Madách Imre: Az előörs
Messze földre elhallik zugása :
Úgy a honvédtábort megelőzte
Hírnevének büszke szárnyalása.
S fenyves rejtekében felkereste
A tornyos kastélyt, hol ősz Berenddel
Barna lánya, szép Piroska éle.
S estve lángjánál a kandallónak
Mondott a honvédről hős regéket,
Melyek oly fellengzőek, csodásak,
Agg Berendnek arca fölpiroslott,
Feltekintett rozsdaett kardjára
S még egyszer megifiodni vágyott.
Hallgatott és borzadott magában,
Mily szivetlen, vad lehet a honvéd,
Dúló villám a sorsnak karában. -
Mint vihar, honvédtábor jelen meg,
S a seregnek hírhedett vezére
Lesz vendége az öreg Berendnek.
Érezé ezt szép Piroska is jól,
Látni vágyta a rettentő tábort,
Melynek félt már híre hallatától.
A szomszéd hegy legmagasb csúcsára,
Onnan, gondolá, a harci képet
Kényelemmel majd végig belátja.
"Állj ! ki vagy ?" kiált a barna lányra,
Fölsikojt ez, és alélva roskad
Szőke tisztnek fölfogó karára.
Durva arcok vérfestett kezekkel,
Nem meré szemét soká kinyitni,
Érezé, hogy kínosan mint vész el.
Mintha anyakéz ápolta volna,
Oldalánál védszellemként a tiszt
Térden állt, szelíden mosolyogva.
Mellyel szólt az ébredő leányhoz,
És a kard is mint fényes játékszer,
Úgy simult csak karcsú derekához;
Önbizalmát, elbeszélve híven
Sétáját, és a szó szót igényelt,
Mígnem elmerültek a beszédben.
Tán magok sem tudták a beszédet,
Ámde a beszédből szíveikben,
Mint az illatos virágból, méz lett.
Félig orzott s mégis édes csók ég,
S a tiszt mellén erdei nefelejts,
Minden érdemjelnél kedvesebb ék.
A magányos ösvényen hazáig ! -
"Honvéd volt ez ? óh nem így néz az ki,
Aki mint oroszlán úgy csatázik.
Hogy tudhatna vétni ellenének ?
Istenem csak baj ne érje ottan; -
Ily szemek nem ölnek, csak szeretnek!"
S édes titkul tartá meg kalandját,
Bár gyakorta mintha vétkes lenne,
Áruló pír, véletlen futá át.
Kit nehéz gond vad haragja bántott,
Míg parancsosztó szavát hallgatva
Ifjú honvéd katonásan állt ott.
Induland a vészes hegyszorosnak,
S ottan áll a végső emberig, míg
Holnap sergeim általvonulnak.
Mint a hősi elszántság szivökben,
Kérjenek segélyt !" mond gúnyos hangon
S a honvéd eltávozik sötéten.
Csak nem ifjam, gondolá Piroska,
Véle ily veszélyben mit tennének ?
Kérdezné, és mégis néma szája.
Fegyvervillám tölté a vidéket,
Megzavarva, melyet a leányka
Álmodott, a tündér édes képet.
Útra készen áll a hős vezér már,
Ősz Berend egyetlen gyermekével
Búcsút mondva a ház kapuján áll.
Ajkán sóhaj, győzelem szemében.
"Mit jelent az éji harci lárma ?"
"Túlerő kerített meg véletlen.
Kellett ágyuinkat visszavenni,
Hogy mozdulhassunk, mely elnyomott majd,
Az ellenség közt kellett rést törni.
S a vak éjben útat az jelölt csak,
Kapitányunk kardja tisztított rést,
Melyen bátráink aztán haladtak.
Merre menjen aki győz, avagy hal;
S győztünk, a megritkult ellentábor
Elfutott a legvadabb futással.
Ellenünk hogy ép jókor futott el,
Mert különben nem marad közűlünk,
Aki jőjjön győzelmünk hirével."
Borzalomtól halványúl arcája,
Gondolván, ez volt egyik közűlök,
Kiknek hírét hordja a hír szárnya.
Akinek kő nőtt helyén szivének;
Hej, az én ifjam felől tudom jól
Legfeljebb csak bús lányok beszélnek.
A honvéd mosolyg rá keserűen.
"Mert hogy nem volt súlyosabb még a baj,
Mint a bátorság volt szemeinkben.
"Egy tévedt golyó találta szíven.
S már alig suttogta : Semmi baj nincs
E ponton, vezéremnek jelentem."
S hallik súlyos léptek dobogása,
Bajnokok ravatalon halottat
Hoznak, elvett zászlókba takarva.
Szőke ifjú tiszt szunnyad alatta;
Mellén két virág, a szerelemnek
Nefelejtse s a hír vérrózsája.
A vezér kardjához kap haraggal,
A lány nem sír, és boszút nem érez,
Ő csak földre roskad egy sohajjal.