

csak térdepelt az asszony, tudva mit veszt,
s elhagyta a férj a hű, drága hitvest.

Laura vár és sírdogál kicsinykét,

a gyásza fájó könnyel elegyül,

nem is igen tudott már enni mindég,

és fél aludni éjjel, egyedül.

Remegve nézi ablakát-kilincsét,

ha tolvaj jönne, vad kisértetül,

és egy pót-férjre gondolt szenvedéllyel,
főképp azért, hogy védelmezze éjjel.

És választott (mindég a nőcske választ,

hiába próbálsz ellenkezni te),

amíg Beppója nem küld néki választ,

s nem dobban az örömtől a szive,

egy férfit vett, aki szerelmet áraszt,

kissé bolond, nem kétli senki se:

de gazdag gróf, kit sok tisztel, csodál is,
s a szerelembe roppant liberális.

Táncol, zenél, franciául is ért ő,

de toszkán nyelvbe gyengébb daliám,

ami reája egy csöppet se sértő,

mert jól alig beszéli talián,

az operákban roppant nagy szakértő,

és tudja, ebbe-abba mi hiány,

s egész nézőtér hangolódott búra,
ha fölkiáltott néha: "seccatura!"

Harsányan éljenzett, és erre félszeg

arccal lapult a "smokk"-nép maga is,

a hegedűs félt, hogyha szertenézett,

és arra gondolt, húrja tán hamis.

A primadonna érzett ferde félszet,

mert "pisz"-sze nyomban a halálba visz,

soprano, basso azt kívánta, bárcsak
pihenne a mélyben, mit zöld hinár csap.

Az improvizátor volt mindig álma,

ő is rögtönzött néha verseket,

dalolt és verselt, rímet rímre váltva,

festményt adott el, táncba lebegett;

olasz ügyesség, ámde itt a pálma

a franciáké mindenekfelett,

szóval gavallér, büszke és babéros,
még inasa előtt is ő a hérosz.

Hűsége nagy, habár sok a szerelme,

ilyenről álmodik a női vágy,

ha hébe-hóba zajganak perelve,

ő vissza nem vág, mindent abbahágy,

a szív szelíd, és bölcs a jámbor elme,

márványszilárd és egyben drága lágy,

remek tipus a régi iskolánkból,
ki hogyha hűl a nő, még egyre lángol.

Nem is csoda, hogy ennyi sok erényre

a nő szivébe a vágy behatolt.

Reménytelen volt Beppo hazatérte,

oly mélyen hallgatott, akár a holt,

egy szót se írt, nem küldött soha érte,

s az asszony évekig magába volt.

És akiről nem jő hír soha semmi,
az már halott, vagy annak kéne lenni.

És túl az Alpokon az asszonyoknak

(az ég itélje meg, mily nagy e bűn)

két férjük is van, s ebbe beleszoknak,

mellettük élnek ők szeretve hűn,

e tájon van ilyen lovagja soknak

s a többieknek majdnem fel se tűn.

Ki kezdte ezt el? (Tudja a Teremtő.)
Egy uj házasság ez, a száma kettő.

A lovagot ugy hivták "Cicisbeo",

de pórias és durva lett a szó,

spanyol vidéken a neve "Cortejo",

újabban ott is divatos, való,

s szokás amerre foly a Po s a Tejo,

sőt tengeren túl is eljuthat, ó,

csak jaj, ne hozzánk, mert mi lenne végül
a tartásdijból s házasságtörésbül?

Ellenben én ugy vélem, mindhiába

hódít a kedves és szűz hajadon,

a férjes nőnek még nagyobb a bája,

ki téte-á-téte beszélget szabadon,

ez nem vonatkozik épp Angliára,

csak általánosságba mondhatom,

mert ismeri az életet, és abban
könnyen mozog és sokkal szabadabban.

Kétségtelen, hogy bimbó a Kisasszony,

félénk balog, ügyetlen, csupa láz,

riadt talán, hogy téged megriasszon,

pirul, vihog, duzzog és kacarász,

mindig Mamáját keresi panaszlón

mit szól ez, az, s mit szól hozzá a ház,

a kis gyerekszoba nyelvén beszél csak,
és érzik rajta a vaj- és kenyér-szag.

A "Cavalier Servente" tiszte volna

a figyelem, s ő a nő bábuja,

a jobb körökbe számfeletti szolga,

ki úgy simul a nőhöz, mint ruha.

A hölgy parancsol néki, száz a dolga

állása éppen nem sine cura,

kocsi, inas, gondola jár eszében,
kesztyű, legyező, sál, gallér kezében.

