Kosztolányi Dezső: JÓSÁG
Mert érezem, kell, hogy szeresselek.
De hogy öleljem által térdedet,
hisz az erény is fél sujtó kezedtül?
hol árva szívem nyugszik hallgatag,
a dörgedelmes égbolt rámszakad...
Ki az, ki hozzád útam megmutatja?
Tört testem, ernyedt lelkemet vigyed -
veled kötök, Uram, szelíd frigyet...
egykor vigasztalódva nyugodott
kedves, szelíd szivű apostolod?
Nézd, Templomom számodra felnyitom.
Szállj karjaimba, mint a liliom
kelyhébe a darázs, repülj sietve.
és gyónd meg, amit súg neked a szív.
Add át a bánat bús virágait,
ne mentekezz, jóságom megkegyelmez.
örök kenyérrel, gyógyító malaszttal,
s angyal lesz a lakoma szolganője.
minek erős zamatja véredet
felpezsditi, ha már megvénhedett.
Égő szememből hull a könnyeső,
fáj az öröm, s a bú oly jóleső...
mint hogyha egyben sírnék és örülnék.
az égi harctér szentektől ragyog,
a pajzsokon fehér, kék angyalok
s a kürt csatára hívja mind a jókat.
Gyarló vagyok, s az irgalmad kiválaszt.
Szállnék tehozzád, s az erőm hiú.
nehéz bűnöm vonuló zivatarja.
Tüdőm piheg...
- Úgy, úgy, szegény fiú! |