Madách Imre: A nő teremtetése
Legnagyobb fájdalma, legidősb leánya !
Még miljó világink meg sem születének,
Jehováé mellett trónod is már álla.
Közülök Lucifer maga sem hiányzott,
És ki Jehovával is dacolva hódolt,
Rózsaszál vessződnek szinte térdet hajtott.
Ifiú tündére a mosolygó bájnak.
És nem volt előtte más gyönyörűsége,
Más reménye nem volt a szellemvilágnak.
A végetlen ürben hogy földünk teremtse,
Játékáúl az ős szellemeknek és ím
Gondolatját menten a tett is követte.
Mindenki teremtsen, mint szeszélye súgja,
Közösen készítsük el a porvilágot,
Majd meglátjátok, mi jót nevetünk rajta."
Ez virágot, az meg a virágba férget,
Ez dalos madárkát, játszi pillangókat,
Az kietlen pusztát és lánggyomru bércet.
Mint bábot készítünk a gyermek-színpadra,
Melyen olyan furcsa méltósággal játszik
Szem elől elrejtett sodronyán vonatva.
Szólott Lucifer. - "Nem, az csak engem illet !
Viszonzá Jehova; vagy nem-é teremtém
A földnek királyát ?" - s amint mondta, úgy lett.
A meghódolók közt első volt szép Hajna,
Csak néhány törhetlen volt még Luciferrel,
Amint a hűséget büszkén megtagadta.
Jehova, s csábítá kedvese kezével,
Ámde az, kinek nem volt üdve, csak e kéz -
Békedíjul mostan mégsem fogadá el.
És bolyongjak kósza lélekként az éjben,
Mint hogy bírjam őt, de ily gyáván odadjam
Önbecsem érzését érette cserében.
S Hajna lesz világom áldó istensége,
Vagy birom tiédet, Jehova, megrázni,
És ismét csak Hajna lesz kegyelmem bére."
Míg végtére győzött Jehova hatalma,
S mint mindég, úgy itt is a vesztő lett vétkes
S a győzőé lőn az érdem koszorúja.
Átok s kárhozattal megtörött keblében,
Megveté a boldog meghódoltak sorsát,
Üdvét elfeledte, csak szép Hajnáját nem.
Vissza, ellopózott a menny ajtajára,
Egy tekintetért a szép Hajna szeméből,
Egy pillantásért a régi boldogságba.
S búsan elmerülve a vak éjbe néze;
Számüzött hívének gondola sorsára,
Nagyszerű buktára, forró szerelmére.
S ő nem tudta, álma folytatása-é ez,
Vagy való ? azt érzé csak rengő kebellel,
Hogy bár fájt mit érzett, mégis olyan édes.
Az égből számüzve, itt földünkön volt már,
Megfertőzteté őt kedvesének csókja.
Rá többé bocsánat, rá többé üdv nem vár.
Pártos társaihoz már többé ő sem fér,
Nincs hát maradások égben vagy pokolban,
Csak földünkön, köztök mely közömbös harctér.
Lányka lett gyümölcse, - ördög, angyal lánya,
Fölfogák szülői, elvivék s letették
Az alvó Ádámnak vágyteljes karába.
Úgy érzé, mint hogyha oldalából lenne,
Nem tudá, hogy angyal s ördögnek csókjából
Lőn kinúl és üdvűl a leány teremtve.
Csakugyan világot alkotott magának,
Mert mióta nő van, áldást, átkot szórva
A szívnek világán benne uralkodnak.