Bevallom, nékem kedves Olaszország,

a bűn, a láz, a mámoros igék,

mert kedvelem, Nap, a te fényes orcád,

s ágak közt ringanak a venyigék,

a kép, akárcsak egy díszlet, ragyog rád,

mit daljátékba néz a kandi nép,

tánccal zárult az első felvonása
egy szőlőben, mely Frankföld talmi mása.

Szeretek őszi estén lóra ülni,

csak ne felejtse otthon az inas

a köpenyemet a szíjába gyűrni,

mivel az égbolt már nem nyárias,

megállani, zöld útaknak örülni,

szekér inog, remeg a kocsi-kas,

piros gerezddel áldva, tompa zajban, -
jaj, Angliába trágya, por, ganaj van.

Szeretek szárnyast enni a ligetbe,

mikor a nap bukik a vízbe le,

és hajnalt várni, mely nem ködbe lengve

hunyorg, mint részeg ember bús szeme,

de csupa égbolt, könnyű, tiszta, lenge,

szépséggel és verőfénnyel tele,

nem gyertyaként ég vaksi, rút ezüstbe,
mint ott, hol füstöl London kormos üstje.

Szeretlek én, olasz nyelv korcs latinja,

mely olvatag, mint nő száján a csók

s zeng, mintha lágy atlaszra lenne írva,

édes Délről regélnek mind a szók,

símán suhannak a lelkünkbe, mintha

mindegyik szótag álom volna, bók,

nem mint a mi füttyös és durva nyelvünk,
mit köpni, nyögni kell s torkunkba nyelnünk.

Szeretem a nőt is (bocsáss meg nékem),

a póri nőt, kinek az arca bronz

és sortűz alszik fekete szemében,

s tekintetétől boldogan borongsz,

a büszke delnőt, kinek fényes-ében

hajzatja s lankadt mélabúja vonz.

A szíve száján, a szeme sötét folt,
lágy, mint az égalj, s égi mint ez égbolt.

Olasz Paradicsomba olasz Éva!

Te ihletted meg egykor Rafaelt,

ki karjaidban halt meg, és a néma

ég szólalt meg, hogy álma szárnyra kelt,

de jaj, hiába izzok, égek én ma,

és ég a szó, a koldus, árva nyelv,

nem festheti le méltóképp az arcod,
amíg e földtekén Canova alkot.

"Szeretem Angliát, bár sok hibája",

mondtam Calais-nél, s nem feledtem el,

szeretek éjszakázni is, hiába,

szeretem a kormányt (mint hű kebel),

sajtószabadságunkat is, mi drága,

a Habeas Corpust (ez fölemel):

a parlamentünk zegzugos vitáit,
ha nem nyúlnak hosszúra, mint idáig.

Szeretem az adót, ha nem nagyon sok,

a szén tüzét, ha lángoló a szén,

egy jó pohár sört, habzót, frisset, olcsót,

s a marhasültet, de nem feketén,

a tiszta, szép időt, de nem a loncsot,

egy évből ily két hőt szeretek én:

hát éljen a Király, Herceg s a Papság!
Szóval mindenkit szeretek manapság.

Új seregünket s a vén tengerészt is,

adósságomat és az államét,

hetvenkedésünk - adjuk a merészt is -,

a csődöt és minden csetepatét,

fagyos nőink - én jó vagyok e részt is -,

bús égaljunkat - elbájol a lét,

és elragad az uj angol dicsőség,
ó csak ne lenne kormánypárti hős-nép.

De Laurára térjünk - mert e csélcsap

kalandozás bizony öreg hiba,

unok repülni, ahova a szél csap,

az olvasó se hagyja annyiba,

megkérdi még, az úr miért beszél csak,

s mit is akar hát, kész a galiba.

Nagyon komoly arányokat felöltő
veszély ez ám, melytől remeg a költő.

Lennék csak a könnyű vers koszorúsa!

Hogy szállanék a Parnasszusra fent,

hol ihletetten ül az égi Múzsa,

és verseket költ szűz-szeplőtelent.

Oly szép mesét firkálnék (mint a rúzsa),

szírt, görögöt és asszírt, annyi szent.

Nyugati érzés-lével meglocsolni,
és kész a finum napkeleti holmi.

De névtelen vagyok, silány tanítvány,

(letört világfi, tönkremenni kész),

és rímül azt veszem, könyvem kinyitván,

amit a Walker Lexicon idéz.

