Reviczky Gyula: Lenóra
Nehéz álombul ébredt:
«Holt vagy-e Vilmos, hűtlen-é?
Meddig remegjek érted?»
Frigyes király hadához állt
És Prágában táborba szállt
S bár irni elfogadta,
Hogy él, jelét sem adta.
Hadat viselni, végre
Lecsillapult a dacz, viszály
És helyreállt a béke.
S harsány zenére dob pereg
S vidáman a dalos sereg,
Galyt tűzve fövegére,
Családi körbe tére.
A tóduló tömegnek
S gyerek, szülő, mind ott szalad,
Egymásnak integetnek.
«Ó végre!» mond gyerek s anya,
«Üdvöz!» sok örvendő ara.
Csak a szegény Lenóra
Vár h'jába kézfogóra.
Kérdezve sürgetősen;
De róla, rossz hirt, jót se hoz
Egyik jövő-menő sem.
S midőn átment a víg sereg,
S tét haját tépdeste meg
S őrülten hadonászva
A földet üti, rázza.
«Uram, segíts! mi lelte?
Jó gyermekem, türtesd magad!»
S remegve átölelte.
«Anyám! elveszve mindenem!
Egész föld semmi már nekem!
Szánalma nincs az égnek,
Óh, jaj, nekem szegénynek!»
Mondj lány egy miatyánkot!
Majd megsegít jó istenünk,
Megkönyörül atyánk ott!»
«Anyám, anyám, hiú remény!
Ne hidd, az isten is kemény!
Ez haszna hát imámnak?
Mér' nem maradt magának.»
Ki gyermekét segíti.
Szentségben adja vigaszát,
Bősz lángodat lehűti.»
«Anyám, anyám, keservemet
Szentség se gyógyithatja meg!
Szentség olyat nem éltet,
Ki megveti az éltet.»
Magyar hazába' távol
S felvéve ottan új hitet,
Bünös szerelmet ápol?
Hagyd el, felejtsd, a hithagyott
Megbánja még, hogy elhagyott;
Gaz lelke más világon
Nyugalmat sose várjon.»
Anyám, de árva lettem!
Reményt nem ád se föld, sem ég,
Jaj, minek is születtem!
Aludj' ki, húnyj el, életem,
Fogadj be, mély, sötét verem!
Szánalma nincs az égnek,
Óh, jaj nekem szegénynek!»
Ne menj biród elébe!
Uram, magán kivül fecseg,
Ne tudd be bűn helyébe!
Felejtsd a bajt, mi földön ért,
Imádkozz' lelki üdvödért
És lelked igazában,
Nem lesz jegyes hijában.»
Anyám! mi a pokolkín?
Ő nála, nála van csak üdv
S Vilmos hiján pokolkín!
Aludj' ki, húnyj el, életem,
Fogadj be, mély, sötét verem!
Ő nélküle se földön
Se túl ne leljem üdvöm!»
Egész testén remegni
És vakmerően istennel és
Irgalmával perelni.
Keblét vérig roncsolta szét
És törte, törte két kezét,
A míg a néma égbolt
Csillagborítva nem volt.
És mintha ló kaparna;
S csörögve egy lovas lecsap.
Lépcső van ott s a karfa.
És hallga! ki csöndíte kint?
Halkal, kicsit, csiling! csiling!
S majd érthetőn e szózat
A bolthajtáson áthat:
Alszol-e, vagy virasztasz?
Hogyan vagy és gondolsz-e rám?
Nevetsz-e vagy siratgatsz?»
«Te vagy?... Ily késő éjjelen?...
Zokogtam érted szüntelen,
Mit kelle elviselnem!...
De hogy' jövél, szerelmem?»
Csehországból ügettem.
Érted jövék, kedves babám,
Megyünk ma mind a ketten!»
«Ah Vilmos, elsőbb jer be csak!
Sövényt zúgó szél szárnya csap,
Szelet, fagyot, szerelmem,
Feledni fogsz ölemben!»
Hadd zúgjon a sövényen!
Sarkantyu csörg, lovam kapar,
Nincs késni engedélyem.
Siess, ugorj', kösd fel ruhád',
Hamar mögém s karolj csak át!
Száz mérföldet befutni,
Ma kell nászágyba jutni.»
