Kosztolányi Dezső: REQUIES
REQUIES
Leconte de Lisle
Távol azoktól, akiket szerettem,
A meseország ott ragyog megettem.
az égen, az alkony alvó egén,
repül reményem, a végső remény.
| a szép napoktól halkan távozom. |
| Megállok még a sziklacsúcsokon, |
repül reményem, a végső remény.
Boldogtalan! törődj be végzetedbe;
hiába az emlék, igy végezed be,
hulljon le a sok igéretlevél,
szerelmed, álmod, mit nem ízlelél.
| az ifjúság többé el nem büvöl, |
| az égre nézz s ne félj a könnyütől, |
szerelmed, álmod, mit nem ízlelél.
Mit sem ad az idő, bármit igérget,
Holt hamvaid add át a kósza szélnek,
Az éjszakába lelj új gyógyszeret
és lásd be, hogy már senkisem szeret.
| nem zöldül a rom, a hamu soha. |
| aludj, a sír oly édes nyoszolya. |
és lásd be, hogy már senkisem szeret.
Az életünk ilyen, el kell viselni,
a bölcs nevet és terhe néki semmi.
Ott lenn a zaj, a háború pihen.
Boldogtalan, aludj hűs mélyiben!
| az őrült lázad és a gyenge sír; |
| Szállj hát a mélybe, hív az enyhe sír. |
Boldogtalan, aludj hűs mélyiben!