Ha nem lelek, akad helyette hitvány,

és nem törődöm, mit mond az itész:

a versem majdnem a prózába billen,
de versdivat van - s kötelez az illem.

A gróf s Laura igy egymásba botlott,

és mint szokott, tartott ez a viszony.

Hat évig éltek együtt, mint ki boldog,

és olykor hajba is kaptak, bizony.

De ez nem hágy a lelken semmi foltot,

hát el ne fogjon téged az iszony,

mindenki összehorgol kedvesével,
a csőcselék, főúr, nincsen kivétel.

Nagyjába boldogul élt mind a kettő,

törvénytelen volt bár szívük frigye,

a nőt szerette a férj, kincse lett ő,

egyik se volt új csókok irigye,

a pletyka nem szólt, pusztán a merengő

jámbor sivított: "az ördög vigye!"

Nem vitte őket el: mivel az ördög
sok mindent eltűr és nevetve dörmög.

Oly ifjak voltak: Ó, ifjuság nélkül

mi lenne a földön a szerelem,

hozzá öröm, kedély, erő jön ékül,

szív, lélek, amely ritka idelenn.

De jaj szegény öregnek, aki vénül,

tapasztalat, múlt mind érvénytelen,

ez fáj az aggok együgyű szivének,
ezért olyan féltékenyek a vének.

A Karnevál lángolt, mint fényes álom,

de ezt megírtam már egy szakba fönt,

Laura készült, kedves ideálom,

mint amikor meghívják néha önt,

és részt vesz egy londoni maszkabálon,

hol táncolók közt víg muzsika döng.

De itt már hat hete, hogy zene harsant,
s "kendőzött arccal" hódított a farsang.

Mikor selyemmel, édes-puha-langgyal

kiöltözött, szép volt a nőnk nagyon,

friss, mint új vendéglő fölött az Angyal,

avagy a címkép új divatlapon,

mely színnel ékes és divatkalanddal,

s selyempapír takarja hallgatón,

nehogy odább goromba nyomdafesték
mázolja el betűkkel égi testét.

A Ridottóba mentek: - ez a csarnok,

hol vacsorázik és táncol a nép.

Nevéből is a bál zugása harsog,

de ez a versemnek nem fontos épp,

Vauxhall (kicsinyben), ámde itt a zsarnok

eső nem ömlött a terembe még.

A társaság "vegyes" (ez azt jelenti,
hogy nem méltó itt figyelemre senki).

Akkor "vegyes" tudnillik a közönség,

ha magadon s pár híveden kivül,

nem lelsz urat, kit hódolón köszönts még,

csak népet, mit nem áll az orr, a fül,

és sérti az előkelők özönjét,

hogy sertepertél s a téren kiül.

Pár ember a Világ, a többi nincsen,
hogy mért, magam sem tudnám, bizonyisten.

Így Angliában: amikor a dibdáb

piperkőc-fajta élt s uralkodott,

azóta tán elleste más a titkát,

majmolja a majmot. Jaj átkozott

sors, hogy e tipus egyre-egyre ritkább!

Adieu divat szájhőse, hím kokott!

Minden múló s elpusztul sanyarúan
a szerelembe, fagyba, háborúban.

Az északi Thor vert Napóleonra,

ki jégpöröllyel zúzta szét, piha,

mint cethalászt a bősz elem s a lomha

kezdőt a francia grammatika,

szerencse, nem hitt benned bizakodva.

De Fortuna - nem tudlak szidni ma.

Minél inkább gondolkozom felőled,
annál inkább istennő lesz belőled.

Mert az övé jelen, múlt és jövendő,

a sorsjáték, a házassági frigy,

nem mondhatom, hogy eddig is kegyelt ő,

de nem vagyok se bosszús, sem irígy,

még nem végeztünk, s csókja, az kelendő,

és múltamért tán kárpótol imígy.

Az istennőt nem is zavarom ám én,
csak majd ha azt mondom szavára: ámén.

De visszatérni újra: a tatárba,

mesém kisiklik ujjaim közül,

mindég magától ballag más határba,

s én szolgálok neki bús eszközül.

De belekezdtem, üljünk a batárba,

a cél felé, ki hisz, az üdvözül,

ha általrágtam magamat e versen,
majd írhatok szabad mértékbe, nyersen.

A Ridottóba mentek (mulatóhely,

hová holnap magam is elmegyek,

mert mélakórom igy altatható el,

mely fekszi lelkem, mint a bús hegyek,

s találgatom, kié ez a bohó fej

a maszk mögött és osztogat kegyet:

igy oszladoz a bánat, s felvidulva
mást kezdek el megint, félóra múlva.)