A nászi ágyba vinnél?
Halld! a harang zúg, hallga még...
S az óra tizenegynél.»
«Imitt, imott! a hold velünk,
Mi és a holt gyorsan megyünk.
Fogadj, ma czélt találunk
S ketten nászágyba' hálunk». -
És nászi ágyad ebbe'?»
«Távol... kicsiny... hűs, nyugtot ád!...
Hat deszka két kisebbel!» -
«S van ott helyem?» - «Neked s nekem:
Hamar, lovamra, kedvesem!
A násznép vár arámra
Nyitott kis kamarámba'!»
Szökött a paripára;
Füzvén két líliomkarát
Lovagjának nyakába.
S port rúgva mint a szélroham
Futnak, velük föld, ég rohan,
Hogy ló, lovas zihálnak,
Kő-kova szikrát hánynak.
A tárgyak jönnek, tünnek,
Hegy-völgy, erdő, mező röpül,
A hídak dübörögnek.
«A hold világa, nézd, mi szép...
Igy száguld a halotti nép.
Félsz rózsám a halottul?» -
- «Nem, nem; de hagyd halottul.»
Várjuk mit röpkedének?...
«A testet hadd temessük el»
Szól a halottas ének.
S közelg egy éji gyászsereg,
Koporsó, gyászpad van velek.
A dal olyan valóban,
Mint brekegés a tóban.
Gyászhang, harang szavára!
Ifjú arámmal vágtatok
A nászi lakomára!...
Egyházfi, hozd a kart; jövel
S a nászi dalt dörmögjed el!
Pap, jöszte, ágyba vágyunk
S csak áldásodra várunk!»
Engedt parancs szavának
És lótva-futva követik
Nyomát a paripának.
S port rúgva mint a szélroham
Futnak, velük föld, ég rohan,
Hogy ló, lovas zihálnak,
Kő-kova szikrát hánynak.
Fa, róna hegytetővel.
És balra, jobb- s meg' balra tünt
Falú, város mezővel.
«A hold világa, nézd, mi szép...
Igy száguld a halotti nép.
Félsz rózsám a halottul?»
- «Nem, nem; de hagyd halottul.»
Kerék körül forogva,
A félhomályba' megjelen
Egy nép, mint árny inogva.
«Csak ide, ide! lenge nép!
Kövesd lovam', te csőcselék!
S alunni ha ledültünk,
Tánczolj vigan körültünk.»
Suhogva, zúgva hátul,
Mint száraz, sárga galy zörög
Bokron, ha vált a fátul.
S port rúgva mint a szélroham
Futnak, velük föld, ég rohan,
Hogy ló, lovas zihálnak,
Kő-kova szikrát hánynak.
Hegy, róna hogy' tünék el!
Repül mit csak a szem beér,
A csillagok az éggel!
«A hold világa, nézd, mi szép...
Igy száguld a halotti nép.
Félsz rózsám a halottul?»
- «Nem, nem; de hagyd halottul.»
A homok is fogyóban...
Hajnalt orontok, éj lejárt,
Szaladj pej vágtatóbban!
Czélunkat értük... végezénk!
Az ágy kitárul már felénk!
Lám, gyors a holt futása!
Czélunk ez, bárki lássa!»
Vasrács elébe futnak.
Vesszősuhintás felnyitott
Reteszt, zárt; ott bejutnak.
S az ajtószárny nyikorgva nyil
Sirhantokon megy, mint a nyil,
Útjok s a hold sugára
Sírkőre süt s fejfára.
S jujh! rémesen, csudásan
Lovas ruhája szertehúll,
Mint tapló korhadásban;
S üstöktelen, czibaktalan
Lesz koponyája hajtalan;
Csontváz porond órával,
Vigyorgó váz kaszával.
Tüz, szikra jön belűle;
S alattok, pillanat se múl,
Eltűnt, alámerűle.
Üvöltés a magasba' fent,
Nyöszörgés a sirokba' lent.
Lenóra borzadozva
Küzd, halni még habozva.
Egymást körülkarolva
Sebes körtánczba' lejtenek,
Suhogva és dalolva.
«Halálig tűrd keservedet!
Úristen ellen nincs pered!
Már túladál a testen,
Irgassa lelked isten!»