Madách Imre: Ha láttok is
Merülten olykor még kéjelgeni :
Ne irigyeljetek, szivem magányát
Kívánom én csak elfelejteni.
Hogy részegüljek meg, felejtsek el,
De elsápad csókomnál a rózsás ajk,
Kifordul a már-már ízlelt kehely.
A nagyvilágnak szép örömhabok,
Jól látom én, a fénypalást alatt mi
Szörnyű sötétek, mily mélyek azok.
S a köznapiság mocskába tapad,
Minden kéjből csak elaljasodása
S a jóllakásnak undora marad.
Mert elérésénél nincs küzdelem,
S nem bír lelkem gondolni sem magast, mi
Mint csillag lenne utólérhetlen.
Egy emlék, amely élvet ád nekem,
Hogy egykor boldogítál, drága lányka,
S tisztán maradtál, hála Istenem !
Melyet, leányka, egykor szeretél,
És jobbnak tartom a bűnös világot,
Melyben megszentelt alakod kisér.
Hol vásárolni mindent meg lehet,
Egyetlen kéjem e vásárolhatlan,
Utólérhetlen szent emlékezet.