Laura most a víg tömegbe rebben,

mosollyal és mű jókedvvel fizet,

fennen beszél, suttog még édesebben,

itt hajbókol, ott boldogít tizet,

melege van - s nincs semmi csoda ebben -,

babája hoz friss citromosvizet,

körötte nők, néz szánakozva rájuk,
sajnálja őket, oly rossz a ruhájuk.

E haj hamis - az festett s mint a spárga,

a harmadik - micsoda ronda konty,

a negyedik - sápadt nagyon az árva,

az ötödik - kültelki, kis poronty,

a hatodik - fehér ruhája sárga,

a hetedik - ruhája cifra rongy,

a nyolcadik - de tollam visszadöbben!
Mint Banquo szellemei, egyre többen.

Most a közönséget szemléli hosszan,

s a férfi a szemét ráemeli.

Sugdosva dícsérik öt, meg se moccan,

hallgatja, zsongó álmokkal teli,

a nők tekintete ijedve koccan,

mert tetszik ám, varázsos és deli,

igen, igen: cudar a férfi népség,
önéki mindig imponál a szépség.

Mi engem illet, semmiképp sem értem,

a céda nőt - de hagyjuk a vitát,

botrány kutatni, hogy miért, miért nem,

minden maradjon itt a régi hát.

De verné csak komoly talár a térdem,

úgy prédikálnék, nézne a világ,

s beszédem Wilberforce-ok és Romillyk
idézgetnék, mi illik és nem illik.

Míg Laura pillantgatott, mosolygott

és csacsogott, csicsergett és szavalt,

a nők figyelték irigyen a boldog

seregletet s a forró diadalt,

pípes hímek álltak katonasort ott,

hallgatták a szavát, akár a dalt,

főképp egy férfi, aki csupa láng volt,
s szokatlan áhitattal egyre lángolt.

Ez egy török volt, színe, mint a kávé,

nőnk látta, s nem volt nála boldogabb,

mert a török így szólt a nőhöz, ávé,

bár hozzá otthon csöppet sem lovag.

Értéke annyi ott, mint a kutyáé,

adják-veszik, akárcsak a lovat:

négy törvényes hitves - sok van belőlük -
s tetszés szerinti számba szeretőjük.

Elfátyolozva élnek ők, bezárva

és férfi nélkül, fogságuk örök,

nem is lakoznak vígan e bazárba,

amint hiszik az északibb körök,

elkókad itt az orcájuk, az árva,

s mert nem szeret csevegni a török,

semmit se tesznek - mindegyik eretnek -,
csak fürdenek, szoptatnak és szeretnek.

Nem olvasnak, nem írnak, mind tudatlan,

vershez se értenek a kicsikék,

az élc, a gúny színvonaluk alatt van,

és nincs regény, színház és semmi kép,

a hárem alszik álmos kábulatban,

nem él köztük tudós harisnya - "kék",

a széplélek nem fuvolázza: "Íme
mily megható e verssor anda ríme".

Nincs ósdi rímelő itt, nyegle, balga,

ki a hírnévre pécéz szüntelen,

s bár nem akadt horgán se hal, se alga,

tovább halász, sekély vizekbe lenn;

"potykák Tritonja", ki feszít hivalgva,

középszerű, üres és szemtelen,

visszhang visszhangja, fruskának bohóca,
kölyök-poéta - őrült bice-bóca!

Nagyképű bölcs sincs, ki kaján örömből

biccent: Ez jó! (nem j ó egyáltalán)

s mint éji légy az új lángnál zörömböl

és karikáz a lámpások falán.

Hamis a gáncs, bók, mely belőle föltör,

ha hírt zabál, még éhesebb talán.

Nyelvet nem ért, és fordít, darabot szab,
izzadt-unalmast, bárcsak lenne rosszabb.

Útáljuk az írót, ki minden-író

s tintás papír-kényszerzubbonyba jár,

finom, okos, gondos, mindent kibíró,

nem is tudod, mit szólj hozzája már,

torkold le őt és légy fölötte bíró,

mert többet ér őnála a szamár.

A hetyke golyhó inkább alkot és él,
ő bűzölög és füstöl, mint a mécsbél.

Van több belőle, ismerünk nehányat,

világfiak, a lelkük lágy szirom,

S-t, R-s, M-re s a többi úri ványadt,

az ő eszük nem jár a papiron,

mert ihletést nekik a társaság ad,

"Akarnék" úr s a cukros "Nem-Birom",

én nem haragszom erre a sok úrra,
csak járjanak a nőkhöz téa-zsúrra.

A moszlim nő nem tudja, hogy mily nép ez,

sohase látott ily boldogtalant,

ha egy kerülne pusztán a szeméhez,

oly furcsa lenne néki, mint harang

török toronyba. Ember tervez, Isten végez,

de úgy hiszem, elkelne itt alant

egy hittérítő író, aki már ma
e nőknek az új versről prédikálna.

A vegytan nem fejleszt számukra gázat,

a bölcselet nekik köd, semmi más,

nincs kölcsönkönyvtáruk - ugye gyalázat? -

se illemtan, se káté, mely vitás

erkölcsünket lebírja, hogyha lázad,

és nincs évente képkiállítás

a csillagászatért csöppet se égnek,
számtant sose bifláznak (hála égnek).

Hogy mért adok hálát ezért, ne kérdezd,

mint sejtheted, megvan rá az okom;

s mivel talán önérzetedbe sért, ezt

elhallgatom, kérlek, ne vedd zokon.

Le is nyelem a szatirát, az érdest,

pedig ha vénülsz, drága, jó rokon,

inkább nevetsz, mint gúnyolsz, és utána
a szájadon mélyebb a bánat árnya.

Ó Ártatlanság és Derű! Víz és Tej!

Boldog napokba boldog keverék,

a század telve bűnnel és öléssel,

s a szörnyű Ember már nem e derék

itallal oltja szomját. Ám azért hely

akad tinektek a szívembe még:

Saturn korát vágyom áhítva vissza,
míg szám a brandy cukros nedvit issza.

A törökünk még Laurára nézett,

nem mint muzulmán, inkább mint gyaúr,

mint hogyha szólna: "Hadd szedem a mézet,

várj, drága hölgy, bájad szivembe szur."

Az ily tekintettől a nőcske részeg,

de Lauránkon nem lett mégse úr.

Már sok tüzet látott, erkölcse mintás,
és meg se kottyant e pogány kacsintás.

Pitymallni kezdett, épp percent a hajnal.

Bölcsen teszi ekkor a hölgy-csapat,

mely táncba szédült-forgott vad robajjal

s a hosszú torna múltán lankatag,

ha készülődik, hazamenni halkkal,

s elpályázik, mig föl nem tűn a nap,

mert hogyha a lámpát, gyertyát lebírja,
az arcokat is elsápasztja pírja.

Részt vettem bálokon, estélyeken hűn,

s dacolva hősen álltam a sarat

bámultam a szép hölgyet (ugye nem bűn?),

ki az idénybe győztesen maradt.

Ezret láttam, ki a bálakba feltűn,

s ma is csinos és diadalt arat,

de egy van csak, kinek (ha húny a csillag)
rózsái tánc után is egyre nyílnak.

Nem mondom el, ki volt ez az Auróra,

bár lelkemet sosem bűvölte meg.

Több mint Isten patentje, pontos óra,

egy drága nő, kit nézni szeretek.

Mért haragudjon hát egy szíre-szóra?

Ha látni vágyod rózsás szépemet,

ismerd fel az arcáról - ezt ajánlom -
a londoni, vagy a párizsi bálon.

Laura, az okos, sietve ment el,

hogy meg ne lepje a vad fényözön,

hisz hét órája, háromezer ember

közt vigadott, illő, hogy elköszön.

A gróf a sálját tartja, komplimenttel,

kiérnek és ott járnak a közön.

De merre van az adta gondolása,

pont most siet a túloldalra, lássa.

Mint kocsisaink, mert itt szintén folyton

tolong a nép és öklel és tipog,

káromkodás záporzik, zúgva fojtón,

ordítozás és számtalan szitok.

Nálunk a poszt áll a Bow-Streeten, otthon,

itt őr siet hozzád, mihelyt hivod:

de egyre káromkodnak, mint a kocsmán,
szavak cafatja röpköd itt is, ocsmány.

Reátaláltak a csónakra végül

s a nyájas áron lágyan ring tova,

beszélnek a táncokról és zenéről,

a táncosokról s egy-két tétova

kis botránykáról: a hölgy elfehérül

(épp házukhoz simult a gondola),

remegve látja, a grófhoz simulván,
előtte áll megint a bús muzulmán.

"Uram" szólt zordan a gróf, s hangja ingott,

"ittléte oly váratlan és merész,

hogy meg kell kérdenem, miféle indok

vezette. Azt kell hinni, tévedés.

Remélem, az, de hagyjuk el az undok

bókot, az érdekébe kérem, és

ha most se érti meg, tüstént megérti."
"Dehogy is tévedés" felelt a férfi.

"E hölgy a feleségem!" A fehérnép

ilyenkor sápadoz, az angol az

elájul, vagy mindent dühöngve széttép,

de nem heves és nem vad az olasz.

Ők szentjeiket hivják, a szegénykék,

s mikor ocsúdnak, csitul a panasz.

Fűzőt se tépnek föl és nincs üvegcse,
só, repülőzsír, gyógyszer, szesz se, csepp se.

És szólt a nő - no mit? Kukkot se mondott.

A gróf behívta most az idegent,

és nem kezelte már, mint a bolondot!

"Ezt megbeszéljük, kérem, idebent,"

szólt: "látni tetszik, mennyi nép tolong ott,

és tudja, hogy a botrány mit jelent,

mert a tömeg kajánkodik örökkön,
csak arra les, hogy untalan röhögjön."

Bementek, kávét kértek: jött azonnal,

kereszténynek, töröknek szent ital,

mit mind a kettő más-más módon forral.

Most Laura begyesen rárivall:

"Pogányul hogy hivtak?" szól sunyi orral:

"Szakállad is mily óriási, jaj!

Hüh, hogy maradhattál el ily sokáig?
Rózsákba jártál, hűtelen, bokáig."

Hát igazán török vagy, életem, nézd?

Csíptél új asszonyt, csapodár legény?

Evésnél nem használnak sohasem kést?

Remek egy sál - ugyi ez az enyém?

S miért nem eszi a török a sertést?

Hát évekig se néztél énfelém.

Jézus segíts! Az orcád jaj de sárga!
Be hóka lettél! Csak nem ment a májra?"

"Ez a szakáll nem áll neked jól, lelkem,

Beppo, nyirasd le, mégpedig hamar:

mért viseled? Ó majdnem elfeledtem -

Ugye hűs itten, a szél foga mar?

Milyen vagyok? No ha ily öltözetben

meglát a nép, még botrányt is kavar.

Maradj. Ilyet se ért meg az, kit nő szült.
Hajad rövid s - ó szentatyám - megőszült."

Hogy mit felelt Beppo, talán lerója

más krónikás. A tenger roncsa lett

vitorlása, hol állt hajdanta Trója,

rabszolgának vitték el, éhezett,

verték, amig kalózok orv hajója

a szomszédos öbölbe érkezett,

majd renegadónak, beállt kalóznak,
s barátjai ővéle elhajóztak.

Aztán megtollasult, s a vágya kínzón

égette lelkét, látni otthonát.

Azt hitte, tartozik még ezzel itthon,

és nem rabol a tengeren tovább.

Oly egyedül volt olykor, mint Robinson,

hát egy hajót bérelt föl, jókorát:

dohányvivő remek, spanyol dereglyét,
s tizenkét evezővel fölszerelték.

Volt pénze is (a jó ég tudja, honnan),

fölvitte a hajóra hallgatag,

és megszökött, veszéllyel küzdve, nyomban,

szerinte Isten védte ezalatt.

Egy árva szót se mernék szólni, hogy van

ez a dolog. De a hajó haladt,

a sziklafoknál három nap botorkált,
de azután szél nyomta a vitorlát.

Szigetre értek, itt a sok cókmókot

s magát egy más hajóra tette ő,

és lett belőle egy bús, elfogódott,

öreg, török arany-kereskedő.

De végül mégiscsak kikászolódott,

nem lőtt rá a nép, a pereskedő

Velencében kiszállt - szilárd az elve -
nejét, hitét és házát követelve.

Nejét átvette szépen, s újra bölcsen

megkeresztelkedik (jutalmat ád),

a gróf térdnadrágját elkérte kölcsön,

lerúgta a bolondos maskarát,

hogy visszatérte ünnepi színt öltsön,

dús lakomára hívta a barát,

gyakran nevették évelődve aztán -
de kötve hinném, fele se igaz tán.

Zaj-baj után az aggkorára írnak

maradt aranyja s a terefere.

A nő miatt még sok bús napra virradt,

a gróffal is volt néhanap pere.

De fogyatékán ez a kis papirlap,

mesénk lepergett, végezzünk vele,

históriánk, ha megkezdjük, kinyúlik,
de vége van, nem késik, ami múlik.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem